Share this with Google Plus Share this with Facebook Share this with Twitter Email this Share with other...

Szerző: Ácsán Brahmavamszó
Fordította: Kolozsvári Ágnes
Forrás: What the Buddha Taught
Eredeti mű címe: Anatta (Non-Self)

Anattá (Nem-én)

Sabbe saṅkhārā aniccā, sabbe saṅkhārā dukkhā, sabbe dhammā anattā

„Minden feltételekhez kötött jelenség1 mulandó. Minden feltételekhez kötött jelenség szenvedésteli. A dhammák2 – valamennyi feltételekhez kötött és feltételhez nem kötött jelenség – nem–én.” Ez a három alapvető tényezője van valamennyi létezőnek. Hogy ezeket az igazságokat helyesen megértsük, ezért gyakoroljuk a nemes nyolcrétű ösvényt3 Mikor megerősítjük a tudatunkat az öt akadály4 elkerülésével, akkor értjük meg ezeket az igazságokat, a mély meditációs tapasztalat által. Valójában, ha valaki a létezés ezen alapvető sajátosságainak (tilakkhana5) egyikét egyszer teljesen belátja, úgy a másik kettőt is be fogja látni. Ahogy Buddha mondta: „Ami mulandó, változásoknak alá vetett, szenvedésteli és természeténél fogva ilyen, azt nem lehet úgy tekinteni, hogy ’én’, ’enyém’ vagy ’én magam’. Bármit tekintünk is én-ként, szenvedést fog okozni.” (SN 22.59). Az én örök boldogsága lehetetlen.

Buddha anattá6 (nem–én) tanítása beható és mély értelmű, mivel alapvetően változtatja meg az életről alkotott feltételezéseinket. Buddha beszélt a nem-tudásról (avijjā), ami a szenvedés, az újraszületés, a [tudati] szennyezettségek alapvető oka. Az észlelés torz és téves voltát (vipallāsa) illető tanításával megmagyarázta, hogy mi a nem-tudás, ugyanis a téves és torz észlelés azt jelenti, hogy észlelésünk, gondolkodásunk és felfogásunk az, ami a szenvedést (dukkha) boldogsággá, a mulandót örökkévalóvá, a csúnyát széppé, és a nem–ént én-né teszi (AN 4.49). Buddha téves és torz észlelésre vonatkozó tanítása nem tartalmazza azt, hogy az én-t tesszük nem–énné. Mindig a nem–én én-né tételéről van szó, Buddha tanítása ugyanis teljesen mellőzi az én [mibenlétének] meghatározását.

Jelen Dhamma-tanítás tárgya a mély meditáció és a nem–én igazságát felfedő alapos vizsgálat gyakorlásának magyarázata, mi által a „én” illúziója megszüntethető.

Nincs semmi

Ajahn Chah Mester7 életének vége felé egyszer egy héten felkereste Wat Pa Nanachat nyugati szerzeteseit, hogy egészségügyi szaunát vegyen. A szauna előtt Dhamma-tanítást is adott, ellátva minket egy kis bölcsességgel, ösztönzéssel és tanácsokkal. Emlékszem, hogy egyik ilyen alkalommal a Dhamma-tanítás után egyszer azt gondoltam, hogy Tan Ajahn-nak8 segédkezés helyett inkább meditálok az ő tanácsai szerint. A Dhamma-terem végébe mentem, oda, ahol nem volt senki, és leültem meditálni. Nem tudom, hogy fél óra vagy egy óra telhetett-e el. A meditáció nagyon jól sikerült. Mikor abbahagytam, nagyon boldog voltam és tiszta volt a tudatom.

A meditáció után az volt az első gondolatom, hogy segédkezzek mesteremnek, Ajahn Chah-nak. Felkeltem és a szauna felé tartottam. A Dhamma-terem és a szauna között félúton jött szembe Ajahn Chah két vagy három thai világival. Már végzett a szaunával, és úton volt visszafelé Wat Pa Pong-ba. Mikor meglátott, nyilvánvalóan észrevette, hogy nagyon mély meditációban volt részem, és hogy tiszta a tudatom, és ekkor is, mint hasonló esetekben, könyörületesen próbált engem megvilágosítani. A szemembe nézett, ahogy Ő szokott, és azt mondta: „Brahmavamso, miért?” Azt mondtam, nem tudom. Nevetett és azt mondta: „Ha valaki feltenné neked valaha újra ezt a kérdést, a helyes válasz az, hogy ‘Mai me arai’, azaz nincs semmi.” Megkérdezte értem-e, és mondtam, hogy igen, mire azt mondta: nem, nem érted.

Mindig emlékezni fogok erre a válaszra. Ahogy elsétált, az olyan volt, mint egy mélységes tanítás, amit épp megosztott velem. Azt tanította, hogy nincs semmi: csak üresség, nem–én. Ez egy nagyon fontos tanítás, mivel mindig kapni akarunk valamit ebben a világban. Mindig meg akarunk ragadni valamit, és azt mondani, „ez valami”. De valójában nincs semmi.

Akár a testet (rúpa) tekintjük, akár az érzéseket (védaná), akár az észlelést (szannyá), a gondolati képződményeket (szankhárá, ami a szándékot is tartalmazza), vagy a tudatosságot (vinnyána)9 ezek mindegyike ‘Mai me arai’, azaz semmi [nincs ott]. Ez a nem–én tanítása. Az embereknek nagyon nehéz megérteni ezt a tanítást, hogy nincs semmi. A nehéz megértés oka, hogy sokan szinte mindig rosszul teszik fel a kérdést. Köztudomású, hogy ha valaki rossz kérdéseket tesz fel, rossz válaszokat fog kapni. Először is a jó kérdés feltevése fontos. A szuttákat? (Buddha összegyűjtött beszédeit) áttekintve számos példát találhatunk arra, hogy valaki haszontalan vagy fölösleges kérdést intézett Buddhához. Ezek olyan problémák, kérdések vagy tudakozódások voltak, amikről Buddha azt mondta, hogy rossz kérdések, és ami még fontosabb, hogy nem segítik elő a megvilágosodást.

Mit tekintesz énednek?

Ezeknek a rossz kérdéseknek az egyike a „Ki vagyok én?”. Ez egy olyan kérdés, amit a világon nagyon sok ember feltesz: Ki vagyok én? Könnyen beláthatjuk, hogy ez a kérdés magába foglalja azt a feltevést, hogy valakik vagyunk. A kérdés tehát valójában egy választ is magában hordoz. De ez még nem elég. Sőt a „Ki vagyok én?” kérdést átfogalmazzuk úgy, hogy „Mi vagyok én?”, „Mit tekintsek énemnek?”, vagy „Mit gondoljak arról, hogy mi az, hogy én?”. Ezek a kérdések nagyon mélyen a nem-tudás (avijjā) mélyére ásnak, és csak ekkor kezdheti valaki valóban megérteni, hogy mi az, amit énnek tekint.

Vegyük az emberi testet. A testet a sajátodnak tekinted? Nagyon könnyű azt mondani, hogy a test nem–én, amikor valaki fiatal, egészséges és energikus. A próbatétel akkor jön, amikor valaki beteg, különösen, ha súlyos, hosszan tartó betegsége van vagy életveszélyes az állapota. Ez az, amikor valaki egy mélyebb szinten valóban megtudhatja, hogy a testet én-nek vagy enyémnek tekinti-e. Honnan ez a félelem? A félelem mindig a ragaszkodás miatt van, amikor valaki aggódik, hogy amit gyöngéden szeret, veszélyben forog vagy elpusztulhat. Ha pedig a halálfélelem bármikor felmerül, az szinte teljesen biztos, hogy ezekben a pillanatokban az ember azt gondolja vagy az a meggyőződése, hogy a test ő vagy az övé.

Meditálj a testen. Meditálj a test halálán, meditálj a test kiterjedésén és a testrészeken, ahogy a Szatipatthána Szutták mondják (MN 10, DN 22). Lásd be, hogy bármelyik testrész is csak hús és vér és csont. Csak a négy elem (föld, víz, tűz és levegő), csak atomok és molekulák és vegyületek, nem több. Aki folyamatosan meditál ily módon a testről, egyszer csak megszabadul attól a tévedéstől, hogy ez a test szubsztanciális, szép, örömteli és, hogy a „sajátja”.

Az irányítás illúziója

Amikor van „én”, akkor vannak dolgok, amik az énhez tartoznak. Amikor vannak dolgok, amik az énhez tartoznak, akkor van irányítás, van tett, van cselekedet. Az énnek ez az illúziója, (az a feltételezés, hogy valaki szubsztanciális) hozza létre a szomjat és a ragaszkodást. Ez hozza létre a szándékot. Ezért, amikor az emberek énnek tekintik a testet, akkor sportolnak, kozmetikai szalonba, fodrászhoz járnak, fürdetik és [ékszerrel] szúrják át, minden erejükkel próbálják széppé tenni azt. „Ez fontos, ez én vagyok. Ez az énképem.” Az ilyen emberek úgy gondolják, hogy nagyon fontos, hogyan néznek ki. Azt gondolják, ez teszi boldoggá őket. Más, bölcsebb emberek azt mondják, milyen buták ezek. Ezek mondják az igazat. A helyzet az, hogy ha a testet tekinted énednek, irányítani akarod azt. Némely ember feldúlttá válik attól, hogy öregedni kezd, és csúnya és bűzös lesz. Feldúlttá válnak, ha megbetegszenek, mert megértik, hogy nem tudják irányítani a testet.

Néhányan, akiket láttam meghalni, még az utolsó pillanatokban is, próbálták irányítani a testüket. Együtt lenni valakivel, amikor haldoklik, és látni, hogy küzd az utolsó lélegzetért, és hogy próbál mindent irányítani, ez a legszomorúbb dolgok egyike, amit az életben láthatunk. Ez valóban szenvedés. Láthatunk más bölcsebb embereket, akik úgy tudnak eltávozni, hogy nem küzdenek a halállal. Megértve, hogy ez a test nem az övék többé, nem aggódnak többet miatta, és nem próbálják meg irányítani. Az „irányító’’ eltávozott. Amikor az irányítás megszűnik béke, megkönnyebbülés és szabadság tölti el természetes módon a tudatot.

A teljesítményeink nem–én

Még a testnél is mélyebben van az a dolog, amit tudatnak hívunk. Először is tekintsük át, hogy mik a tudat tárgyai. Nagyon gyakran az emberek a gondolataikkal azonosítják magukat, vagy az észlelésekkel, vagy a tudatukban felmerülő képződményekkel. Például könnyedén tekinti valaki a teljesítményeit „énnek”, vagy „enyémnek”. Ha valaki valamely teljesítményt énnek vagy enyémnek tekint, elkerülhetetlenül büszke lesz rá és ragaszkodik a büszkeséghez. Mennyi szenvedés ered a büszkeségből! Valahányszor valaki valami rosszat tesz, úgy érzi valami nincs rendben. A büszkeség miatt nagyon gyakori, hogy ha valaki valami rosszat tesz, például megszegi az öt szabályt10, hazudik csak azért, hogy valami képességet énnek vagy enyémnek tekinthessen. Ezért ha valaki hibát követ el rendszerint azt mondja: „Ez nem én voltam.” Ha pedig valami jól megy, akkor „Ez valóban én vagyok.”

Sokan mondják, hogy a nyilvánosság előtti beszéd a legszörnyűbb, ami valakivel megeshet. Ez a félelem mindig a ragaszkodás miatt van. Felmerül a kérdés, hogy mitől félünk, hogy mit veszíthetünk. A félelem mindig a jó hírnév elvesztésétől való félelem. Ez tévedés azt illetően, hogy mit tekint valaki énnek. Az összes ilyen dolog feltételekhez kötött. Ha jól sikerül a beszéd, annak oka, hogy gyakorlott vagyok, ez minden. Ha rosszul sikerül a beszéd, akkor sincs mit tenni. Lehet, hogy azért, mert a tea nem volt elég erős. Semmi köze hozzám. Nem csodálatos félretenni az én–érzetet, bármit is tesz valaki? Így nincs értelme a bűnnek, a félelemnek, a lelkiismeret-furdalásnak. Az ember nem fordul vissza, és nem mondja, hogy „Amit ma tettem bűnös és szörnyű volt.” Ez csak feltételek függvénye, nem több.

Ha valaki úgy tekintené a meditáció valamely eredményét, mint saját képességeiből következőt, az félreértené az okság, az ok és feltétel törvényét. Például a meditációt illető jártasságnak semmi köze énhozzám, csak okok következménye. Nem valakinek a képessége vagy annak hiánya, ami akadályozza a meditáció sikerességét. Soha ne gondold azt, hogy „képes vagyok” vagy „képtelen vagyok”, ez az én-tudatból ered. Hozd létre az okokat! Ha egyszer létre jönnek az okok, akkor képessé válunk megtapasztalni a dzshánákat11, lehetséges lesz a megvilágosodás elérése. Ha gyakorlottá válunk abban, hogy létrehozzuk a mély meditáció feltételeit, létrehozzuk a tisztánlátás feltételeit, és létrehozzuk a megszabadulás feltételeit, érthetővé válik a bhávaná12 (a tudat fejlesztése) valódi jelentése.

A gondolatok nem–én

Mikor gondolatok merülnek fel a tudatban, magától értetődő és magával ragadó feltenni a kérdést, hogy „Miért gondoltam ezt? Honnan merült fel ez a gondolat?”. Gyakran a felmerülő gondolati képződményeket visszavezetik a tanítóra, aki szóban vagy írásban tanácsot adott. „Miért gondolod ezt? Ez valóban a te gondolatod vagy Ajahn Brahm gondolata, vagy az apád vagy az anyád gondolata? Honnan merült fel ez a gondolat?” A gondolatok nem tartoznak hozzád. A gondolatok a feltételeik szerint merülnek fel, okok váltják ki őket a tudatban. Lenyűgöző látni, hogy a gondolatok nem–én, és nem enyém (anattā).

Mik ezek a gondolatok, amik eltöltik a tudatot? A gondolatok felmerülnek, és mi beléjük kapaszkodunk. Megtartjuk őket abbéli tévedésünk miatt, hogy fontosak. Az embereknek néha szép gondolataik támadnak, amikre „belátásként” hivatkoznak, mikor később elmondják nekem. De ezek is gondolatok, ez minden. Csak hagyjuk békén a gondolatokat. Ne tekintsük azt „enyémnek”. Ha valaki a gondolatokat „enyémnek” tekinti, a másik fejéhez fogja vágni azokat, és arról fog vitatkozni, hogy kinek van igaza. Hagyni, hogy tovatűnjenek sokkal békésebb és örömtelibb [megoldás]. A gondolkodás a mély meditáció legnagyobb akadálya. A gondolkodás akadályozza leggyakrabban az igazság és a dolgok valódi természetének felismerését.

Minderre tekintettel ne tulajdoníts jelentőséget a gondolkodásnak. Ne törődj vele! Helyette a csendnek tulajdoníts jelentőséget és azzal törődj. Azoknak közületek, akik megtapasztaltátok, hogy a meditáció hosszú időszakaira egyetlen gondolat sem merült fel a tudatban, nem jó-e, nem örömteli-e, nem megnyugtató-e, amikor békés a tudat és egyetlen gondolat sem merül fel? Ne veszítsd szem elől és tartsd becsben a nem-gondolatnak ezt a gondolatát. Így ez a gondolat véget vet a gondolatnak. Az összes igazság, belátás és bölcsesség a csendből merül fel.

A cselekvő nem–én

Ha valaki azt gondolja „Én vagyok a felelős” akkor ez a tévedés nagy akadályát képezi a meditációjának. Ez nyugtalanságot és ezért, azért vagy amazért való szomjúhozást fog létrehozni. Így soha nem lehet a dzshánákba belépni. Meg kell érteni, hogy a ’cselekvő’ nem tudja elengedni a cselekvést. Ez olyan lenne, mintha megpróbálnád megenni a saját fejed. Ez az, amit az emberek oly gyakran próbálnak megtenni. Próbálják cselekedni a nem-cselekvést. Az csak további cselekvés! [Az abbahagyásnak] olyannak kell lennie, mint egy fordulat, mint egy váltás a tudatban. Szükséges némi bölcsesség annak belátásához, hogy a cselekvés csak egy feltételektől függő folyamat. Ekkor tudja az ember elengedni. Ha az ember el tudja engedni, az egész folyamat oly örömtelien, oly simán és könnyedén megy végbe. Egy kis szerencsével be lehet lépni a dzshánába. A dzshána állapotában a ’cselekvés’ abbamarad és megszűnik egy időre. A meditáció elmúltával a meditáló természetszerűleg úgy érzi, hogy ez jó, örömteli és csodálatos, és ekkor kezdi belátni, hogy a cselekvő [feltételezése] tévedés.

Cselekedni szenvedés. A cselekedet szenvedés és a szenvedés cselekvés. Amikor van cselekvés, az olyan, mint egy hullám a tavon. A nyugalom elvész. Amikor a nyugalom elvész, az olyan, mint mikor egy tó fodrozódó felülete torzítva tükrözi az égen lévő holdat. Mikor a tó nyugodt és semmi sem történik, amikor senki nem tesz semmit, ami megzavarná a pillanatot, olyankor a tükröződés tiszta és pontos, megfelel a valóságnak és ez oly gyönyörű. A dzshánák elég tapasztalatot adnak ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra belássuk, hogy amit ’cselekvő’-nek nevezünk, nem más, mint teljesen feltételektől függő jelenség. Ez a felismerés messze menő következményekkel jár. Az emberek néha felteszik a kérdést: „Ha a szándék nem az „enyém”, ha annak semmi köze hozzám, akkor minek vesződni? Minek felkelni hajnali négykor és meditálni?” A válasz az, hogy mert nincs más választásod.

A figyelő nem–én

A ’cselekvő’-nél is mélyebben van a ’figyelő’. A kettő tulajdonképpen együtt jár. A gyakorló le tudja egy kicsit állítani a cselekvőt a dzshánában, de aztán az visszatér. Van, aki képes a cselekvőt akár világkorszakokra is leállítani, amikor halála után a dzshána-birodalmakba jut, azonban az mégis visszatér. Ha van figyelő, az reagál arra, amit megismer és cselekvés fog létre jönni.

A figyelőt rendszerint tudatnak vagy elmének (csitta13) nevezik. Ez az, ami tud. Ezt a tudást gyakran úgy tekintik, mint végső „én”–t. Gyakran az emberek észlelnek valamit vagy gondolnak valamit, ami csak felmerül anélkül, hogy ezt külön megfigyelnék. Egyszerűen tudják, hogy meleg van, vagy hideg van, hogy valami kellemes vagy fájdalmas. Tudják, hogy valami szép vagy csúnya. Azonban ugyanekkor valahogy háttérben marad, és nem tudatosodik, hogy mi történik. Fontos megérteni, hogy a tudat természetszerűleg olyan gyors, olyan sebes, hogy az a folytonosság illúzióját kelti. Emiatt az illúzió miatt nem érti az ember az egész lényegét, hogy bármit is lát a szem, vagy érzékel a test a tudat azt úgy tekinti, mint saját [megfigyelt] tárgyát és tudja, hogy azt látta. Tudja, hogy érezte. Ennek a tudata, hogy látta, hogy érezte adja tárgyszerűség illúzióját. Még azt is tudja, hogy [mindezt] tudta.

Amikor a filozófia önreflexióról vagy öntudatról beszél, azt azt jelenti, hogy nem csak „tudok”, hanem „tudom, hogy tudok”, vagy „tudom, hogy tudom, hogy tudok”, mindez az „én” létezésének bizonyítéka. Utána jártam ennek a meggyőződésnek, hogy mi is ez a „tudás” témakör. Mély meditációmat, annak pontos éberségét és tudatosságát használva meg tudtam érteni, hogy hogyan működik a tudat. Az események lefolyását, amit éppen látunk „tudásnak” nevezzük. Ez olyan, mint egy folyamat, ahogy egyik dolog a másik után felmerül. Amikor látunk valamit, egy pillanattal később tudjuk, hogy láttuk, és egy pillanattal később tudjuk, hogy tudjuk, hogy láttuk. Nincs olyan, hogy „tudom, hogy tudom, hogy tudom.” Valójában a helyzet az, hogy „tudom, hogy tudtam, hogy tudtam.” Ha az időbeliséget figyelembe vesszük, akkor észrevehetjük a tudatosság egymásra következő pillanatait. Ha nem vesszük figyelembe a tudatosság egymásra következő pillanatait, könnyen adja magát a folyamatos „figyelő’’ illúziója. A folytonos „figyelő’’ illúziója az, ahol az emberek leggyakrabban az „én” tartózkodási helyét feltételezik.

A szutták szerint beláthatjuk, hogy a tudat is feltételektől függ (MN 64). Beláthatjuk, hogy az is okok következtében keletkezik, és az okok elmúltával megszűnik. Ekkor kezd valaki átlátni a tárgyszerűség illúzióján. Lehetetlen szétválasztani a „figyelőt” a megfigyelttől. Ahogy Buddha gyakran mondta: a hat érzék mindegyike – ahogy a tudat is – [érzékelési] alap, és amikor az érzékelési alap és érzékelt tárgy egybe esik, ez működésbe hozza a tudat-tudatosságot. Ezt a hármat együtt nevezzük úgy, hogy phassza14 (MN 28). A tudat feltételektől függ, okai vannak és nem örökkévaló. A dzshánában időzve teljesen el vagyunk vágva az öt érzéktől. Mind az öt érzék eltűnt. Csak a tudat marad, a tudati alap, a tudat tapasztalata. Ekkor lehet megtudni, hogy mi a tudat (csitta) mibenléte.

A tudat mibenlétének megismerése

Ha tudjuk, hogy mi a tudat-tudatosság15 – a tudat működése és a tudat mint [hatodik] érzék – akkor a dzshánákon kívül, a hétköznapi tudatossággal is észrevesszük, hogy bármit érzékelünk, azt azonnal valamely különböző tudatosság követi. Különböző tudatosságok merülnek fel és tűnnek tova egymás után. Ez lehet egy másik látvány, és egy másik tudat-tudatosság, egy másik ízlelés, egy másik tudat-tudatosság. A tudat-tudatosság olyan gyorsan követi a másik öt érzéket, hogy ez az öt érzék hasonlóságának illúzióját adja. Amikor valaki lát valamit, hall valamit, tapint valamit, mi a közös ezekben a tapasztalatokban? Mi adja az egyöntetűség illúzióját? A dzshána tapasztalata után tudni fogjuk, hogy a tudat-tudatosság mindig ott van a háttérben, mondhatni kézen fogja a többi öt érzéket. Ha ezt belátjuk, akkor megértjük, hogy miért merül fel a folytonos tudat tapasztalásának illúziója.

A „tudás” olyan, mint homokszemek a strandon. Egy bizonyos távolságról úgy látszik nincsenek rések, nincs üres hely a homokszemek között. Ha azonban valaki egyre közelebb és közelebb kerül, akkor látja, hogy rések vannak a homokszemek között, és hogy a homokszemek közt nincs semmi. Semmi nem köti össze a homokszemeket. Olyan ez, mint a patak vize. Úgy látszik, hogy folyamatosan áramlik. Mindazonáltal ha valaki közelebbről megnézi egy mikroszkóppal, egy elektronmikroszkóppal látja, hogy a vízmolekulák közt nincs semmi csak űr. Ekkor beláthatjuk a tudatosság nem folytonos természetét. Egy tudatosság felmerül, és egy másik eltűnik. Ahogy a Szatipatthána Szamjutta [egyik szövege] mondja: „a tudatok felmerülnek és tovatűnnek” (SN 47.42).

Akiknek az a meggyőződése, hogy ők a csitta (tudat), ők a „figyelő’’, képesek lehetnek elhagyni a testet és újraszületni a dzshána-birodalomban. De nekik (is) újra meg kell születni ezen a világon. Újra alá lesznek vetve további újraszületésnek, további szenvedésnek. Ez azért van, mert nem szabadultak meg teljesen a bhavától (létezéstől). Az ilyen ember még nem vetett véget gyökerestől a létszomjnak (bhava-tanhá), mivel a „figyelőt” én-nek tekinti. Olyan ez, mint az ebihal példája. Az ebihal a tóban kel ki, mindig a vízben van, így nem értheti, mi a szárazföld. Amikor az ebihal békává fejlődik, és először elhagyja a vizet, egy kis vizet magával visz a hátán. Nedves és iszapos, de legalább megtudja, mi a szárazföld, és tudomást szerez arról, mi a szárazság.

Kikerülni a tóból a szárazföldre

Az egyetlen módja, hogy megértsük, hogy a cselekvő nem–én: a dzshánába való belépés. Ez azt jelenti, hogy kilépünk a cselekvés tavából. Ez az egyetlen módja, hogy valaki valóban megértse, hogy a cselekvő nem–én: az öt érzék tavából való kilépés, és a hatodik érzékben való időzés. Mivel csak a tudat-tudatosság marad, kis idő múlva akár akarja valaki, akár nem, akár igaznak gondolja, akár nem, be fogja látni, hogy amit tudásnak nevezünk, az csak felmerül és tovatűnik. [A tudat-tudatosság] szemcsés, darabos.

Ezeknek a dzshánáknak az a célja, hogy a gyakorlatból tanulva, lépésről lépésre több és több tudatosságot engedjünk el. Olyan ez, mintha felszeletelnénk a tudat-tudatosságot. Hagyjuk, hogy a tudatosság abbamaradjon, elnyugtatva és lecsillapítva azt, engedve, hogy megszűnjön. Aztán a tudatosság teljesen abbamarad hosszú időre, ami a niródha-szamápatti16 (a megszűnés elérése). Ez minden érzett és észlelt [dolognak] a megszűnése (szannyá-védajita-niródha17). Aki tapasztalatot szerez ennek eléréséről, azt mondják arahanttá vagy anágámi18 válik. Miért? Mert meglátta a tudatosság végét, elérte azt mint tapasztalatot.

Ezzel a tapasztalattal nincsenek többé gondolatok, elméletek vagy fogalmak. Ez a puszta tapasztalat. Belátásra kerül, hogy minden, ami korábban énnek tekintettünk tévedés (avijjā) volt. Mi volt a nem–én? Felismerjük, hogy számtalan létesülésen keresztül, miket tekintettünk én-nek, és hogy ez eredményezte az oly sok újraszületést és abból következő szenvedést. A [szenvedés] oka az irányítás, a cselekvés és a sóvárgás (tanhā) volt. Amikor átverekedjük magunkat a szamszarán, a boldogság felé haladva, elhagyva a szenvedést, mindig jelen van az irányításra törekvés. Ez azt, amit nem akarunk észrevenni. A dzshánákat megtapasztalva és a függőségen felülemelkedve azonban mindezen túljutunk. Ez nem olyan, amit meg lehet tanulni. Ez az, ami belátott és megtapasztalt. Ez Buddha nem–én tanításának ragyogása, ami mindennek a mélyére hatol.

Azt mondják a Dhamma19 a forrás. Aki nem követi a [tudat] következményeit, nem veszik el a fogalmi sokasításban20. Aki helyesen megragadja a [Dhamma] kellős közepét, utána jár a lényegének és annak, hogy mi az, amit én-nek tekintünk, a testtől a tudatig, a tudattól a cselekvőig, a cselekvőtől a figyelőig, az beláthatja, hogy a figyelő nem–én. Az csak okok és feltételek [függvénye]. Az egész csak egy folyamat. Megérthető továbbá, hogy Buddha miért mondta, hogy nem a megsemmisülést tanítja. A megsemmisülés azt jelenti, hogy van valami, ami létezett, és az le lett rombolva. Az örökkévalóságot sem tanította azonban, ami azt jelentené, hogy van valami, ami soha nem rombolódik le. A középutat tanította, vagyis a függő keletkezést.

Az a folyamat, amelyet az újraszületések során én-nek tekintettünk egy üres folyamat. Okok következmények, okok következmények, okok következmények, csak egy folyamat. „Amikor felmerül ez, akkor ez is létrejön, amikor ez elmúlik, akkor az is elmúlik.” Ez Buddha tanításának lényege. Minden alá van vetve az [okság] törvényének. Aki képes belátni, hogy minden az okság törvénye alá vetett, az teljesen belátta a nem–én (anattā) természetét. A szamszára ez által megkapta a kegyelemdöfést, és az újraszületések, az öregedés, a halál és a szenvedés hamarosan véget érnek. Ha azonban még egy kicsi hátra van ennek belátásából, bármely csekély mértékben is, az világkorszakokra a szamszárában maradást eredményezi. Minden létező én-telen. Az egész kóceráj!


  1. saṅkhāra: összetett dolog, jelenség. Az összetettségéből automatikusan következik a feltételekhez függő mivolta.  ↩

  2. dhamma: dolog, jelenség  ↩

  3. Lásd itt?  ↩

  4. nīvaraṇa: a meditáció (vagy általánosságban a tudat tisztaságának) 5 akadálya: kāmacchanda: érzéki vágyakozás
    vyāpāda: rosszakarat, ellenségeskedés
    thīna-middha: tompaság és álmosság
    uddhacca-kukkucca: nyugtalanság és aggodalom
    vicikicchā: kétség, bizonytalanság  ↩

  5. ti-lakkhaṇa: a létezés 3 jellegzetessége: mulandóság (aniccā), szenvedésteliség (dukkhā) és én-telenség (anattā)  ↩

  6. anattā  ↩

  7. Ácsán Cshá (1918–1992) thai/lao származású théravádin meditációs mester, videó róla itt  ↩

  8. a ’mester’ félig thai, féli páli megnevezése  ↩

  9. Ez az öt khandha, amely a Buddha tanítása szerint a teljes tapasztalati világot lefedi.  ↩

  10. A buddhizmusban 5 alapvető fogadalom (etikai szabály) van, amiket annak érdekében veszünk magunkra, hogy testi- és szóbeli tetteink üdvösek legyenek. [A fogadalmak szerint] tartózkodni kell az öléstől, lopástól, szexualitással kapcsolatos helytelen magatartástól (pl. házasságtöréstől), és a bódító szerek, mint pl. az alkohol fogyasztásától, mert [a bódult állapot] meggondolatlanságra vezet. A szerzeteseknek két további fő szabályt kell betartaniuk: a cölibátust és a pénz kezelésének tilalmát.  ↩

  11. jhāna: meditációs elmélyedés, amikor a tudat hosszú időszakokra egy tudattárggyal egyesül. Ezekben az állapotokban már megszűnt az öt akadály. A tudat önmagában és [így] olyan kifinomult, örömteli állapotokban időzik, amire az 5 külső érzékszervnek (látás, hallás, szaglás, ízlelés, testérzetek) semmilyen hatása sincs.  ↩

  12. bhāvanā: fejlesztés, művelés; buddhista szövegekben a ’meditáció’ szinonimája  ↩

  13. citta: tudat, elme, szív  ↩

  14. phassa: érintkezés, az érzékszerv és érzéktárgy találkozása  ↩

  15. mano-viññāṇa: a 6. érzékszerv (elme, tudat) tudatossága  ↩

  16. nirodha-samāpatti  ↩

  17. saññā-vedayita-nirodha  ↩

  18. anāgāmi: vissza nem térő, aki már nem születik újra többé a földön, hanem valamelyik égi birodalomban (suddhāvāsa)  ↩

  19. Dhamma: a Tan, a Buddha tanítása  ↩

  20. papañca: a megnevezések, fogalmak burjánzása, amelyet a helytelen nézet, az én-képzet indít el  ↩

Kategória: Könyvtár

Copyright by Kolozsvári Ágnes, 2009
Felhasználás feltételei: image: CC-BY-NC-SA
Frissítve: April 20, 2012, at 05:16 PM


Váljon minden lény javára.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.