Buddha Dhamma Szangha

Amikor az emberek azt kérdezik: „Mit kell tennünk ahhoz, hogy buddhisták legyünk?“, akkor azt feleljük, hogy menedéket veszünk a Buddhában, a Dhammában, a Szanghában, és hogy ezt megtegyük, elkántálunk egy páli¹ formulát:

Buddham szaranam gaccshámi (A Buddhához fordulok menedékért)
Dhammam szaranam gaccshámi (A Dhammához fordulok menedékért)
Szangham szaranam gaccshámi (A Szanghához fordulok menedékért)

Amint többet és többet gyakorolunk és elkezdjük felismerni a buddhista tanítások mélységét, igazi élvezetté válnak e menedékvételek, és csupán e kántálások is építően hatnak a tudatra. Tizenhat év szerzetesi életforma után még mindig szívesen kántálom, hogy „Buddham szaranam gaccshámi“, sőt tulajdonképpen jobban szeretem, mint tizenöt évvel ezelőtt, mert annak idején valójában semmit sem jelentett ez számomra, csak azért kántáltam, mert kötelező volt, mint a tradíció része. A Buddhában való menedékvétel pusztán a szavak szintjén nem jelenti azt, hogy menedéket vennél bármiben is, egy papagájt is meg lehet tanítani arra, hogy azt mondja: „Buddham szaranam gaccshámi“, és ez talán ugyanazt jelentené a papagájnak is, mint sok buddhistának. E szavak elmélkedésre valók, arra, hogy szemügyre vegyük őket, és ténylegesen megvizsgáljuk a jelentésüket: mit jelent a „menedék“, mit jelent a „Buddha“? Amikor azt mondjuk: “Menedéket veszek a Buddhában”, akkor mit értünk ez alatt? Hogyan használhatjuk ezt úgy, hogy ez ne csak értelmetlen szótagok ismétlése legyen, hanem valami olyasmi, ami valóban segít észben tartani a Buddha ösvényét, irányt mutat és megerősíti odaadásunkat, figyelmünket ezen ösvény irányában?

A Buddha szó egy nagyszerű szó, azt jelenti: „Az, aki ismeri a dolgokat“, és az első menedékvétel a Buddhában történik, mint a bölcsesség megszemélyesítőjében. Mivel a személytelen bölcsesség túl absztraktnak tűnik számunkra, ezért nem tudunk felfogni egy test és lélek nélküli bölcsességet, és mivel a bölcsesség mindig úgy tűnik rendelkezik személyes minőséggel, ezért nagyon hasznos Buddhát ennek szimbólumaként használni.

A Buddha szót használhatjuk úgy, hogy Gótamára² utalunk vele, annak a rendszernek az alapítójára, amit ma buddhizmusként ismerünk, a történeti bölcsre, aki 2500 évvel ezelőtt érte el a Parinibbánát³.

Öt Halom - panycsakkhandha. A Buddha tanítása szerint, minden lény öt „halom“-ból áll: test - rúpa, érzetek - védaná, észlelések - szannyá, (az előző megtestesülésből származó) késztető erők - szankhára, tudat - vinnyána. Az élőlény halálakor ezek a halmazok felbomlanak, majd újra összeállnak egy olyan formában, ami se nem teljesen azonos, se nem teljesen más, mint ami „volt“. Ezt nevezzük újraszületésnek. A megvilágosodott személyek esetében a halmazok felbomlását, már nem követi eme újraegyesülés és újraszületés. ß/citeß Indiában, a Négy Nemes Igazság⁴ és a Nemes Nyolcrétű Ösvény⁵ tanítójára, amely tanításoknak még ma is hasznát vehetjük. De amikor menedéket veszünk a Buddhában az nem jelenti azt, hogy valami történeti személyben tennénk ezt, hanem abban, ami bölcs az univerzumban, a tudatunkban, abban, ami tőlünk nem független valami, hanem sokkal valóságosabb annál, amit a tudatunkkal felfoghatunk vagy az érzékszerveinkkel tapasztalhatunk. A Buddha-bölcsesség hiányában az élet teljesen lehetetlen lenne az univerzumban, mert a Buddha-bölcsesség az, ami oltalmaz. Mi ezt Buddha-bölcsességnek hívjuk, mások, ha úgy tetszik nevezhetik másnak is, ezek csak szavak. Mi történetesen a saját hagyományunk szavait használjuk. Nem fogunk vitatkozni páli, szanszkrit, héber, görög, latin, angol, vagy bármilyen más eredetű szavakról, mi a Buddha-bölcsesség terminust csupán konvencionális szimbólumként használjuk, ami segít emlékeztetni arra, hogy törekedjünk a bölcsességre, az éberségre, a felébredésre.

Számos északkelet-thaiföldi erdei bhikkhu⁶ meditációs tárgyként használja a Buddhó⁷ szót, egyfajta kóanként⁸. Először lecsendesítik a tudatukat a ki-és belégzés megfigyelésével és a Buddhó szótagok segítségével, majd elkezdenek elmélkedni azon, hogy: „Ki a Buddhó? Ki az, aki ismeri a dolgokat? Mi az a megismerés?“ Amikor Északkelet-Thaiföldet körbeutaztam a thudong⁹ gyakorlat során, szívesen látogattam meg Ácsán Fun kolostorát. Ácsán Fun egy szeretetre méltó és mélyen tisztelt szerzetes volt, a királyi család tanítója és annyira közkedvelt, hogy állandóan látogatókat fogadott. Ott ültem a kutijánál¹⁰ és hallgattam a legcsodálatosabb Dhamma-tanításokat Buddha minden témakörével kapcsolatban, és ahogy én láttam ez volt minden, amit tanított. Igazán beható meditációs gyakorlatokat tudott átadni mind az írástudatlan parasztoknak, mind az elegáns, nyugati képzésben részesült arisztokratáknak. A tanításának lényege az volt, hogy ne csak mechanikusan ismételgessük a Buddhó szót, hanem elmélkedjünk rajta és vizsgáljuk meg azért, hogy felébresszük a tudatot és ténylegesen nézzünk bele a Buddhóba, abba, „aki ismeri a dolgokat“, ténylegesen vizsgáljuk meg a kezdetét, a végét, fenn és lenn azért, hogy minden figyelmünk erre összpontosuljon. Amikor ekképp cselekszünk, akkor a Buddhó szó a tudatunkban fog visszhangzani. Vizsgáljuk meg, vegyük szemügyre, tanulmányozzuk mielőtt kimondjuk, miután kimondjuk és végül kezdjünk el figyelni rá és halljunk túl a hangokon egészen addig, míg a csendet nem halljuk.

A menedék egy biztonságos hely, így amikor a babonás emberek felkeresték mesteremet, Ácsán Cshát, varázs medálokat vagy kis talizmánokat kérve tőle azért, hogy védve legyenek a golyóktól, késektől, kísértetektől stb., akkor ő ekképp felelt: „Mi szükségetek van az ilyenfajta dolgokra? Az egyetlen valós védelem a Buddhában való menedék. A Buddhában való menedék elegendő.“ Azonban a Buddhában való bizodalmuk általában nem volt olyan nagy, mint ezekben az ostoba, kis medálokban. ők valami olyan dolgot akartak, ami bronzból és agyagból készült, ami le van pecsételve és meg van áldva. Ez az, amit úgy hívunk: menedéket venni a bronzban és agyagban, menedéket venni a babonában, menedéket venni abban, ami valójában nem biztonságos, és ami valójában nem tud rajtunk segíteni. Manapság a modern Britanniában azt tapasztalhatjuk, hogy általában az emberek kifinomultabbak. ők nem varázs amulettekben vesznek menedéket, hanem olyan dolgokban, mint a Westminster Bank, de ez még mindig valami olyasmi, ami nem nyújt biztonságot. A Buddhában, a bölcsességben venni menedéket azt jelenti, hogy létezik egy hely számunkra, ahol biztonságban vagyunk. Amikor a bölcsesség jelen van, amikor bölcsen cselekszünk és bölcsen élünk, akkor valóban biztonságban vagyunk. A körülmények körülöttünk változhatnak. Nem tudjuk garantálni, hogy mi fog történni a létezés anyagi minőségével vagy, hogy a Westminster Bank túléli-e az évtizedet, a jövő ismeretlen és rejtélyes marad számunkra, de ha a jelenben menedéket veszünk a Buddhában, akkor itt és most jelen lesz az a tudatállapot, amiről elmélkedhetünk, és azáltal tanulhatunk az életről, hogy éljük azt.

A bölcsesség nem azt jelenti, hogy egy csomó ismeretünk van a világról, nem szükséges egyetemre járnunk és információt gyűjteni azért, hogy bölcsek legyünk. A bölcsesség azt jelenti, ismerjük a körülmények természetét, ahogy azokat megtapasztaljuk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megértjük a testünk és tudatunk körülményeit azáltal, hogy reagálunk rá és elmélyedünk benne, hanem, hogy használjuk a Buddhó szót (azt, aki ismeri a dolgokat) azért, hogy megfigyeljük: ezek a körülmények állandó változásban vannak. Eme változásnak az ismerete az, amit Buddhának hívunk, és amiben menedéket veszünk. Nem tartunk igényt Buddhára azért, hogy „én“ vagy „enyém“ legyen. Nem azt mondjuk: „Buddha vagyok“, hanem inkább azt: „A Buddhában veszek menedéket.“ Ez egy módszer arra, hogy szerényen alávessük magunkat eme bölcsességnek, hogy tisztában legyünk a dolgokkal, hogy felébredettek legyünk.

Bár bizonyos értelemben állandóan menedéket veszünk valamiben, a páli formula, amit használunk egyfajta emlékeztető, mert felejtünk, és mert szokásszerűen a szomorúságban, a kétségbeesésben, a félelemben, a haragban, a mohóságban stb. veszünk menedéket. A Buddha-szobor hasonló ehhez; amikor meghajlunk előtte nem hisszük azt, hogy ez bármi más lenne, mint egy bronzszobor, mint egy szimbólum. Ez egy visszatükröződés és segít, hogy egy kicsit jobban tudatában legyünk a Buddhának a menedékvételünk szempontjából. A Buddha szobor nagy méltósággal és nyugalommal ül, nem egy transzszerű állapotban, hanem teljes éberségben, a felébredettség és a kedvesség sugárzik róla és az, hogy nem rabja a körülötte lévő változó körülményeknek. Bár a szobor sárgarézből készült és nekünk hús-vér testünk van, és így sokkal nehezebb mindez számunkra, ez mégiscsak egy emlékeztető. Néhányan nagyon puritánná váltak a Buddha szobrokkal kapcsolatban, de én itt Nyugaton nem találtam mindezt veszélyesnek. A valódi bálványok, amikben hiszünk, amiket imádunk, és amik állandó jelleggel becsapnak minket, azok a gondolataink, a nézeteink és véleményeink, a szeretetünk és a gyűlöletünk, az önteltségünk és a büszkeségünk.

A második menedéket a Dhammában vesszük, a Végső Igazságban, avagy a Végső Valóságban. A Dhamma személytelen. Egyáltalán nem próbálkozunk avval, hogy megszemélyesítsük, vagy bármiféle személyes istenséggé kreáljuk. Amikor páliul kántáljuk a Dhammáról szóló strófát, azt mondjuk, hogy ez „szanditthikó akálikó éhipasszikó ópajanikó paccsattam véditabbó vinnyúhi.“ Minthogy a Dhammának nincsenek személyes tulajdonságai, nem mondhatjuk róla, hogy jó vagy rossz, vagy bármi más, ami rendelkezik valamiféle felülmúlhatatlan vagy viszonylagos minőséggel, ez túl van az elme dualisztikus elképzelésein. Így amikor körülírjuk a Dhammát vagy jellemzést adunk róla, olyan szavakkal tesszük ezt, mint „szanditthikó“, ami azt jelenti: immanens, itt és most. Ez visszaránt minket a jelenbe, érezzük a jelen pillanat közvetlenségének jelentését. Azt gondolhatod, a Dhamma valami olyasféle dolog, ami valahol messze van, amit valahol máshol kell megtalálnod, de a szanditthikó dhamma azt jelenti: mindent átható (immanens), itt és most jelenlévő és megvalósítható.

Akálikadhamma azt jelenti, hogy a Dhamma nincs korlátozva az időtől, az akála szó jelentése: időtlen. A fogalmi tudatunk nem tud értelmezni semmit, ami időtlen, mert az elképzeléseink és felfogóképességünk időalapúak, de amit állíthatunk az az, hogy a Dhamma akála, tehát az idő által nem korlátozott.

Éhipasszikadhamma azt jelenti, hogy gyere és győződj meg róla, hogy fordulj a Dhamma felé. Láss, hogy tisztában légy a dolgokkal. Mindez nem úgy történik, hogy imádkozunk a Dhammához, hogy eljöjjön vagy várjuk, hogy vállon veregessen, hanem erőfeszítéseket kell tennünk ennek irányában. Olyan ez, mint amikor Krisztus így szólott: „zörgessetek és megnyittatik néktek.“¹¹ Éhipasszikó azt jelenti, meg kell tennünk a megfelelő lépéseket és ezen igazság felé kell fordulnunk.

Ópanajikó azt jelenti, hogy bevezetjük, majd körülvezetjük a békét a tudatunkban. A Dhamma nem ragad el bennünket, nem izgalmas, nem romantikus vagy kalandokban bővelkedő, hanem a Nibbánába¹² vezet, a békébe, a csendbe.

Paccsattam véditabbó vinnyúhi azt jelenti, hogy kizárólag személyes tapasztalat útján ismerhetjük meg a Dhammát. Olyan ez, mint a méz, ha valaki más kóstolja meg, akkor mi még nem ismerjük az ízét. Tisztában lehetünk a kémiai összetevőivel vagy elszavalhatjuk az összes híres verset, amit valaha is a mézről írtak, de csak ha személyesen megkóstoljuk tudhatjuk meg, milyen is valójában. Ilyen a Dhamma is, meg kell ízlelnünk, közvetlenül kell megismernünk.“

A Dhammában való menedékvétel, egy másik biztonságos menedékvétel. Ez nem a filozófiában, intellektuális elképzelésekben, elméletekben, fogalmakban, dogmákban vagy hiedelmekben való menedék. Nem a Dhammában való hitben veszünk menedéket, vagy Istenben, vagy valami olyan hatalomban, ami a világűrben van, vagy valami távoliban, vagy valami különállóban, valamiben, amit meg kell találnunk majd később. A Dhamma leírásai a jelenben tartanak minket, az itt és mostban, az idő korlátaitól szabadon. A menedékvétel egy azonnali, immanens szemlélődés a tudatban, nemcsak a „Dhammam szaranam gaccshámi“ ismételgetése papagáj módra, azt gondolva: „A buddhisták ezt mondják, így nekem is ezt kell tennem.“ A Dhamma felé fordulunk, tisztában vagyunk a dolgokkal, menedéket veszünk a Dhammában egy közvetlen cselekvésként, egy közvetlen szemlélődésként a Dhamma természetéről, a Végső Igazság természetéről.

Mivel a gondolatformáló tudatunk mindig azon van, hogy becsapjon minket, ezért a valamivé válás felé sodor bennünket. Úgy gondoljuk: „Meditálni fogok, ebből kifolyólag megvilágosodott leszek a jövőben. A Három Menedékhez¹³ fordulok azért, hogy buddhista legyek. Bölcs akarok lenni. Meg akarok szabadulni a szenvedéstől, a tudatlanságtól, és valaki más akarok lenni.“ Ez tehát a gondolatformáló tudat, a vágyakozó tudat, az a tudat, ami mindig átver minket. Ahelyett, hogy állandóan a valamivé válásról gondolkodnánk, vegyünk menedéket a Dhammában, a jelenben.

A Dhamma személytelensége sok embert zavar, mert az imádságra épülő vallásosság hajlamos arra, hogy mindent megszemélyesítsen, és az ilyen hagyományokból érkező emberek nem érzik magukat jól, ha nem lehet valamiféle személyes kapcsolatuk a Dhammával. Emlékszem, egyszer egy francia, katolikus misszionárius látogatta meg a kolostorunkat, hogy meditáljon. ő valamiféle veszteségként élte meg a buddhizmust, mert ahogy mondta, olyan volt, mint egy „hideg műtő“, nem volt személyes kapcsolata Istennel. Ha nem lehet személyes kapcsolatod a Dhammával, akkor nem mondhatod: „Szeresd a Dhammát!“, vagy „A Dhamma szeret engem!“ - de erre nincs is semmi szükség. Csak olyasvalamivel van szükségünk személyes kontaktusra, amik még nem vagyunk, mint pl. az anyánkkal, az apánkkal, a férjünkkel, a feleségünkkel, valamivel, ami különbözik tőlünk. Nincs szükségünk arra, hogy ismét menedéket vegyünk az anyánkban, apánkban, valakiben, aki megvédelmez és szeret minket, miközben azt mondja: „Szeretlek, és nem számít, mit teszel. Minden rendben lesz.“, és megpaskolja a fejünket. A Buddhadhamma egy nagyon érett menedék, egy olyan vallásos gyakorlat, ami teljesen józan és érett, amelyben nem keresünk többé anyát vagy apát, mert nincs már többé szükségünk arra, hogy bármivé is váljunk. Nincs többé szükségünk arra, hogy szeressenek vagy védelmezzenek, mert szerethetünk és védelmezhetünk másokat, és csak ez számít. Nem kell többé kérni vagy követelni a dolgokat másoktól, legyen az ember vagy esetleg valamiféle istenség vagy hatalom, amiről úgy érezzük, független tőlünk, és imádkoznunk kell hozzá, útmutatást kell kérnünk tőle.

Adjuk fel minden kísérletünket arra, hogy a Dhammát úgy értelmezzük, mintha „ez“ vagy „az“ lenne, vagy akár bármi más. Engedjük el azon vágyunkat, ami arra irányul, hogy személyes kapcsolatunk legyen az igazsággal. Itt és most ezzé az igazsággá kell lennünk. Legyünk eme igazság, fogadjuk el eme menedéket, ami magával hozza az azonnali felébredést, az azonnali bölccsé válást, a Buddhává válást, a Dhammává válást itt és most.

A harmadik menedék a Szangha, ami egy közösséget jelöl. Ez lehet a bhikkhu-Szangha vagy az arija-Szangha, a bölcs és magasztos szentek közössége, azoké, akik erényesen élnek, helyesen cselekszenek, és távol tartják magukat a helytelentől, mind a testi cselekvés, mind a beszéd szintjén. Ezen értelmezés szerint menedéket venni a Szanghában a „Szangham szaranam gaccshámi“ fogadalommal azt jelenti, hogy menedéket veszünk az erényben, abban, ami helyes, erkölcsös, kedves, könyörületes és nagylelkű. Azonban nem veszünk menedéket az olyan tudatállapotokban, mint a durvaság, undokság, kegyetlenség, önzőség, irigység, gyűlölet, düh még annak ellenére sem, hogy kétségkívül a figyelmetlenség miatt és amiatt, mert nem vagyunk éberek, gyakorta így érzünk, és csupán reagálunk a körülmények hatására. Konvencionális szinten, a Szanghában való menedék azt jelenti: helyesen cselekszünk és távol tartjuk magunkat a helytelentől, mind a testi cselekvés, mind a beszéd szintjén.

Mindnyájunknak egyaránt vannak jó és rossz gondolatai, illetve szándékai. Így működnek a szankhárák (feltételekhez kötött jelenségek)¹⁴ is, néhányuk jó, néhányuk kevésbé, néhányuk közömbös, néhányuk csodálatos és néhányuk kellemetlen. A körülmények a világban: változó körülmények. Nem vagyunk arra képesek, hogy csak a legjobb, a legkifinomultabb gondolatokat tápláljuk és a legszebb és a legkedvesebb érzéseket érezzük. Mind a jó és mind a rossz gondolatok és érzések jönnek és mennek, de mi inkább az erényben veszünk menedéket, mint a gyűlöletben. Abban veszünk menedéket mindnyájan, ami a jóra törekszik, ami könyörületes és kedves, és szeretettel fordul mind önmagunk, mind mások felé. Így a Szanghában való menedék, egy nagyon praktikus menedék az emberi alakban történő, napról napra élés szempontjából, hisz e testben kapcsolatban állunk a többi érző-lénnyel és avval az anyagi világgal, amiben élünk. Amikor eme menedéket vesszük, akkor nem teszünk olyat, ami felosztást¹⁵, diszharmóniát, kegyetlenséget, durvaságot vagy rosszindulatot eredményezne bármely élőlény számára, beleértve önmagunkat - testünket és tudatunkat - is. Ha ezen úton járunk, akkor szupatipannyók vagyunk, azok, akik megfelelően gyakorolnak.

Ha éberek és figyelmesek vagyunk, amikor elmélkedünk és szemlélődünk, akkor elkezdjük megérteni, hogy azok a cselekedetek, amik olyan szándékokon alapulnak, amelyek gonoszak és önzőek, csak fájdalmat és szomorúságot eredményeznek, mind önmagunknak, mind másoknak. Nem hiszem, hogy túl nagy megfigyelőképességre lenne szükség ahhoz, hogy ezt belássuk. Ha találkoztál már valaha bűnözővel, olyan emberrel, aki önzőn és gonosz szándékkal cselekedett, olyannak láthattad őt, mint aki állandóan rémült, megszállott, paranoiás, bizalmatlan, olyan, aki sokat iszik, drogozik, állandóan elfoglalt ezekkel a dolgokkal, mert túlságosan szörnyű önmagával együtt élnie. Ha csupán öt percet kellene önmagával eltöltenie mindezen drogok nélkül, akkor az számára az örök pokol érzését hozná, mert a rossz cselekedet kammikus¹⁶ eredménye mentálisan szörnyen ijesztő. Még ha sohasem kapja el a rendőrség és sohasem zárják börtönbe, ne gondold azt, hogy bármit is megúszik. Tulajdonképpen néha az a „legkedvesebb“ megoldás, ha bebörtönzik és megbüntetik, mert ezáltal könnyítenek a lelki nyomásán. Én sohasem voltam bűnöző, de hazudtam egy párszor, és elkövettem néhány durva és undok dolgot az életemben, és az eredmények mindig kellemetlenek voltak. Még manapság is, amikor ezekre a dolgokra gondolok, kellemetlenek, nem olyasmik, amiket mindenkivel meg akarok osztani, nem olyasmik, amik jó kedvre derítenének, ha rájuk gondolok.

Amikor meditálunk, rájövünk arra, hogy teljes mértékben felelősséget kell vállalnunk az életünkért, azért, hogy hogyan éljük azt. Nem okolhatunk senki mást, legyen szó bármiről is. Amikor még nem gyakoroltam a meditációt, az embereket és a társadalmat okoltam mindenért: „Bárcsak a szüleim tökéletesen bölcs, megvilágosodott arahantok¹⁷ lettek volna, és akkor minden rendben lenne velem. Bárcsak az USA-nak egy igazán bölcs és könyörületes kormánya lenne, ami soha nem követne el hibákat, támogatnának és megbecsülnének. Bárcsak a barátaim bölcsek lennének és bátorítanának, bárcsak a tanáraim igazán bölcsek, nemesek és kedvesek lennének. Ha körülöttem mindenki tökéletes lenne, ha a társadalom tökéletes lenne, ha a világ bölcs és tökéletes lenne, akkor nem lennének ezek a problémáim. De ők mindnyájan cserbenhagytak engem.“

A szüleimnek voltak hibáik és követtek el néhány tévedést, de most, ahogy visszagondolok minderre, nem tűnik túl súlyosnak. Annakidején, amikor még másokat okoltam és kétségbeesetten próbáltam hibát találni a szüleimben, komolyan dolgoznom kellett rajta, hogy sikerüljön. A generációm nagyon jó volt abban, hogy mindent az USA-ra kenjen és ez nem volt nehéz, mert az USA rengeteg hibát követ el. De amikor meditálunk, az azt jelenti, hogy többé nem butíthatjuk magunkat az ilyen típusú hazugságokkal. Hirtelen belátjuk, nem számít, hogy más mit tett velünk, vagy milyen igazságtalan a társadalom, vagy milyenek lehettek volna a szüleink, többé nem töltjük az életünk hátralévő részét avval, hogy másokat hibáztassunk, mert ez tökéletes időpocsékolás lenne. El kell, hogy fogadjuk a teljes felelősséget az életünkért, és élnünk kell azt. Még ha szörnyű szüleink voltak is, és ha egy szörnyű társadalomban nőttünk is fel, mindenféle lehetőség nélkül - még akkor is. Senki mást nem okolhatunk a szenvedéseinkért, csak saját magunkat, a saját tudatlanságunkat, önzőségünket és önhittségünket.

Jézus keresztre feszítésében egy briliáns példát láthatunk arra, hogy milyen az, amikor egy ember szenved, meztelenre vetkőztetve, nevetségessé téve, teljesen megalázva, majd nyilvánosan kivégezve a legszörnyűbb, leggyötrelmesebb módon anélkül, hogy bárkit is okolna ezért: „bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek.“¹⁸ Ez a kijelentés a bölcsesség jele, azt jelenti, hogy még ha keresztre is feszítenek, odaszögeznek a kereszthez, megostoroznak, megaláznak, akkor is a mi ellenszenvünk, önszánalmunk, kicsinyességünk és önzőségünk jelenti a problémát. Valójában, nem a fizikai fájdalom jelenti a szenvedést, hanem az ellenszenv. Ha Jézus Krisztus ezt mondta volna: „Legyetek átkozottak, amiért így bántok velem!“, akkor csak egy újabb bűnöző lett volna a sorban, és néhány nap alatt el is felejtették volna. Elmélkedjünk egy kicsit ezen, mert hajlamosak vagyunk rá, hogy másokat okoljunk a szenvedéseink miatt, és mindezt avval igazoljuk, hogy néhányan nem jól bánnak velünk vagy kihasználnak, nem értenek meg vagy szörnyű dolgokat művelnek velünk. Nem tagadjuk le mindezt, de többé már nem teremtünk problémát belőlük. Megbocsátunk, elengedjük ezeket az emlékeket, mert a Szanghában való menedék azt jelenti: itt és most jót cselekedni és távol maradni a bűntől, mind a testi cselekvés, mind a beszéd szintjén.

Elmélkedjetek mindezen, és lássátok a Buddhát, a Dhammát, a Szanghát valós menedékként. Úgy tekintsetek rájuk, mint az elmélkedés és a megfontolás lehetőségeire. Ez nem a Buddhában, a Dhammában, a Szanghában való hit kérdése, nem a fogalmakban való hité, hanem a szimbólumok használatáé az éberség érdekében, a tudat felébresztése érdekében és azért, hogy képesek legyünk az „itt és most“-ban élni az életünket.