A Brahmajāla Sutta kommentárjai I. - A vándoraszkétákról

Megjegyzés: A szövegmagyarázat fejezet, szakasz és bekezdés szerinti számozása pontosan megfelel a sutta szövegében alkalmazott számozásnak. E számok alapján könnyen megtalálhatjuk az egyes szövegrészekhez tartozó kommentárokat – ha egyáltalán van ilyen. A kommentárban először mindig nagybetűkkel kiemelve szerepeltetjük azokat a szövegrészeket, illetve kulcsszavakat, amelyekre a magyarázat vonatkozik. Dőlt betűkkel az eredeti pāli kifejezéseket is feltüntettük ott, ahol úgy véltük, hogy ez segítheti a megértést. A kommentárból (aṭṭhakathā) vett magyarázatokat K, a segédkommentárból (ṭīkā) vett szövegrészeket SK, az újabb segédkommentár (abhinavaṭīkā) magyarázatait pedig USK megkülönböztető jelzettel láttuk el. Mivel az utóbbi munka legnagyobbrészt ismétli a régebbi segédkommentárt, csupán a megértést segítő néhány kiegészítéssel látva el, az ilyen kiegészítéseket a jobb követhetőség kedvéért szögletes zárójelbe téve egyszerűen beszúrtuk a régebbi segédkommentár szövegfordításába. A szokásos ( ) zárójelbe tett részek viszont Bhikkhu Bodhi saját kiegészítései.

I. A vándoraszkétákról

(Paribbājakakathā)

1. Így hallottam

K. Ez a Brahmajāla Sutta bevezetője, vagy kezdete, amit a nagytiszteletű Ānanda mondott el az első nagy zsinat alkalmával. Az első zsinaton ugyanis, miután befejezték a Vinayapiṭaka végleges szövegének összeállítását, a nagytiszteletű Mahākassapa a Suttapiṭaka első gyűjteményének (nikāya) első suttájáról, a Brahmajāláról kérdezte a nagytiszteletű Ānandát, ilyesformán: „Ānanda testvérem, hol is hangzott el a Brahmajāla Sutta?“ – és így tovább. A kérdéseket követően a nagytiszteletű Ānanda mindent elmagyarázott ezzel kapcsolatban, tehát hogy hol hangzott el a sutta, milyen okból stb., és ehhez kezdett hozzá azzal a mondattal, hogy „Így hallottam.“ Azt értette ez alatt, hogy »ami a Brahmajālát illeti, úgy hallottam, hogy …«

Egy alkalommal a Magasztos

K. E megfogalmazással, ami a Magasztos nem-létezésére utal (a felidézés időpontjában), a nagytiszteletű Ānanda a Buddha forma-testének (rūpakāya) parinibbānájára hívja fel a figyelmet. Ezzel a szellemi sürgetés (saṁvega) érzetét kívánja felfokozni az élet hiábavalóságaitól mérgezett emberekben, hogy az igaz Dhamma hallása iránti vágy ébredjen bennük; mintha csak azt mondaná nekik: „Látjátok, még a Magasztos, az ariya Dhamma tanítója, a Tíz Erő hordozója¹ is elmúlott, pedig az ő teste olyan volt, mint egy gyémánttömb. Ki remélhetne akkor örök életet?“

Az »így« szóval jelzi Ānanda, hogy a suttában tanítás foglaltatik; a »hallottam« szóval, hogy annak volt hallgatója; az »egy alkalommal« szavak arra utalnak, hogy a sutta meghatározott időpontban hangzott el; a »Magasztos« szó pedig jelzi a tanítót.

Bhikkhuk egy nagy társasága kíséretében

K. A bhikkhuk társasága egyrészt nemes minőségeik nagysága tekintetében, másrészt számuk nagysága tekintetében volt »nagy«. Nemes minőségek tekintetében azért volt nagy a bhikkhuk társasága, mert tagjai olyan nemes minőségekkel rendelkeztek, mint például a vágyak visszafogottsága stb.; szám tekintetében pedig azért, mert vagy jó ötszáz bhikkhut foglalt magában.

A vándoraszkéta Suppiya

K. Sañjaya² tanítványa. Felöltözött vándor volt (vagyis nem meztelen aszkéta).

Többféle indokkal

(anekapariyāyena)

K. A pariyāya szó fordulás, tanítás és ok értelemben szerepel. Ezen a helyen ok, indok (kāraṇa) értelemmel bír, a jelentés tehát: »többféle indokkal«, »többféle okból«.

Szidalmazta a Buddhát

K. Bár a Magasztos Buddha hibátlan volt és számtalan dicséretre méltó tulajdonsággal rendelkezett, mégis szidalmazta, bírálta és hibáztatta a Buddhát, teljesen megalapozatlanul vádolva őt a következő hibák valamelyikével: „A Gotama remete nem teljesíti a helyénvaló kötelességeket, pl. az előre üdvözlést stb. a hozzá képest idősebbekkel szemben. Ezeket a kötelességeket a szokásos kifejezéssel »a jóízlés által megkívántaknak« nevezik, tehát a Gotama remete ízléstelen. Értéktelen ember. Olyan tanítást terjeszt, amely tagadja a tettek erkölcsi következményeit. Megsemmisülést tanító, megbotránkoztató, nihilista, gyötrelmes, aki lemaradt egy újjászületéssel. A Gotama remete semmi olyan állapotot nem ért el, ami meghaladná a pusztán emberi szintet; nem érte el azt a megkülönböztetett tudást és látást, amire csak az ariyák méltók. Olyan tant tanít, amit racionális okfejtésből kovácsolt ki, vizsgálódásaiból vezetett le, saját gondolatmenete szerint fogalmazott meg.³ A Gotama remete nem mindentudó, nem ismerője a világoknak, nem a legmagasabbrendű és legkiválóbb ember.“

USK. Az egyes vádak jelentése a következő: a »jóízlés által megkívánt« az, amit a világi konvenció vár el, nevezetesen az idősebbek üdvözlése, az előttük való felállás, añjali bemutatása,⁴ ülőhellyel kínálásuk, az illendő viselkedés velük szemben. Azért mondja a vádló a Buddhát »ízléstelennek«, mert nem gyakorolja ezeket a jóízlés szerint elvárható dolgokat. »értéktelennek« pedig azért nevezi, mert nem rendelkezik a jóízlés »értékével«. Hogy e gyakorlatot nem is tanítja, ezt jelenti az, hogy »tagadja a tettek erkölcsi következményeit«. Ugyanígy a »megsemmisülést tanító« azt jelenti, hogy szerinte az ilyen magatartást meg kell semmisíteni; »megbotránkoztató« azt jelenti, hogy a szépséget és a születést úgy kezeli, mintha azok szennyesek volnának; »nihilista« azért, mert elpusztítja ezt a konvenciót és őt magát is el kellene pusztítani; »gyötrelmes«, mert gyötri a korban haladottabbakat azzal, hogy nem tartja be ezt a hagyományt, vagy mert megvetésre méltó e magatartás mellőzése miatt. Azért »maradt le egy újjászületéssel«, mert e szokás be nem tartásával elesett attól a lehetőségtől, hogy az istenek világában szülessen újjá, sőt alsóbbrendű születésre lett kárhoztatva. Tehát az »ízléstelen« stb. vádak mindegyike mögött az húzódik meg, hogy a Buddha nem gyakorolja az üdvözlés stb. szokását.

„Nem érte el a megkülönböztetett tudást és látást“: mert (látszólag) nem tudott a vándoraszkétanő Sundarī haláláról (ld. Ud. IV. 8); mert azt állítja, hogy a saṁsāra kezdőpontja nem megállapítható; mert bizonyos kérdéseket mint megválaszolhatatlanokat utasít vissza stb. – ezek szolgálhattak e vád alapjául.

„Olyan tant tanít, amit racionális okfejtésből kovácsolt ki“ stb.: mert Dhammájának tanítása – így és úgy, ilyen és olyan módon – saját megértését követi, amire tanító nélkül, saját maga tett szert. Olykor, amikor mások kérdéseire válaszol, logikai okfejtést követ stb. – ilyesmi szolgálhatott e vád alapjául.

„Nem mindentudó, … nem a legkiválóbb ember“: mivel csak egymást követően, s nem egyidejűleg képes tudatosítani valamennyi dhammát; mivel nem ismeri a világ végét, nem ismeri fel az aszkézis hasznosságát stb.

Szidalmazta a Dhammát és a Sanghát

K. Ahogy szidalmazta a Buddhát, éppúgy szidalmazta a Dhammát is, olyasfajta megalapozatlan kijelentéseket téve, mint pl. „A Gotama remete Dhammája rosszul van kifejtve, rosszul van átvilágítva, nem vezet szabaduláshoz, nem mozdítja elő a békességet.“ És ahogy szidalmazta a Dhammát, éppúgy szidalmazta a Sanghát is: „A Gotama remete tanítványainak közössége hibásan és elferdített módon gyakorol. Megvetemedett, eltorzult, nem igazolható praxis az, amit ők folytatnak.“

Tanítványa, az ifjú Brahmadatta azonban többféle okból dicsérte a Buddhát, a Dhammát és a Sanghát

K. Tanítványa, Brahmadatta ezt gondolta: „Tanítónk rosszul ért valamit, amit nem volna szabad rosszul érteni, és támad valamit, amit nem volna szabad támadni. Amennyiben ugyanis a dicséretreméltó Hármas Drágakövet szidalmazza, bizonyosan romlásra és pusztulásra jut, akár ha tüzet nyelne, kezével próbálna egy kardot feltartani, öklével próbálná szétverni a Sineru hegyet, a fűrész fogaival játszana, vagy puszta kézzel akarna megállítani egy feldühödött rohanó elefántot. Ha a mester ganéjba, parázsra, tövisbe, vagy a fekete vipera fejére lép, máglyára megy, halálos mérget iszik, sodró örvénybe veti magát, vagy leugrik egy magas sziklacsúcsról, a tanítványnak semmi oka arra, hogy a nyomába lépjen. Hiszen a lények saját kammájuk birtokosai, s mindegyik a saját kammája szerint, a saját útján halad. Az apa nem örökli a fiú kammáját, sem a fiú az apjáét; az anya nem örökli a fiú kammáját, sem a fiú az anyjáét; a fivér nem örökli a nővér kammáját, sem a nővér a fivérét; a mester nem örökli a tanítvány kammáját, sem a tanítvány a mesterét. Mesterem szidalmazza a hármas drágakövet; ez borzasztóan kárhozatos tett, az ariyák meggyalázása.“ Miután mindezt ilyen bölcsen végiggondolta – lévén természete szerint értelmes fiatalember –, elkezdte többféle indokkal dicsérni a Hármas Drágakövet, cáfolva tanítója nézeteit, s hathatós érvekkel támasztva alá saját álláspontját.

Így ezek ketten lépésről lépésre követték a Magasztost és a bhikkhuk társaságát

K. Miért utazott a Magasztos azon az országúton? És miért követte őt szorosan Suppiya? S vajon miért szidalmazta utóbbi a Hármas Drágakövet?

Abban az időben a Magasztos a Rājagaha szomszédságában lévő tizennyolc nagy kolostor egyikében lakott. Reggel, miután eleget tett testi szükségleteinek, s eljött az alamizsnagyűjtés ideje, a Magasztos Rājagahába ment koldulni bhikkhuk egy csoportja kíséretében, akik számára a Magasztos jelenléte megkönnyítette az alamizsnához jutást. Az étkezést követően, miután visszatértek az alamizsnagyűjtő körútról, kérte a bhikkhukat, hogy vegyék át csészéjét és felső köntösét, és ennyit szólt: „Most pedig megyek Nālandāba.“ Ezután elhagyta Rājagahát és nekivágott az országútnak. Ugyanebben az időben Suppiya is Rājagaha közelében tartózkodott, a vándoraszkéták számára fenntartott egyik kolostorban. Vándorok társaságától körülvéve ő is kiment ugyanaznap reggel Rājagahába alamizsnát gyűjteni, jelenlétével megkönnyítve a vándoraszkéták számára az alamizsnához jutást. Miután befejezte reggeli étkezését, kérte a vándoraszkétákat, hogy hozzák a kellékeit, s ennyit mondott: „Most pedig megyek Nālandāba.“ Így ő is nekivágott az utazásnak, szorosan a Magasztos nyomában, anélkül azonban, hogy észrevette volna, a Magasztos ugyanazon az országúton utazik. Ha ugyanis észrevette volna, valószínűleg nem haladt volna mögötte. Miközben tehát így, mit sem sejtve haladt, egyszercsak felemelte a nyakát, körülnézett, és meglátta maga előtt a Magasztost, a Buddhák dicsőségében ragyogva, mint egy aranyhegy karmazsin palástba burkolt csillogó taréját.

Azidőtájt, mint mesélik, a Tíz Erő Birtoklójának testéből hatszínű sugárzás áradt, ami minden irányban nyolcvan láb területet töltött be és hatott át. Az erdei irtás, amin haladtak, olyannak látszott, mintha drágakő-füzérekkel és koszorúkkal lett volna kirakva, vagy gyémántporral lett volna beborítva; olyan volt, mint egy csodálatos, ékkövekkel hímzett aranyköntös, mintha pirosas aranyesszenciával lett volna átitatva, vagy száz hullócsillag töltötte volna be a teret; olyan volt, mintha a kanikāra virág fürtjeivel, vagy kínai vörös tussal lett volna beborítva, amit porrá őröltek, s a szél rohamai mindenfelé szétterítettek; mintha szivárvány ragyogása, villám fénye, csillagok tömegének tündöklése sugározta és világította volna keresztül-kasul át. A Magasztos teste a testi szépség nyolcvan kisebb jelétől ékesítve olyan volt, mint egy virágzó tavirózsákkal és lótuszvirágokkal teli tó, mint a teljes virágjába borult pāricchattaka fa, mint a csillagok fényétől sziporkázó égbolt, amely fentről, dicsőségtől telve mosolyog vissza ránk. A testi kiválóság harminckét jellegzetességével, amelyek mintegy virágfüzérbe szőve egy ölnyire sugározták mindenfelé ragyogásukat, a Magasztos dicsősége felülmúlni látszott egy harminckét Holdból, vagy harminckét Napból szőtt füzér dicsőségét, sőt még harminckét világuralkodó király, harminckét égi uralkodó, vagy akár harminckét Mahābrahmā dicsőségét is. A Magasztost bhikkhuk vették körül, valamennyien vágyaikban megfékezettek, elégedettek, magányt és elvonultságot kedvelők, tanítók, a jóra buzdítók és a gonosztól óvók, korrekcióra képesek, erénytől, összpontosítottságtól, bölcsességtől és megszabadultságtól ékesek, a megszabadulás látomását és tudását hordozók. Olyan volt közöttük a Magasztos, mint egy vörös gyapjú sánccal körülvett aranytorony, mint egy vörös lótuszvirágok között ringatózó aranycsónak, mint egy korallgyűrűtől övezett lángoszlop, vagy mint a csillagok seregétől körülvett telihold. A látvány még a madarak és a vadállatok szívét is ujjongással töltötte el, hát még akkor az emberekét és az istenekét! Ezen a napon a nyolcvan nagy tanítvány legtöbbje a Magasztossal tartott. Felhőszínű rongyköntösüket egyik vállukon átvetve, botjukat fogva úgy néztek ki, mint a kiillatosított, kemény páncélzatba bújtatott harci elefántok – valamennyien mentesek voltak a romlottságtól, romlottságaikat kiirtották, szennyeződéseiket szétzúzták, gubancaikat kibogozták, kötelékeiket elmetszették. A vágytól, gyűlölettől, hamistudattól mentes Magasztos ott állt vágytól, gyűlölettől, hamistudattól mentes tanítványoktól körülvéve; ő, aki mentes a szomjtól, ott állt szomj-mentesektől körülvéve; ő, aki mentes a szennyeződésektől, ott állt szennyeződés -mentesektől körülvéve; ő, a megvilágosodott ott állt az utána megvilágosodottaktól körülvéve. Ahogy ott haladt az úton, mint a Hold az égen, egy Buddha mérhetetlen és hasonlíthatatlan üdvözültségével, ami a számtalan világkorszakon át felhalmozott erényeknek volt az eredménye, a Magasztos olyan volt, mint egy (lótuszvirág) szirmoktól körülvett bibéje, mint egy porzóktól körülvett magház, mint egy nyolcezer elefántbikától körülvett hatagyarú elefántkirály, mint egy kilencvenezer hattyútól körülvett királyi hattyú, mint egy világuralkodó király teljes hadseregétől övezetten; olyan volt, mint Sakka, az istenek királya istenek sokaságától körülvéve, vagy mint maga a Mahābrahmā Hārita, akit a Brahmā istenek sokasága vesz körül.

Megpillantván a Magasztost a Buddhák hasonlíthatatlan üdvözültségével vonulni, és látván ama bhikkhukat, akik leszegzett tekintettel, lecsendesített érzékekkel, elnyugtatott tudattal kísérték a Magasztost, mint az égbolt teliholdját, a vándoraszkéta Suppiya szemügyre vette saját gyülekezetét is. S látta, hogy a saját követői a gyalogbotjaikra támaszkodnak, roskadozva a sok kelléktől, amit magukkal cipeltek: rozoga zsámolyoktól, szigonyoktól, pávatoll legyezőktől, agyagedényektől, zsákoktól, vizeskorsóktól stb. Azonkívül lármásak, zajosak, fecsegők, idétlenek és elkedvetlenítőek voltak. Ahogy elnézte őket, Suppiyát lelkifurdalás fogta el.

Nos hát, éppen emiatt azt várhatnánk, hogy Suppiya majd dicsérni fogja a Magasztost. Mivel azonban mind a saját, mind pedig a követőinek bevétele és tisztelete csökkent (a Buddha miatt), Suppiyában egy állandó féltékenység alakult ki a Buddhával szemben. Mindaddig ugyanis, amíg nincs jelen Buddha a világban, az egyéb szekták szerzetesei bővelkednek az adományokban és a tiszteletben. Azonban amikor egy Buddha megjelenik, bevételük és tiszteletük természetszerűleg visszaesik, mint ahogy a szentjánosbogár fénye is észrevehetetlenné válik a Nap felkeltével. Ezenkívül, amikor Upatissa és Kolita (Sāriputta és Moggallāna) Sañjaya vezetése alatt belépett az otthontalanságba, gyülekezetük gyors ütemben növekedett.⁵ Azonban amikor ezek ketten elhagyták őt (hogy a Buddhához csatlakozzanak), a vándoraszkéták gyülekezetében szakadás keletkezett. E két ok – tehát az adományok visszaesése és a követők elvesztése – miatt volt a vándoraszkéta Suppiya állandóan féltékeny a Buddhára. Azért szidalmazta a Hármas Drágakövet, hogy féltékenysége mérgét ilymódon adja ki magából.

2. A vándoraszkéta Suppiya itt (a királyi pihenőházban) is többféle indokkal szidalmazta a Buddhát, a Dhammát és a Sanghát

K. amikor leszállt az éj, a vándoraszkéta Suppiya, aki ugyancsak megérkezett a királyi pihenőházba, átnézett a Magasztoshoz. Ekkor már mindenfelé lámpák égtek, mint pislákoló csillagok. A Magasztos ott ült ezek közepén, a bhikkhuk társaságától körülvéve. Egyetlen egy sem volt közöttük, aki akárcsak a kezével, vagy a lábával némiképp izgett-mozgott volna, vagy aki bármilyen hangot adott volna, akár csak köhögéssel, vagy prüszköléssel. Olyan nyugodtan és mozdulatlanul ült ott az egész gyülekezet, mesteri önfegyelemmel, a tanító iránti tiszteletből, mint a teljesen szélvédett helyen elhelyezett lámpa. Látván ezt a csodát, a vándoraszkéta Suppiya szemügyre vette a saját gyülekezetét is. Nos, ott egyesek a kezükkel játszadoztak, mások a lábukat lóbálták, voltak, akik locsogtak, megint mások aludtak, de úgy, hogy a nyelvük kilógott a szájukból, nyáluk kifolyt, s álmukban nagyokat horkantottak, horkoltak, s a fogaikat csikorgatták. Ezen a ponton megint azt várnánk, hogy Suppiya dicsérni fogja a Hármas Drágakő kiváló tulajdonságait; féltékenysége miatt azonban ehelyett ismét szidalmazta őket. Brahmadatta ugyanakkor ismét dicsérő szavakat szólott.

3. Csodálatos és bámulatraméltó, testvérek, hogy a Magasztos, aki tud és lát, …milyen mély alapossággal átvilágította a lények hajlamainak a sokféleségét

K. A Magasztos, miután tökélyre vitte mind a harminc pāramīt és elpusztította az összes szennyeződéseket, ráébredt a legmagasabb tökéletes megvilágosodásra. Azért olyan lény ő, »aki tud«, mert ismeri az érző lények különféle fajtáinak hajlamait és rejtett tendenciáit (āsayānusaya). Azonkívül olyan lény is, »aki lát«,mert látja az összes megismerhető dhammát (sabbañeyyadhamma), mégpedig olyan tisztán, mint mi a kezünkben tartott gyümölcsöt. Tud az elmúlt életek tudása stb. révén és lát az isteni szemen keresztül. Tud a megtisztult tudás (vijjā) három fajtájával és a hat abhiññāval és lát az akadálytalan áthatás egyetemes tekintetével.⁶ Tud a valamennyi dhamma megismerésére képes bölcsesség révén; s a teljesen megtisztított hús-vér szemével lát olyan dolgokat is, amelyek kívül esnek más lények látókörén, például falak mögött rejtőző alakzatokat sít. Tud azzal az átvilágító bölcsességgel, amely biztosítja saját jóllétét és amelynek közvetlen oka a koncentráció; és lát a tanítás bölcsességével, amely biztosítja más lények jóllétét és amelynek közvetlen oka a részvét. Utóbbi kijelentés alatt azt értjük, hogy a Magasztos tökéletesen megértette az igazságot: „A lények, bhikkhuk, valamilyen közös elem miatt jönnek össze és találkoznak. Akik alantas hajlamúak, azok alantas hajlamúakkal találkoznak és jönnek össze, akik pedig nemes hajlamúak, azok nemes hajlamúakkal találkoznak és jönnek össze. Így volt ez a múltban, így lesz a jövőben, és így van jelenleg is“ (S. II. 3.2.4). Tehát a Buddha mindentudásával és a lények hajlamainak átvilágításával – mintha csak egy vonalzóval megmérte, vagy egy mérleg serpenyőjébe tette volna őket – felismerte, hogy a lényeknek különbözőek a hajlamaik, diszpozícióik, nézeteik, elfogadásaik és preferenciáik. Még két lényt sem nagyon lehetne találni a világon, akiknek teljesen azonosak a hajlamaik. Ha az egyik ember menni akar, a másik még időzne; ha az egyik inni akar, a másik inkább élelmet keresne.

4. A Magasztos, felismerve, hogy milyen fordulatot vett a beszélgetésük…

K. Mindentudásán keresztül hallotta azt meg. De vajon mit csinált éppen, hogy meghallotta? Az éjszaka utolsó őrségére eső tevékenységeit végezte. Kétféle tevékenység (kicca) van, a jótékony és a haszontalan. Ezek közül a Magasztos a haszontalan tevékenységre irányuló minden hajlamot kiirtott magából, amikor a Bodhi-fa tövében realizálta az arahatság ösvényét. A jótékony tevékenységektől azonban ezt követően sem tartózkodott.

(a Buddha napirendje)

A Magasztos tevékenységei öt csoportba oszthatók: délelőtti is délutáni elfoglaltságokra, valamint az éjszaka első, középső és utolsó őrségének idejére eső tevékenységekre.

(1) Délelőtti tevékenységei a következők voltak: – A Magasztos korán reggel kelt, és elvégezte testi szükségleteit, pl. megmosta az arcát stb. Ennek indítéka egyrészt a kísérője iránti részvét volt (ti. hogy kísérőjének alkalmat adjon érdemek szerzésére), másrészt az, hogy testi jóllétét biztosítsa. Ezután félrevonulva üldögélt egészen addig, míg el nem jött az alamizsnagyűjtés ideje. Amikor elérkezett az alamizsnagyűjtés ideje, tiszta alsóruhát vett, meghúzta az övét, magára öltötte felső köntösét, s magához véve alamizsnás csészéjét, bement a faluba, vagy a városba koldulni. Volt, hogy magában ment, s olyan is volt, hogy bhikkhuk kísérték; volt, hogy természetes módon közelítette meg a helységet, de az is előfordult, hogy különféle csodákat mutatott be. Előfordult például, hogy amikor az Úr alamizsnáért ment, szelíd szellő kísérte, amely minden lépésnél lesöpörte előtte az utat. A felhők vízcseppekkel permetezték be az utat, hogy a szállongó port megkössék, majd munkájuk végeztével mennyezetet képezve várták be a Magasztost. Más szellők virágokat gyűjtöttek, s felszórták vele az utat. A talaj kiemelkedőbb részei összehúzták magukat, a bemélyedések pedig kidomborodtak, úgyhogy lépései alatt mindig egyenletes volt a föld. Olykor illatos lótuszvirágok bukkantak elő, hogy felfogják lépéseit. Abban a pillanatban, amikor jobb lábával átlépte a városkaput, a testéből áradó hatszínű sugárzás minden irányba szórva fényét díszbe öltöztette a palotákat, csúcsos házakat és más épületeket, úgyhogy azok olyanok lettek, mintha futtatott aranyba, vagy sokszínű palástba lettek volna öltöztetve. Az elefántok, lovak és madarak, anélkül, hogy elmozdultak volna a helyükről, dallamos hangokat bocsátottak ki, a zeneszerszámok pedig, pl. a dobok és furulyák, valamint az embereken lévő ékszerek, maguktól zenére fakadtak.

Ezekből a jelekből az emberek tudták: „A Magasztos jött alamizsnáért.“ Aztán jólöltözötten és ápoltan, füstölőszereket, virágot és más ajándékokat hozva magukkal, kiléptek házaikból az utcára, átadták a Magasztosnak felajánlásaikat, kifejezték előtte hódolatukat, és így kérlelték: „Urunk, küldjél hozzánk tíz bhikkhut alamizsnáért, küldjél huszat, küldjél ötvenet, küldjél százat!“ Fogván a Magasztos csészéjét, leültették őt, és tisztelettel felszolgálták számára az alamizsnát. Amikor befejezte étkezését, a Magasztos megvizsgálta a jelenlévő emberek szellemi állapotát. Ezután tanította nekik a Dhammát, úgy, hogy egyesek számára a szilárd menedéket adta, másoknak az öt előírást, megint másoknak a szentség gyümölcseit – a folyóba lépés, az egyszer-visszatérő és a vissza nem térő ösvények gyümölcseit. Voltak, akik vele tartottak az otthontalanságba, s képessé váltak az arahatság legmagasabb gyümölcsének a realizálására. Miután ilyen módon használt a sokaságnak, felkelt ülőhelyéről és visszatért a kolostorba. Visszatérése után bement a pavilonba, leült a számára speciális módon előkészített helyre, s megvárta, amíg a bhikkhuk is befejezik étkezésüket. Amikor a bhikkhuk befejezték az evést, kísérője tájékoztatta erről a Magasztost. A Magasztos ezután belépett az Illatos Házikóba.

(2) Délutáni tevékenységei a következők voltak: – Befejezve délelőtti tevékenységeit, a Magasztos leült az Illatos Házikó előszobájában, és megmosta a lábait. Ezután elhelyezkedett egy zsámolyon, s így intette a Bhikkhu-Sanghát: „Bhikkhuk, fáradhatatlanul törekedjetek, hogy megszabaduljatok! Ritkán jelenik meg Buddha a világban, ritkán lehet szert tenni emberi létformára, ritkán lehet részünk a legkedvezőbb elősegítő feltételekben, ritka az, hogy valaki otthontalanságba távozik, ritka az alkalom az igaz Dhamma hallgatására.“ Egyes bhikkhuk ekkor meditációs témát kértek, s a Magasztos mindegyiknek a maga sajátos vérmérsékletéhez megfelelő meditációs tárgyat jelölt ki. Ezt követően valamennyi bhikkhu kifejezte hódolatát a Mester előtt, és visszavonult a saját személyes nappali és éjszakai tartózkodási helyére – egyesek az erdőbe, mások egy fa tövéhez, megint mások egy hegyoldalba, és olyanok is voltak, akik a különféle érzékekkel elérhető mennyekbe vonultak vissza.

Ezt követően a Magasztos belépett az Illatos Házikóba. Ha éppen úgy kívánta, akkor néhány percre lefeküdt a jobb oldalára az oroszlán tartásban, éberen és tökéletes tudati átvilágítottsággal. Amikor teste felfrissült, felkelt, és a délután második részét a világ átvizsgálásával töltötte. A délután harmadik részében a lakóhelye közelében lévő falu, vagy város lakói, akik délelőtt az alamizsnát is adták, összegyűltek a kolostorban. Valamennyien jólöltözöttek és ápoltak voltak, s füstölőket, virágokat és más ajándékokat hoztak magukkal. A Magasztos kijött közéjük, s bemutatta azt a csodát, ami éppen az alkalomhoz illett. Majd leült a számára előkészített helyre a gyülekezeti helyiségben, és olyan módon tanította a Dhammát, ami megfelelt az időnek és az alkalomnak. Amikor befejezte az előadást, elbocsátotta a gyülekezetet, s az emberek, miután kifejezték előtte hódolatukat, eltávoztak.

(3) Az éjszaka első őrségének idejére eső tevékenységei a következők voltak: – Amikor befejezte délutáni tevékenységeit, s fürödni kívánt, felkelt helyéről, a fürdőszobába ment, és testét a kísérője által hozott vízzel felfrissítette. A kísérő az ülést átvitte az illatos házikó egy cellájába és ott előkészítette azt a Magasztos számára. A Magasztos, miután friss alsóruhát vett, meghúzta övét, s egyik vállán általvetve elrendezte felső köntösét, visszatért cellájába és néhány percig egyedül üldögélt, magányos meditációban. Ezután azok a bhikkhuk következtek, akik mindenféle irányból érkeztek a Mester látogatására. Egyesek kérdéseket tettek fel, mások meditációs tárgyat kértek, s voltak, akik a Dhamma egyes pontjait szerették volna tisztázni. A Magasztos az éjszaka első őrségét azzal töltötte, hogy eleget tett mindezeknek a kéréseknek.

(4) Az éjszaka középső őrségének idejére eső tevékenységei a következők voltak: – Amikor befejezte az első őrség tevékenységeit, és a bhikkhuk a Mester iránti hódolatuk kifejezése után eltávoztak, a teljes tízezerrétű világrendszer istenségeinek nyílott alkalmuk, hogy a Magasztossal találkozzanak. Miután megközelítették, feltették számára mindazokat a kérdéseket, amelyek éppen előadódtak, még ha éppen csak négy szótagból állottak volna is, és a Magasztos az éjszaka középső őrségének idejét azzal töltötte, hogy megválaszolta mindezeket a kérdéseket.

(5) Az éjszaka utolsó őrségének idejére eső tevékenységei a következők voltak: – Az éjszaka utolsó őrségének idejét három részre osztotta. Mivel teste megfájdult a kora reggel óta tartó folyamatos ülésben, az első időszakot azzal töltötte, hogy fel-le sétálgatott, így oszlatva el a kellemetlen érzést. A második szakaszban belépett az Illatos Házikóba, és lefeküdt a jobb oldalára oroszlán tartásban, éberen és tökéletes tudati átvilágítottsággal. A harmadik szakaszban felkelt, elfoglalta ülőhelyét, és a Buddha-szemmel átvizsgálta a világot, hogy felfedezze azokat a lényeket, akik a múlt Buddháinak jelenlétekor eleget tettek kötelességeiknek, mint amilyen pl. az alamizsnaosztás, vagy az előírások betartása.

Azon a napon a Magasztos délután vágott neki az utazásnak, miután Rājagahában befejezte a délelőtti tevékenységeit. Az éjszaka első őrségének idején meditációs feladatokat magyarázott el a bhikkhuknak, a középső őrség idején pedig válaszolt az istenek kérdéseire. Az utolsó őrség idején, miközben fel s le sétálgatott a sétányon, tudomást szerzett arról, hogy a bhikkhuk között az ő mindentudásáról folyik a szó, mégpedig éppen mindentudása révén szerzett róla tudomást. Ezért mondtuk az elején, hogy „mindentudásán keresztül hallotta azt meg.“

Miután felismerte ezt, így gondolkodott: „Ezek a bhikkhuk az én mindentudásomról beszélgetnek. A mindentudás működése nem világos a számukra; ez csak a számomra világos. Azonban ha most odamennék, akkor nyilván azonnal mindent elmondanának nekem a beszélgetésükről. Akkor pedig beszélgetésük alkalmat fog teremteni egy előadásra, amelyben – mintha megemelném a Sineru hegyet, vagy aranydöngölővel verném az eget –, tanítani fogom nekik a Brahmajāla Suttát. Ebben elemezni fogom az erények három osztályát, elbömbölöm megmásíthatatlan oroszlánüvöltésemmel a nézetek hatvankét osztályát, alárendelem e nézeteket a kondícionáltság törvényének, s megvilágítván a Buddha-minőségeket, a tanítás az arahatság megvalósításával fogja elérni a csúcspontját, megrengetve a tízezerrétű világrendszert. E tanítás még a parinibbānámat követő ötezer év múltán is segíteni fog a lényeknek a nibbāna legmagasabb, halhatatlan állapotának a realizálásában.

SK. Az »oroszlán üvöltése« a tanításnak az „Ezek az álláspontok…“ stb. kezdetű szakaszaiban hangzik fel. A (nézetek) alárendelése a kondícionáltság törvényének abban a szakaszban történik meg, amely úgy kezdődik, hogy „Az érzés, mint feltétel nyomán vágy keletkezik bennük…“ stb. A Sineru heggyel és az aranydöngölővel kapcsolatos hasonlatoknak az a funkciója, hogy rámutasson a Brahmajāla tanításának rendkívüli nehézségére, amennyiben az meghaladná bárki másnak (mint a tökéletesen megvilágosodott Buddhának) a képességeit.

Leült az előkészített helyre

K. Mesélik, hogy a Buddha idejében mindig elő volt készítve egy ülőhely a Magasztos számára mindenhol, ahol akárcsak egyetlen bhikkhu is tartózkodott. Miért? Amikor egy bhikkhu meditációs feladatot kapott a Mestertől és visszavonult a számára alkalmas helyre gyakorolni, a Magasztos rá tudta irányítani a figyelmét, eképpen gondolkodva: „Ez és ez a bhikkhu meditációs feladatot kapott tőlem és visszavonult. Vajon képes lesz-e realizálni a szellemi megkülönböztetés állapotát, vagy sem?“ Ekkor meg tudta látni azt a bhikkhut, amint az mondjuk éppen elejtette meditációs témáját, s helyette nem-üdvös gondolatok kezdtek járni a fejében. A Magasztos ilyenkor ezt gondolta magában: „Mi történik itt? Miután ez a testvér meditációs témát kapott egy olyan mestertől, mint jómagam, hagyja, hogy a nem-üdvös gondolatok legyűrjék és a létesülések végtelen körforgásának szenvedésébe sodorják?“ Ekkor, hogy segítsen rajta, a Magasztos megjelent a bhikkhu előtt, megdorgálta őt, majd a levegőbe emelkedve visszatért saját tartózkodási helyére. A bhikkhuk viszont, akiket megdorgált, így elmélkedtek: „A mester, ismervén a tudatunkat, idejött és megjelent előttünk, és itt áll a jelenlétünkben. Ha most ebben a pillanatban el kellene mennünk ülőhelyet keríteni, hogy Urunkat hellyel tudjuk kínálni, az meglehetősen zavaró lenne.“ Ezért hát mindig előkészítve tartottak egy ülőhelyet. Akinek volt széke, az a széket készítette elő. Akinek nem volt, az egy zsámolyt, padot, fatuskót, követ, vagy homokkupacot használt erre a célra. Ha még ezek sem álltak rendelkezésre, akkor elszáradt faleveleket hordtak össze, s letarakták egy ronggyal. Itt (a királyi pihenőházban) azonban volt egy valódi királyi ülőhely. A bhikkhuk leporolták, előkészítették és körbeülték ezt a helyet, majd elkezdték dicsérni a Magasztos mások hajlamaira vonatkozó tudásának kiválóságát.

Ezen a ponton (vagyis a sutta 4. bekezdésével) véget ér a nagytiszteletű Ānanda által elmondott bevezető elbeszélés (nidāna). A bevezetés az idő, hely, tanító, háttértörténet, gyülekezet és körzet tisztázásával segíti ennek a suttának a megértését, amely megfogalmazásában és jelentésében egyaránt tökéletes, és igazolja a Buddha-minőségek szellemi hatalmának rendkívüliségét.

A bevezetés célja

SK. Ellenvetés: Milyen célt szolgált az, hogy a bevezető elbeszélés is bekerült a Dhamma és a Vinaya gyűjteményébe? Vajon az összeállításnak nem csak a Buddha által ténylegesen mondottakat kellene tartalmaznia?

Válasz: A bevezető elbeszélés a beszéd tartós fennmaradását, el nem homályosodását és szavahihetőségének erősítését szolgálja. Az idő, hely, tanító, háttértörténet és gyülekezet megjelölésével ellátott beszédek ugyanis tovább fennmaradnak, mentesek maradnak az elhomályosodástól és hihetőbbek is, mint ahogy az üzleti szerződést is a hely, dátum, áru és feltételek pontos feltüntetése szavatolja. Ezért kérdezte meg az első nagy zsinaton a nagytiszteletű Mahākassapa, hogy hol is hangzott el a Brahmajāla Sutta stb., s a Dhamma kincsesháza, a nagytiszteletű Ānanda erre mondta el válaszul az idézett bevezetést.

Továbbmenve, a bevezetés megvilágítja a Mester kiválóságát. Rámutat, hogy a mesternek nem volt szüksége felkészülésre, szentíráson alapuló következtetésre és okfejtésre, s ezzel jelzi a tökéletes Buddhaság realizáltságát. Mint tökéletesen megvilágosodott Buddhának ugyanis nincs szüksége előzetes felkészülésre (vagy arra, hogy szentírásbeli külső forrásokból vett érvelésekre hagyatkozzon, illetve valószínűsítő logikai ítéleteket alkosson); számára a tudásnak csupán egyetlen hiteles forrása létezik – az összes ismerhető dhammák felmerülése saját akadályoktól mentes (mindentudó) tudatában. Ezenkívül a mester fekélyektől (āsava) való mentességét is kimutatja azzal, hogy jelzi, mennyire nem volt rá jellemző a tanításban való szűkmarkúság, a Dhamma megosztásában való fösvénység, vagy a tanítványokkal való kivételezés. A fekélyek elpusztításával ugyanis kiirtott magából minden »szűkmarkúságot«, és tevékenységét teljesen tisztán a másokon való segítésnek rendelte alá. A Mester tökéletes Buddha-volta és teljes belső tisztasága tehát tudásának realizáltságára, illetve (a szennyeződések) elhagyására utalnak, és ezzel a tudatlanságtól, illetve a vágytól való mentességére hívják fel a figyelmet, attól a két romlottságtól való mentességére, amelyek megrontják még a tanítók bölcsesség és erény terén elért eredményeit is. Mindez azt is igazolja, hogy a Mester rendelkezett a Tathāgaták magabiztosságának alapjául szolgáló első két tényezővel.⁷ Hogy a magabiztosság alapjául szolgáló harmadik és negyedik tényezővel⁸ is rendelkezett, arra az utal, hogy a Mesterben semmiféle keveredés nem volt a szellemi haladást akadályozó állapotokat, illetve saját tanának megszabadító minőségét illetően. A bevezetés tehát, amikor úgy jellemzi a Magasztost, mint »aki tud és lát«, megvilágítja, hogy a Mester rendelkezik a magabiztosság négy alapjával, és magatartása kizárólag saját és mások jóllétére irányul. Ugyanezt igazolja a bevezetésnek az a mozzanata, amely bemutja, hogy milyen zseniálisan teremt a jelenlévő gyülekezet hajlamainak megfelelő alkalmat a Mester a beszéd megtartására. Ezért mondtuk, hogy „A bevezetés megvilágítja a mester kiválóságát.“

Továbbmenve, a bevezetés megvilágítja a tanítás (sāsana) kiválóságát is. A Magasztos ugyanis, akinek minden tette tudásból és részvétből fakadt, nem vett részt semmiféle haszontalan tevékenységben, sőt semmi olyan tevékenységben sem, amely kizárólag a saját jóllétét szolgálta volna. A tökéletesen megvilágosodott Buddha minden tette mások jóllétére irányul. Miután ez így van, a Buddhának az összes (szövegben) leírt szóbeli, testi, vagy gondolati megnyilvánulása – úgy, ahogy az történt – részét képezi tanításának, abban az értelemben, hogy ezek mind útmutatást adnak (anusāsanatthena) más lények számára a saját üdvük kereséséhez – mind a jelen élethez, mind a jövő életekhez, mind a végső megszabaduláshoz tartozó üdv vonatkozásában. Tehát itt nem pusztán költészetről van szó. Az idő, hely, tanító, történet és gyülekezet feltüntetésével ugyanis a bevezetés itt és most bemutatja – már amennyire ez lehetséges – a Mester magatartását. Vagy máshonnan nézve, a bevezetés a Mester autentikusságának megvilágításával demonstrálja a tanítás autentikusságát. A Mester autentikusságára részben a »Magasztos« (bhagavā) cím utal, amely a lények közötti, kiemelkedő tulajdonságaival indokolható fensőbbségét jelzi, részben pedig az »aki tud és lát« jelzői szerkezet fejezi ki, ami sűrítetten mutatja be, hogy realizálta mások hajlamainak és rejtett tendenciáinak stb. a tudását.⁹

A fentiekben csupán vázoltuk, hogy milyen célokat szolgálhatott a bevezető elbeszélés. Mert ki tudhatná teljes részletességgel feltárni mindazokat az okokat, amelyek meghúzódhattak egy ilyen bevezetés mögött, amit maga a rögtön Buddha után megvilágosodó Dhamma Kincsesháza (a nagytiszteletű Ānanda) mondott el?

K. 5. Mármost a „Nos, bhikkhuk, ha mások szidalmaznak engem…“ szavakkal eljött az ideje annak, hogy rátérjünk magának a Magasztos által előadott suttának a magyarázatára. Ez a magyarázat azonban érthetőbb lesz, ha először megvizsgáljuk, milyen lehetséges alapja volt annak, hogy a Magasztos előadott egy suttát; tehát ezzel a kérdéssel foglalkozunk először.

A sutták előadásának négyféle lehetséges indoka – suttanikkhepa

Egy sutta előadásának négyféle indoka lehetett: 1. Személyes hajlandóság (attajjhāsaya), 2. mások ösztönzése (parajjhāsaya), 3. kérdés felvetése (pucchāvasika), 4. valamilyen sajátos esemény bekövetkezése (aṭṭhupattika).

A fentiek közül (1) személyes hajlandóság az indoka azon sutták előadásának, amelyeket a Magasztos kizárólag a saját ösztönzése alapján adott elő, anélkül, hogy erre mások kérték volna. Példa erre az Ākaṅkheyya Sutta (MN 6), a Vattha Sutta (MN 7), a Mahāsatipaṭṭhāna Sutta (DN 22), a Mahāsaḷāyatana Sutta (MN 137), az Ariyavāṁsa Sutta (A. IV. 3. 8.), és több más olyan sutta, amelyek a helyes törekvésről, a szellemi siker alapjáról, a megvilágosodás képességeiről, erőiről és tényezőiről, valamint az ösvény összetevőiről szólnak.

(2) Mások ösztönzése volt az indoka azon sutták előadásának, amelyeket más személyek ösztönzése céljából adott elő, miután megvizsgálta az illetők hajlandóságát, beleegyezését, tudatállapotát, eltökéltségét, és megértő-képességének színvonalát. Példa erre Rāhula esete, aholis a Magasztos észlelvén, hogy a megszabadulást érlelő tényezők Rāhula esetében beértek, így gondolkodott: „Vezessük hát rá Rāhulát a fekélyek kipusztítására.“ Ebbe a csoportba tartozó sutták még a Cūḷarāhula Sutta (MN 147), a Mahārāhula Sutta (MN 62), a Dhammacakkappavattana Sutta (S. V. 12. 2. 1.), és a Dhātuvibhaṅga Sutta (MN 140).

(3) Kérdés feltevése az alapja azon sutták előadásának, amikor a négy gyülekezet, a négy osztály, a nāgák, supaṇṇák, gandhabbák, asurák, vagy yakkhák,¹⁰ az érzéki szférában elérhető menny istenei, és a Mahābrahmāk kérdéssel keresik fel a Magasztost – a megvilágosodás tényezői, az akadályok, a tapadási halmazatok, az »ember legjobb kincse« sít. vonatkozásában –, és a Magasztos egy suttát mond nekik válaszul. Ebbe a típusba tartozik a Saṁyuttanikāya számos suttája, a Sakkapañha (DN 21), a Cūḷavedalla (MN 44), a Mahāvedalla (MN 43), a Sāmaññaphala (DN 2) és sok más sutta is.

(4) Végül valamilyen sajátos esemény bekövetkezése az indoka azon sutták előadásának, amelyek előadására valamilyen sajátos esemény bekövetkezése miatt került sor. Példa erre a Dhammadāyāda (MN 3), a Cūḷasīhanāda (MN 11), a Candūpama, Puttamaṁsūpama, Dārukkhandhūpama, Aggikkhandhūpama, Phenapiṇṇūpama és Pāricchattakūpama Sutták.

A négy közül a Brahmajāla Sutta előadásának indokául valamely sajátos esemény szolgált, mivel a Magasztos egy bizonyos sajátos esemény bekövetkezése miatt mondta azt el. Mi volt ez az esemény? Dicsérés és szidás. A Suppiya nevű tanító szidalmazta a Hármas Drágakövet, tanítványa, az ifjú Brahmadatta pedig dicsérte azt. Így a dicséretet és szidalmazást téve alkalommá egy beszédhez, kezdte a tanításban járatos Magasztos a következő szavakkal a tanítást: „Ha, bhikkhuk, mások szidalmaznak engem…“ Bár azokat a bhikkhukat ott éppen nem bántotta ez a dolog, a Buddha adott egy olyan útmutatást, amely a későbbiekben is megóvhatja a testvéreket hasonló körülmények között a nem-üdvös tudatállapotok kialakulásától. A szöveg (5. Bekezdés) első kijelentésével („nem szabad,hogy szívetekben teret engedjetek a neheztelésnek…“) a mester letiltja a rosszakaratot. A másodikban – „Ha ugyanis… megharagudnátok, vagy felizgatnátok magatokat, csak saját magatok számára állítanátok akadályt…“ –, kimutatja a rosszakaratban rejlő veszélyt: azt ugyanis, hogy a harag, vagy bánkódás akadályt állítana az első jhāna stb. elérése útjába. Harmadik tételével, a „…vajon képesek lennétek-e felismerni, hogy állításaik igazak-e, vagy hamisak?“ – kérdéssel a Magasztos kimutatja, hogy a mérges ember még az állítások értelmének a felismerésére is képtelen. Amint mondják:

A mérges ember nem érti az értelmet,
A mérges ember nem látja a dhammát,
Csak elvakító homályt eredményez,
Ha méreg lesz urrá az emberen.\

A méreg az ártalom eszköze,
A méreg a tudat rongáltsága,
S az ebből fakadó legnagyobb veszély –
A megértőképesség sérülése.\

(A. VII. 6.11)

5. Fel kell fednetek, hogy hol tévednek, és ki kell mutatnotok a tévedést

K. Ilyen módon letiltván a rosszakaratot, a Mester most megmutatja, hogy mi ebben a helyzetben a helyes magatartás. Az értelmezés a következő: – Ha azt hallanátok, hogy mások így beszélnek: „A ti tanítótok nem mindentudó, a Dhamma rosszul van kifejtve, a Sangha gyakorlata hibás“ stb., akkor nem helyes csendben maradnotok. Ehelyett válaszolnotok kell, mégpedig az alábbi módon: „Amit Ön mond, az téves. Ilyen és ilyen okból téves, ilyen és ilyen okból nem igaz, ilyesmi nem jellemző ránk, ilyesmi nem található közöttünk. A mi tanítónk mindentudó, a Dhamma jól magyarázott, és a Sangha a helyes ösvényt gyakorolja. Ennek ez és ez az alapja.“ Ezt a kibontást azonban csak az enyhébb szidalmak esetében kell alkalmazni, máskor nem. Ha ugyanis valaki pl. ilyesmiket mondana: „Züllöttek vagytok ti is, meg a tanítótok is! Ezt meg azt csináltátok és a tanítótok is ezt meg azt csinálta!“ –, akkor helyesebb csendben maradni és türelemmel elviselni. Óvatosnak kell lennünk. Ha a rosszindulatot sikerül félretenni, akkor sor kerülhet a vádak cáfolatára. Ha azonban valaki a mocskolódás tíz fajtájának valamelyikével gyaláz bennünket – például baromnak, ökörnek stb. nevez –, akkor legjobb egykedvűen nézni rá, türelmet és béketűrést gyakorolva.

6. Nem szabad, hogy szívetekben teret engedjetek a diadalmámornak

K. Az előző szakaszban a Mester a szidalom ellensúlyozását mutatta be; most pedig a dicséret vonatkozásában elemzi ugyanezt. Az első kijelentéssel („nem szabad, hogy szívetekben teret engedjetek a diadalmámornak…“) letiltja az ujjongást. A másodikkal („Ha ugyanis ilyen helyzetben diadalmámor… töltene el benneteket“ stb.) kimutatja az ebben rejlő veszélyeket: az ujjongás akadályt jelentene az első jhāna megvalósítása útjában stb.

Ellenvetés: Miért mondja ezt? Hát nem maga a Buddha dicséri számos suttában a Hármas Drágakőből fakadó örömet és elragadtatást?

Válasz: való igaz, dicsérte azt. Azonban amiről ott szó van, az a lemondással kapcsolatos öröm és elragadtatás. A jelen suttában világias jellegű örömről és elragadtatásról van szó, mégpedig ennek is arról a fajtájáról, amelyik ilyesfajta gondolatokhoz kapcsolódik: „A mi Buddhánk, a mi Dhammánk, a mi Sanghánk.“ Ez az ugyanis, ami akadályt teremt az első jhāna stb. elérése útjában. Ez az elragadtatás a mohóságra épül, a mohóság pedig teljesen a méreghez hasonló. Amint mondják:

A mohó ember nem érti az értelmet,
A mohó ember nem látja a Dhammát,
Csak elvakító homályt eredményez,
Ha mohóság lesz urrá az emberen.\

A mohóság az ártalom eszköze,
A mohóság a tudat rongáltsága,
S az ebből fakadó legnagyobb veszély –
A megértőképesség sérülése.\

(It.III.4.9)

A harmadik kijelentés itt nem hangzik el, azonban úgy kell érteni, hogy az előző mondat azt is magában foglalja. A mohó ember ugyanis a mérges emberhez hasonlóan szintén nem képes megérteni az elmondottak értelmét.

A helyénvaló magatartást bemutató szakasz értelmezése a következő: – Ha azt hallanátok, hogy mások így beszélnek: „A ti tanítótok mindentudó, derék, tiszteletre méltó, tökéletesen megvilágosodott Buddha, a Dhamma jól magyarázott és a Sangha a helyes ösvényt gyakorolja“ –, akkor nem kell csendben maradnotok. Ehelyett el kell ismernünk, hogy: „Amit Ön állít, az tény. Ilyen és ilyen okból ez tény, ilyen és ilyen okból igaz. A Magasztos ilyen és ilyen okból valóban derék, tiszteletreméltó, tökéletesen megvilágosodott Buddha; a Dhamma ilyen és ilyen okból valóban jól magyarázott, itt-és-most látható; a Sangha ilyen és ilyen okból valóban a helyes, a nyílegyenes ösvényt gyakorolja.“ Ha azt kérdezik tőlünk: „Elérted már az első jhānát?“, sít. odáig, hogy „Arahat vagy?“ –, akkor nyugodtan válaszoljunk az igazságnak megfelelően, s ismerjük el azt, ami tény, de csak bhikkhutársaink felé. Ilyen módon el tudjuk kerülni, hogy rossz vágyak legyenek urrá rajtunk, s akadálytalanná válik a Buddha útmutatásának gyümölcsbe fordulása.