Mindannyian Fordítók Vagyunk

Valóban csak mi lehetünk a magunk támaszai
hogyan is támaszkodhatnánk igazán valaki másra?
Amikor már rá tudjuk bízni magunkat magunkra,
ritka menedékre találunk.
– Dhp 160

Közös hozzájárulásunk

Ma arról a munkáról szeretnék beszélni, amiben mindannyian részt veszünk, és amit azért végzünk, hogy lefordítsuk a buddhizmus gyakorlását. Talán még nem is tűnt fel neked, hogy fordító vagy. Ezzel arra akarok utalni, hogy mindannyian fordítók vagyunk abban az értelemben, hogy a tanításokat, amiket ázsiai testvéreinktől örököltünk, nem lehet csak úgy, gyökerestül kiásni, és újra elültetni a bolygó egy másik részén anélkül, hogy megfelelő figyelmet fordítanánk a környezeti feltételekre. Örömmel fedezhetjük fel, hogy a Buddha tanításában vannak bizonyos egyetemes alapelvek, de az is nyilvánvaló, hogy vannak bizonyos elemei, amelyek kultúrán és hagyományon alapulnak. Amilyen módon elkezdünk a buddhista gyakorlással foglalkozni, és az erőfeszítés, amit eközben teszünk, ezzel a két dologgal járulunk hozzá ehhez a közös fordító munkához. Ez legalább annyira fontos, ha nem még fontosabb, mint a szövegek fordítása. Tudunk vajon úgy dolgozni ezen a feladaton, hogy közben tudatosabbak vagyunk a hozzájárulásunkra?

Gyakran beszéltem arról, hogy a tanításokban mi tartozik a formai megjelenéshez, és mi a szellemiséghez. Összekeverni ezeket a dolgokat könnyen azt eredményezheti, hogy a rossz helyre helyezzük a hangsúlyt, és amikor ezt tesszük, az nem várt eredményekhez vezet. Azonban elválasztani ezeket a dolgokat messze nem egyszerű. A szikrázó ragyogás, amivel ezek az egzotikus tanítások fénylenek, könnyedén elkápráztat minket, különösen mivel olyan hosszú időn át voltunk a sötétben. Talán nyugodtan meg is elégszünk ezzel a kezdeti, káprázattal teli válaszreakcióval amit efelé az újonnan talált fény felé érzünk. A Buddha azonban állhatatosan azt hangsúlyozta, hogy ne hagyjuk, hogy a dolgok látszati állapota rászedjen minket; csakis alapos, részletekbe menő vizsgálat után szabad valamit teljes mértékben elfogadnunk, mint igazság. A lényege ennek a bátorításnak az, hogy közvetlenül, magunknak kell megismernünk a tanítások hasznát és eredményeit. Másrészről nem javasolja, hogy amiatt utasítsunk el valamit, mert nem látjuk azonnal az értelmét. Tehát, hogyan fogjunk hozzá a tanítások szellemiségének felismeréséhez?

Felismerni a lényeget

Azzal a céllal kezdünk el foglalkozni a Buddhista Úttal, hogy megtaláljuk azt ami támogatja szívünk vágyát a szabadságra. Természetes módon ezt azzal kezdjük, hogy megfigyeljük azt ahogy mások gyakorolják a tanításokat. Az egyik ember talán sikeresen alkalmaz egy bizonyos technikát vagy rendszert, ez azonban nem jelenti, hogy az mindenkinek beválik. Bölcs dolog feltenni a kérdést: „Mi fontos a számomra? Milyen dolgok élednek fel bennem, amikor találkozom egy tanítóval, vagy hallgatok egy beszédet?“ Szeretek úgy tekinteni a vallások formai elemeire, mint szabályokra az étkezéshez. Ha éhesek vagyunk, az evés lényege, hogy szabaddá váljunk az éhség kényelmetlenségétől. Akár egy japán étterembe mész és pálcikával eszel, vagy egy thai étterembe mész és kanállal eszel, vagy egy olyan helyre ahol kést és villát használnak, nem a szabályok lényegesek. A lényeg, hogy tápláljuk a testünket. Így van ez a gyakorlással is. A lényeg, hogy a szívünk ne legyen továbbra is éhes. Tehát az a feladatunk, hogy megtaláljuk azt ami tápláló, és arra összpontosítsunk. Ezzel meghatározzuk mi tartozik a szellemiséghez. Ha ennek a feladatnak elsőbbséget adunk, bármit is jelentsen ez számunkra, akkor úgy érzem, hogy a forma, ami támogatja ezt, helyesen fog fejlődni. Ha nem adunk a szellemiségnek megfelelő elsőbbséget, az azt jelenti, hogy talán kimaradunk abból, ami a legtöbb értéket hordozza egy vallásos tradícióban.

Az egyik dolog, amiből kimaradhatunk, a vizsgálódásunkban való kreatív részvétel. Ahhoz, hogy a fordításunk aktuális legyen, kreatívan részt kell vennünk benne. Igen, tiszteljük az örökölt formai elemeket; azzal kell kezdenünk, hogy megtanuljuk a már kipróbált és letesztelt formát. Vannak alkalmak, amikor ehhez arra van szükség, hogy egyszerűen azt tegyük amit mások mondanak; ezen a szinten a forma megtanulása kapja az elsőbbséget. Például, ha Tái-Csít tanulunk, nem vonjuk kérdőre a mestert, mert a mozdulatoktól kényelmetlenül érezzük magunkat, és nem teszünk javaslatokat rögtön a harmadik órán arra, hogyan lehetne változtatni a formán. Nem; noha kezdetben talán úgy érezzük, hogy esetlenek vagyunk és kissé bután néz ki amit csinálunk, egyszerűen megtanuljuk a formát és alázatosan elfogadjuk, hogy még nem érezzük természetesnek, emlékezve arra, hogy ezek a formai elemek a szellemiséget támogatják – a Tái-Csí esetében azt, ahogy a Csível bánunk. Ha elkötelezetten gyakoroljuk a formát, akkor végül megtanuljuk elengedni magunkat a formán belül. Ekkor, talán mozgásba lendül a Csí – mint a buddhizmusban a szellemiség, – és hálásak leszünk.

Tehát nem utasítjuk el a formai elemeket. Elkezdjük gyakorolni a formát, és várunk, nagyon türelmesen, amíg nyugodtnak nem érezzük magunkat. Ekkor kitapintjuk a benne mozgó szellemiséget. Amikor már teljes mértékben kiismertük a szellemiséget, akkor az kap elsőbbséget. Most már személyes kapcsolatunk van a dolog lényegével. Így már képesek leszünk változtatni a formán anélkül, hogy megcsonkítanánk vagy akadályoznánk a szellemiséget. Ha túl hamar próbálunk igazítani a dolgokon, az alapján amit szeretnénk vagy nem szeretnénk, akadályokat hoznánk létre.

Egy barátunk aki eljár a kolostorba mesélt egy történetet egy értékes leckéről, amit az első inasévében tanult egy kiváló hírnevű szekrénykészítő mesternél. Amikor fiatalon megkezdte az inasképzést, a barátunk egy vadonatúj, legjobb kategóriából való kalapácsot kapott ajándékba édesapjától. Tökéletesen kiegyensúlyozott, fanyelű kalapács volt – pont amilyenre egy magasra törekvő szekrénykészítő vágyik. Mestere számos alkalommal elmagyarázta neki hogyan kell tartania a kalapácsot, a nyél végénél fogva, hogy a legjobb húzása legyen. Noha kezdő volt, a barátunk úgy gondolta jobban tudja. Amikor még új vagy az asztalosiparban, valóban könnyebb a kalapácsot a fejhez közelebbi részén fogni; az ember úgy érzi, így pontosabban tud ütni. Néhány emlékeztető után, a főnök egy nap fogta a barátunk gyönyörű kalapácsát és nekilátott lefűrészelni a nyél felét, kijelentve, hogy mivel azt a felét nem használja, nyilván nincs is rá szüksége.

Helyesen tartani

Tisztelettel megvizsgáljuk a szokásokat és gyakorlatokat amikkel elkezdtünk foglalkozni, és közben kitapintjuk a szellemiségüket. A tanító azt mondja gyakorolj így, ne gyakorolj úgy. Azt tesszük amit a tanító mond, de miközben tovább csináljuk, figyelünk és látjuk az érzéseinket. Nem csupán elhisszük amit hallunk. Szükség van arra, hogy bízzunk a tanítónkban, de a bizalom nem pusztán hit. Nagy különbség van aközött, amikor megbízunk abban amit a tanítóink adnak, és amikor hiszünk nekik és a technikákban amit tanítanak. Sokan közülünk úgy találtak erre az útra, hogy más vallásos tradíciók már hatottak és kondicionáltak minket valamilyen módon; ezek közül az egyik a hitet tartja az egész gyakorlás lényegének. Az ilyen hozzáállást a buddhista tanításokban nem lehet alkalmazni.

A buddhizmusban a hitnek gyakorlati szerepe van. Hiszünk például az olyan dolgokban, mint az újraszületés; hisszük, hogy újraszületünk, amikor meghalunk. De többségünk nincs birtokában az objektív tudásnak, hogy ez igaz. Én nem tudom, hogy igaz-e vagy sem. Elhiszem, de olyan módon hiszem el ami miatt nem kell veszekednünk, ha valaki azt mondja, hogy az egész csak badarság. Nem kell, hogy egyetértsenek velem. Azt választom, hogy hiszek az újraszületés folyamatában, de ezt a hitet könnyedén tartom.

Amikor a tanítónk azt mondja, hogy gyakoroljunk egy bizonyos módon, ezt a tanítást bizalmi alapon fogadjuk el. A Buddha az aranyat megtisztító aranyöntő mester képével írta le az erőfeszítéseinket, amivel megtisztítjuk a tanításokkal való kapcsolatunkat. Ez egy folyamat, amiben újra és újra eltávolítjuk a salakot, amíg színtiszta aranyat nem kapunk. Úgy tisztítjuk meg a kapcsolatunkat a tanításokkal, hogy a vizsgálódásunkat fejlesztjük: ráérzünk, hogyan tudjuk őket felhasználni. Amikor különféle gyakorlatokat és technikákat gyakorlunk, és azt találjuk, hogy valami nem működik, kételkedni kezdünk. Ezzel semmi gond. A kétségek nem feltétlenül jelentenek akadályt a gyakorlásunkban. A kétségek azt is jelenthetik, hogy továbbra is él bennünk a vizsgálódó szellem.

A vizsgálódás egy természetes dolog számunkra a nyugati kultúrában, és ezt értékelnünk kell. Rátermettségünk a vizsgálódásra az egyik olyan dolog, amivel képesek vagyunk hozzájárulni a fordítás feladatához. Amikor úgy tűnik, hogy a saját tapasztalatunk ellentmond annak amit mások mondanak, nem szabad automatikusan azt feltételeznünk, hogy emiatt az ő véleményük helyes és a miénk helytelen, vagy fordítva. Ehelyett figyelünk. Ráérzünk arra amit mondanak. Türelmesen vizsgálódunk. Ha ezt folytatjuk, készen arra, hogy szép lassan haladjunk, és mindent amit tapasztalunk lefordítjuk gyakorlásra, akkor biztos vagyok abban, hogy az erőfeszítéseink nyomán egy szerves és tartós megértés születik.

Ahogy rájövünk, hogy mi válik be nekünk és mi nem, a magabiztosságunk megnő, ami hasznára válik saját magunknak és a közösség egészének is. Felfedezni a saját, igaz gyakorlásunk módszereit olyan, mint egy jó éttermet találni: az első dolog, amire gondolsz, hogy el akarod hozni ide a barátaidat is. Úgy érzem, ha szép lassan érkezünk el ehhez a magabiztossághoz, azzal, hogy tiszteletteljesen kérdéseket teszünk fel ahogy haladunk, akkor spontán módon megtaláljuk, milyen módon fejezzük ki ezt a magabiztosságot. Nem pusztán mások szavait ismételjük. Az ilyen magabiztosság ügyetlen és túlmegy a határon – mi észre sem vesszük – de mások igen.

Az erőfeszítés kétféle iránya

A feladatot, hogy lefordítsuk a gyakorlást, leírhatjuk például úgy, hogy közelebbről megnézzük milyen módon valósítjuk meg a tanításokat magunkban. Ha az erőfeszítés amit teszünk nem az a fajta, ami egy magabiztos érzésből ered, akkor nem csak az erőnket pocsékoljuk, de még az is lehet, hogy tulajdonképpen ártunk magunknak. Sok összezavartságot veszek észre sok meditálóban, abban, ahogy a gyakorláshoz szükséges erőfeszítés különféle típusaihoz viszonyulnak. Gyakran él bennük egy elég naiv remény, hogy ha örökké csak ismételgetik, amit már évek óta csinálnak, a végén majdcsak lesz belőle valami.

Az utóbbi időkben egyre inkább meg vagyok róla győződve, hogy alapvetően két különböző és jól elhatárolható irányú erőfeszítés van – célra irányuló, és a forrásra irányuló erőfeszítés. Sok éven át próbáltam úgy gyakorolni, hogy volt valamilyen célom „ott a távolban,“ és afelé törekedtem. Ahogy hallgattam a tanításokat, azt értettem belőlük, hogy ez az amit tennem kell. Különböző technikákhoz kaptam utasításokat, amik mind ezen cél megvalósítása felé irányultak. A célt úgy nevezték ‘megvilágosodás’, ‘a haláltalan,’ és így tovább, de mindig „ott a távolban, a jövőben“ volt. Arra bátorítottak, hogy tegyek nagy erőfeszítéseket a cél elérésére, és törjek át azokon a dolgokon amik akadályozzák a cél felé haladást. Még ha a szavak nem is mondták ki tisztán, hogy a cél „ott a távolban“ van, én ezt az üzenetet hallottam. Végül egy szörnyen idegesítő csomónál találtam magam. Egy ponton komolyan megkérdőjeleztem minden, a gyakorlás felé érzett elkötelezettségemet. Hálás vagyok, hogy némi segítséggel eljutottam a felismeréshez, hogy a küszködés ami magával rántott pont abból az érzésből eredt, miszerint el kell érjek valamit. Kifejlesztettem magamban az érzetet, hogy valahogy „ki kell javítsam“ magam, megváltoztatni azt aki vagyok, és el kell érjek valamit. Tisztán látszott, hogy ez nem működött, ezért feladtam. Amikor feladtam a küszködést, olyan érzés fogott el, mintha egy hazavezető utazást kezdenék el. Micsoda megkönnyebbülés! Épp mikor már kezdtem attól tartani, hogy maga az egész utazás hamarosan hirtelen és szomorú véget ér, úgy éreztem meg tudok állapodni valaminél, ami teljesen természetes. Ahogy a hozzáállásom így eltolódott, bár kezdetben ezt nem vettem észre, elkezdtem őszintén és egyénileg felelősnek érezni magam. Ez új volt számomra.

Ezen tapasztalat nyomán kifejlesztettem egy gyakorlást, amire egy erős bizalomérzet jellemző, bizalom abban, ami már létezik. Ez teljes egészében különbözött attól, amikor valamilyen cél elérésére törekedtem. Ez az új megbecsülés-érzet spontán módon egy „nem kereső“ erőfeszítést ébresztett. A figyelmem a jelen pillanatra irányult – és irányul, – figyelve és kiérezve azt, vizsgálódva: „Hol és mikor döntöm el azt, hogy ez a helyzet valahogy nem megfelelő, helytelen, vagy hiányos?“ Azt találtam, hogy elég tisztán észre tudtam venni, amikor valamilyen elképzelést próbáltam kényszeríteni az életre, azt gondolva, „ennek nem kellene így lennie, ennek úgy kellene lennie.“ A gyakorlásom az lett, hogy egyszerűen, de elhatározottan, jelen vagyok ezzel a tudatossággal. Azóta úgy hivatkozom erre, mint „forrásra irányuló erőfeszítés“ – amiben a bizalommal teli szív sugallja, hogy amit keresünk pont itt van, nem valahol máshol, nem valahol „ott a távolban.“

Hibás akarat

Sokan vagyunk, akik belevágunk a meditáció gyakorlásába, de az akaratunk nem helyesen teszi a dolgát. Olyan keményen és olyan hosszú időn át próbáljuk akaraterővel kijavítani magunkat, hogy ezzel durván túlerőltetjük az akarati képességet. Ha éveken át túlerőlteted az alkoholt és alkoholistává válsz, azután már nem tudsz csak egy baráti pohárral inni. A mi esetünkben, túlhasználtuk az akaratot. Most már nem tudunk mit tenni, szokásszerűen túl messzire megyünk és mindenbe beleavatkozunk vele, ami csak történik. Gyakran képtelenek vagyunk egyszerűen csak befogadni az adott helyzet, és finoman használni az akaratot, hogy irányítsuk és vezessük a figyelmünket. Ha találunk valamit ami szerintünk rossz, hajlamosak vagyunk automatikusan rányomni egy véleményt, hogy „nem így kellene lennie,“ azután hozzálátunk akaratosan megpróbálni kijavítani azt.

Számunkra, akik ebben a működési zavarban szenvedünk, az akaratot a meditálásra fordított erőfeszítés elsődleges eszközeként működtetni egyszerűen nem megy. Ha viszont felfüggesztjük az akaratot, és megállapodunk egy hozzáállásban, ami megbízik abban ami már létezik, megbízik a valóságban és az igazságban, ha egyszerűen abbahagyjuk a kényszeres beavatkozásunkat, akkor a már létező dolgok egy pontos és tudatos értékelése fedi fel magát.

Ha a gyakorlásodban olyan utat követsz ami célra irányuló, arra számíthatsz, hogy tiszta képed lesz arról, mit kellene tenned és hova kellene eljutnod vele. Tudni fogod mik a megfelelő lépések minden egyes akadály esetében, amivel szembe kerülhetsz. De ha olyan utat követsz, ami forrásra irányuló, az egyáltalán nem ilyen. Ebben az esetben, amikor jössz és leülsz meditálni, kezdheted esetleg azzal, hogy megnézed a testtartásod, ellenőrzöd, hogy a hát egyenes legyen, a fej kényelmesen pihenjen a gerinccel egy vonalban, a mellkas nyitott, a has laza legyen; ezután ott ülsz, és arra az érzetre irányítod a tudatosságod, hogy nem tudod mit csinálsz. Egyszerűen nem tudod. Csak annyit tudsz, hogy itt ülsz (és előfordulhat, hogy néha még ebben sem vagy biztos). Nem kapaszkodsz semmibe. Viszont nagyon is figyeled az elmét, azt a hajlamosságot, amivel ki akar javítani dolgokat. Az érdeklődésed arra a mozgásra összpontosítod, amivel az elme valamilyen állásfoglalás felé mozog, vagy valami ellen, vagy mellette.

Általában, amikor meditációban ülök, nem csinálok semmit. Egy tudatos helyzetet veszek fel, és egyszerűen figyelem mi történik. Lehet, hogy mindenfelé jár az elme, és a medvecukorra gondol amit a múltkor ittunk valakinél, vagy arra, hogy milyen kár, hogy elborult az ég, esetleg arra, hogy milyen lesz amikor jövő hét ilyenkor már Pekingben leszek, vagy arra, hogy a Harnham kolostori szerzetesek küldtek egy emailt, amiben azt kérdezik, hogy lefessék-e az ajtókat a kolostor konyhájában egy réteg mázzal, és így tovább. Ehhez hasonló gondolatok futnak át az elmémen: mind zagyvaság, de nem teszek velük semmit. Egyáltalán semmit, amíg nem kezdem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam, és akkor figyelek, hogy lássam honnan ered az a kényelmetlenség. Mindig ugyanarról a helyről jön: „Nem ilyennek kellene lennem. Így meg úgy kellene legyek. Az elmémnek tisztának kellene lennie, nem kellene …-nek lennem.“ Mihelyst beazonosítjuk ezt a mozgást, egy elcsendesülés megy végbe. Amikor beazonosítjuk azt, ami eltávolít minket a természetes kiegyensúlyozottságunktól, akkor hazatérünk. Ez nem ugyanaz a típusú erőfeszítés, amit az ember egy célra irányuló gyakorlás közben végez.

Saját magadnak kell rájönnöd

Többségünkben megvan a természetes hajlam, hogy a két fajta erőfeszítés közül az egyik vagy a másik felé húzzunk. Vannak, akik akkor elégedettek, ha tisztán látják maguk előtt a célt – ahová feltehetőleg jutniuk kellene. Ha nincs tiszta képük arról, ami felé tartanak, az összezavarja őket és idegesek lesznek. Mások viszont, ha egy megfogalmazott célra koncentrálnak, a végén depresszióba esnek, sikertelennek érzik magukat: próbálják abbahagyni a gondolkodást, de sikertelenek, próbálnak rendesen ülni, de sikertelenek, próbálnak boldogok lenni, próbálnak szeretettel teliek lenni, próbálnak éberek lenni, és állandóan sikertelenek. Micsoda szörnyű hiba! A meditálók legrosszabb betegsége, hogy próbálnak éberek lenni. Egyesek abbahagyják, úgy érzik csak az idejüket pocsékolták. Viszont, ha rájövünk, hogy semmit sem kell tennünk azon kívül, hogy jelen vagyunk, tudatosan az elme hajlamaira az állásfoglalásra, valami ellen vagy mellette, akkor elcsendesülünk.

Ez a két, különböző irányú erőfeszítés nem zárja ki egymást. Hasznos megérteni azt, ahogyan mind a kettőnek megvan a maga előnye a gyakorlás különböző szakaszaiban. Kezdetben, ahhoz, hogy némi magabiztosságot szerezzünk, szükségünk van arra, hogy kellő mértékben átlássuk a technikákat. Talán könnyebben kapcsolódunk a forrásra irányuló tanításokhoz és gyakorlatokhoz, esetleg még nem találtunk egy szilárd alapot a gyakorlásunkhoz, vagy, ha megtaláltuk azt a szilárd alapot, de nagyon zsúfolt napjaink vannak, időnként a megfelelő gyakorlat még mindig lehet az, hogy energiát fektetünk az akarat kifejtésébe, és összpontosítunk.

Azt szoktam javasolni az embereknek, hogy kezdetben legyenek nagyon fegyelmezettek és számolják a lélegzetvételeket, egytől tízig, tíztől egyig, minden kilégzést, egy, kettő, három, stb., el tízig, tíz, kilenc, nyolc, stb., vissza egyig, és legyenek igen precízek miközben így gyakorolnak. Ezúton tudjuk meg azt, hogy a figyelmünk valóban a sajátunk. Nem vagyunk az elménk rabszolgái, vagy áldozatai. Ha elkalandozik a figyelmünk és elragad valamilyen harag vagy vágy, tudnunk kell, hogy mi vagyunk érte a felelősek. Akár célra irányuló a gyakorlásunk, akár forrásra irányuló, nem fog fejlődni, amíg nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi vagyunk a felelősek a figyelmünk tulajdonságaiért, amit a tetteinkhez használunk.

Ahhoz, hogy eljussunk ehhez a nézőponthoz, lehet, hogy hosszú időn át, és szigorú fegyelemmel kell gyakorolnunk. Eljuthatunk egy pontra, ahol azt érezzük, hogy az ilyen erőfeszítés további gyakorlásában finomítanunk kell a technikákon és rendszereken, hogy tovább haladjunk a cél felé. De ha rátalálunk egy mély meggyőződésre, hogy ezt követni már nem a megfelelő lépés, akkor készek kell legyünk változtatni: teljes egészében elengedni a kutatást bármi után. Ha ez a választás a helyes dolog számunkra, akkor, ha hallgatunk valakit aki a sajátunktól eltérő gyakorlási módszereiről beszél, képesek leszünk azt mondani „OK, ez rendben van.“ Nem ráz meg minket a dolog. Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk magunkat folyton megingatni valaki más lelkesedése által.

Ahogy egyre kényelmesebben és magabiztosabban meggyökerezünk a saját ‘helyes erőfeszítésünkben,’ könnyebb lesz felismerni a gyakorlás különböző stílusainak különféle erősségeit és gyengeségeit. Például, a célra irányuló gyakorlásban alighanem könnyebb erőt gyűjteni. Tiszta elképzelésed van arról mit kell tenned, a figyelem csak erre irányul, minden zavaró dolgot kizársz, és összpontosítasz, egyre tovább és tovább. Azzal, hogy ennyire kizárunk mindent, az energia összegyűlik; így könnyedén meg tudod magad figyelni, ahogy haladsz előre az ösvényen, és ez megalapozza a hitet. Ahogy mindennek, ennek is van egy árnyékos oldala, ez közvetlenül az ilyen gyakorlás erőteljességéhez kapcsolódik. Mivel ennyire kizársz mindent, azt kockáztatod, hogy kirekesztesz olyan dolgokat amik hasznosak lehetnének, vagy szükséges lenne foglalkozni velük: fennáll a tagadás veszélye. Ha még nem kezelted a korábbi ideges, automatikus reakcióvá vált hajlamokat a dolgok elkerülésére, és a célokat hajszoló ember gyakorlását követed, ezek a hajlamok beépülnek a gyakorlásodba. Innen ered a fundamentalizmus. A népszerű közhiedelemmel ellentétben, voltak és jelenleg is vannak, fundamentalista buddhisták.

A forrásra irányuló gyakorlás egyik erőssége, hogy amikor felszabadulunk a törekvés alól, és már nem célunk semmi más, csak az itt-és-most, akkor egy kiegyensúlyozott, az egész testet és elmét felölelő ellazulás jelenik meg, és ez előhívja a kreativitásunkat. Kreatívak kell legyünk, hiszen azzal, hogy nem zárunk ki semmit, mindent le kell fordítsunk gyakorlásra. Nincs olyan szituáció, ami ne gyakorló-szituáció lenne. Azonban a bölcsesség nélküli kreativitás tévhiteket hordozhat magában. Ha olyan boldogok és ellazultak vagyunk, hogy ellustulunk, vagy például figyelmetlenek vagyunk a fogadalmakkal, akkor ideje észrevennünk mi is folyik itt.

A forrásra irányuló gyakorlás egy másik veszélye, hogy amikor tényleg valamilyen kutyaszorítóba kerülünk, érezhetjük úgy, hogy nem nagyon akarunk bármit is tenni ellene. Ez jellemzően azért történik így, mert többé már nem úgy viszonyulunk a képzési rendszerekhez, mint korábban. A hitet számunkra nem egy elképzelés ösztönzi, amit az előttünk álló úttól remélünk, hanem az az érzet, hogy amiben megbízunk, az lényegében már most is igaz és valódi. Azonban, ha a félelem és harag felhői elhomályosítják a hitünk ragyogását, alaposan megtörhetünk, akár össze is roskadhatunk. Ebben az esetben fontos, hogy ekkorra már legyenek körülöttünk olyanok, akikkel jó spirituális barátságot alakítottunk ki. Azoknak a társasága, akikkel osztozunk az elkötelezettségünkben egy tudatosan ápolt kapcsolat felé, olyan áldást jelent, ami egy összehasonlíthatatlanul értékes forrás. Amikor spirituális barátiságban összegyűlünk, az megcsendíti az összetartozás egy különleges érzését, amiben helyesen érezzük magunkat biztonságban. Ez a viszonylagos biztonság számunkra azt jelentheti, amit a célok felé törekvő, technikás gyakorlóknak az elképzelések és célok jelentenek.

Ahogy haladunk előre a gyakorlásunkban, mindenkinek feladata, hogy ellenőrizze magában, vajon az egyensúly felé haladunk, vagy távolodunk attól. De hogyan mérjük fel, milyen irányba mennek a dolgok? Ha az egyensúly felé haladunk, az azt jelenti, hogy több helyzetet vagyunk képesek kezelni, be tudunk fogadni összetettebb állapotokat is. Ha távolodunk az egyensúlytól, az azt jelenti, hogy egyre kevesebb és kevesebb helyzetet vagyunk képesek kezelni: a spirituális gyakorlás ahelyett, hogy felszabadítana minket és megnyílnánk az életre, bezárttá tesz és fájdalmasan elvágjuk magunkat az élettől.

Tehát bölcs dolog megvizsgálni a gyakorlásunkat, hogy lássuk meg tudjuk-e találni milyen irányba tudunk a legkönnyebben mozogni, mire irányuló erőfeszítés az, ami a legtermészetesebb számunkra, milyen stílusú beszédek válnak be nekünk legjobban. Fel kell készítsük magunkat azzal a megértéssel, hogy ezeket a különböző megközelítéseket alkalmazó tanítók különböző beszédstílust használnak. Tehát hallgasd a tanításokat, amiket kapsz, töprengj el a dolgokon, amiket a könyvekben olvasol, és találj rá magad, hogy melyik típusú erőfeszítést érted meg a legjobban. Ha egyszer már tudod, azt javaslom menj azután, ami ösztönöz.

Remélhetőleg te is látod, hogyan játszik fontos szerepet ez a vizsgálódás a hozzájárulásunkban a gyakorlás lefordításának közös feladatához. Kívánom, hogy mindannyian érezzük az ösztönző erőt, és vizsgáljuk meg a hozzájárulásunkat, amit a fordítás nyugati kibontakozásának jelenlegi szakaszához teszünk hozzá. Biztos vagyok benne, hogy óvatos kérdéseink megmutatják majd az egyéni és együttes gyengeségeinket is, és amikor csendesen tudatossá válunk a hiányosságainkra, az kreatívabbá tesz minket. A gyakorlás jól képzett fordítói leszünk. Alkalmazkodunk ott ahol az szükséges, és az a Dhamma szolgálatában történik majd. Az is lehet, hogy észre sem vesszük. Csak annyit fogunk tudni, hogy az Út szellemisége továbbra is él bennünk, és könnyebb a szívünk.

Köszönöm a figyelmeteket.