„Nem biztos!” – Az Érdemesek értékrendje

Volt egyszer egy tanítványom, egy nyugati szerzetes. Mindig, amikor thai szerzeteseket és novíciusokat látott kilépni a rendből, ezt hajtogatta: „Micsoda szégyen! Miért teszik ezt? Miért van az, hogy olyan sok thai szerzetes és novícius lép ki a rendből?“ Teljesen ki volt borulva. Azért keseredett el így a thai szerzetesek és novíciusok kilépésén, mert csak nemrég került kapcsolatba a buddhizmussal. Lelkes volt és eltökélt. Szerzetesnek állni az egyetlen dolog volt, amit csak el tudott képzelni, és azt gondolta, hogy ő bizony sosem fog kilépni. Aki kilép, az bolond! Látott thai embereket az esős évszak előtti elvonuláskor szerzetesi köpenyt húzni, mint szerzetesek és novíciusok, aztán levenni, amikor vége az elvonulásnak…“Óh, milyen szomorú! Annyira sajnálom azokat a thai szerzeteseket és novíciusokat. Hogy tehetnek ilyet?”

Azonban ahogy telt-múlt az idő, néhány nyugati szerzetes is elkezdett kilépni, de erre már úgy tekintett, mint ami annyira már nem is fontos. Eleinte, amikor még épp, hogy csak elkezdett gyakorolni, felizgatta magát az ilyesmin. Azt gondolta, hogy szerzetesnek lenni valami elképesztően fontos dolog. Azt hitte, könnyű lesz.

Amikor az emberek lelkesek, minden olyan helyesnek és jónak tűnik. Nem tudják mihez mérni az érzéseiket, így csak mennek előre, és maguknak hozzák a döntéseket. De igazából nem értik mi is a gyakorlás. Azoknak, akik értik, tökéletesen szilárd alapjuk lesz a szívükben, és még arra sincs szükségük, hogy ezt hirdessék.

Ami engem illet, amikor először avattak fel, nem igazán sokat gyakoroltam, de nagy volt a hitem. Nem tudom miért, de így volt már a születésem óta. Azok a szerzetesek és novíciusok, akik együtt léptek be velem, az esős évszak végeztével mind kiléptek. Azt gondoltam magamban: „ Hmm? Mi ütött ezekbe az emberekbe?“ De nem mertem nekik szólni egy szót sem, mert még nem voltam biztos a saját érzéseimben sem, túl felkavart voltam. De belül azt éreztem, hogy mindannyian bolondok. „Nehéz belépni, könnyű kilépni. Ezeknek a srácoknak nincs semmi tehetségük, tényleg azt gondolják, hogy a világi élet hasznosabb, mint a Dhamma útja?“ Ezt gondoltam, de nem szóltam semmit, hanem csak a saját tudatomat figyeltem.

Láttam azokat a szerzeteseket, akik együtt érkeztek velem, egymás után kilépni. Néha visszajöttek a kolostorba, beöltöztek, azért hogy kérkedjenek vele. Figyeltem őket, és azt gondoltam magamban, hogy ezek hibbantak, míg ők meg azt hitték, hogy milyen jól néznek ki. Amikor kilépsz, ezt meg azt kell tenned… Azt gondoltam, hogy ez a gondolkodásmód helytelen. Nem mondtam ki azonban, mivel én magam még jelentéktelen voltam. És még abban sem voltam biztos, hogy meddig tart ki a hitem.

Amikor már az összes barátom kilépett, felhagytam minden aggodalommal, nem maradt senki, aki miatt aggódnom kellett volna. Előkaptam a Pátimokkhát¹, és belefogtam a megtanulásába. Senki se volt, aki megzavart volna ebben, akire az időmet kellett volna pazarolnom, így teljes szívvel vágtam a gyakorlásba. De még mindig nem szóltam semmit, mert úgy éreztem, hogy az egész életen át tartó gyakorlás, hetven, nyolcvan, esetleg kilencven éven át, a törekvés folyamatos fenntartása mellett, lanyhulás, az eltökéltség feladása nélkül, borzasztó nehéz dolognak tűnik.

Akik beléptek, azok törekedjenek, akik kilépnek, hadd menjenek. Mindent csak figyeltem. Nem izgattam már magam, ha jöttek, ha mentek. Figyeltem a távozó barátaimat, de belül csak azt éreztem, hogy ezek az emberek nem látnak tisztán. Az a nyugati szerzetes talán ugyanezt gondolta. Látta az embereket szerzetessé válni pusztán egy esős évszaknyi elvonulásra, és felzaklatta magát ezen.

Később elérte azt a szintet, amit úgy hívunk… unalom, a Szent Élet unalma. Feladta a gyakorlást, és végül kilépett.

„Miért lépsz ki? Régebben, amikor a thai szerzeteseket láttad kilépni azt mondtad: ‘Óh, micsoda szégyen! Milyen szomorú, milyen szánalmas!’ Most, amikor te akarsz kilépni, miért nem sajnálkozol?“ Nem válaszolt. Csak zavartan vigyorgott.

Amikor a tudat képzése elkezdődik, nem könnyű megfelelő értékrendet találni, ha még nem fejlesztetted ki magadban a „megfigyelőt“. A legtöbb külső dologban mások visszajelzéseire támaszkodhatunk, erre léteznek irányadó mértékek és példák. De ha a Dhammát kezdjük el értékrendként használni… birtokoljuk-e már eléggé a Dhammát? Helyesen gondolkodunk, vagy sem? És még ha helyesen is, tudjuk-e, hogyan engedjük el ezt a helyességet, vagy még mindig ragaszkodunk hozzá?

Addig kell szemlélődnöd, amíg eléred azt a pontot, ahol elengeded, mert ez a fontos dolog… amíg eléred azt a pontot, amikor már semmi nem marad, amikor már nincs se jó, se rossz. Kidobtad. Ez azt jelenti, hogy kidobsz mindent. Amikor minden kint van, nem lesz maradék; és ha maradt még valami, akkor nincs még minden kidobva.

A tudat képzéséről, néha azt mondhatjuk, hogy könnyű. Könnyű mondani, de nehéz csinálni, nagyon nehéz. Annyiban nehéz, hogy nem alkalmazkodik a vágyainkhoz. Néha úgy tűnik, hogy még az angyalok² is minket segítenek. Minden rendben megy, bármi, amit gondolunk, vagy mondunk, mind pont jónak tűnik. Így megyünk tovább, és elkezdünk ragaszkodni ehhez a jósághoz, és nemsokára helytelen irányba haladunk, és minden rosszra fordul. Ennél a pontnál nagyon nehéz. Nincs értékrendünk, amihez mérjük a dolgokat.

Azok az emberek, akiknek erős hitük van, akik magabiztossággal és meggyőződéssel rendelkeznek, de hiányzik belőlük a bölcsesség, nagyon jók lehetnek szamádhi-ban, de nem valószínű, hogy képesek belátásra. Csak az egyik oldalát látják mindennek, és csupán azt követik. Nem mérlegelnek. Ez vakhit. A buddhizmusban ezt úgy hívjuk, hogy szaddhá adhimokkha, vakhit. A hitükkel minden rendben van, de ez nem a bölcsességből születik. Ezt azonban akkor nem látják, azt hiszik, hogy rendelkeznek bölcsességgel, így nem látják, amikor tévednek.

Ezért tanítjuk az öt erőt (bala): szaddhá, virija, szati, szamádhi, pannyá. Szaddhá a hit, a meggyőződés; virija a kitartó erőfeszítés; szati az éberség, az összeszedettség, az emlékezés; szamádhi a tudat rögzítése; pannyá* a mindent felölelő tudás. Ne gondold, hogy a pannyá egyszerűen csak tudás. A pannyá mindent magában foglaló, tökéletes tudás.

A bölcsek adták nekünk ezt az öt lépést, hogy támaszkodhassunk rájuk, először, mint tanulmányunk tárgyára, azután, mint egy mércére, amin lemérhetjük gyakorlásunk valós szintjét. Például: szaddhá, a meggyőződés. Van-e meggyőződésünk, kifejlesztettük-e már? Virija, kitartóan törekszünk, vagy sem? Jó az erőfeszítésünk, vagy rossz? Ezt kell megfontolnunk. Mindenki rendelkezik valamiféle törekvéssel, de ez a törekvés bölcsességgel teli-e vagy sem?
A szati-val ugyanez a helyzet. Még egy macskának is van szati-ja. Amikor az egeret nézi, jelen van a szati. A macska a szemét mereven szegezi az egérre. Ez egy macska szati-ja. Mindenki rendelkezik szati-val, az állatoknak is van, a bűnösöknek is, a bölcseknek is.

A szamádhi, a tudat egy pontra rögzítettsége – ez is van mindenkinek. A macskának is, amikor a tudata arra összpontosul, hogy elkapja az egeret, és megegye. Szilárd szándékkal rendelkezik. A macska szati-ja, egyfajta szati; a szamádhi, a szilárd szándéka arra, hogy megtegye, szintén jelen van. A pannyá, tudás, amilyen az embereké. A macska tudja, amit egy állat tud, és ez elég tudás, hogy megfogja az egeret ebédre. Ezt az öt dolgot erőnek hívjuk. Ez az öt erő a helyes nézetből, a szammáditthi-ből ered-e, vagy sem? Szaddhá, virija, szati, szamádhi, pannyá – ezek mind helyes nézetből erednek-e? Mi a helyes nézet? Milyen hiteles mértékünk van arra, hogy megállapítsuk, mi a helyes nézetet? Nagyon fontos, hogy ezt teljesen megértsük.

A helyes nézet annak megértése, hogy mindezek a dolgok bizonytalanok. Ezért a Buddha és az Érdemesek nem ragaszkodtak ezekhez görcsösen. Ragaszkodtak, de nem görcsösen. Nem hagyták, hogy ezzel a ragaszkodással azonosuljanak. Az a ragaszkodás nem vezet azonosuláshoz, amelyik nincs bemocskolva sóvárgással. Anélkül, hogy arra törekednénk, hogy ezzé vagy azzá váljunk, ez a gyakorlás maga. Amikor ragaszkodsz egy bizonyos dologhoz, az kellemes, vagy kellemetlen? Ha örömteli, akkor az örömhöz ragaszkodsz? Ha kellemetlen, akkor a kellemetlenséghez?

Néhány nézetet használhatunk alapelvként arra, hogy pontosabban felmérjük a gyakorlásunkat. Például azok a nézetek, hogy az egyik ember különb a többinél, vagy egyenlő a többivel, esetleg butább, mint a többiek, akkor ezek mind helytelen nézetek. Néha érzünk ugyan ilyesmit, de bölcsességgel is felismerve őket, azt tapasztaljuk, hogy egyszerűen csak felbukkannak, majd eltűnnek. Helytelen úgy tekinteni magunkra, mint aki különb másoknál; helytelen magunkat egyenlőnek tekinteni másokkal; helytelen magunkat alacsonyabb rendűnek tekinteni másoknál.

A helyes nézet az, amikor az ember képes átvágni mindezeket. Szóval hogy is haladjunk tovább? Ha magunkat különbnek gondoljuk másoknál, akkor büszkeség fog keletkezni. Jelen van, csak mi nem látjuk. Ha magunkat egyenrangúnak gondoljuk másokkal, akkor elfelejtünk tiszteletet és alázatot mutatni a megfelelő időben. Ha magunkat alacsonyabb rendűnek gondoljuk másoknál, akkor elcsüggedünk, azt gondolva milyen hitványak vagyunk, rossz csillagzat alatt születtünk, és így tovább. Ekkor még ragaszkodunk az öt khadhá-hoz³, és ez egész egyszerűen újraszületéshez vezet.

Ez csak az egyik hiteles mérték arra, hogy felmérjük magunkat. Itt egy másik: ha egy kellemes tapasztalással találkozunk, akkor boldogok vagyunk, ha egy kellemetlennel, akkor boldogtalanok. Képesek vagyunk-e úgy tekinteni mind az általunk kedvelt, mind a nem kedvelt dolgokra, hogy azok egyenértékűek? Tedd próbára magad. A mindennapi életünkben, a legkülönfélébb tapasztalatok közepette, ha hallunk valamit, ami tetszik, vajon megváltozik a hangulatunk? Ha valami olyasmit tapasztalunk, ami nem éppen kedvünkre való, vajon megváltozik a hangulatunk? Netán mozdulatlan a tudatunk? Ha így tekintünk a dolgokra, lesz mihez mérnünk magunkat.

Ismerd csak meg magad, ez a te „megfigyelőd“. Ne hozz olyan döntéseket, amelyeket a vágyaid hajtanak. A vágyak olyan felfuvalkodottá tehetnek minket, hogy olyan valakinek képzelhetjük magunkat, akik valójában nem is vagyunk. Nagyon körültekintőnek kell lennünk.

Nagyon sok szögből és aspektusból lehet vizsgálódni, de a helyes módszer az, ha nem a vágyainkat, hanem az Igazságot követjük. Meg kell ismernünk mind a jót, mind a rosszat, és ha megismertük, el kell engednünk őket. Ha nem engedjük el, akkor itt maradunk, továbbra is „létezni“ fogunk, továbbra is „birtokolni“ fogunk. Ha még mindig „vagyunk“, akkor van még maradék, akkor lesz létesülés, és jövőbeli újraszületés.

Ezért mondta a Buddha azt, hogy csak magad felett ítélkezz, ne ítélj meg másokat, bármilyen jók vagy rosszak legyenek is. A Buddha csupán utat mutatott, mondván: „Ez az igazság“. Vajon a tudatunk megfelel ennek, vagy sem?

Példának okáért, tegyük fel, hogy egy szerzetes elvesz valamit, ami egy másik szerzetesé, mire az megvádolja: „Elloptad azt, ami az enyém!“ „Nem loptam el, csak elvettem“. Megkérhetünk egy harmadik szerzetest, hogy ítélkezzen. Hogyan kell döntenie? Meg kellene kérnie az elkövetőt, hogy jelenjen meg az összehívott Szangha előtt. „Igen, elvettem, de nem loptam el.“ Vagy, ahogy más szabályok, mint a párádzsika vagy a szanghádiszésza⁴ megsértése esetén: „Igen, ezt tettem, de nem szándékosan.“ Hogyan hihetnéd el? Ez nagyon trükkös. Ha nem hiszel neki, akkor is csak azt teheted, hogy meghagyod az elkövetőnek a felelősséget. Csak rajta múlik.

Mindenesetre azt tudnod kell, hogy nem rejthetjük el azokat a dolgokat, amik felmerülnek a tudatunkban. Nem fedheted el, akár rossz, akár jó cselekedetek. Akár jók, akár rosszak a tetteid, nem oszlathatod el őket pusztán azzal, hogy nem veszed őket figyelembe, mivel ezek a dolgok hajlanak arra, hogy feltárják magukat. Elrejtik magukat, feltárják magukat, önmagukban és önmaguknak léteznek. Automatikusak mind. Így működnek a dolgok. Ne próbálj találgatni, vagy spekulálni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Mindaddig, amíg jelen van az aviddzsá, (nem-tudás), nem végeztél velük. A Fő Titkos Tanácsos egyszer megkérdezett: „Luang Por, egy anágámi⁵ tudata már tiszta?“

„Részben tiszta.“

„Micsoda? Egy anágámi feladta az érzékszervi vágyakat, hogyhogy még nem tiszta a tudata?“

„Lehet, hogy elengedte az érzéki vágyakat, de azért még maradt valami, nemde? Maradt még egy kis aviddzsá. Ha maradt még valami, akkor maradt még valami. Olyan ez, mint a bhikkhuk alamizsnás csészéje. Van nagyméretű nagycsésze, közepes méretű nagycsésze és kisméretű nagycsésze; azután van nagyméretű közepes csésze, közepes méretű közepes csésze, és kisméretű közepes csésze; azután van nagyméretű kis csésze, közepes méretű kis csésze és kisméretű kis csésze…“ Mindegy, hogy milyen kicsi a csésze, de azért még csésze, nemde? Így van ez a szótapanná-val, a szakadágámi-val és az anágámi-val is, akik mind feladtak bizonyos szennyeződéseket, de csak a maguk viszonylagos szintjén. Ami még mindig megmaradt, azokat az Érdemesek nem látják. Ha látnák, arahant-oknak kellene lenniük. De még nem látják mindet. Az aviddzsá az, ami nem lát. Ha egy anágámi tudata teljesen tökéletes lenne, nem lehetne anágámi, teljesen tökéletesnek kellene lennie. De azért van még valami maradék.

„Tiszta a tudata?“

„Nos, valamennyire igen, de nem száz százalékban.“

Hogyan máshogy válaszolhattam volna? Azt mondta, hogy később még visszajön, és tovább fog kérdezni. Megvizsgálhatja, van rá hiteles mérték.

Ne legyél figyelmetlen! Légy éber. A Buddha arra biztatott minket, hogy legyünk éberek. Ami a szív ilyetén képzését illeti, számomra is voltak kísértő pillanatok, tudjátok. Gyakran éreztem kísértést, hogy próbáljak ki bizonyos dolgokat, de azok mindig olyanok voltak, amelyek letérítettek volna az ösvényről. Valójában ezek az ember tudatának egyfajta pökhendi, beképzelt állapotai. A ditthi, a nézetek, és a mána a büszkeség jelen vannak. Már az is épp elég nehézséget jelent, hogy erre a két dologra odafigyeljünk.

Volt egyszer egy ember, aki szerzetes akart itt lenni. Hozta a szerzetesi ruháit, mert elhatározta, hogy szerzetesnek áll néhai anyja emlékére. Bejött a kolostorba, lerakta a szerzetesi ruháit, majd anélkül, hogy bármi tiszteletet mutatott volna a szerzetesek iránt, sétálómeditációba kezdett közvetlenül a főcsarnok előtt… előre, hátra, előre, hátra, olyan volt, mintha csak mutogatni akarná magát.

Azt gondoltam: „ Óh, hát itt ilyen emberek is vannak!“ Ezt hívják szaddhá adhimokkhá-nak, vakhitnek. Elhatározza, hogy megvilágosodik még napnyugta előtt, vagy valami ilyesmi, azt hiszi ez olyan könnyű. Senki másra nem figyel, csak leszegett fejjel sétál, mintha az élete függne tőle. Hagytam hadd folytassa, de azt gondoltam: „Hé! Ember, azt hiszed, hogy ez ilyen könnyű?“ Végül is nem tudom meddig maradt, nem is hiszem, hogy felavatták.

Ahogy a tudat gondol valamit, azonnal ki is mutatjuk, mindig kimutatjuk. Nem vesszük észre, hogy ez csak a tudat szokásos túlburjánzása. Bölcsességnek álcázza magát, és belepofázik a legapróbb részletekbe. Ez a tudati túlburjánzás nagyon okosnak is tűnhet, ha nem ismerjük fel, összekeverhetjük a bölcsességgel. Amikor azonban elérünk egy komoly döntési ponthoz, rá kell jönnünk, hogy ez nem valódi bölcsesség. Amikor megjelenik a szenvedés, hol van az úgynevezett bölcsesség? Használható? Végeredményben mégis egy túlburjánzás.

Tehát maradj a Buddhával. Ahogy azt már sokszor említettem, a gyakorlásunkban befelé kell fordulnunk, és ott kell megtalálnunk a Buddhát. Hol van a Buddha? A Buddha most is él, mind a mai napig, menj, és keresd meg! Hol van? Az aniccsam-nál, menj oda, és találd meg ott, menj és hajolj meg előtte: aniccsam, bizonytalanság. És épp ott meg is állhatsz, az induláshoz.

Ha a tudat azt próbálja közölni veled, hogy: „Szótápanna vagyok már“, menj, és hajolj meg a szótapanna előtt. Ő maga mondja neked, „Minden bizonytalan“. Ha egy szakádágámi-val találkozol, menj, és fejezd ki neki a tiszteletedet. Amikor meglát, azt fogja mondani neked: „Nincsen biztos dolog!“ Ha létezik anágámi, menj és hajolj meg előtte. Mindössze egy dolgot fog mondani… „Bizonytalan“. Ha netán egy arahant-tal találkozol, menj és hajolj meg előtte, ő még keményebben fog fogalmazni: „Minden még inkább bizonytalan!“ Meg fogod hallani az Érdemesek szavait… „Minden bizonytalan, ne kötődj semmihez!“

Ne hétköznapi módon tekints a Buddhára. Ne ragaszkodj a dolgokhoz, elengedés helyett erősen beléjük kapaszkodva. Külső működési formákként tekints a dolgokra, majd küldd el őket az érzékelésen és tapasztaláson túlra. Ilyen módon kell létezned. Kell, hogy legyen külső megjelenési forma, és kell, hogy legyen valami érzékelésen és tapasztaláson túli.

Tehát azt mondom: „Menj a Buddhához.“ Hol van a Buddha? A Buddha a Dhamma. A világ összes tanítása összefoglalható ebben az egy tanításban: aniccsam. Gondold végig. Több mint negyven éve kutatok mint szerzetes, és ez minden, amit találtam. Ez és a türelmes kitartás. Így kell megközelíteni a Buddha tanítását… aniccsam: minden bizonytalan.

Mindegy, hogy a tudat mennyire akar biztos lenni, mondd csak neki: „Nem biztos!“ Bármikor, amikor a tudat biztos dologként akar megragadni valamit, csak mondd: „Nem biztos! Mulandó.“ Sulykold csak bele! A Buddha Dhammáját használva minden ehhez vezet. Ez nem azt jelenti, hogy ez csak egy pillanatnyi jelenség. Akár állsz, sétálsz, ülsz vagy fekszel, így tekintesz mindenre. Akár vonzalom, akár ellenszenv keletkezik, mindenre így tekintesz. Így kerülünk közel a Buddhához, közel a Dhammához.

Most úgy érzem, ez sokkal hasznosabb módja a gyakorlásnak. Az egész gyakorlásom, kezdve a korai időktől egész mostanáig ilyen volt. Valójában nem támaszkodtam a szentírásokra, de nem is utasítottam el őket. Nem támaszkodtam egy tanítóra, de az sem volt igaz teljesen, hogy „a magam útját járom“. A gyakorlásom mindig is „sem ilyen nem volt, sem olyan nem volt“.

Őszintén, ami a „befejezés“ kérdését illeti: mindvégig törekedni a gyakorlás fenntartása által, és teljességében látni, látni a láthatót, és az érzékelésen és a tapasztaláson túlit egyaránt.

Már beszéltem erről, de néhányan közületek talán újra hallani akarják: ha következetesen gyakoroltok, és a teljességükben szemlélitek a dolgokat, végül eléritek ezt a pontot… Először rohansz előre, rohansz vissza, és sietsz megállni. Így folytatod a gyakorlást, míg eléred azt a pontot, ahol már úgy tűnik, hogy az előremenés nem az, a visszatérés nem az, és a megállás sem az. Véget ért. Ez a vége. Semmi többre ne számíts, itt a vége. Khinászavó – Aki beteljesítette. Nem megy előre, nem jön vissza, és nem áll meg. Mert nincs megállás, nincs előrehaladás és visszatérés. Véget ért. Fontold meg, ismerd fel ezt tisztán a saját tudatodban. És akkor azt fogod tapasztalni, hogy ott valójában egyáltalán nincs semmi.

Akármilyen régi vagy új dolog ez számodra, csak rajtad múlik, a bölcsességeden és a tisztánlátásodon. Aki nem rendelkezik bölcsességgel és tisztánlátással, nem lesz képes ezt kigondolni. Figyeld meg a fákat, például a mangó vagy a kenyérfákat. Ha csoportosan nőnek, az egyik lehet, hogy először nagyobb a többinél, de aztán a többi elhajlik oldalra és kifelé nő tovább. Miért történik ez? Ki mondta neki, hogy ezt tegye? Ilyen a természet. A természet magában foglalja a jót is és a rosszat is, a helyeset is és a helytelent is. Hajolhat a helyes felé is és hajolhat a helytelen felé. Ha különféle fákat ültetünk szorosan egymás mellé, ahogy nőnek, a kisebbek elhajolnak a nagyobb fa elől. Hogy történhet ez? Ki rendelte így? Ilyen a természet, vagy a Dhamma.

Hasonlóképpen, a tanhá, a vágy szenvedést hoz ránk. De ha szemlélődünk felette, el fog vezetni minket a vágyon túlra, túl fogunk nőni a tanhán. A tanhát vizsgálva fellazítjuk azt, fokozatosan egyre könnyebbé és könnyebbé téve, míg végül megszűnik. Akár a fáknál: utasította őket valaki, hogy úgy nőjenek, ahogy nőttek? Nem tudnak beszélni, vagy körbefordulni, de mégis tudják, hogyan kerüljék ki az akadályokat. Ha valahol nagyon szűkös, kényelmetlen, és nehézkes a növekedés, akkor kifelé nőnek.

A Dhamma itt van, nem szükséges mindent megvizsgálnunk. Aki okos, ebben is látni fogja a Dhammát. A fák, természetükből adódóan nem tudnak semmit, a természet törvényei szerint tesznek, mégis eleget tudnak arról, hogyan kerüljék el a veszélyt, hogyan terjeszkedjenek megfelelő irányba.

A gondolkodó emberek is ilyenek. Az otthontalanságba távozunk, mivel meg akarjuk haladni a szenvedést. Mi késztet minket szenvedésre? Ha követjük a nyomokat önmagunkba, meg fogjuk találni. Amit szeretünk, és amit nem szeretünk, mind szenvedés. Ha ezek a szenvedés fajtái, ne menj hozzájuk túl közel! Bele akarsz-e szeretni a feltételekbe, vagy utálni akarod őket?… Mind bizonytalanok. Ha a Buddhára hallgatunk, akkor mindezek véget érnek. Ezt ne felejtsd! És türelmes kitartás. Ez a kettő épp elég. Ha ilyesfajta megértéssel rendelkezel, az nagyon jó.

Valójában a saját gyakorlásomban nem volt olyan tanítóm, aki több tanítást adott volna nekem, mint amit most ti kaptok tőlem. Nem volt sok tanítóm. Egy teljesen átlagos vidéki templomban avattak fel, és vidéki templomokban éltem jó néhány évig. A tudatomban vágyat éreztem a gyakorlás iránt, jártas akartam lenni benne, gyakorolni akartam. Nem volt senki, aki bármiféle tanítást adhatott volna azokban a kolostorokban, de a gyakorlás iránti lelkesedés felébredt bennem. Utaztam és körülnéztem. Volt fülem, tehát hallgattam, volt szemem, tehát figyeltem. Bármit is hallottam az emberektől, azt mondtam magamnak, „Nem biztos.“ Bármit is láttam, azt mondtam magamnak, „Nem biztos“, vagy ha a nyelvem édes, savanyú, sós, kellemes vagy kellemetlen ízzel találkozott, vagy amikor a testemben kényelmes vagy fájdalmas érzések keletkeztek, azt mondtam magamnak, „Ez nem biztos dolog!“ És így éltem együtt a Dhammával.

Valójában minden dolog bizonytalan, de a vágyunk biztosnak akarja tudni a dolgokat. Mit tehetünk? Türelmesnek kell lennünk. A legfontosabb dolog a khanti, a türelmes kitartás. Ne utasítsd el a Buddhát, amit én „bizonytalanságnak“ nevezek, ne vesd el.

Néha régi vallásos helyekre mentem, hogy ősi kolostorokat lássak, amiket építészek terveztek, mesteremberek építettek. Néhány hely már romos volt. Egy-egy barátom időnként megjegyezte: „Milyen kár, hogy ilyen romos!“ Azt válaszoltam, „Ha nem ez lenne a helyzet, akkor nem lenne olyan dolog, mint a Buddha, nem lenne Dhamma. Azért omlott össze, mert tökéletesen összhangban van a Buddha tanításával“. Valójában legbelül én is szomorú voltam, hogy olyan romos állapotban láttam azokat az épületeket, de félretettem az érzelgősségemet, és megpróbáltam valami olyat mondani, ami hasznára lehet a barátomnak, és nekem is. Még ha úgy is éreztem, hogy milyen sajnálatos, a Dhamma felé hajlottam. „Ha nem lenne olyan romos, nem lenne semmiféle Buddha sem!“ Ezt tényleg a barátaim érdekében mondtam… vagy talán nem is figyeltek, de én azért még figyeltem.

A dolgok vizsgálatának ez egy nagyon-nagyon hasznos módszere. Mondjuk például beront ide valaki, és azt mondja, „Luang Por! Tudod, hogy ez és ez mit mondott rólad?“ vagy, „Ezt és ezt mondta rólad…“ Talán még dühbe is gurulsz. Ahogy kritikát hallasz, elkezdesz lépésről lépésre a hatása alá kerülni. Ahogy ilyen szavakat hallunk, készen állunk a visszavágásra, de ha a dolog velejébe látunk, azt találhatjuk…, nem, valami mást mondtak. Ez tehát egy másik eset a „bizonytalanságra“. Szóval, miért kell belehajszolnunk magunkat, és elhinni dolgokat? Miért kell elhinnünk azt, amit mások mondanak? Bármit is hallunk, vegyük észre, legyünk türelmesek, vizsgáljuk meg a dolgot nagyon körültekintően… maradjunk egyenesek.

Nem arról van szó, hogyha bármi eszünkbe jut, úgy írjuk le, mint egyfajta igazságot. Amelyik beszéd nem veszi figyelembe a bizonytalanságot, nem egy bölcs beszéde. Emlékezz erre. Ami a bölcsességet illeti, már nem gyakorlunk tovább. Bármi t is hallunk, legyen az kellemes vagy fájdalmas, csak annyit mondunk, „Ez nem biztos“. Szólj rá keményen magadra, mindent tarts lent ezzel. Ne építs ezekből a dolgokból nagy ügyet, csak tartsd lent őket ennél az egynél. Ez nagyon fontos pont. Ez az a pont, ahol kihalnak a szennyeződések. A gyakorlók sosem felejtik el ezt.

Ha nem veszed figyelembe ezt a pontot, csak szenvedésre számíthatsz, csak félreértésre. Ha nem ezt teszed a gyakorlásod alapjává, akkor rossz irányba fogsz haladni…, de aztán végül mégis csak a helyes útra fogsz térni, mert ez egy igazán jó elv.

Valójában az igazi Dhamma, a veleje annak, amit ma mondtam nektek, nem olyan rejtélyes. Bármi, amit tapasztalsz, csak egyszerűen forma, egyszerűen érzés, egyszerűen észlelés, egyszerűen késztetés, és egyszerűen tudatosság. Csak ezek az alap minőségek vannak, mi lehetne bennük bármi biztos?

Ha elkezdjük a dolgok valódi természetét ilyetén megérteni, akkor a sóvárgás, az elvakultság és a ragaszkodás eltűnik. Miért tűnnek el? Azért mert megértettük, megismertük őket. A tudatlanságot felváltottuk a megértéssel. A megértés a tudatlanságból születik, a tudás a nem-tudásból, a tisztaság pedig a szennyeződésekből. Ez így működik.

A Buddha: Nem elhagyni az aniccsam-ot – ezt jelenti az, amikor azt mondjuk, a Buddha még mindig él. Azt állítani, hogy a Buddha a Nibbánába távozott, nem feltétlenül igaz. Mélyebb értelemben a Buddha még mindig él. Így van ez azzal is, hogyan értelmezzük a „bhikkhu“ szót. Ha úgy definiáljuk, hogy „aki kér“,⁶ akkor nagyon átfogó módon értelmezzük. Érthetjük így is, de túl sokat használni ezt az értelmezést nem túl szerencsés – nem tudjuk, mikor ér véget a kérés! Ha sokkal mélyebb értelmében használnánk ezt a szót, azt kellene mondanunk, hogy „bhikkhu, aki látja a Szamszára veszélyeit.“

Ez nem sokkal mélyebb? Nem ugyanabba az irányba megy, mint az ezt megelőző definíció, ez sokkal mélyebbre hatol. A Dhamma gyakorlása épp ilyen. Ha nem érted meg teljesen, akkor megint csak mássá válik. Megfizethetetlenné. A béke forrásává.

Amikor rendelkezünk a szati-val, akkor közel vagyunk a Dhammához. Ha rendelkezünk szati-val, akkor meg fogjuk látni az aniccsam-ot, minden dolog mulandóságát. Látni fogjuk a Buddhát, és meg fogjuk haladni a Szamszára szenvedését, ha nem is most, de valamikor a jövőben.

Ha elvetjük az Érdemesek, a Buddha, vagy a Dhamma jellegzetes sajátosságait, akkor a gyakorlásunk értéktelenné, eredménytelenné válik. Folyamatosan fent kell tartanunk a gyakorlást, akár épp dolgozunk, akár ülünk, vagy egyszerűen csak fekszünk. Amikor a szem meglát egy alakot, a fül meghall egy hangot, az orr megérez egy illatot, a nyelv megízlel egy ízt, vagy amikor a test megtapasztal egy fizikai érzést… minden dologban, ne vesd el a Buddhát, ne térj el a Buddhától.

Ilyen az, amikor valaki közel kerül a Buddhához, aki állhatatos tisztelője a Buddhának. Vannak szertartásaink a Buddha tiszteletére, mint például amikor reggel énekeljük, hogy „araham szammá szambuddhó bhagavá…“ Ez is egy fajtája a Buddha tiszteletének, de nem olyan mély módja, mint amiről előbb beszéltem. Épp úgy, mint a „bhikkhu“ szóval. Ha úgy értelmezzük, hogy „aki kér“, akkor továbbra is kéregető marad… mivel úgy definiáltuk. De ha a legjobban akarjuk értelmezni, akkor azt kell mondanunk, hogy „bhikkhu, aki látja a Szamszára veszélyeit“.

A Buddha tisztelete épp ilyen. A Buddhát pusztán azáltal tisztelni, hogy páli nyelvű kifejezéseket recitálunk a reggeli vagy az esti szertartáson, hasonlatos ahhoz, amikor a „bhikkhu“ szót úgy értelmezzük, hogy „aki kér“. Ha az aniccsam, dukkham és anattam⁷ felé hajlunk, és amikor a szem meglát egy alakot, a fül meghall egy hangot, az orr megérez egy illatot, a nyelv megízlel egy ízt, a test megtapasztal egy fizikai érzést, vagy a tudat felfog egy gondolati benyomást, ez minden esetben arra hasonlít, mint amikor a „bhikkhu“ szót úgy értjük, hogy „aki látja a Szamszára veszélyeit“. Ez sokkal mélyebb, sok dolgot áthat. Ha megértjük ezt a tanítást, bölcsességünk és tudásunk gyarapodni fog.

Ezt hívják patipadá-nak. Fejlessz ki egy ilyen hozzáállást a gyakorlásodban, és akkor a helyes ösvényen leszel! Ha így gondolkozol, így szemlélődsz, akkor bármilyen messze lehetsz is a tanítódtól, mégis ott vagy mellette. Ha fizikailag ugyan közel élsz a tanítódhoz, de a tudatod még nem találkozott vele, akkor csak azzal fogod tölteni az idődet, hogy csak a hibáira figyelsz, vagy csak hízelegsz neki. Ha valami olyat tesz, ami nem megfelelő számodra, akkor azt mondod, hogy ő nem jó – és épp eddig fog tartani a gyakorlásod. Nem fogsz elérni semmit, ha arra vesztegeted az idődet, hogy másokat figyelj. De ha megérted ezt a tanítást Érdemessé válhatsz ebben a pillanatban.

Ez az oka annak, amiért idén⁸ eltávolodok a tanítványaimtól, a régiektől és az újaktól egyaránt, és nem adok több tanítást: így ti tudjátok megvizsgálni a dolgokat saját magatok számára, amennyire csak lehetséges. Az újabb szerzetesek számára már kijelöltem olyan kolostori szabályokat és előírásokat, mint például, hogy „ne beszélj túl sokat“. Ne hágjátok át a meglévő szabályokat, a megvalósításhoz vezető ösvényt, az eredményt és a nibbánát. Aki megszegi ezeket a szabályokat, nem igazi gyakorló, nem őszinte az igyekezete a gyakorlásra.

Mit remél az ilyen ember, mit fog látni? Még ha mellettem is aludna minden nap, nem engem lát. Még akkor is, ha a Buddha mellett aludna, nem látná a Buddhát, ha nem gyakorol.

Tehát ismerni a Dhammát vagy látni a Dhammát, a gyakorláson múlik. Legyen önbizalmad, tisztítsd meg a szíved. Ha ebben a kolostorban az összes szerzetes a saját tudata felé fordítaná a figyelmét, nem lenne szükségünk arra, hogy leszidjunk, vagy megdicsérjünk bárkit is. Nem lenne szükség arra, hogy gyanakodjunk valakire vagy előnyben részesítsünk bárkit is. Ha harag, vagy ellenérzés keletkezik, csak hagyd meg a tudatodban, de lásd tisztán! Tartsd mindig szem előtt ezeket. Ha van még valami, az azt jelenti, hogy még kutatnunk kell, és szét kell zúznunk? Valaki azt mondja, hogy „Nem tudom elvágni, nem tudom ezt csinálni“, - amíg ilyesmiket mondunk, addig csak balfácánok gyülekezete vagyunk itt, mivel senki sem tudja elvágni a saját szennyeződéseit.

De meg kell próbálnod. Ha most még képtelen is vagy rá, hogy elvágd, áss mélyebbre! Áss le a szennyeződésekbe és gyökerestől tépd ki őket! Ásd ki őket, még ha nehéznek és keménynek tűnnek is! A Dhamma nem olyasmi, amit azáltal érsz el, hogy a vágyaid után mész. Lehet a tudatod ilyen, az igazság meg olyan. Figyelned kell elől és vigyáznod kell hátul is. Ezért mondom, hogy „Minden bizonytalan, minden mulandó“.

A bizonytalanság e törvénye, ez a rövid és egyszerű igazság, ami ugyanakkor oly mély és hibátlan, hogy az emberek hajlanak rá, hogy ne vegyenek róla tudomást. Hajlamosak másképpen látni a dolgokat. Ne ragaszkodj a jóhoz, ne ragaszkodj a rosszhoz! Ezek a világ jellemzői. Mi azt gyakoroljuk, hogy megszabadulunk a világtól, így vidd végig ezeket a dolgokat. A Buddha megtanította letenni, feladni ezeket, mert csak szenvedést okoznak.