Share this with Google Plus Share this with Facebook Share this with Twitter Email this Share with other...

Szerző: Ácsán Szumédhó
Fordította: Anatta
Forrás: Now Is The Knowing
Eredeti mű címe: Nibbana

Nibbána

A buddhista meditáció célja a Nibbána. Közeledünk a Nibbána békéje felé és távolodunk az érzéki1 birodalom bonyolultságától, a megszokások végtelen körétől. A Nibbána egy olyan cél, ami megvalósítható ezen élet alatt, nem kell megvárnunk a halálunkat, hogy megbizonyosodjunk valódiságáról.

Az érzékek és az érzéki világ a születés és a halál birodalmához tartozik. Vegyük például a látást, oly sok tényezőtől függ: nappal van, vagy éjszaka, egészségesek-e a szemek, vagy nem stb. Mégis nagyon kötődhetünk azon színekhez, alakzatokhoz és formákhoz, amiket a szemeinkkel észlelünk és azonosítunk. Aztán ott vannak a fülek és a hangok: ha számunkra kellemes hangokat hallunk, akkor ragaszkodni kezdünk hozzájuk, és amikor számunkra kellemetlen hangokat hallunk, akkor megpróbálunk elmenekülni előlük. A szaglás képességével kellemes illatokra vadászunk, és persze megpróbáljuk elkerülni a kellemetleneket. Úgyszintén ezt játsszuk az ízekkel is: keressük az ízletes dolgokat és megpróbáljuk kizárni az életünkből a rosszakat. Aztán a tapintás - gondoljunk csak bele: életünk milyen nagy részét töltjük azzal, hogy menekülünk a fizikai kényelmetlenségektől és fájdalmaktól, és keressük a testi gyönyöröket. És végezetül itt van a gondolkodás, a megkülönböztető tudatosság. Ez nagyon sok gyönyört is, és bánatot is adhat nekünk. Ezek az érzékek, az érzéki világ. Ez a születés és a halál összekeveredett világa. Ezen világ gyökértermészete a dukkha: nem-tökéletes és nem-kielégítő. Sohasem találhatunk tökéletes boldogságot, elégedettséget vagy békét az érzéki világban, ez mindig kétségbeesést és halált von maga után. Az érzéki világ nem-kielégítő, így tehát csak akkor szenvedünk tőle, ha a kielégülést keressük benne. Akkor szenvedünk az érzéki világtól, ha többet várunk tőle, mint amit valójában adni képes. Olyan dolgokat, mint: örök biztonság és boldogság, örök szerelem és egészség. Abban reménykedni, hogy életünk csupán örömből fog állni, mindenféle szenvedés nélkül: „Bárcsak megszabadulhatnánk a betegségektől és a kóroktól, és legyőzhetnénk az öregséget!“ Emlékszem, húsz évvel ezelőtt az Államokban az emberek azzal áltatták magukat, hogy a modern tudomány képes lesz rá, hogy felszámoljon minden betegséget. Azt mondták: „Minden mentális megbetegedés a kémiai egyensúly felborulásából következik. Mindössze annyit kell tennünk, hogy megtaláljuk a megfelelő kémiai kombinációkat, és aztán ezt befecskendezzük a páciensbe: a skizofrénia bizonyosan eltűnik majd.” Nem lenne több fej- és hátfájás. Fokozatosan minden belső szervünket helyes kis műanyag szervekre cserélnénk. Sőt, egy ausztrál orvosi lap egy cikkében arról olvastam, hogy mennyire reménykednek abban, hogy legyőzik az öregséget! Mivel a világ népesedése egyre növekszik, úgy egyre több gyerek lenne, és senki sem öregedne vagy halna meg. Csak gondoljunk bele: mekkora káoszt okozna mindez! Az érzéki világ nem-kielégítő, és ez így van rendjén. Amikor megragadjuk ezt, akkor kétségbeesésbe taszít, mert a megragadás azt jelenti: azt akarjuk, hogy ez kielégítő legyen - azt akarjuk, hogy kielégítsen, elégedetté, boldoggá tegyen, és biztonságban érezhessük magunkat. De vizsgáljuk meg a boldogság természetét: Mennyi ideig tudsz boldog maradni? Mi is az a boldogság? Azt gondolhatod, ez azt jelenti, hogy ez az az érzés, amit akkor érzel, amikor megkapod azt, amit akarsz. Valaki olyasmit mond, amit épp hallani szeretnél, és ezért boldog vagy. Valaki olyasmit tesz, amit épp helyeselsz, és ezért boldog vagy. A Nap süt, ezért boldog vagy. Valaki ízletes ételt tesz eléd, ezért boldog vagy. De mennyi ideig tudsz boldog maradni? Vajon mindig attól kell függnünk, hogy süt-e a Nap? Angliában nagyon változó az időjárás, ezért a boldogság, ami a napsütésre irányul, nyilvánvalóan nagyon is nem–állandó és nem-kielégítő.

A boldogtalanság az, ha nem kapjuk meg azt, amit akarunk: hűvös, esős az idő, de mi napsütésre vágyunk, ha az emberek olyan dolgokat tesznek, amit mi épp nem helyeslünk, ha olyan ételt kapunk, ami épp nem ízlik stb. Az élet unalmassá és fárasztóvá válik, ha boldogtalanok vagyunk. Tehát a boldogság és a boldogtalanság nagyon függ attól, hogy megkapjuk-e azt, amit akarunk, vagy éppen olyan dolgot kapunk, amit nem akarunk. De a legtöbb ember életének a boldogság a célja. Az Amerikai Alkotmányban, azt hiszem, ez úgy van megfogalmazva, hogy: „A boldogságra törekvés joga." Azon vágy, hogy megkapjuk azt, amit akarunk - amiről úgy gondoljuk, megérdemeljük -, az életünk céljává vált. De a boldogság, végső soron, mindig a boldogtalansághoz vezet, mert nem–állandó. Mennyi ideig tudsz tényleg boldognak maradni? Úgy próbálni irányítani a körülményeket, hogy mindig megkapjuk, amit akarunk, hogy mindig azt halljuk, amit hallani akarunk, hogy mindig azt lássuk, amit látni akarunk, hogy soha ne kelljen megtapasztalnunk a boldogtalanságot vagy a kétségbeesést: egy reménytelen kísérlet. Ez lehetetlen, nem igaz? A boldogság nem-kielégítő, tehát dukkha. Ez nem egy olyan valami, amitől függünk, vagy ami az élet értelmét képezi. A boldogság mindig kiábrándító lesz, mert túl rövid ideig tart, és mindig boldogtalanság követi. Mindig oly sok egyéb dologtól függ. Boldogok vagyunk egészségesen, de az emberi testünk gyors változások céltáblája is egyben, és nagyon gyorsan elveszíthetjük azt a bizonyos egyészséget. Így szörnyen boldogtalanok vagyunk, ha megbetegszünk, ha elveszítjük az energia és életerő kellemes érzését. Ezért a buddhisták számára nem a boldogság a cél, mert felismerjük, hogy ez nem-kielégítő. A cél távol esik az érzéki világtól. Ez nem az érzéki világ elutasítása, hanem annak egy olyan módon való megértése, hogy többé ne végcélként tekintsünk rá. Hogy többé ne várjuk el tőle, hogy kielégítsen. Hogy többé ne tekintsük másnak az érzéki tudatosságot, mint egy olyan létező körülménynek, amit ügyesen használhatunk, időhöz és térhez viszonyítva. Hogy többé ne ragaszkodjunk hozzá, és ne váruk el, hogy az érzékszerveinkkel felfogott ingerek mindig kellemesek legyenek, és ne essünk kétségbe, vagy ne szomorodjunk el, ha mindez kellemetlen számunkra. A Nibbána nem valaminek a hiánya, nem egy transzszerű állapot, ahol teljesen ki vagy radírozva. Ez nem a semmit jelenti, és nem jelent megsemmisülést sem: inkább egy űrhöz hasonlatos. A tudatod ürességéhez vezet téged, ahol többé nem ragaszkodsz, és ahol többé már nem vezetnek félre a jelenségek megjelenési formái. Többé már semmire sincs szükséged az érzéki világból. Most már csak szemléled azt, amint keletkezik és elmúlik.

Az emberi alakban való születés azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül meg kell tapasztalnunk az öregséget, a betegséget és a halált. Egy nap egy fiatal nő látogatott el az angliai kolostorunkba, a csecsemőjével a karján. A gyermek körülbelül egy hete nagyon beteg volt, valami szörnyű torokfájás gyötörte. Az anya teljesen maga alatt volt. Amint a fogadószobában üldögéltek, egyszer csak a gyermek elvörösödött, majd elkezdett üvölteni, és szörnyen köhögni. A nő ezt kérdezte tőlem: „Ó, Tiszteletreméltó Szumédhó, miért kell neki ilyen szenvedéseket kiállnia? Soha nem ártott senkinek, soha nem tett semmi rosszat. Akkor hát, miért? Mit követett el valamelyik előző életében, hogy így kell szenvednie?“ Nos, ő azért szenvedett, mert megszületett! Ha nem született volna meg, nem kellett volna szenvednie! Amint megszületünk, számítanunk kell ezekre a dolgokra. Az emberi létforma azt jelenti, hogy meg kell tapasztalnunk a betegséget, a fájdalmat, az öregkort és a halált. Ez egy fontos felismerés. Persze, spekulálhatunk azon, hogy talán az előző életében szeretett kutyákat és macskákat fojtogatni, vagy valami ilyesmi, és ezért fizetnie kell ezen életében, de ez csak merő spekuláció és nem igazán segít. Amit tudhatunk, az az, hogy ez a születés kammikus eredménye. Mindnyájunknak elkerülhetetlenül meg kell tapasztalnunk a betegséget, a fájdalmat, az éhséget, a szomjúságot, a testünk öregedési folyamatát és a halált - ez a kamma2 törvénye. Ami elkezdődik, annak véget is kell érnie, ami megszületik, annak meg is kell halnia, ami összeáll, annak szét is kell hullania. Nem vagyunk pesszimisták a dolgokkal kapcsolatban, hanem megfigyeljük őket, így nem várunk az élettől mást, mint ami az valójában. Meg tudunk birkózni az élettel: elviseljük, amikor nehéz, és örömünket leljük benne, amikor bűbájos. Ha megértjük ezt, akkor anélkül élvezhetjük az életet, hogy annak tehetetlen áldozatai lennénk. Mennyi szomorúság mérgezi meg az emberi létet, azáltal, hogy mást várunk az élettől, mint amit az ad! Olyan romantikus gondolatok lepik el tudatunkat, hogy: egy nap majd találkozunk a „Nagy ő”-vel, egymásba szeretünk, hogy soha sem veszekszünk, és teljes egyetértésben éljük az életünket. De mi van a halállal? Valószínű ezt gondolod: „Nos, lehet, hogy egyszerre fogunk meghalni." Ebben reménykedsz, ugye? Először van a remény, aztán pedig a kétségbeesés, amikor a szeretett személy előtted hal meg, vagy ha lelép a postással, vagy az utazási ügynökkel.

Sokat tanulhatunk a kisgyerekektől, mert ők nem rejtik el érzéseiket, egyszerűen csak megmutatják, mit éreznek az adott pillanatban. Amikor szomorúak, akkor sírnak, amikor boldogok, akkor nevetnek. Nemrégiben egy laikus3 otthonában jártam. Amikor megérkeztünk, a kislánya nagyon boldog volt, hogy viszontláthatja apját, de aztán az ezt mondta neki: „A Sussex-i Egyetemre kell vinnem a Tiszteletreméltó Szumédhót, hogy beszédet tartson.“ Amint kisétáltunk az ajtón, a kislány elvörösödött és elkezdett bőgni, ezért az apja ekképp próbálta nyugtatni: „Rendben van. Egy óra múlva visszajövök.” De a kislány sajnos nem volt olyan szellemi szinten, hogy felfoghassa, mit jelent az, hogy: „Egy óra múlva visszajövök." A szeretett személytől való elválás közvetlensége azonnali dühöt váltott ki belőle. Figyeljük csak meg, hogy milyen gyakran előtör bennünk a fájdalom amiatt, mert el kell válnunk attól, amit/akit szeretünk, vagy egy olyan helytől kell elszakadnunk, ahol szívesen vagyunk. Ha igazán éberek vagyunk, akkor megfigyelhetjük az elválás nem-akarását, a szomorúságot. Felnőtt emberekként képesek vagyunk elengedni ezt, amint felbukkan, ha tudjuk azt, hogy ismét visszatérhetünk, de attól ez még mindig jelen lesz.

A múlt év novemberétől, ez év márciusáig a világot jártam… a repülőtereken valaki mindig „Hello!“-val köszöntött, majd egy pár nap múlva „Viszlát!”-tal búcsúzott. És mindig ott volt a levegőben a „Gyere vissza!“ érzése, és én mindig azt mondtam: „Vissza fogok térni!”… és így elköteleztem magam amellett, hogy ugyanígy tegyek a következő évben is. Nem tudjuk azt mondani valakinek, akit szeretünk, hogy: „Viszlát mindörökre!“ Azt mondjuk: „Majd látjuk egymást!”, „Majd felhívlak!“, „Majd írok!”, vagy „Legközelebb találkozunk!" - mindezen frázisokat arra használjuk, hogy a szomorúság és az elválás érzését betemethessük.

Meditáció közben semmi mást nem teszünk, csupán szemléljük, mi is a bánat valójában. Nem azt mondjuk, hogy nem szabadna szomorúnak lennünk, amikor valaki olyantól válunk el, akit szeretünk, mert ez egy teljesen természetes dolog, nem? De most, meditálóként, elkezdjük megfigyelni a szomorúságot azért, hogy megérthessük, ahelyett, hogy megpróbálnánk elfojtani, úgy csinálni, mintha sokkal súlyosabb lenne, mint valójában, vagy egyszerűen keresztül nézni rajta. Angliában, amikor valaki meghal, az emberek azon vannak, hogy elnyomják a bennük keletkező szomorúságot. Megpróbálnak nem sírni, vagy érzelgősnek mutatkozni, nem akarnak feltűnést kelteni, kimértek maradnak. Aztán később, amikor elkezdenek meditálni, hirtelen csak azon kapják magukat, hogy elkezdenek sírni egy olyan személy halála fölött, aki már tizenöt éve elhunyt. Annakidején nem tették ezt, így most jött elő belőlük, tizenöt év múltán. Amikor valaki meghal, nem akarjuk kimutatni a bánatunkat, mert úgy hisszük, ha sírni kezdünk, akkor gyengék vagyunk, vagy esetleg kellemetlenséget okozunk másoknak, ezért magunkba fojtjuk mindezt, nem vesszük észre ezen dolgok természetét, úgy, ahogy vannak, nem tudatosítjuk ezen emberi reakciónkat, és nem tanulunk belőle. Amikor meditálunk, megengedjük a tudatunknak, hogy kinyíljon és az addig elnyomott és elfojtott dolgokat a felszínre hozzuk a tudattalanból, mert amint ezek a dolgok tudatosulnak, lehetőség nyílik arra, hogy elenyésszenek, ahelyett, hogy visszasüllyednének a tudattalan homályába. Megengedjük nekik, hogy megszűnjenek, elengedjük őket, és nem pedig ellökjük őket magunktól.

Általában ellökünk magunktól bizonyos dolgokat, anélkül, hogy elfogadnánk, vagy felismernénk őket. Minden esetben, amikor idegesek vagyunk, vagy haragszunk valakire, amikor unatkozunk, vagy kellemetlen érzések vesznek körül, elkezdünk gyönyörködni a virágokban, vagy az égboltban, előveszünk egy könyvet, TV-t nézünk, vagy valami olyasmit csinálunk, ami feldob. Valójában sohasem vagyunk teljesen tudatában annak, hogy unatkozunk vagy, hogy mérgesek vagyunk. Sohasem ismerjük fel a kétségbeesésünket, csalódottságunkat, mert meg van a lehetőségünk arra, hogy valami más „dolog“-hoz meneküljünk. Bármikor odaléphetünk a hűtőszekrényhez és magunkba tömhetünk egy kis sütit, vagy valami más édességet, vagy éppen bekapcsolhatjuk a magnót is. Nagyon egyszerű belemerülni a zenébe, ami távol tart minket az unalomtól és kétségbeeséstől, és valami olyasmit ad, ami izgalmas, érdekes, megnyugtató, vagy éppen szép. Figyeljük meg, hogy mennyire függünk attól, hogy éppen mit nézünk a TV-ben, vagy éppen mit olvasunk. Manapság olyan sok könyv van, amit mind el kellene égetni. Mindenfelé haszontalan könyveket látok, boldog-boldogtalan ír, bármiféle mondanivaló nélkül. Korunk „nem-túl-kellemes” filmcsillagai sorra írják meg az életrajzukat, majd sok pénzt kaszálnak vele. Aztán ott vannak a pletyka rovatok, az emberek a saját létezésük unalmától szöknek el, az elégedetlenségüktől, azáltal, hogy mozi csillagokról és közéleti emberekről olvasnak különböző pletykákat. Igazából sohasem fogadtuk el az unalmat, mint tudatállapotot. Amint megjelenik a tudatunkban, azon nyomban elkezdünk kutatni valami érdekes, valami kellemes után. De a meditáció alkalmával megengedjük az unalomnak azt, hogy létezzen. Megengedjük saját magunknak, hogy teljesen tudatában legyünk az unalomnak, a depressziónak, a féltékenységnek, a haragnak, az undornak. Az életünk összes kellemetlen élményét, amit elnyomtunk a tudatunkban, és amiket igazából soha nem vizsgáltunk meg, soha sem fogadtunk el, lassan elkezdjük tudatosítani és elfogadni - többé már nem személyes problémákként, hanem csupán könyörületességből. A jóindulat és a bölcsesség által vezérelve hagyjuk, hogy a dolgok természetesen elmúljanak, és ne tegyék meg újra meg újra azokat a köröket, amiket a megszokás irányít. Ha nem áll módunkban, hogy elengedjük a dolgokat, akkor mindig megpróbáljuk irányítani ezeket, mindig beleragadunk tudatunk valamely sivár szokás-folyamába. Amikor eltompultak és depressziósak vagyunk, nem vagyunk képesek arra, hogy értékeljük a dolgok szép oldalát, mert sohasem látjuk őket azoknak, amik valójában.

Emlékszem egy meditációs élményemre, ami a Thaiföldön töltött első évemben történt. Az év nagy részét egyedül töltöttem egy kis kunyhóban, és az első pár hónap nagyon szörnyű volt - mindenféle dolgok árasztották el a tudatomat: megszállottság, félelem, rettegés, gyűlölet. Azelőtt soha nem éreztem még ilyen intenzív gyűlöletet. Sohasem hittem volna magamról, hogy gyűlölöm az embereket, de ezen meditációs időszak néhány hónapja alatt úgy tűnt, mindenkit utálok. Képtelen voltam bárkiről is valami szépet gondolni, túl sok ellenszenv került a felszínre. Aztán egy délután egy furcsa vízióm támadt - azt hittem megőrültem -, embereket láttam, akik kisétálnak az agyamból. Láttam az anyámat, amint épp kisétál és eltűnik az ürességben. Aztán következett az apám, majd a nővérem. Mindez teljesen valóságosnak tűnt, és biztos voltam benne, hogy megőrültem! Mindamellett, ez egyáltalán nem volt kellemetlen élmény. Másnap reggel, amikor felébredtem és körülnéztem, úgy éreztem, hogy minden, amit látok: szép. Minden, még az egyébként legkevésbé szép részlet is szépnek tűnt. Teljesen le voltam döbbenve. A kunyhó maga egy megmunkálatlan építmény volt, senki sem mondta volna szépnek, de nekem mégis palotának tűnt. A körülöttem lévő borzas fák, a világ legszebb erdejének látszottak. A nap sugarai az ablakon keresztül megvilágították a műanyag étkészletemet, és mindez oly’ csodálatos volt! A szépség ezen érzete kb. egy hétig maradt velem, és ezt megvizsgálva rájöttem: valójában ilyenek a dolgok akkor, amikor a tudat tiszta. Azelőtt, ha keresztülnéztem egy mocskos ablakon, nem is vettem észre, hogy az az ablak mocskos, azt gondoltam, ez eredetileg is ilyen - mivel az évek alatt annyira hozzászoktam a piszokhoz az ablakon. Ha hozzászokunk, hogy állandóan egy mocskos üvegű ablakon keresztül kell néznünk a világot, akkor minden szürkének, koszosnak és visszataszítónak látszik. A meditáció egy módszer arra, hogy megpucoljuk az ablakot, megtisztítsuk a tudatot, hogy megengedjük a dolgoknak azt, hogy tudatosakká váljanak és, hogy elengedjük őket. Aztán a bölcsességgel, a Buddha-bölcsességgel szemléljük a dolgokat, teljes valójukban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy megragadjuk a szépséget, a tudat tisztaságát, hanem arról, hogy megértjük ezeket. Így a bölcsességgel felruházva szemléljük a természet működését és ezért többé már nem vezet minket az orrunknál fogva azáltal, hogy szokásokat kreáltat velünk az életünkre vonatkozóan, a nem-tudás segedelmével.

A születés egyúttal öregséget, betegséget és halált is jelent, de mindez a testet érinti, nem téged. A test, amit a magadénak hiszel, valójában nem a tiéd. Nem számít, hogy mennyire sajátságos a megjelenésed, hogy egészséges vagy-e, vagy beteges, szép, vagy csúnya, fekete, vagy fehér, ez mind nem–én. Ezt értjük az anattá fogalma alatt. Az emberi test a természethez tartozik, a természet törvényei irányítják, megszületik, növekszik, megöregszik és meghal. Racionálisan közelítve mindez könnyen megérthető, ám érzelmileg igen erős a kötődésünk a testhez. A meditáció alkalmával elkezdjük meglátni eme kötődést. Én nem azt mondom, hogy úgy kellene mindehhez hozzáállni, hogy: „Az a baj velem, hogy kötődöm a testemhez, pedig nem kéne. Ez rossz, nem? Ha bölcs lennék, nem ragaszkodnék hozzá.“ Ez a gondolatkör egy újabb ideából indul ki. Olyan ez, mintha egy fát a tetejéről akarnék megmászni, ekképp okoskodva: „Nekem a fa tetején kéne lennem, nem pedig itt lent.” De bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a tetején vagyunk, el kell fogadnunk, hogy nem. Hogy elkezdhessük, a fa törzsénél kell lennünk, ahol a gyökerek tekeregnek, meg kell, hogy vizsgáljuk a legdurvább és legközönségesebb részeket, mielőtt elkezdenénk azonosítani bármit is a fa tetején. Ez a bölcs szemlélődés módszere. Nem arról van szó, hogy azért tisztítjuk meg az elmét, hogy aztán a tisztasághoz ragaszkodjunk. Nem arról van szó, hogy megpróbáljuk csiszolgatni a tudatosságot, azért, hogy amikor csak kedvünk szottyan magas elmélyültségi állapotokat idézhessünk elő, mert még az érzékekre vonatkozó tudatosság legkifinomultabb állapotai is nem-kielégítőek, rengeteg más dolog függvényében létezhetnek csak. A Nibbána semmilyen körülménytől nem függ. Bármely minőségi körülmény, legyen az csúnya, rossz, szép, megtisztult, stb. keletkezik és elmúlik, de nem keresztezi a Nibbánát, a tudat békéjét.

Nem fordulunk el az érzéki világtól az ellenszenv hatása alatt, mert ha megpróbáljuk megsemmisíteni az érzéseinket, akkor szintén megszokássá válhat az, hogy vakon próbálunk szabadulni attól, amit nem szeretünk. Ezért kell nagyon türelmesnek lennünk.

Ezen emberi alakban megélt élet nem más, mint egy meditációs folyamat. Inkább így lásd az életed hátralévő idejét, semmint e tíznapos elvonulásként4. Azt gondolhatod, hogy: „Tíz napig meditáltam. Azt hittem megvilágosodtam, de amint hazaértem, ez az érzés teljesen elmúlt. Vissza szeretnék menni, és részt szeretnék venni egy hosszabb elvonuláson, ahol még inkább megvilágosultabbnak érezhetném magam, mint a múltkor. Nagyszerű lenne, ha a tudatosság egy magasabb szintjére kerülhetnék.“ Valójában, minél inkább finomítod önmagad, annál inkább durvábbnak fog tűnni a hétköznapi élet. Elérsz egy bizonyos „magas” szellemi szintet, majd mikor visszakerülsz a városi élet mindennapos rutinjába, mindez még rosszabbá válik, mint azelőtt volt, nem? Ha megtapasztalsz valamit ezen szintek közül, úgy az élet dolgai még inkább hétköznapinak, otrombának és kellemetlennek fognak látszani. A belátó bölcsesség útját járni nem azt jelenti, hogy előnyben részesítjük a megtisztulást a szennyeződésekkel szemben, hanem felismerjük, hogy mind a finom, és mind a durva tudati körülmény: nem–állandó, nem-kielégítő, és anattá - ezek nem mi vagyunk, ezeket nem birtokoljuk.

Ezért, a Buddhai tanítás, egy nagyon egyszerű tanítás - hisz mi lehetne egyszerűbb ennél a kijelentésnél: „Ami megszületik, az meg is hal."? Ezt nem nevezném valami új filozófiai felfedezésnek, hisz még az írástudatlan, törzsi közösségekben élő emberek is tisztában vannak vele. Nem szükséges egyetemre járnod, hogy tudd.

Fiatalon így gondolkodunk: „Oly sok évem van még hátra, hogy kiélvezhessem a fiatalságot és a boldogságot.“ Amíg szépek vagyunk így: „Örökké szép és fiatal maradok.”, mert ez akkor teljesen így tűnik. Ha húszévesen, amikor jól érezzük magunkat, és az élet szép, odalép hozzánk valaki, és azt mondja: „Egy nap meg fogsz halni.“, akkor ekképp reagálhatunk: „Micsoda depressziós figura. Legközelebb tuti, hogy nem hívom meg a bulira.” Nem akarunk a halálra gondolni, csak az jár a fejünkben, milyen szép is az élet, és, hogy minél jobban ki tudjuk mindezt élvezni. Ezért, meditálókként elmélkedünk az öregségről és a halálról. Ez nem azt jelenti, hogy morbidok, betegesek, vagy depresszívek vagyunk, hanem, hogy figyelembe vesszük a létesülés körét, és ha megismerjük azt, akkor sokkal jobban odafigyelünk az életünkre. Az emberek szörnyű dolgokat hajtanak végre, mert nem elmélkednek a saját haláluk felett. Nem vizsgálják meg a témát elég mélyen, hanem csak a pillanatnyi szenvedélyeiket követik, élvezeteket hajkurásznak, majd dühösnek és depressziósnak érzik magukat, mert az élet nem azt adja nekik, amit akarnak tőle.

Elmélkedj a saját életeden, halálodon, és a természet körforgásán. Csak figyeld meg, mi okoz örömet és mi szomorúságot. Vedd észre, hogyan tudjuk magunkat nagyon jól és nagyon rosszul érezni. Ismerd fel, mennyire akarunk ragaszkodni a szépséghez, a kellemes érzésekhez, vagy az ihletettséghez. Nagyon jó érzés, ha az ember fellelkesült, ugye? „A buddhizmus a legnagyszerűbb vallás mind közül!“, vagy „Amikor felfedeztem a Buddhát, nagyon boldog voltam, milyen csodálatos felfedezés is ez!”. Ha egy kicsit eltölt minket a kétség, vagy a szorongás, azonnal elkezdünk olvasgatni valami olyan könyvet, ami fellelkesíthet. De ne feledjük, e magasztos állapot is csak egy nem–állandó körülmény. Ha boldog vagy, akkor fenn kell tartanod ezt az állapotot, újra és újra, de ha valamit rendszeresen ismételgetsz, egy idő után már nem fog kielégíteni téged. Mennyi édességet bírsz megenni egyszerre? Először boldoggá tesz a dolog, aztán beteggé. Tehát a vallásos ihletettség önmagában nem elégséges, mert ha ragaszkodsz ezen ihletettséghez, és ha ezután eleged lesz a buddhizmusból, akkor majd keresel magadnak valami más dolgot, ami megadja neked ezt a bizonyos „magasztos állapotot".

Olyan ez, mint mikor a romantikához ragaszkodsz, mert ha ez eltűnik a kapcsolatból, akkor elkezdesz kutatni egy olyan személy után, aki felé ilyen érzelmeket táplálhatsz. Évekkel ezelőtt, Amerikában, találkoztam egy nővel, aki hatszor ment férjhez, habár ő még csak harminchárom éves volt. „Bizony, tanulhattál volna már az elmúlt esetekből. Miért mész akkor, újra meg újra férjhez?“ - kérdeztem tőle, és ő így felelt: „A romantika miatt. Nem szeretem a dolog többi részét, de a romantikáért odavagyok.” Hát, legalább őszinte volt, ha nem is kimondottan bölcs. A romantika egy körülmény, ami a kiábrándultsághoz vezet. Szerelem, ihletettség, izgalom, kaland, mindezen dolgok elérik a csúcspontjukat, majd sorra kikötnek az ellentétüknél, úgymint a belégzés és a kilégzés esetében. Csak gondolj bele, milyen lenne, ha állandóan csak belélegeznél. Olyan lenne, mintha az egyik kellemes dolog után jönne a másik, ugye? De vajon, meddig bírsz csak belélegezni? A belégzés feltételezi a kilégzést, mindkettő egyaránt szükséges. A születés feltételezi a halált, a remény feltételezi a kétségbeesést, és az ihletettség feltételezi a kiábrándultságot. Így, amikor ragaszkodunk a reményhez, biztosra vehetjük, hogy megízleljük majd a kétségbeesést is. Ha ragaszkodunk az izgalmakhoz, akkor előbb-utóbb eljutunk az unalomhoz. Ha ragaszkodunk a szerelemhez, akkor biztosan megtapasztaljuk a kiábrándultságot és az elválást. És ha az élethez ragaszkodunk, a halált öleljük keblünkre. Vegyük hát végre észre: a ragaszkodás az, ami a szenvedést okozza az, hogy belekapaszkodunk a körülményekbe és, hogy azt várjuk el tőlük, hogy többek legyenek, mint amik.

A legtöbb ember számára az élet egyet jelent azzal, hogy állandóan várnak és reménykednek, sikerre vagy gyönyörökre áhítoznak, vagy attól félnek, hogy valami fájdalmas vagy kellemetlen dolog készülődik lecsapni rájuk. Talán abban reménykedsz, hogy majd találkozol valakivel, akit igazán tudsz szeretni, vagy valamiféle maradandó élményben lehet részed, de valójában, ha a reményhez kötődsz, az a kétségbeeséshez fog eljuttatni téged.

A bölcs szemlélődés által elkezdjük megérteni azokat a dolgokat, amik szomorúságot teremtenek az életünkben. Rájövünk, hogy tulajdonképpen mi magunk vagyunk teremtői ezeknek. A tudatlanság miatt, és amiatt, mert nem értjük igazán az érzéki világot és határmezsgyéit, olyan dolgokkal azonosítottuk magunkat, amik: nem-kielégítőek és nem–állandóak, amik csak a kétségbeeséshez és a halálhoz vezetnek. Nem csoda hát, hogy az élet olyan nyomasztó számunkra! Az egész olyan sivárnak tűnik a ragaszkodásunk miatt, és amiatt, mert olyan dolgokban keressük és találjuk meg magunkat, amik természetszerűen dukkhák - nem-kielégítőek és tökéletlenek. Most, hogy felhagytunk e tevékenységgel, és mindezt elengedtük: ez a megvilágosodás. Mint megvilágosodott lények, többé már nem ragaszkodunk, nem azonosulunk semmivel, nem engedjük, hogy az érzéki világ megbolondítson. Mindamellett megértjük azt, és tudjuk, hogyan éljünk együtt vele. Már tudjuk, hogyan használjuk az érzéki világot a könyörületesség, az örömteli adás jegyében. Nem követelünk többé tőle kielégülést, biztonságot, vagy bármi mást, mert amint ezt tesszük, azon nyomban a kétségbeesés lejtőjén találjuk magunkat.

Amikor már nem azonosítjuk magunkat az érzéki világgal, úgymint „én“ vagy „enyém”, és belátjuk, hogy ez anattá (nem–én), akkor anélkül tudjuk majd élvezni az érzeteinket, hogy vágynánk rájuk, vagy függnénk tőlük. Többé már nem várjuk el a körülményektől, hogy mások legyenek, mint amik, így mikor változás áll be bennük, akkor türelmesen és békésen elviseljük az élet kellemetlen oldalát is. Szembe tudunk nézni a betegséggel, a fájdalommal, a hideggel, az éhséggel, a hibáinkkal és a minket ért támadásokkal. Ha nem kötődünk a világhoz, alkalmazkodni tudunk a változáshoz, legyen az pozitív, vagy negatív számunkra. De ha még mindig ragaszkodunk, akkor ez nem megy túl simán, és állandóan küzdeni fogunk, ellenállást gyakorolunk, megpróbáljuk irányítani a dolgokat és manipulálni mindent körülöttünk, és frusztráltakká, rémültekké vagy depressziósakká válunk egy olyan világban, ami csalfa és rémisztő.

Ha még igazán sohasem szemlélted a világot, ha sohasem vetted a fáradságot, hogy megismerd és megértsd, akkor az egész egy félelmetes hellyé válik számodra. Olyan lesz, mint egy dzsungel: nem tudod, mi leselkedik rád a legközelebbi fa, bokor vagy szikla mögül - egy vadállat, egy hatalmas emberevő tigris, egy szörnyű sárkány vagy egy mérges kígyó. A Nibbána azt jelenti, elhagyod a dzsungelt. Amikor a Nibbána felé fordulunk, a lelki béke felé indulunk el. Habár a tudati körülmények talán nem teljesen békések, a tudat maga egy békés hely. Itt különbséget kell tennünk a tudat, és a tudati körülmények között. Ez utóbbi lehet: boldog, szomorú, emelkedett, depressziós, szerető vagy gyűlölő, aggódó vagy rémült, kétkedő vagy unatkozó. Ezek jönnek-mennek a tudatban, de a tudat maga, mint az űr e szobában, ugyanaz marad. Ezen üresség nem rendelkezik minőséggel, hogy feldobjon vagy lehervasszon, ugye? Ez az, ami. Ahhoz, hogy koncentrálni tudjunk ezen ürességre itt a szobában, vissza kell vonnunk a figyelmünket a többi dologról. Ha ezen dolgokra koncentrálunk, akkor boldogok vagy szomorúak leszünk. Azt mondjuk: „Nézd azt a csodálatos Buddha szobrot!“, vagy ha valami ellenszenveset látunk, akkor: „Ó, micsoda undorító dolog!”. Eltölthetjük úgy is az időnket, hogy a szobában lévő embereket figyeljük, és azon morfondírozhatunk, hogy vajon melyikük szimpatikus számunkra, és melyikük nem. Véleményeket alkothatunk az emberekről, felidézve mit tettek ezelőtt, spekulálhatunk, vajon mit fognak tenni a jövőben, vagy úgy is tekinthetünk rájuk, mint a fájdalom vagy az öröm lehetséges forrásaira.

Habár visszavonjuk a figyelmünket a dolgokról, ez még nem jelenti azt, hogy mindenkit ki kéne küldeni a szobából. Ha nem koncentrálunk egyetlen körülményre sem, akkor távlatok nyílnak meg előttünk, mert a szoba üressége mindenfajta minőség nélküli. Az üresség mindnyájunkat magában foglal, minden körülmény benne keletkezik és múlik el. Befelé haladva, alkalmazni tudjuk ezt a tudatra vonatkozóan is. A tudat olyan, mint az űr: vagy mindennek van benne hely, vagy semminek sem. Nem az a lényeg, hogy telítődve van-e, vagy „üres", mert ha megismertük a tudat űrjét, akkor tudjuk, hogy ez az üresség. Hadseregek jelenhetnek meg és tűnhetnek el a tudatban; pillangók, esőfelhők, vagy éppen semmi sem. Minden dolog jön és megy anélkül, hogy elragadna minket a vak reakció, a harcos ellenállás, vagy az irányítási kényszer. Így amikor a tudatunk ürességében tartózkodunk, tovább tudunk lépni, nem menekülünk a dolgok elől, de nem is süllyedünk el a jelenlegi körülményekben, és nem teremtünk újakat sem. Így gyakoroljuk az elengedést. Elengedjük önazonosításunkat a körülményekre vonatkozóan azáltal, hogy belátjuk: ez mind nem–állandó és nem–én. Ezt értjük Vipasszaná meditáció alatt. Ténylegesen górcső alá vesszük a dolgokat, kívülállóként megfigyeljük: bármi is jön, annak mennie kell. Legyen az durva vagy finom, jó vagy rossz, bármi jöjjön vagy menjen is: ezek nem mi vagyunk. Nem vagyunk sem jók, sem rosszak, sem férfiak, sem nők, sem szépek, sem csúnyák - ezek a természet változó körülményei, ami: nem–én. Ez a megvilágosodáshoz vezető buddhista út. A Nibbána felé haladni, érdeklődve fordulni a tudat üressége felé, nem pedig megszületni, és a körülményekbe gabalyodni.

Most persze azt kérdezheted: „Nos, ha sem a tudati körülmények, sem férfi, sem nő, sem ez, sem az nem vagyok, akkor végül is: ki vagyok én?“ Azt akarod, hogy válaszoljak? Vajon, hinnél nekem?… Mi gondolnál, ha odalépnék hozzád és megkérdezném tőled: ki vagyok én? Olyan ez, mintha megpróbálnád látni a saját szemeidet: nem ismerheted magad, mert te vagy magad. Csak azt ismerheted meg, ami nem te vagy, és ezzel a probléma meg is oldódott, ugye? Ha tudod, hogy mi nem vagy, akkor már nem kérdés, hogy mi vagy. Ha azt kérdezném: „Ki vagyok? Keresem önmagam!”, és elkezdenék kutatni az oltár, vagy a szőnyeg alatt, akkor bizonyára azt gondolnád: „Hát, a Tiszteletreméltó Szumédhó mester biztosan bekattant, megőrült, hisz saját magát keresi!“. A „Keresem önmagam, vajon hol vagyok?” kérdés, tulajdonképp a világ legostobább kérdése. Nem azzal van a baj, hogy kik vagyunk, hanem, hogy azzal azonosítjuk magunkat, amik nem vagyunk. Itt lakozik a szenvedés, ezért leszünk szomorúak, depressziósak és kétségbeesettek. Olyan dolgokkal azonosítjuk magunkat, amik nem vagyunk: ez a dukkha. Ha azzal azonosulsz, ami nem-kielégítő, akkor elégedetlenné válsz, de hát ez így logikus, nem? Ezért a Buddha ösvényén járni: elengedés, és nem kutatás. A probléma a vak ragaszkodásban, és az érzéki világ jelenségeivel való azonosulási vágyban rejlik. Nem kell megszabadulnod az érzéki világtól, hanem tanulnod kell belőle, figyelned kell, hogy többé ne hagyd magad becsapni. Töltekezz el a Buddha-bölcsességgel, használd ezt, ezért így sokkal inkább leszel bölcs, semmint bölcsességre törekvő. Csupán a figyelés, a szemlélődés, az éberség, a tudatosság által a bölcsesség kitisztul. Felhasználod ezt a testedre, a gondolataidra, az érzéseidre, az emlékeidre és érzelmeidre vonatkozóan. Szemléled ezeket, hagyod őket elmúlni és gyakorlod az elengedést. Így már semmi más dolgod nincs, minthogy bölcs légy, pillanatról pillanatra.


  1. érzéki világ - itt, az érzékszervek által közvetített valóság.  ↩

  2. kamma – (szanszkrit: karma) akaratlagos testi, szóbeli vagy tudati cselekvés. Mindezen cselekedet a vele egyenértékű eredményt hozza. A „Kamma Törvénye": az ok és okozat törvénye, ami tulajdonképp a buddhista etika részét képezi.  ↩

  3. laikus - világi hivő. A szangha négy részre osztható: bhikkhu-szangha – a szerzetesek, bhikkhuní-szangha – az apácák, upászaka-szangha – a világi férfiak és upásziká-szangha – a világi nők közössége.  ↩

  4. tíznapos elvonulás - a théraváda hagyomány gyakorlata, miszerint bizonyos időközönként a világiak számára tíznapos meditációs elvonulásokat szerveznek, ahol szerzetesi körülmények között élnek, és rendszerint egy gyakorlott buddhista szerzetes, vagy világi meditációs mester irányítása alatt történnek a dolgok.  ↩

Copyright by Anatta, 2001
Felhasználás feltételei: image: CC-BY-NC-SA
Frissítve: April 20, 2012, at 05:19 PM


Váljon minden lény javára.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.