Share this with Google Plus Share this with Facebook Share this with Twitter Email this Share with other...

Szerző: John T. Bullitt
Fordította: Vriendelijke
Forrás: Access to Insight
Eredeti mű címe: What is Theravada Buddhism?

Mi a théraváda buddhizmus?

A théraváda, az ‘öregek tanítása’ az a buddhista iskola, amely a Tipitakából, más néven Páli Kánonból nyeri az inspirációját; azokból az írásokból, amelyekről a tudósok egybehangzóan úgy vélekednek, hogy a Buddha tanításainak legkorábbról fennmaradt feljegyzései.1 Hosszú évszázadokon keresztül a théraváda volt a meghatározó vallás a kontinentális Délkelet–Ázsia nagy részén (Thaiföld, Mianmar/Burma, Kambodzsa és Laosz) és Srí Lankán. Napjainkban a théraváda buddhisták száma jóval 100 millió fölött van világszerte.2 Az utóbbi évtizedekben a théraváda Nyugaton is gyökeret eresztett.

Sok buddhizmus, egy Dhamma-Vinaja

A Buddha – ‘a Felébredett’ – az általa alapított vallást Dhamma-Vinaja néven, tan és fegyelem-nek nevezte. Annak érdekében, hogy megteremtse a Dhamma-Vinaja (vagy röviden Dhamma, szanszkrit nyelven: Dharma) gyakorlását támogató társadalmi kereteket, a Buddha megalapította a bhikkhuk (szerzetesek) és bhikkhuník (szerzetesnők) rendjét, a Szanghát, amely máig folytatja a tanításai átadását a következő generációknak, világiaknak és szerzeteseknek egyaránt.

A Buddha halála után a Dhamma tovább terjedt India-szerte, és így az eredeti tanításoknak különféle értelmezései keletkeztek. Ezek aztán szakadásokhoz vezettek a Szanghában, és a buddhizmusnak legalább tizennyolc jól megkülönböztethető irányzata alakult ki.3 Ezen iskolák egyike végül teret engedett egy megújító mozgalomnak, amely magát mahájána (‘nagyobb/nagyszerűbb szekér’)4 néven nevezte, lekicsinylően utalva ezzel a többi iskolára: hínajána, azaz ‘kisebb/hitványabb szekér’ néven hívva őket. Amit ma théravádának hívunk, az az egyedüli túlélője a korai, nem-mahájána iskoláknak.5 A hínajána és mahájána pejoratív hangzásának elkerülése érdekében ma már semlegesebb kifejezéseket használunk a buddhizmus e két fő irányzatának megkülönböztetésére. Mivel a théraváda történelmileg Dél–Ázsiában gyakorolt nagy befolyást, szokás ‘déli’ buddhizmusnak nevezni, míg a mahájána észak felé terjedt Indiából Kína, Tibet, Japán és Korea felé, ezért ‘északi’ buddhizmus néven is ismert.6

Páli: a théraváda buddhizmus nyelve

A kanonizált théraváda szövegek nyelve, a páli7 (‘szöveg’) egy közép-ind árja dialektusra épül; valószínűleg ezt a nyelvet beszélték India középső részén a Buddha korában.8 A Tiszteletreméltó Ánanda, a Buddha unokatestvére és személyes kísérője emlékezetébe véste a Buddha beszédeit (szutták), és így a tanítások élő tárházává vált.9 Röviddel a Buddha halála után (kb. i. e. 480) ötszáz rangidős szerzetes gyűlt össze – Ánandával együtt –, hogy felsorolják és megerősítsék a beszédeket, amelyeket a Buddha negyvenöt éves tanítói útja során hallottak.10 Ezért a beszédek legtöbbje ezzel a mondattal kezdődik: „Évam mé szutam” – „Így hallottam.”

A Buddha halála után a tanításait továbbra is szóban adták tovább a szerzetesi közösségben, fenntartva azt az Indiában elterjedt szóbeli hagyományt, amely hosszú idővel megelőzte a Buddhát.11 I. e. 250-re a Szangha módszeresen összerendezte és három részre osztotta a tanításokat: a Vinaja Pitaka (a ‘fegyelmi szabályok kosara’ – a Szangha szabályairól és szokásairól szóló szövegek), a Szutta Pitaka (a ’tanítóbeszédek gyűjteménye’– a Buddha és közeli tanítványainak beszédei) és az Abhidhamma Pitaka (a ‘különleges/felsőbb tan kosara’ – a Dhamma részletes, pszichológiai-filozófiai elemzése). Ez a három együtt alkotja a Tipitaka gyűjteményt, a ‘három/hármas kosarat’. Az i. e. harmadik században Srí Lanka-i szerzetesek egy sor részletes kommentárt szerkesztettek a Tipitakához, majd ezeket az i.sz. ötödik században egybevetették és páli nyelvre fordították. A Tipitaka és a poszt-kanonikus szövegek (kommentárok, krónikák stb.) együtt alkotják a klasszikus théraváda irodalmat.

A páli eredetileg csak beszélt nyelv volt, írásos forma nélkül. Körülbelül i. e. 100-ban történt, hogy a Tipitaka először került rögzítésre írásban, Srí Lankán élő írástudó szerzetesek által12, akik fonetikusan írták le a páli szöveget, korai bráhmi írással.13 Azóta a Tipitakát sokféle írásra írták át (dévanágarí, thai, burmai, latin, cirill, hogy csak néhányat említsünk). Bár a legnépszerűbb Tipitaka szövegek bőségesen állnak rendelkezésre angol fordításban, sok théraváda-tanítvány találja úgy, hogy a páli nyelv megtanulása – még ha hiányosan is – nagy mértékben elmélyíti a Buddha tanításainak megértését és megbecsülését.

Senki sem tudja bizonyítani, hogy a Tipitaka akár egyetlen szót is tartalmazna azok közül, amelyeket a történelmi Buddha mondott. Gyakorló buddhistáknak ez soha nem okozott gondot. A világ nagy vallásainak szent szövegeitől eltérően a Tipitakát nem tekintjük evangéliumnak, az isteni igazság megtámadhatatlan kijelentésének, amelyet egy próféta tárt elénk, és amit pusztán hit-alapon kellene elfogadnunk. Ehelyett a tanításokat arra szánták, hogy közvetlen tapasztalatra alapozva áttegyük őket a gyakorlati életbe, így magunk megtapasztalva, hogy valóban meghozzák az ígért eredményeket. Ez az igazság, amire a Tipitaka szövegei céloznak, ami végül számít, és nem a szöveg maga. Bár a tudósok az elkövetkező években is folytatni fogják a vitát arról, hogy kik a szerzői az egyes szakaszoknak (és ezzel pontosan ezeknek a tanításoknak a lényegét hagyják figyelmen kívül), a Tipitaka csendben folytatja a szolgálatot – ahogy tette évszázadokon keresztül –, nélkülözhetetlen útmutatóként a követők milliói számára a Felébredéshez vezető út keresésében.

A Buddha tanításainak rövid összefoglalása

A Négy Nemes Igazság

Röviddel a Felébredése után a Buddha elmondta az első beszédét, amelyben lefektette azokat a lényeges alapokat, amelyekre minden további tanítása felépül. Ezeket az alapokat a Négy Nemes Igazság? alkotja, a természet négy alapelve (Dhamma), amelyek azáltal keletkeztek, hogy a Buddha radikálisan őszintén és alaposan feltérképezte az emberi természetet. Nem úgy tanította ezeket az igazságokat, mint metafizikai elméleteket vagy mint a hit tételeit, hanem mint olyan kategóriákat, amelyek segítségével keretbe foglalhatjuk közvetlen tapasztalatainkat a Felébredéshez vezető úton:

  • Dukkha: szenvedés, elégedetlenség, kielégületlenség, stressz
  • A dukkha oka: az elégedetlenség oka a sóvárgás (tanhá) az érzéki örömet okozó dolgok élvezetére, a létezés állapotaira és a nem létezés állapotaira
  • A dukkha megszüntetése: a sóvárgás elhagyása/feladása
  • A gyakorlás ösvénye, amely a dukkha megszüntetéséhez vezet: a helyes nézet, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes életmód, helyes erőfeszítés, helyes éberség és helyes elmélyedés Nemes Nyolcrétű Ösvénye?.

Mivel nem vagyunk tudatában (aviddzsá) ezeknek a Nemes Igazságoknak, mivel nincs benne tapasztalatunk, hogy a világot ezekbe a keretekbe foglaljuk, ezért a szamszárához vagyunk kötözve: a születés, öregedés, betegség, halál és újraszületés kimerítő láncolatához. A folyamatot a sóvárgás, vágyakozás hajtja tovább egyik pillanatról a másikra, és még tovább, számtalan életen keresztül, a kammával (szanszkrit nyelven: karma) – az ok és okozat univerzális törvényével – összhangban. E megváltoztathatatlan törvény szerint minden tett, amit valaki a jelen pillanatban tesz – akár testével, akár beszédével, akár gondolatban –, magában hordja a gyümölcsét a tett természetének megfelelően: a tudatlan és ártalmas módon elkövetett tettet boldogtalanságnak kell követnie, a bölcs tett és a boldogság is egymás következményei.14 Addig, amíg valaki nem ismeri fel ezt az alapelvet, céltalan a létezése: boldog az egyik pillanatban, kétségbeesett a másikban; egyik életét a mennyben élvezi, a következőt a pokolban tölti.

A Buddha felismerte, hogy a szamszárából való megszabadulás elérése érdekében minden egyes Nemes Igazsághoz csatolni kell egy speciális feladatot: az első Nemes Igazságnál ez a megértés, a másodiknál a lemondás, a harmadiknál a ráébredés, a negyediknél a gyakorlás. A harmadik Nemes Igazságra való teljes ráébredés vezet a Felébredéshez: a tudatlanságnak, sóvárgásnak, szenvedésnek és magának a kammának a végéhez; egyenesen a tapasztaláson túli szabadságba való eljutáshoz, és a legfelsőbb boldogsághoz, ami a Buddha összes tanításának végső célja: a feltételekhez nem kötött, a haláltalan, a kötődéstől mentes – a Nibbána? (szanszkrit nyelven Nirvána).

A Nyolcrétű Ösvény és a Dhamma gyakorlása

Mivel a tudatlanság gyökerei mélyen és bensőségesen fonódnak össze az emberi psziché szövetével, ezért a tudatlan elme elképesztő leleményességgel képes becsapni saját magát. A megoldáshoz ezért sokkal többre van szükség, mint hogy egyszerűen kedvesek, szeretetteljesek és éberek legyünk a jelen pillanatban. A gyakorlónak szakértővé kell válnia olyan eszközök alkalmazásában, amelyekkel kicselezheti, megkerülheti, és végül gyökerestül kitépheti az elme helytelen beidegződéseit. Például a nagylelkűség (dána) gyakorlása elkoptatja a szívnek azt a szokását, hogy vágyakozik, és értékes leckéket ad a mögöttes motivációkról és a helyes cselekedetből származó eredményekről. Az erény (szíla) gyakorlása megvéd a vad és nem biztonságos tévutaktól. A jóindulat (mettá)15 művelése segít meggyengíteni a harag megtévesztő erejét. A tíz felidézés (anusszati)16 utat mutat a kétségek enyhítéséhez, a fizikai fájdalom higgadt elviseléséhez, az egészséges önbizalom fenntartásához, a lustaság és önelégültség leküzdéséhez, a féktelen bujaságtól való tartózkodáshoz. És még nagyon sok más megtanulni való készség van.

Azok a jó tulajdonságok, amelyek ezekből a gyakorlatokból származnak, nemcsak egyengetik az utat a Nibbána felé, hanem idővel abba az irányba is hatnak, hogy a gyakorló egy sokkal nagylelkűbb, szeretetteljesebb, együttérzőbb, békésebb és tisztább fejű tagja legyen a társadalomnak. Az egyén őszinte törekvése a Felébredésre éppen emiatt felbecsülhetetlen és időszerű ajándék egy olyan világ számára, amelynek óriási szüksége van segítségre.

Tisztánlátás (pannyá)

A Nyolcrétű Ösvényt sokkal inkább úgy lehet értelmezni, mint gyakorlással fejlesztendő személyes tulajdonságok összességét, mint egymás után következő lépések sorozatát. A helyes nézet és a helyes elhatározás gyakorlása (azok a tényezők, amelyeket hagyományosan a bölcsességgel és a tisztánlátással azonosítunk) elősegíti a helyes beszéd, cselekvés és életvitel fejlődését (azok a tényezők, amelyeket az erényességgel azonosítunk). Ahogy az erényesség fejlődik, úgy fejlődnek az összeszedettséggel azonosított tényezők (a helyes erőfeszítés, éberség és összeszedettség). Hasonlóképpen, ahogy az összeszedettség erősödik, a tisztánlátás egy sokkal mélyebb szintet ér el. És így bontakozik ki a folyamat: az egyik tényező fejlődése előmozdítja a következő fejlődését, a gyakorlót a szellemi érettség emelkedő spiráljába segítve, ami végül a Felébredésben teljesedik ki.

A Felébredéshez vezető hosszú utazás valójában a helyes nézet első lelkes próbálkozásaival kezdődik. A tisztánlátással, ami által belátjuk a Négy Nemes Igazság és a kamma elvének érvényességét. Látni kezdjük, hogy a jövőbeli jóllétünket nem határozza meg előre a sors, és nincs alávetve egy isteni lény szeszélyeinek vagy a vakszerencsének sem. A saját boldogságunk felelőssége egyértelműen a saját vállunkon nyugszik. Ezt belátva szellemi céljaink is azonnal világossá válnak: felhagyni az elménk megrögzött, helytelen szokásaival a helyesek érdekében. Ahogyan ez a helyes elhatározás erősödik, úgy erősödik a szívből jövő kívánkozás egy erkölcsileg helyes élet iránt, és arra, hogy a cselekedeteinket gondosan mérlegeljük.

Ezen a ponton sok követő vállal belső elkötelezettséget arra, hogy szívébe fogadja a Buddha tanításait, hogy buddhistává váljon, menedéket véve? a Három Kincsben: a Buddhában (ideértve mind a történelmi Buddhát, mind a saját magában meglévő lehetőséget a Felébredésre), a Dhammában (mind a Buddha tanításaiban, mind a végső igazságban, amelyre a tanítások mutatnak) és a Szanghában (mind a töretlen szerzetesi hagyományvonalban, amely megőrizte a tanításokat a Buddha kora óta, mind pedig azokban, akik elérték a Felébredés valamilyen szintjét.) Ilyen módon, szilárd talajra lépve, és egy nagyszerű barát vagy tanító (kaljána-mitta)17 segítségével, aki kalauzol az úton, az egyén már mindennel fel van szerelkezve ahhoz, hogy a Buddha nyomdokain bejárja az utat.

Erény (szíla)

A helyes nézet és a helyes elhatározás tovább érlelődik az ösvény olyan elemeinek fejlesztésével, amelyek a szílához (erényhez) kapcsolódnak: a helyes beszéd, a helyes cselekvés és a helyes életmód. Ezeket nagyon jól összefoglalja az öt szabály, az etikus viselkedés alaptörvénye, amelyet minden buddhista gyakorló elfogad: tartózkodás az öléstől18, lopástól, szexuális kicsapongástól, hazugságtól és a bódító szerek használatától. Még a szerzetesek 227 szabályból álló és a szerzetesnők 311 szabályból álló törvényrendszerének is ez az öt alapszabály képezi a központi magját.

Elmélyedés (szamádhi)

Amikor a szíla gyakorlásán keresztül elértük kifelé irányuló viselkedésünk megtisztítását, leraktuk az alapokat ahhoz, hogy mélyre hatoljunk az ösvény legkifinomultabb és legnagyobb változást hozó részébe: a meditációba és a szamádhi (az elmélyedés) kifejlesztésébe. Ez részletesen az ösvény három utolsó tagjában jelenik meg: a helyes erőfeszítésben, amellyel megtanuljuk, hogyan részesítsük előnyben az elme helyes képességeit a helytelenekkel szemben; a helyes éberségben, amellyel megtanuljuk, hogyan összpontosítsuk figyelmünket folyamatosan a jelen pillanat tapasztalására; és a helyes elmélyedésben, amellyel megtanuljuk az elménket olyan alaposan és kitartóan a meditáció tárgyához rögzíteni, hogy belépünk a dzshánába, a tudati és testi elcsendesülés fokozatosan mélyülő állapotainak sorozatába.

A helyes éberséget és a helyes elmélyedést párban fejlesztjük a szatipatthána (‘az éberség alapjai’)19 segítségével. Ez a meditációs gyakorlatnak egy olyan módszeres megközelítése, amely a készségek és technikák széles skáláját foglalja magába. A gyakorlatok közül kiváltképp hatékony a testet átható éberség20 (különösen a légzés tudatosítása21) ahhoz, hogy egyensúlyba hozzuk a nyugalom (szamatha) és a belátás (vipasszaná) vagy más néven tisztánlátás kettősét. Kitartó gyakorlással a meditáló egyre inkább jártassá válik abban, hogy felhasználja a szamatha-vipasszaná egyesített erejét az elme és a test alapvető természetének felfedezésére.22 Ahogy a meditáló tökéletesíti azt a képességét, hogy közvetlen tapasztalatát az aniccsa (állandótlanság), dukkha és anattá (nem–én) fogalmaihoz kapcsolja, úgy a tapasztalás e három jellemzőjének még a legfinomabb megnyilvánulásai is nagyon éles fókuszba kerülnek. Ugyanakkor a dukkha fő oka – a sóvárgás – könyörtelenül lelepleződik az éberség fényében. Végül a sóvárgásnak nem marad tere, feltárul a karmikus folyamat, amely a dukkhát létrehozza, a Nyolcrétű Ösvény eléri nemes tetőpontját, és a meditáló végre először megpillanthatja a Feltételek nélkülit, a Nibbánát.

Felébredés

Az első megvilágosodási élmény, amely ‘folyamba lépés’-ként (szótápatti) ismert, az első a Felébredés négy egymásra következő fokozata között. Ezek mindegyike számos béklyó (szamjódzsana) levetésével vagy gyengítésével jár. A béklyók a nem-tudás, a tudatlanság megnyilvánulásai, amelyek a születés és halál körforgásához kötözik az embert. A folyamba lépés egyedülálló, radikális fordulatot jelent a gyakorló jelenlegi életében, és a szamszárában bejárt hosszú útján is. Ezen a ponton minden habozó kételkedés eltűnik a Buddha tanításának igazságával kapcsolatban; ezen a ponton eloszlanak a szertartások és rítusok megtisztító hatásáról alkotott hiedelmek, és ezen a ponton eltűnik a régóta dédelgetett elképzelés a maradandó személyes ‘én’-ről. A folyamba-lépettről azt mondják, hogy már legfeljebb csak hét újabb újraszületése lesz (mindegyik kedvező), mielőtt végül eléri a teljes Felébredést.

De a teljes Felébredésig még mindig hosszú az út. Ahogy a gyakorló megújult igyekezettel folytatja útját, még két fontosabb határon halad át: az egyik az egyszer-visszatérő (szakadágati) állapot, ami az érzéki vágyak és rosszindulat béklyóinak gyengülésével jár, a másik pedig a vissza-nem-térő ((an)ágati) állapot, amikor ettől a két béklyótól végleg megszabadul. A Felébredés utolsó fokozata (arahatta) akkor következik be, amikor a vágyakozás és önteltség legutolsó, legfinomabb szintjei is visszavonhatatlanul kialszanak. Ezen a ponton a gyakorló – most már arahant vagy ‘érdemes’ – megérkezik a Buddha tanításainak végpontjára. Véget vetve a tudatlanságnak, a szenvedésnek, az elégedetlenségnek és az újraszületéseknek, az arahant végre hallathatja a diadalkiáltást, amelyet a Buddha mondott ki először, Felébredése után: „A születés elenyészett, a jámborság útja beteljesedett, a feladat elvégeztetett. Evilági létemnek nincs folytatása.”23

Az arahant élete hátralévő részét befelé éli, élvezve a Nibbána gyönyörűségét, végre biztonságban a további újraszületések lehetőségétől. Amikor az arahant világkorszak-hosszúságú múltbéli karmája végére ér, az arahant meghal, és belép a parinibbánába, elérve a teljes megszabadulást. Bár a nyelv nem rendelkezik elégséges kifejezőerővel ennek a rendkívüli eseménynek a leírásához, a Buddha ahhoz hasonlította, ami akkor történik, amikor a tűz végül feléli az összes tüzelőanyagát.

„Komoly törekvés a boldogságra”

A buddhizmust néha azzal bírálják, hogy ‘negatív’ vagy ‘pesszimista’ vallás és filozófia. Kétségtelen, hogy az élet nem csupa szenvedés és csalódás, sokféle boldogságot és fennkölt örömet is kínál. Miért hát ez a kiábrándító buddhista rögeszme az elégedetlenségről és a szenvedésről?

A Buddha a tanításait arra a felismerésre alapozta, hogy a világban van elégedetlenség és szenvedés. Ezt a tényt senki sem vitathatja. A dukkha még a legnagyobb öröm és boldogság hátterében is ott lappang, előbb-utóbb ez a boldogság is biztosan véget ér, ahogyan biztos, hogy a nappalt az éjszaka követi. Ha a Buddha tanításai ezzel a megállapítással véget érnének, akkor valóban úgy gondolhatnánk, hogy pesszimisták, és az élet teljesen reménytelen. De ahogyan az orvos előírja a gyógymódot a betegségre24 a Buddha reményt is ajánl (a harmadik Nemes Igazság) és gyógymódot is (a negyedik Nemes Igazság). A Buddha tanításai példátlan optimizmusra és örömre adnak okot. A tanítások a legnemesebb és legőszintébb boldogságot kínálják, nagyon nagy értéket és jelentőséget adva egy egyébként nyomasztó létezésnek. Egy modern tanító jól összefoglalta: „A buddhizmus komoly törekvés a boldogságra.”

A théraváda Nyugatra jön

A 19. század végéig a théraváda tanítások alig voltak ismertek Dél–Ázsián kívül, ahol már körülbelül két és fél ezer éve virágoznak. A múlt században aztán a Nyugat is kezdte észrevenni a théraváda kivételes szellemi hagyományát a Felébredésről szóló tanításokban. Az utóbbi évtizedekben az érdeklődés gyorsan nőtt, ahogy a különböző théraváda iskolák szerzetesi Szanghái kolostorok tucatjait alapították szerte Európában és Észak-Amerikában. A szerzetesi Szanghától függetlenül alapított és működő, világiaknak szánt, meditációs központok száma is nő. Ezek a – buddhista és más – világi személyek igényeit igyekeznek kielégíteni, akik a Buddha tanításairól szeretnének tanulni.

A 21. század fordulóján a nyugati országok lehetőségeket, de veszélyeket is rejtenek magukban a théraváda számára.Vajon figyelmesen tanulmányozzák-e és átültetik-e a gyakorlatba a Buddha tanításait, és vajon lehetséges lesz-e mély gyökereket eresztenie a nyugati talajba, sok eljövendő nemzedék javára? A napjainkban Nyugaton népszerű ‘nyitottság’ és a szellemi hagyományok közötti átjárás elvezet-e a modern kor számára kivételes buddhista gyakorlás új, erőteljes formájához, vagy egyszerűen csak zűrzavart és a felbecsülhetetlen értékű tanítások felhígulását okozza majd? Nyitott kérdések, csak az idő adja meg rájuk a választ.

Napjainkban a médiát és a piacokat is elárasztják mindenféle spirituális tanítások. E manapság népszerű tanítások közül sok szabadon kölcsönöz a Buddhától, bár csak kevés van köztük, amelyik a Buddha tanításait a valódi kontextusukba helyezi. Az igazság komoly keresői így gyakran kénytelenek szembenézni azzal a kellemetlen feladattal, hogy kétes megbízhatóságú, töredékes tanításokon kell átvergődniük. Mit tudunk ezzel az egésszel kezdeni?

Szerencsére a Buddha hagyott számunkra némi egyszerű útmutatást, hogy segítsen eligazodni ebben a zavarba ejtő áradatban. Valahányszor olyan helyzetben találod magad, hogy bizonytalan vagy valamelyik tanítás hitelességében, jusson eszedbe a Buddha tanítása, amit mostohaanyjának adott:

“[Azok a tanítások, amelyek elősegítik] azon képességek kifejlesztését, amelyeket ekként ismerhetsz: ‘Ezek a képességek szenvedélyhez vezetnek és nem szenvedélymentességhez; béklyókhoz vezetnek és nem szabadsághoz; felhalmozáshoz és nem elengedéshez; hivalkodáshoz és nem szerénységhez; elégedetlenséghez és nem elégedettséghez; belebonyolódáshoz és nem visszavonultsághoz; lustasághoz és nem szívós kitartáshoz; nehézkességhez és nem az ettől való mentességhez: ezekről a tanításokról határozottan megállapíthatod: Ez nem a Dhamma, ez nem a Vinaja, ezek nem a Tanító útmutatásai.’

[Azok a tanítások, amelyek elősegítik] azon képességek kifejlesztését, amelyeket ekként ismerhetsz: ‘Ezek a képességek szenvedélymentességhez vezetnek és nem szenvedélyhez; szabadsághoz és nem béklyókhoz; elengedéshez és nem felhalmozáshoz; szerénységhez és nem hivalkodáshoz; elégedettséghez és nem elégedetlenséghez; visszavonultsághoz és nem belebonyolódáshoz; szívós kitartáshoz és nem lustasághoz; a nehézkességtől mentességhez és nem a nehézkességhez: ezekről a tanításokról határozottan megállapíthatod, hogy „Ez a Dhamma, ez a Vinaja, ez a Tanító útmutatása.’’’ – AN 8.53

Természetesen ezeknek a tanításoknak az a legmegbízhatóbb próbája, hogy saját meglátásod szerint elvezetnek-e az ígért eredményhez. A Buddha feladja a leckét, a többi tőled függ.


  1. Buddhist Religions: A Historical Introduction (fifth edition) [Buddhista vallások: történelmi bevezetés ötödik kiadás], írta: R.H. Robinson, W.L. Johnson, és Thanissaro Bhikkhu (Belmont, California: Wadsworth, 2005), 46.oldal  ↩

  2. A becslés CIA World Factbook 2004. alapján történt. Dél–Ázsiában a legnagyobb létszámú théraváda buddhista lakosság Thaiföldön található (61 millió théraváda buddhista), Myanmar (38 millió fő), Srí Lanka (13 millió) és Kambodzsa (12 millió).  ↩

  3. Buddhist Religions, 46.oldal  ↩

  4. Napjainkban a mahájánához tartozik: a Zen, Csan, Nicsiren, Tendai és Tiszta Föld buddhizmus.  ↩

  5. Guide Through The Abhidhamma Pitaka [Kalauz az Abhidhamma Pitakához], írta: Nyanatiloka Mahathera (Kandy: Buddhist Publication Society, 1971), pp. 60ff.  ↩

  6. A buddhizmus harmadik fő ága sokkal később keletkezett (kb. az i.sz. 8. században) Indiában: a vadzsrajána, a „Gyémánt Szekér/Út”. A vadzsrajána ezoterikus beavatásokat, tantrikus szertartásokat és mantra-recitálásokat tartalmazó, alaposan kidolgozott, rendszere végül észak felé terjedt el, Közép- és Kelet–Ázsiában, és különösen erős hatással volt a tibeti buddhizmusra. Lásd: Buddhist Religions, pp. 124ff. és 11. fejezet.  ↩

  7. Lásd még: Ruzsa Ferenc: A páli nyelv és irodalom  ↩

  8. A modern tudomány azt feltételezi, hogy maga a Buddha valószínűleg soha nem beszélt páli nyelven. A Buddha halála után következő évszázadokban, ahogy a buddhizmus elterjedt India különféle nyelvjárásokat beszélő területein, a buddhista szerzeteseknek egyre inkább szükségük volt egy közös nyelvre a Dhamma-beszélgetéseikhez és a memorizált szövegek kántálásához, felmondásához. Ebből a szükségletből következett, hogy az általunk pálinak ismert nyelv megjelent. Lásd: Bhikkhu Bodhi: Introduction in Numerical Discourses of the Buddha (Walnut Creek, CA: Altamira Press, 1999), pp. 1ff, és n. 1 (p. 275) és the Pali Text Society: The Pali Language and Literature (Megtekintve: 15 April 2002)  ↩

  9. Great Disciples of the Buddha [A Buddha nagy tanítványai], írta: Nyanaponika Thera és Hellmuth Hecker (Somerville: Wisdom Publications, 1997), pp. 140, 150  ↩

  10. Buddhist Religions, 48.o.  ↩

  11. A hindu Védák például legalább ezer évvel korábbra teszik a Buddhát (Buddhist Religions, . 2. o.)  ↩

  12. Buddhist Religions, . 77.o.  ↩

  13. Anandajoti Bhikkhu személyes közlése.  ↩

  14. Lásd: Dhp 1–2  ↩

  15. Lásd Snp 1.8 és Bhikkhu Bódhi: Szeretet és együttérzés  ↩

  16. Lásd AN 1.296–305  ↩

  17. Lásd SN 45.2  ↩

  18. Ez az első szabály, az öléstől való tartózkodás, az állatokra is kiterjed: sem étkezés céljából nem szabad állatot ölni, sem rovarokat, férgeket nem szabad eltaposni. (bár a korai buddhisták, köztük Buddha is elfogadta a húsos ételt, ha azt az állatot nem kizárólag az ő számára vágták le). Buddha erkölcstani alaptétele az, hogy ne bántsunk senkit: se másokat, se önmagunkat. A tétel első fele, a „nem–ártás” (szanszkrit: ahimszá, páli: avihimszá) elve, amely tiszteletben tart minden élőlényt, valamennyi indiai vallásban szerepel. Az alaptétel második fele, miszerint önmagunknak se ártsunk, viszont Buddha fontos újítása volt, amellyel élesen eltért korának többi vallási irányzatától, pl. a dzsainizmustól is. (Forrás: Vekerdi József: Buddha beszédei: Utószó; a jegyzetet írta: Sándor Ildikó)  ↩

  19. Lásd DN 22  ↩

  20. Lásd MN 119  ↩

  21. Lásd MN 118  ↩

  22. A szamatha és vipasszaná egységes szerepének leírása a Buddha meditációs tanításain alapul, ahogyan azok a szuttákban megjelennek (lásd: Thanissaro Bhikkhu: One Tool Among Many [Egy eszköz a sok között]). Ezzel ellentétben az Abhidhamma és a Kommentárok azt állítják, hogy a szamatha és a vipasszaná két, egymástól különálló meditációs ösvény (lásd például: H. Gunaratana: The Jhanas in Theravada Buddhist Meditation [A dzshánák a théraváda buddhista meditációban], 5. rész). Lehetetlen ezeket az eltérő nézeteket összeegyeztetni csak a szövegek tanulmányozása által; a szamatha és a vipasszaná szerepével kapcsolatban felmerülő kétségeket legjobban a meditáció valódi gyakorlásával lehet megoldani.  ↩

  23. Lásd pl.MN 36  ↩

  24. Lásd MN 105  ↩

Kategória: Könyvtár

Copyright by Vriendelijke, 2011
Felhasználás feltételei: image: CC-BY-NC-SA
Frissítve: July 02, 2012, at 06:34 AM


Váljon minden lény javára.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.