A Jelen Pillanat

Szerző: Ácsán Szumédhó
Fordította: Anatta
Forrás: Now Is The Knowing
Eredeti mű címe: Now is the Knowing
Copyright by Anatta, 2001
Felhasználás feltételei: image: CC-BY-NC-SA

Mi változott

Ha hibákat, megjelenési vagy egyéb problémákat találsz, írj nekünk:
a-buddha-ujja-szerk@googlegroups.com

2012-07-01, v1.0, Első kiadás.

Tippek az Ebook olvasókhoz

Próbálgasd az eszköz vagy program beállításait, hogy a szöveg könnyen olvasható legyen a kijelződön:

  • Betűtípus (font): A páli szavak (pl. diṭṭhi, saṃsāra, viññāṅa) olyan betűket tartalmaznak, amit a legtöbb betűtípus nem. Ajánlott fontok:
    • Ha lehetséges, telepítsd és használd a Gentium font-ot, letölthető a http://scripts.sil.org/FontDownloadsGentium címen.
    • DejaVu Serif gyakori font és széles karakterkészletű, vagy valamilyen Garamond változat is jó.
  • Betűméret (fontsize): A hosszú sorokat nehéz követni. Állítsd úgy a betűméretet, hogy kb. 65-70 betű essen egy sorba.
  • Háttérvilágítás: Kíméld a szemed, a kijelzők gyakori alapbeállítása a "reflektor" fényerősség. Próbáld lejjebb venni a beállítást. Elég, ha olyan világos, mint egy jól megvilágított könyvlap.
  • Háttérszín: az ember szeme hamar belefárad az erős kontrasztba (fekete betűk égető fehér alapon). Válassz egy enyhén barnás, vagy egyéb finoman árnyalt világos háttérszínt. Vannak viszont, akik a sötét alapon világos betűket kedvelik.

A jelen pillanat

"A tegnap csak egy emlék,
A holnap még ismeretlen,
A jelen pillanat: maga a felismerés."

Buddha, Dhamma, Szangha

Amikor az emberek azt kérdezik: „Mit kell tennünk ahhoz, hogy buddhisták legyünk?", akkor azt feleljük, hogy menedéket veszünk a Buddhában, a Dhammában, a Szanghában, és hogy ezt megtegyük, elkántálunk egy páli1 formulát:

Buddham szaranam gaccshámi (A Buddhához fordulok menedékért)
Dhammam szaranam gaccshámi (A Dhammához fordulok menedékért)
Szangham szaranam gaccshámi (A Szanghához fordulok menedékért)

Amint többet és többet gyakorolunk és elkezdjük felismerni a buddhista tanítások mélységét, igazi élvezetté válnak e menedékvételek, és csupán e kántálások is építően hatnak a tudatra. Tizenhat év szerzetesi életforma után még mindig szívesen kántálom, hogy „Buddham szaranam gaccshámi“, sőt tulajdonképpen jobban szeretem, mint tizenöt évvel ezelőtt, mert annak idején valójában semmit sem jelentett ez számomra, csak azért kántáltam, mert kötelező volt, mint a tradíció része. A Buddhában való menedékvétel pusztán a szavak szintjén nem jelenti azt, hogy menedéket vennél bármiben is, egy papagájt is meg lehet tanítani arra, hogy azt mondja: „Buddham szaranam gaccshámi”, és ez talán ugyanazt jelentené a papagájnak is, mint sok buddhistának. E szavak elmélkedésre valók, arra, hogy szemügyre vegyük őket, és ténylegesen megvizsgáljuk a jelentésüket: mit jelent a „menedék“, mit jelent a „Buddha”? Amikor azt mondjuk: “Menedéket veszek a Buddhában”, akkor mit értünk ez alatt? Hogyan használhatjuk ezt úgy, hogy ez ne csak értelmetlen szótagok ismétlése legyen, hanem valami olyasmi, ami valóban segít észben tartani a Buddha ösvényét, irányt mutat és megerősíti odaadásunkat, figyelmünket ezen ösvény irányában?

A Buddha szó egy nagyszerű szó, azt jelenti: „Az, aki ismeri a dolgokat", és az első menedékvétel a Buddhában történik, mint a bölcsesség megszemélyesítőjében. Mivel a személytelen bölcsesség túl absztraktnak tűnik számunkra, ezért nem tudunk felfogni egy test és lélek nélküli bölcsességet, és mivel a bölcsesség mindig úgy tűnik rendelkezik személyes minőséggel, ezért nagyon hasznos Buddhát ennek szimbólumaként használni.

A Buddha szót használhatjuk úgy, hogy Gótamára2 utalunk vele, annak a rendszernek az alapítójára, amit ma buddhizmusként ismerünk, a történeti bölcsre, aki 2500 évvel ezelőtt érte el a Parinibbánát3.

Öt Halom - panycsakkhandha. A Buddha tanítása szerint, minden lény öt „halom“-ból áll: test - rúpa, érzetek - védaná, észlelések - szannyá, (az előző megtestesülésből származó) késztető erők - szankhára, tudat - vinnyána. Az élőlény halálakor ezek a halmazok felbomlanak, majd újra összeállnak egy olyan formában, ami se nem teljesen azonos, se nem teljesen más, mint ami „volt”. Ezt nevezzük újraszületésnek. A megvilágosodott személyek esetében a halmazok felbomlását, már nem követi eme újraegyesülés és újraszületés. ß/citeß Indiában, a Négy Nemes Igazság4 és a Nemes Nyolcrétű Ösvény5 tanítójára, amely tanításoknak még ma is hasznát vehetjük. De amikor menedéket veszünk a Buddhában az nem jelenti azt, hogy valami történeti személyben tennénk ezt, hanem abban, ami bölcs az univerzumban, a tudatunkban, abban, ami tőlünk nem független valami, hanem sokkal valóságosabb annál, amit a tudatunkkal felfoghatunk vagy az érzékszerveinkkel tapasztalhatunk. A Buddha-bölcsesség hiányában az élet teljesen lehetetlen lenne az univerzumban, mert a Buddha-bölcsesség az, ami oltalmaz. Mi ezt Buddha-bölcsességnek hívjuk, mások, ha úgy tetszik nevezhetik másnak is, ezek csak szavak. Mi történetesen a saját hagyományunk szavait használjuk. Nem fogunk vitatkozni páli, szanszkrit, héber, görög, latin, angol, vagy bármilyen más eredetű szavakról, mi a Buddha-bölcsesség terminust csupán konvencionális szimbólumként használjuk, ami segít emlékeztetni arra, hogy törekedjünk a bölcsességre, az éberségre, a felébredésre.

Számos északkelet-thaiföldi erdei bhikkhu6 meditációs tárgyként használja a Buddhó7 szót, egyfajta kóanként8. Először lecsendesítik a tudatukat a ki-és belégzés megfigyelésével és a Buddhó szótagok segítségével, majd elkezdenek elmélkedni azon, hogy: „Ki a Buddhó? Ki az, aki ismeri a dolgokat? Mi az a megismerés?" Amikor Északkelet-Thaiföldet körbeutaztam a thudong9 gyakorlat során, szívesen látogattam meg Ácsán Fun kolostorát. Ácsán Fun egy szeretetre méltó és mélyen tisztelt szerzetes volt, a királyi család tanítója és annyira közkedvelt, hogy állandóan látogatókat fogadott. Ott ültem a kutijánál10 és hallgattam a legcsodálatosabb Dhamma-tanításokat Buddha minden témakörével kapcsolatban, és ahogy én láttam ez volt minden, amit tanított. Igazán beható meditációs gyakorlatokat tudott átadni mind az írástudatlan parasztoknak, mind az elegáns, nyugati képzésben részesült arisztokratáknak. A tanításának lényege az volt, hogy ne csak mechanikusan ismételgessük a Buddhó szót, hanem elmélkedjünk rajta és vizsgáljuk meg azért, hogy felébresszük a tudatot és ténylegesen nézzünk bele a Buddhóba, abba, „aki ismeri a dolgokat", ténylegesen vizsgáljuk meg a kezdetét, a végét, fenn és lenn azért, hogy minden figyelmünk erre összpontosuljon. Amikor ekképp cselekszünk, akkor a Buddhó szó a tudatunkban fog visszhangzani. Vizsgáljuk meg, vegyük szemügyre, tanulmányozzuk mielőtt kimondjuk, miután kimondjuk és végül kezdjünk el figyelni rá és halljunk túl a hangokon egészen addig, míg a csendet nem halljuk.

A menedék egy biztonságos hely, így amikor a babonás emberek felkeresték mesteremet, Ácsán Cshát, varázs medálokat vagy kis talizmánokat kérve tőle azért, hogy védve legyenek a golyóktól, késektől, kísértetektől stb., akkor ő ekképp felelt: „Mi szükségetek van az ilyenfajta dolgokra? Az egyetlen valós védelem a Buddhában való menedék. A Buddhában való menedék elegendő." Azonban a Buddhában való bizodalmuk általában nem volt olyan nagy, mint ezekben az ostoba, kis medálokban. ők valami olyan dolgot akartak, ami bronzból és agyagból készült, ami le van pecsételve és meg van áldva. Ez az, amit úgy hívunk: menedéket venni a bronzban és agyagban, menedéket venni a babonában, menedéket venni abban, ami valójában nem biztonságos, és ami valójában nem tud rajtunk segíteni. Manapság a modern Britanniában azt tapasztalhatjuk, hogy általában az emberek kifinomultabbak. ők nem varázs amulettekben vesznek menedéket, hanem olyan dolgokban, mint a Westminster Bank, de ez még mindig valami olyasmi, ami nem nyújt biztonságot. A Buddhában, a bölcsességben venni menedéket azt jelenti, hogy létezik egy hely számunkra, ahol biztonságban vagyunk. Amikor a bölcsesség jelen van, amikor bölcsen cselekszünk és bölcsen élünk, akkor valóban biztonságban vagyunk. A körülmények körülöttünk változhatnak. Nem tudjuk garantálni, hogy mi fog történni a létezés anyagi minőségével vagy, hogy a Westminster Bank túléli-e az évtizedet, a jövő ismeretlen és rejtélyes marad számunkra, de ha a jelenben menedéket veszünk a Buddhában, akkor itt és most jelen lesz az a tudatállapot, amiről elmélkedhetünk, és azáltal tanulhatunk az életről, hogy éljük azt.

A bölcsesség nem azt jelenti, hogy egy csomó ismeretünk van a világról, nem szükséges egyetemre járnunk és információt gyűjteni azért, hogy bölcsek legyünk. A bölcsesség azt jelenti, ismerjük a körülmények természetét, ahogy azokat megtapasztaljuk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megértjük a testünk és tudatunk körülményeit azáltal, hogy reagálunk rá és elmélyedünk benne, hanem, hogy használjuk a Buddhó szót (azt, aki ismeri a dolgokat) azért, hogy megfigyeljük: ezek a körülmények állandó változásban vannak. Eme változásnak az ismerete az, amit Buddhának hívunk, és amiben menedéket veszünk. Nem tartunk igényt Buddhára azért, hogy „én" vagy „enyém" legyen. Nem azt mondjuk: „Buddha vagyok“, hanem inkább azt: „A Buddhában veszek menedéket.” Ez egy módszer arra, hogy szerényen alávessük magunkat eme bölcsességnek, hogy tisztában legyünk a dolgokkal, hogy felébredettek legyünk.

Bár bizonyos értelemben állandóan menedéket veszünk valamiben, a páli formula, amit használunk egyfajta emlékeztető, mert felejtünk, és mert szokásszerűen a szomorúságban, a kétségbeesésben, a félelemben, a haragban, a mohóságban stb. veszünk menedéket. A Buddha-szobor hasonló ehhez; amikor meghajlunk előtte nem hisszük azt, hogy ez bármi más lenne, mint egy bronzszobor, mint egy szimbólum. Ez egy visszatükröződés és segít, hogy egy kicsit jobban tudatában legyünk a Buddhának a menedékvételünk szempontjából. A Buddha szobor nagy méltósággal és nyugalommal ül, nem egy transzszerű állapotban, hanem teljes éberségben, a felébredettség és a kedvesség sugárzik róla és az, hogy nem rabja a körülötte lévő változó körülményeknek. Bár a szobor sárgarézből készült és nekünk hús-vér testünk van, és így sokkal nehezebb mindez számunkra, ez mégiscsak egy emlékeztető. Néhányan nagyon puritánná váltak a Buddha szobrokkal kapcsolatban, de én itt Nyugaton nem találtam mindezt veszélyesnek. A valódi bálványok, amikben hiszünk, amiket imádunk, és amik állandó jelleggel becsapnak minket, azok a gondolataink, a nézeteink és véleményeink, a szeretetünk és a gyűlöletünk, az önteltségünk és a büszkeségünk.

A második menedéket a Dhammában vesszük, a Végső Igazságban, avagy a Végső Valóságban. A Dhamma személytelen. Egyáltalán nem próbálkozunk avval, hogy megszemélyesítsük, vagy bármiféle személyes istenséggé kreáljuk. Amikor páliul kántáljuk a Dhammáról szóló strófát, azt mondjuk, hogy ez „szanditthikó ákálikó éhipasszikó ópajanikó paccsattam véditabbó vinnyúhi." Minthogy a Dhammának nincsenek személyes tulajdonságai, nem mondhatjuk róla, hogy jó vagy rossz, vagy bármi más, ami rendelkezik valamiféle felülmúlhatatlan vagy viszonylagos minőséggel, ez túl van az elme dualisztikus elképzelésein. Így amikor körülírjuk a Dhammát vagy jellemzést adunk róla, olyan szavakkal tesszük ezt, mint „szanditthikó", ami azt jelenti: immanens, itt és most. Ez visszaránt minket a jelenbe, érezzük a jelen pillanat közvetlenségének jelentését. Azt gondolhatod, a Dhamma valami olyasféle dolog, ami valahol messze van, amit valahol máshol kell megtalálnod, de a szanditthikó dhamma azt jelenti: mindent átható (immanens), itt és most jelenlévő és megvalósítható.

Ákálikódhamma azt jelenti, hogy a Dhamma nincs korlátozva az időtől, az ákála szó jelentése: időtlen. A fogalmi tudatunk nem tud értelmezni semmit, ami időtlen, mert az elképzeléseink és felfogóképességünk időalapúak, de amit állíthatunk az az, hogy a Dhamma ákála, tehát az idő által nem korlátozott.

Éhipasszikódhamma azt jelenti, hogy gyere és győződj meg róla, hogy fordulj a Dhamma felé. Láss, hogy tisztában légy a dolgokkal. Mindez nem úgy történik, hogy imádkozunk a Dhammához, hogy eljöjjön vagy várjuk, hogy vállon veregessen, hanem erőfeszítéseket kell tennünk ennek irányában. Olyan ez, mint amikor Krisztus így szólott: „zörgessetek és megnyittatik néktek."11 Éhipasszikó azt jelenti, meg kell tennünk a megfelelő lépéseket és ezen igazság felé kell fordulnunk.

Ópanajikó azt jelenti, hogy bevezetjük, majd körülvezetjük a békét a tudatunkban. A Dhamma nem ragad el bennünket, nem izgalmas, nem romantikus vagy kalandokban bővelkedő, hanem a Nibbánába12 vezet, a békébe, a csendbe.

Paccsattam véditabbó vinnyúhi azt jelenti, hogy kizárólag személyes tapasztalat útján ismerhetjük meg a Dhammát. Olyan ez, mint a méz, ha valaki más kóstolja meg, akkor mi még nem ismerjük az ízét. Tisztában lehetünk a kémiai összetevőivel vagy elszavalhatjuk az összes híres verset, amit valaha is a mézről írtak, de csak ha személyesen megkóstoljuk tudhatjuk meg, milyen is valójában. Ilyen a Dhamma is, meg kell ízlelnünk, közvetlenül kell megismernünk."

A Dhammában való menedékvétel, egy másik biztonságos menedékvétel. Ez nem a filozófiában, intellektuális elképzelésekben, elméletekben, fogalmakban, dogmákban vagy hiedelmekben való menedék. Nem a Dhammában való hitben veszünk menedéket, vagy Istenben, vagy valami olyan hatalomban, ami a világűrben van, vagy valami távoliban, vagy valami különállóban, valamiben, amit meg kell találnunk majd később. A Dhamma leírásai a jelenben tartanak minket, az itt és mostban, az idő korlátaitól szabadon. A menedékvétel egy azonnali, immanens szemlélődés a tudatban, nemcsak a „Dhammam szaranam gaccshámi" ismételgetése papagáj módra, azt gondolva: „A buddhisták ezt mondják, így nekem is ezt kell tennem." A Dhamma felé fordulunk, tisztában vagyunk a dolgokkal, menedéket veszünk a Dhammában egy közvetlen cselekvésként, egy közvetlen szemlélődésként a Dhamma természetéről, a Végső Igazság természetéről.

Mivel a gondolatformáló tudatunk mindig azon van, hogy becsapjon minket, ezért a valamivé válás felé sodor bennünket. Úgy gondoljuk: „Meditálni fogok, ebből kifolyólag megvilágosodott leszek a jövőben. A Három Menedékhez13 fordulok azért, hogy buddhista legyek. Bölcs akarok lenni. Meg akarok szabadulni a szenvedéstől, a tudatlanságtól, és valaki más akarok lenni." Ez tehát a gondolatformáló tudat, a vágyakozó tudat, az a tudat, ami mindig átver minket. Ahelyett, hogy állandóan a valamivé válásról gondolkodnánk, vegyünk menedéket a Dhammában, a jelenben.

A Dhamma személytelensége sok embert zavar, mert az imádságra épülő vallásosság hajlamos arra, hogy mindent megszemélyesítsen, és az ilyen hagyományokból érkező emberek nem érzik magukat jól, ha nem lehet valamiféle személyes kapcsolatuk a Dhammával. Emlékszem, egyszer egy francia, katolikus misszionárius látogatta meg a kolostorunkat, hogy meditáljon. ő valamiféle veszteségként élte meg a buddhizmust, mert ahogy mondta, olyan volt, mint egy „hideg műtő“, nem volt személyes kapcsolata Istennel. Ha nem lehet személyes kapcsolatod a Dhammával, akkor nem mondhatod: „Szeresd a Dhammát!”, vagy „A Dhamma szeret engem!" - de erre nincs is semmi szükség. Csak olyasvalamivel van szükségünk személyes kontaktusra, amik még nem vagyunk, mint pl. az anyánkkal, az apánkkal, a férjünkkel, a feleségünkkel, valamivel, ami különbözik tőlünk. Nincs szükségünk arra, hogy ismét menedéket vegyünk az anyánkban, apánkban, valakiben, aki megvédelmez és szeret minket, miközben azt mondja: „Szeretlek, és nem számít, mit teszel. Minden rendben lesz.", és megpaskolja a fejünket. A Buddhadhamma egy nagyon érett menedék, egy olyan vallásos gyakorlat, ami teljesen józan és érett, amelyben nem keresünk többé anyát vagy apát, mert nincs már többé szükségünk arra, hogy bármivé is váljunk. Nincs többé szükségünk arra, hogy szeressenek vagy védelmezzenek, mert szerethetünk és védelmezhetünk másokat, és csak ez számít. Nem kell többé kérni vagy követelni a dolgokat másoktól, legyen az ember vagy esetleg valamiféle istenség vagy hatalom, amiről úgy érezzük, független tőlünk, és imádkoznunk kell hozzá, útmutatást kell kérnünk tőle.

Adjuk fel minden kísérletünket arra, hogy a Dhammát úgy értelmezzük, mintha „ez" vagy „az" lenne, vagy akár bármi más. Engedjük el azon vágyunkat, ami arra irányul, hogy személyes kapcsolatunk legyen az igazsággal. Itt és most ezzé az igazsággá kell lennünk. Legyünk eme igazság, fogadjuk el eme menedéket, ami magával hozza az azonnali felébredést, az azonnali bölccsé válást, a Buddhává válást, a Dhammává válást itt és most.

A harmadik menedék a Szangha, ami egy közösséget jelöl. Ez lehet a bhikkhu-Szangha vagy az arija-Szangha, a bölcs és magasztos szentek közössége, azoké, akik erényesen élnek, helyesen cselekszenek, és távol tartják magukat a helytelentől, mind a testi cselekvés, mind a beszéd szintjén. Ezen értelmezés szerint menedéket venni a Szanghában a „Szangham szaranam gaccshámi" fogadalommal azt jelenti, hogy menedéket veszünk az erényben, abban, ami helyes, erkölcsös, kedves, könyörületes és nagylelkű. Azonban nem veszünk menedéket az olyan tudatállapotokban, mint a durvaság, undokság, kegyetlenség, önzőség, irigység, gyűlölet, düh még annak ellenére sem, hogy kétségkívül a figyelmetlenség miatt és amiatt, mert nem vagyunk éberek, gyakorta így érzünk, és csupán reagálunk a körülmények hatására. Konvencionális szinten, a Szanghában való menedék azt jelenti: helyesen cselekszünk és távol tartjuk magunkat a helytelentől, mind a testi cselekvés, mind a beszéd szintjén.

Mindnyájunknak egyaránt vannak jó és rossz gondolatai, illetve szándékai. Így működnek a szankhárák (feltételekhez kötött jelenségek)14 is, néhányuk jó, néhányuk kevésbé, néhányuk közömbös, néhányuk csodálatos és néhányuk kellemetlen. A körülmények a világban: változó körülmények. Nem vagyunk arra képesek, hogy csak a legjobb, a legkifinomultabb gondolatokat tápláljuk és a legszebb és a legkedvesebb érzéseket érezzük. Mind a jó és mind a rossz gondolatok és érzések jönnek és mennek, de mi inkább az erényben veszünk menedéket, mint a gyűlöletben. Abban veszünk menedéket mindnyájan, ami a jóra törekszik, ami könyörületes és kedves, és szeretettel fordul mind önmagunk, mind mások felé. Így a Szanghában való menedék, egy nagyon praktikus menedék az emberi alakban történő, napról napra élés szempontjából, hisz e testben kapcsolatban állunk a többi érző-lénnyel és avval az anyagi világgal, amiben élünk. Amikor eme menedéket vesszük, akkor nem teszünk olyat, ami felosztást15, diszharmóniát, kegyetlenséget, durvaságot vagy rosszindulatot eredményezne bármely élőlény számára, beleértve önmagunkat - testünket és tudatunkat - is. Ha ezen úton járunk, akkor szupatipannyók vagyunk, azok, akik megfelelően gyakorolnak.

Ha éberek és figyelmesek vagyunk, amikor elmélkedünk és szemlélődünk, akkor elkezdjük megérteni, hogy azok a cselekedetek, amik olyan szándékokon alapulnak, amelyek gonoszak és önzőek, csak fájdalmat és szomorúságot eredményeznek, mind önmagunknak, mind másoknak. Nem hiszem, hogy túl nagy megfigyelőképességre lenne szükség ahhoz, hogy ezt belássuk. Ha találkoztál már valaha bűnözővel, olyan emberrel, aki önzőn és gonosz szándékkal cselekedett, olyannak láthattad őt, mint aki állandóan rémült, megszállott, paranoiás, bizalmatlan, olyan, aki sokat iszik, drogozik, állandóan elfoglalt ezekkel a dolgokkal, mert túlságosan szörnyű önmagával együtt élnie. Ha csupán öt percet kellene önmagával eltöltenie mindezen drogok nélkül, akkor az számára az örök pokol érzését hozná, mert a rossz cselekedet kammikus16 eredménye mentálisan szörnyen ijesztő. Még ha sohasem kapja el a rendőrség és sohasem zárják börtönbe, ne gondold azt, hogy bármit is megúszik. Tulajdonképpen néha az a „legkedvesebb" megoldás, ha bebörtönzik és megbüntetik, mert ezáltal könnyítenek a lelki nyomásán. Én sohasem voltam bűnöző, de hazudtam egy párszor, és elkövettem néhány durva és undok dolgot az életemben, és az eredmények mindig kellemetlenek voltak. Még manapság is, amikor ezekre a dolgokra gondolok, kellemetlenek, nem olyasmik, amiket mindenkivel meg akarok osztani, nem olyasmik, amik jó kedvre derítenének, ha rájuk gondolok.

Amikor meditálunk, rájövünk arra, hogy teljes mértékben felelősséget kell vállalnunk az életünkért, azért, hogy hogyan éljük azt. Nem okolhatunk senki mást, legyen szó bármiről is. Amikor még nem gyakoroltam a meditációt, az embereket és a társadalmat okoltam mindenért: „Bárcsak a szüleim tökéletesen bölcs, megvilágosodott arahantok17 lettek volna, és akkor minden rendben lenne velem. Bárcsak az USA-nak egy igazán bölcs és könyörületes kormánya lenne, ami soha nem követne el hibákat, támogatnának és megbecsülnének. Bárcsak a barátaim bölcsek lennének és bátorítanának, bárcsak a tanáraim igazán bölcsek, nemesek és kedvesek lennének. Ha körülöttem mindenki tökéletes lenne, ha a társadalom tökéletes lenne, ha a világ bölcs és tökéletes lenne, akkor nem lennének ezek a problémáim. De ők mindnyájan cserbenhagytak engem."

A szüleimnek voltak hibáik és követtek el néhány tévedést, de most, ahogy visszagondolok minderre, nem tűnik túl súlyosnak. Annakidején, amikor még másokat okoltam és kétségbeesetten próbáltam hibát találni a szüleimben, komolyan dolgoznom kellett rajta, hogy sikerüljön. A generációm nagyon jó volt abban, hogy mindent az USA-ra kenjen és ez nem volt nehéz, mert az USA rengeteg hibát követ el. De amikor meditálunk, az azt jelenti, hogy többé nem butíthatjuk magunkat az ilyen típusú hazugságokkal. Hirtelen belátjuk, nem számít, hogy más mit tett velünk, vagy milyen igazságtalan a társadalom, vagy milyenek lehettek volna a szüleink, többé nem töltjük az életünk hátralévő részét avval, hogy másokat hibáztassunk, mert ez tökéletes időpocsékolás lenne. El kell, hogy fogadjuk a teljes felelősséget az életünkért, és élnünk kell azt. Még ha szörnyű szüleink voltak is, és ha egy szörnyű társadalomban nőttünk is fel, mindenféle lehetőség nélkül - még akkor is. Senki mást nem okolhatunk a szenvedéseinkért, csak saját magunkat, a saját tudatlanságunkat, önzőségünket és önhittségünket.

Jézus keresztre feszítésében egy briliáns példát láthatunk arra, hogy milyen az, amikor egy ember szenved, meztelenre vetkőztetve, nevetségessé téve, teljesen megalázva, majd nyilvánosan kivégezve a legszörnyűbb, leggyötrelmesebb módon anélkül, hogy bárkit is okolna ezért: „bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek.“18 Ez a kijelentés a bölcsesség jele, azt jelenti, hogy még ha keresztre is feszítenek, odaszögeznek a kereszthez, megostoroznak, megaláznak, akkor is a mi ellenszenvünk, önszánalmunk, kicsinyességünk és önzőségünk jelenti a problémát. Valójában, nem a fizikai fájdalom jelenti a szenvedést, hanem az ellenszenv. Ha Jézus Krisztus ezt mondta volna: „Legyetek átkozottak, amiért így bántok velem!”, akkor csak egy újabb bűnöző lett volna a sorban, és néhány nap alatt el is felejtették volna. Elmélkedjünk egy kicsit ezen, mert hajlamosak vagyunk rá, hogy másokat okoljunk a szenvedéseink miatt, és mindezt avval igazoljuk, hogy néhányan nem jól bánnak velünk vagy kihasználnak, nem értenek meg vagy szörnyű dolgokat művelnek velünk. Nem tagadjuk le mindezt, de többé már nem teremtünk problémát belőlük. Megbocsátunk, elengedjük ezeket az emlékeket, mert a Szanghában való menedék azt jelenti: itt és most jót cselekedni és távol maradni a bűntől, mind a testi cselekvés, mind a beszéd szintjén.

Elmélkedjetek mindezen, és lássátok a Buddhát, a Dhammát, a Szanghát valós menedékként. Úgy tekintsetek rájuk, mint az elmélkedés és a megfontolás lehetőségeire. Ez nem a Buddhában, a Dhammában, a Szanghában való hit kérdése, nem a fogalmakban való hité, hanem a szimbólumok használatáé az éberség érdekében, a tudat felébresztése érdekében és azért, hogy képesek legyünk az „itt és most"-ban élni az életünket.


  1. páli – a délkelet–ázsiai buddhizmus, a théraváda hivatalos nyelve. A szanszkrit nyelv közeli rokona.  ↩

  2. Gótama – Sziddhattha Gótama Szakja, a későbbi Buddha eredeti, teljes neve.  ↩

  3. Parinibbána – az Öt Halom (lásd a következő címszót) felbomlása, hétköznapi nyelven: egy megvilágosodott személy „halála"  ↩

  4. Négy Nemes Igazság – csattári arija szaccsáni. A buddhizmus esszenciája: 1. A szenvedés igazsága, 2. A szenvedés okának igazsága, 3. A szenvedés megszüntetésének igazsága, 4. A szenvedés megszüntetéséhez vezető út igazsága, ami nem más, mint a Nemes Nyolcrétű Ösvény.  ↩

  5. Nemes Nyolcrétű Ösvény – arija atthangika magga. A negyedik Nemes Igazság, a szenvedés megszűnéséhez, a megvilágosodás felismeréséhez vezető út: 1. A helyes szemlélet, 2. A helyes szándék, 3. A helyes beszéd, 4. A helyes cselekvés, 5. A helyes megélhetési mód, 6. A helyes erőfeszítés, 7. A helyes éberség, 8. A helyes koncentráció.  ↩

  6. bhikkhu – buddhista szerzetes, szó szerinti jelentése: „koldus".  ↩

  7. Buddhó – a „Buddha" szó páli tőalakja.  ↩

  8. kóan – japán szó, kínai eredettel (kung–an). A zen (csan) buddhisták által használt – taoista hatásra –, paradoxonokra épülő találós kérdés, vagy példázat, amin a gyakorlók elmélkednek, a megvilágosodás realizációja érdekében.  ↩

  9. thudong – thaiföldi kifejezés (páli: dhutanga), jelentése: „vándorolni". Kemény gyakorlat, amely során a szerzetesek helyről–helyre vándorolnak, és az itt–ott felkínált élelmet és szállást elfogadva tisztítják meg önmagukat a mohóságtól, az ellenszenvtől és a nemtudástól.  ↩

  10. kuti – kunyhó  ↩

  11. „zörgessetek…" – idézet a Károli Gáspár által fordított Bibliából (Máté, 7.7)  ↩

  12. Nibbána – (szanszkrit: Nirvána) a megvilágosodás, a teljesség felismerése. Szabadság a kötöttségektől, a bilincsektől, de legfőképp: önnön magunktól.  ↩

  13. Három Menedék – tiszaranam. A Buddha, a Dhamma, a Szangha.  ↩

  14. szankhára – itt, a világ összetett jelenségeire vonatkozóan értendő.  ↩

  15. felosztás – a buddhizmus (és szerintem minden vallás) lényege: az egység felismerése. Aki ezt megéli, annak a cselekedetei is ezt fogják tükrözni, és többé nem ossza fel, vagy vágja ketté a dolgokat. Mindent elfogad, de semmihez sem ragaszkodik többé.  ↩

  16. kammikus – a kammából származó. A „kamma" szóról a harmadik fejezet jegyzeteiben lesz szó.  ↩

  17. arahant – jelentése: „szent". Az a személy, aki megvalósította a Nibbánát.  ↩

  18. „bocsásd meg nékik…" – idézet a Károli Gáspár által fordított Bibliából (Lukács, 23.34)  ↩

Ánápánaszati

Hajlamosak vagyunk rá, hogy figyelmen kívül hagyjuk a hétköznapi dolgokat. Általában csak akkor figyelünk a légzésünkre, amikor az rendellenes, pl.: asztmás roham esetén vagy egy megerőltető futás után. De az ánápánaszati alkalmával az általános légzésünket vesszük a meditáció tárgyának. Nem próbáljuk megnyújtani vagy megrövidíteni, vagy bármi módon befolyásolni, csak egyszerűen megmaradunk a normális ki- és belégzésnél. A légzés nem egy olyan dolog, amit mi alkotunk vagy elképzelünk, ez, a testünk egy természetes folyamata, ami az élet végéig eltart - ha koncentrálunk rá, ha nem. Így ez egy olyan dolog, ami mindig kéznél van, és amivel bármikor foglalkozhatunk. Semmiféle képzettségre nincs szükségünk ahhoz, hogy a légzésünkre figyeljünk, nem is kell különösen intelligensnek lennünk, mindössze annyit kell tennünk, hogy tudatában legyünk minden egyes ki- és belégzésnek. A bölcsesség nem a nagyszabású elméletek és filozófiai tanítások tanulmányozásából ered, hanem a hétköznapi dolgok megfigyeléséből.

A légzésben semmi izgalmas vagy elragadó nincs, ezért nagyon idegesítővé válhat ez a folyamat, sőt, meg is utálhatjuk akár. Arra vágyunk, hogy állandóan olyan dolgok vegyenek körül, amik érdekesek és úgy ragadnak magukkal, hogy közben a kisujjunkat sem kell mozdítanunk. Ha valahol zenét hallunk, akkor nem azon kezdünk gondolkodni, hogy: „Koncentrálnom kell erre a magával ragadó és izgalmas ritmusú zenére." - le sem tudjuk magunkat állítani, mert a ritmus annyira kényszerítő erejű, hogy magával húz minket. A normál légzésünk ritmusa nem érdekes vagy kényszerítő erejű, hanem megnyugtató és a legtöbb élőlény nincs hozzászokva a nyugalomhoz. Az emberek többsége szereti a béke gondolatát, viszont a tényleges tapasztalatát kiábrándítónak vagy frusztrálónak találja. Valami ösztönző dologra vágynak, valami olyasmire, ami magába rántja őket. Az ánápánaszati gyakorlásakor egy olyan tárgynál maradunk, ami teljesen semleges, nincsenek erős érzelmeink a légzésünk irányában - mint a szeretet és a gyűlölet -, és mindössze annyit teszünk, hogy megfigyeljük a ki-és belégzés kezdetét, közepét és végét. A lélegzet szelíd ritmusa - mivel lassabb a gondolatok ritmusánál -, a megnyugváshoz vezet és elkezdünk nem-gondolkodni. De ne próbáljunk valamit megszerezni a meditáció által, legyen az a szamádhi1 vagy dzshána2, mert amikor az elme azon van, hogy elérjen valamit, ahelyett, hogy szerényen megelégedne a légzés figyelésével, akkor nem lassul le, és nem válik nyugodttá, és ezáltal frusztráltakká válunk.

Eleinte az elme elkalandozik. Amikor észrevesszük, hogy ez megtörténik, akkor nagyon gyengéden térítsük vissza a légzés figyelésére. Legyünk nagyon-nagyon türelmesek, és ne jelentsen problémát az újrakezdés. Az elménk nincs hozzászokva ahhoz, hogy féken legyen tartva, megtanulta, hogy összekapcsolja az egyik dolgot a másikkal és, hogy mindenről véleményt alkosson. Mivel megszoktuk, hogy az intelligenciánkat és a készségeinket felhasználva „praktikusan" gondolkodjunk, ezért hajlamosak vagyunk rá, hogy feszültek és idegesek legyünk, amikor ez nem sikerül, és mikor az ánápánaszatit gyakoroljuk, akkor a saját ellenállásunkba ütközünk és neheztelünk minderre. Olyan ez, mint mikor egy vadlovat először szerszámoznak föl és az dühös azokra a dolgokra, amik megkötözik őt.

Mikor elkalandozunk, idegesek leszünk és elmegy a kedvünk az egésztől, akár meg is gyűlölhetjük mindezt. Ha a frusztrációból kifolyólag megpróbáljuk az elménkre erőltetni a nyugalmat, akkor csak egy rövid ideig tarthatjuk ezt fenn, majd az elme ismét valahol máshol jár. Tehát a megfelelő magatartás az ánápánaszati gyakorlásakor: a nagy türelem, hisz a világ minden ideje a miénk. Engedjünk el minden anyagias, személyes vagy pénzügyi problémát. Ezalatt az idő alatt semmi más dolgunk nincs, mint figyelni a légzésünket.

Ha a belégzéskor kalandozna el az elménk, akkor fektessünk nagyobb hangsúlyt a belégzésre. Ha a kilégzéskor, akkor oda. Folyamatosan hozzuk vissza. Mindig álljunk készen az újrakezdésre. Minden egyes új nap kezdetén, minden egyes belégzés elején fejlesszük ki magunkban a kezdők elméjét: semmit se hozzunk a régiből az újba, tüntessünk el minden nyomot, mint egy hatalmas máglya.

Így tehát, ha az elménk elkalandozna, mi visszahozzuk ismét, és ez a tett már maga egy éber pillanat. Úgy neveljük az elménket, mint egy gondos anya a gyermekét. Egy kis gyermek nem tudja pontosan, mit is csinál éppen, csak egyszerűen elkalandozik, és ha az anya erre rendszerint úgy reagál, hogy bemérgesedik rá és elveri, akkor a gyermek megfélemlítetté és ideggyengévé válik. Egy jó anya csak szemmel tartja a gyermekét, és ha elkalandozna, visszahozza. Ezen türelemmel felvértezve nem ostorozzuk magunkat, nem gyűlöljük magunkat, nem gyűlöljük a légzésünket, nem gyűlölünk senkit, nem leszünk idegesek, csak azért, mert nem találtuk meg a nyugalmat az ánápánaszati alkalmával.

Néha túl komolyan vesszük a dolgokat, néha teljesen hiányzik belőlünk az öröm, a boldogság, a humorérzék és csak elfojtunk mindent magunkban. Vidítsd fel az elmét, próbálj meg mosolyogni! Légy laza és nyugodt, ne nyomasszon a tudat, hogy valami különlegeset kell megvalósítanod - semmit sem kell megszerezned, ez nem egy jó üzlet, nincs benne semmi különleges. És mit mondasz, mit tettél ma azért, hogy megkeresd a kenyérre valót? Mindössze egyetlenegy éber belégzést? őrültség! De ez még mindig több, mint amit a legtöbb ember elmondhat egy napjáról.

Nem küzdünk a gonosz seregeivel. Ha ellenszenvet éreznél az ánápánaszati irányába, akkor tudatosítsd magadban ezt az érzést is. Ne érezd úgy, hogy ez egy olyan dolog, amit meg kell tenned, hanem hadd legyen ez egy örömforrás, valami, amit igazán élvezel csinálni. Amikor az jár a fejedben: „Nem bírom tovább!“, akkor tudatosítsd ezt, mint ellenállást, félelmet, vagy frusztrációt és menj tovább. Ne tedd ezt bonyolulttá vagy nehéz feladattá. Amikor először felszenteltek, halál komoly voltam, nagyon kemény és szigorú önmagamhoz. Olyan voltam, mint egy száraz karó és szörnyű lelki állapotokba kerültem. Folyton az járt a fejemben: „Meg kell csinálnom… Meg kell csinálnom…” Ezekben az időkben tanultam meg szemlélni a békét. Kétség és nyugtalanság, elégedetlenség és ellenszenv - hamarosan képessé váltam rá, hogy elmélkedjek a békéről, egyre csak ismételgettem a szót, hipnotizáltam magam, hogy megnyugodjak. Hiába jöttek az olyan kétségektől átitatott gondolatok, mint: „Semmire sem megyek ezzel, ez egy haszontalan dolog, el akarok már érni valamit", képes voltam megbékélni velük. Ez az egyik módszer, amit használhatsz. Tehát, amikor feszültekké válunk, lazuljunk el, és aztán folytassuk az ánápánaszatit.

Először reménytelenül ügyetlennek érezzük magunkat, hasonlóan ahhoz, mint amikor gitározni tanulunk. Amikor először próbálunk játszani valamit, olyan ügyetlenek vagyunk, hogy az egész reménytelennek tűnik, de amikor már egy ideje gyakorolunk, és elég ügyesek vagyunk hozzá, sikerül a dolog és az egész nagyon könnyűvé válik. Megtanuljuk, hogy hogyan váljunk szemlélőjévé a saját elménknek, így tudatában leszünk annak, ha nyugtalanok, feszültek vagy tompák vagyunk. Tudatosítjuk ezt, nem próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy ez másképp van, teljes mértékben tudatában vagyunk annak, ahogyan a dolgok vannak. Fenntartjuk az erőfeszítést, legalább egy belégzés erejéig. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor legalább egy fél belégzésig. Ezen úton járva nem azon vagyunk, hogy hirtelen tökéletessé váljunk. Nem kell mindent helyesen csinálnunk azon elméleteknek megfelelően, amik leírják, hogyan is kellene, hanem a felmerülő problémákat felhasználva gyakoroljunk. Ha szétszórt tudatunk van, akkor az már bölcsességnek számít, ha felismerjük az elménket, ami körbe-körbe rohangál - ez a belátó bölcsesség. Azt gondolni, nem jó ez így, ahogy van, gyűlölni magunkat vagy szomorúnak lenni amiatt, mert történetesen ilyenek vagyunk - ez a tudatlanság.

Nem onnét kezdjük a gyakorlást, ahol egy jóga-mester áll, nem csinálunk Ijengar-féle3 testtartásokat, mielőtt kifacsarnánk végtagjainkat és megérintenénk a lábujjunkat. Ezzel csak tönkretennénk magunkat. Végignézhetjük az összes testtartást a „Jóga reflektorfényben" c. könyvben és megcsodálhatjuk Ijengart, amint körbetekeri a lábait a nyakán, mindenféle elképesztő testhelyzetben, de ha megpróbáljuk utánozni, akkor a kórházban fogunk kikötni. Ezért azzal kezdjük a gyakorlatot, hogy megpróbáljuk egy kicsit jobban meghajlítani a derekunkat, megvizsgáljuk a felbukkanó fájdalmat és az ellenállásunkat, majd megtanulunk fokozatosan feszíteni. Így működik ez az ánápánaszati alkalmával is, felismerjük, hogy hol is tartunk éppen, és onnét indulunk el, elkezdjük egy kicsit hosszabban fenntartani a figyelmünket, és így megértjük, mi is az a koncentráció. Ne hozzunk olyan elhatározásokat, mint Superman, hiszen nem vagyunk Supermanek. „Egész éjjel egy helyben fogok ülni, és a légzésemre koncentrálok." - mondod, de amikor kudarcot vallasz, begurulsz. Válassz olyan időtartamokat, amiket képes vagy teljesíteni. Kísérletezz, dolgozz együtt az elméddel egészen addig, míg meg nem tanulod, hogyan kell megfelelően fejlesztened magad, és hogyan kell lazítanod.

Esések közepette kell megtanulnunk járni. Nézd meg a csecsemőket, én még egy olyat sem láttam, aki egyenesen tudott volna járni. Mászniuk kell, különböző dolgokba kell kapaszkodniuk, és minden egyes elesés után talpra kell állniuk, újra meg újra. Így működik a meditáció is. A bölcsesség a nem-tudás megfigyeléséből, hibák elkövetéséből ered: elmélkedünk róluk, majd tovább megyünk. Ha túl sokat gondolkodunk erről, akkor az egész reménytelennek tűnhet. Ha a csecsemők sokat gondolkodnának, akkor soha sem tanulnának meg járni, hiszen, ha egy csecsemőt járni tanulni látsz, reménytelennek tűnik, nem? Ha gondolkodunk róla, a meditáció szintén teljesen reménytelennek tűnhet, de mi csak folytassuk tovább. Mindez nagyon könnyen mehet akkor, amikor tele vagyunk lelkesedéssel, amikor a tanár és a tanítása inspirálóan hat ránk, de a lelkesedés és az inspiráció mulandó körülmények, és végül a kiábrándultságba és az unalomba vezetnek. Amikor unatkozunk, akkor tényleg komoly erőfeszítéseket kell tennünk, hogy sikeres legyen a gyakorlás. Amikor unatkozunk, akkor el akarunk menekülni és újjászületni valami szórakoztató és izgalmas szituációba. De a belátó bölcsesség érdekében türelmesen ki kell tartanunk a kiábrándultság és a depresszió hullámvölgyein keresztül. Csak ezen módszerre jellemző az, hogy képesek vagyunk megállítani a megszokások köreit és megérthetjük a megszűnést, megismerhetjük az elme csendjét és ürességét.

Ha olyan könyveket olvasunk, amik azt tanácsolják: ne tegyünk semmiféle erőfeszítést a dolgok irányában, csak hagyjuk, hadd történjen minden természetes, spontán módon, akkor hajlamosak leszünk azt gondolni, hogy semmi mást nem kell tennünk, csak henyélni. De ezáltal könnyen egy tompa és passzív állapotban találhatjuk magunkat. Ami engem illet, amikor ilyen állapotba kerültem, rájöttem, milyen fontos figyelmet fordítani a testhelyzetekre. Úgy éreztem, semmi értelme nincs csupán passzív módon gyakorolni. Kiegyenesítettem a testemet, kifeszítettem a mellkasom és még az ülő helyzetre is fordítottam energiát, vagy esetleg fejállást gyakoroltam. Bár a korai időkben nem rendelkeztem túl nagy energiával, mégis azon voltam, hogy olyasvalamit tegyek, ami erőfeszítést igényel. Megtanultam fenntartani ezen állapotot néhány másodpercig, majd annyiban maradt, de ez még mindig több volt, mint egyáltalán semmit sem tenni.

Minél inkább a könnyebb úton járunk - a legcsekélyebb ellenállás ösvényén -, minél inkább csak a vágyainkat követjük, annál inkább válik a tudat felületessé, figyelmetlenné és zavarodottá. Gondolkodni könnyű. Állandóan ülni és gondolkodni könnyebb, mint nem-gondolkodni, mert ez egy felvett szokásunk. Nem beszélve arról, hogy az a gondolat, hogy: „Nem szabad gondolkodnom!", csak egy újabb gondolat. Ahhoz, hogy elkerüljük a gondolatokat, tudatában kell lennünk azoknak, erőfeszítéseket kell hoznunk azáltal, hogy figyelünk és vizsgálódunk és, hogy figyelemmel kísérjük a gondolat-áramlást. Ahelyett, hogy a tudatunkról gondolkodnánk, figyeljük azt. Ahelyett, hogy csak egyszerűen belegabalyodnánk a gondolatokba, folyamatosan felismerjük őket. A gondolat: mozgás, energia, jön és megy, nem a tudat állandó körülménye. Ha mindenfajta ítélkezés és elemzés nélkül, egyszerűen felismerjük a gondolatokat gondolatokként, akkor elkezdenek lelassulni, majd megállnak. Ez nem valamiféle megsemmisítés, hanem egyszerűen megengedjük a dolgoknak azt, hogy abbamaradjanak. Ez könyörületesség. Amint a szokásoktól megszállott gondolkodás elkezd halványulni, általunk teljesen ismeretlen, hatalmas terek kezdenek kibontakozni előttünk.

Mindent lelassíthatunk a természetes légzés segítségével, lenyugtathatjuk a kammikus alakzatokat, és ezt értjük szamatha vagy belső béke alatt. A tudat fogékonnyá, hajlékonnyá és rugalmassá válik és a légzés is nagyon finommá válhat. De a szamatha gyakorlását csak az upácsára szamádhi (megközelítési koncentráció)-ig visszük el, nem próbálunk meg teljesen feloldódni a gyakorlat tárgyában és belépni a dzshánába. Ezen a ponton még mindig tudatában vagyunk, mind a tárgynak, mind a perifériáinak. Bár a szélsőséges mentális nyugtalanságot meglehetősen lecsökkentettük, még mindig használhatjuk a bölcsességet. A bölcsességünk még működő rátermettségével vizsgálódunk, és ez a vipasszaná - felismerni a természetét bárminek, amit tapasztalunk, tehát, hogy az: nem-állandó, nem-kielégítő és nem-én. Az aniccsam, a dukkham és az anattá4 nem fogalmak, amikben hinnünk kell, hanem olyan dolgok, amiket megfigyelhetünk a mindennapokban. Megvizsgáljuk a belégzés kezdetét és végét. Megfigyeljük, mi is az a „kezdet", nem gondolkozunk róla, csak figyelünk, teljes mértékben a belégzés elejére és végére koncentrálunk. A test teljesen magától lélegzik, be és ki, ki és be, és mi egyáltalán nem irányíthatjuk. A légzés a természet része, nem a miénk, nem-én. Ha belátjuk ezt, akkor a vipasszanát gyakoroljuk.

Az a fajta ismeret, amit a buddhista meditáció által nyerünk: szerény - Ácsán Cshá, földigiliszta ismeretnek nevezte ezt -, mert nem tesz arrogánssá, felfuvalkodottá, nem érezteti azt veled, hogy vagy valaki, vagy, hogy bármit is elértél volna. A szavak szintjén ezen gyakorlat nem tűnik túl fontosnak, vagy lényegesnek. Senki sem fog egy ilyen vezércikket írni: „Ma este nyolc órakor, a Tiszteletreméltó Szumédhó levegőt vett!" Néhány ember számára, akik azon vannak, hogy hogyan oldhatnák meg a világ összes problémáját, nagyon fontos lehet az, hogy hogyan segítsenek az embereken a Harmadik Világban, hogyan hozzák rendbe a világot. Ezekből a dolgokból kiindulva a légzésfigyelés jelentéktelennek tűnik és a legtöbb ember úgy véli: „Miért pazarolnám ilyenre az időmet?" Emiatt már sokan támadtak engem, úgymint: „Ti, szerzetesek mit üldögéltek itt? Mit tesztek az emberiség megsegítésére? Egyszerűen önzőek vagytok, elvárjátok az emberektől, hogy etessenek, míg ti csak üldögéltek és figyelitek a légzéseteket. Elmenekültök a való világ elől." De mi is az a való világ? Valójában ki is menekül és mi elől? Mivel is kell szembenézni? Amit az emberek „való világ"-nak hívnak, azt mi egy olyan világnak találjuk, amiben ők hinni szeretnének, egy olyan világnak, ami mellett elkötelezik magukat, vagy egy olyan világnak, amit ismernek és otthonos számukra. De ez a világ egy tudati körülmény. A meditáció valójában szembesít a való világgal, felismeri és tudatosítja azt, úgy, ahogy van, semmint, hogy hinne benne, vagy igazolná, vagy megpróbálná mentálisan elpusztítani. A való világ, tulajdonképpen ugyanolyan mintára keletkezik és múlik el, mint a légzésünk. Nem állítunk fel teóriákat a dolgok természetére vonatkozólag, nem veszünk filozófiai gondolatokat másoktól, hogy aztán megpróbáljunk okoskodni velük, hanem a légzésünk figyelésével ténylegesen megvizsgáljuk azt, ahogy a természet van. Amikor a légzésünket figyeljük, akkor valójában a természetet figyeljük. A légzés természetének megértésén keresztül, megérthetjük minden feltételekhez kötött jelenség természetét. Ha megpróbálnánk megérteni a feltételekhez kötött jelenségeket, a végtelen variációkat, minőségeket, különböző időtartamokat stb., akkor az túl bonyolult lenne, az agyunk nem bírná feldolgozni. Az egyszerű dolgokból kell tanulnunk.

Így, amikor a tudatunk lecsendesedik, figyelemmel tudjuk kísérni a ciklikusságot, belátjuk, hogy ami keletkezik, az el is múlik. Ezt a körforgást hívjuk szamszárának5, a születés és halál kerekének. Megfigyelhetjük a légzés folyamatának szamszárikus körét. Belélegzünk, és aztán kilélegzünk, egyiket sem hagyhatjuk el, az egyik feltételezi a másikat. Eléggé abszurd lenne az a gondolat, hogy: „Én csak belélegezni akarok. Semmi kedvem kilélegezni többé. Végeztem vele. Az életem ezentúl egy végtelen belégzés lesz." Ez teljesen nevetséges, nem? Ha ezzel állnék elő, akkor biztos őrültnek hinnél, de az az igazság, hogy a legtöbb ember így gondolkodik. Milyen ostobák is az emberek, amikor csak olyan dolgokat tekintenek „kívánatos“-nak, mint az izgalom, gyönyör, fiatalság, szépség, életerő. „Én csak szép dolgokkal akarom magam körülvenni, és többé nem lesz közöm a rútsághoz. Gyönyört akarok, örömet és kreativitást, de nem akarok semmiféle unalmat vagy depressziót.” Ez ugyanaz a fajta őrület, mintha én azt mondtam volna: „Ki nem állhatom a belégzéseket. Többé nem fogok belélegezni." Ha megfigyeljük kötődésünket a szépséghez, az érzéki örömökhöz és a szerelemhez, akkor rájövünk, hogy ezek előbb-utóbb a kétségbeeséshez vezetnek6, ezért a hozzáállásunk megváltozik, és függetlenítjük magunkat tőlük. Ez nem azt jelenti, hogy elpusztítjuk a vágyakat, hanem egyszerűen elengedjük őket, nem kapaszkodunk beléjük. Nem keressük a tökéletességet ezen kör egyik részletében sem, de látjuk a tökéletességet az egészben, ami persze magában foglalja az öregséget, a betegséget és a halált is. Ami a nem-teremtettben7 keletkezik eléri a csúcsát, majd visszatér a nem-teremtettbe. Ez a tökéletesség.

Amint elkezdjük belátni, hogy minden szankhára8 rendelkezik a keletkezés és az elmúlás ezen mintájával, elkezdünk behatolni a feltételekhez nem kötöttbe, a tudat békéjébe, a tudat csendjébe. Elkezdjük megtapasztalni a szunnyatát9, avagy az ürességet, ami nem a feledésre utal vagy a semmire, hanem egy tiszta és vibráló nyugalomra. Inkább az ürességhez forduljunk, mint a légzés vagy a tudat körülményeihez. Így rálátásunk lesz a körülményekre, és többé már nem vakon reagálunk rájuk. Van a feltételekhez kötött, a feltételekhez nem kötött10 és a felismerés. De mi is az a felismerés? Emlék? Öntudat? Vagy talán „én“? Eddig képtelen voltam megadni rá a választ, de mégis tisztában vagyok vele. A buddhista meditáció gyakorlása alatt fenntartjuk a felismerést, tudatosan cselekszünk, éberek vagyunk, Buddhák vagyunk az „itt és most”-ban, mert tudjuk: bármi, ami keletkezik, az el is múlik és nem-én. Ezt a felismerést egyaránt alkalmazzuk mindenre, a feltételekhez kötöttre és a feltételekhez nem kötöttre is. Az éberség transzcendens, sokkal inkább az, mint menekvés. És ez egy teljesen hétköznapi dolog. Négy normális testhelyzetünk van: az ülés, az állás, a járás és a fekvés - nem szükséges fejen állnunk vagy hátra szaltókat csinálnunk. A négy testhelyzetet és a normál légzést használjuk, mert ami felé haladunk, az a leghétköznapibb: a feltételekhez nem kötött. A körülmények rendkívüliek lehetnek, de a tudat csöndessége, a feltételekhez nem kötött, annyira hétköznapi, hogy senki sem figyel rá. Állandóan jelen van, de mi soha nem vesszük észre, mert a rejtélyes és elbűvölő dolgok lekötik minden figyelmünket. Megértjük a dolgokat, amik keletkeznek és elmúlnak, amik ösztönöznek, és amik frusztrálnak. Megértjük azt, ahogyan a dolgok látszanak és elfelejtjük őket. De most visszamegyünk a meditáció gyökeréhez, a békéhez, a felismerés ezen állapotában. Így megértjük a világot, és az többé már nem lesz képes az orrunknál fogva vezetni bennünket.

A Szamszára megértése, nem más, mint a Nibbána feltétele. Amint felismerjük a megszokások köreit, és amint nem vagyunk már többé kiszolgáltatottak neki, akkor megértjük a Nibbánát. A Buddha-bölcsesség csupán két dologból áll: a feltételekhez kötöttből és a feltételekhez nem kötöttből. Ez egy azonnali felismerése a dolgok jelenlegi állapotának, anélkül, hogy ragaszkodnánk hozzájuk. Ezen pillanatban is tudatában lehetünk a tudati körülményeknek, a test érzéseinek, hogy mit látunk, hallunk, ízlelünk, érintünk, szagolunk és gondolunk, nem beszélve a tudat ürességéről. Tulajdonképpen a feltételekhez kötött és a feltételekhez nem kötött az, amit megérthetünk.

Tehát a Buddha tanítása egy nagyon közvetlen tanítás. E tanítás gyakorlásának célja nem az, hogy megvilágosodottakká váljuk, hanem az, hogy felismerjük a dolgokat, itt és most.


  1. szamádhi – a tudat összpontosítása.  ↩

  2. dzshána – meditációs elmélyedési szint.  ↩

  3. Ijengar – B. K. S. Ijengar egy jól ismert, ma élő Hatha–Jóga mester.  ↩

  4. aniccsam, dukkham, anattá – nem–állandó, nem–kielégítő, nem–én. A Buddha legfontosabb tanítása, A Létezés Három Jellegzetessége.  ↩

  5. szamszára – tkp. az újjászületések körforgása.  ↩

  6. kétségbeesés – a kötődések azért vezetnek a kétségbeeséshez, mert az egész életünket megmérgezi a félelem, hogy elveszítjük a számunkra kedves dolgokat.  ↩

  7. nem–teremtett – az Egész.  ↩

  8. szankhára – itt, a világ összetett jelenségeire vonatkozóan értendő.  ↩

  9. szunnyatá – üresség, szubsztancia nélküliség, nem–én, vö. A Létezés Három Jellegzetessége.  ↩

  10. feltételekhez kötött és feltételekhez nem kötött – Szamszára és Nibbána.  ↩

Nibbána

A buddhista meditáció célja a Nibbána. Közeledünk a Nibbána békéje felé és távolodunk az érzéki1 birodalom bonyolultságától, a megszokások végtelen körétől. A Nibbána egy olyan cél, ami megvalósítható ezen élet alatt, nem kell megvárnunk a halálunkat, hogy megbizonyosodjunk valódiságáról.

Az érzékek és az érzéki világ a születés és a halál birodalmához tartozik. Vegyük például a látást, oly sok tényezőtől függ: nappal van, vagy éjszaka, egészségesek-e a szemek, vagy nem stb. Mégis nagyon kötődhetünk azon színekhez, alakzatokhoz és formákhoz, amiket a szemeinkkel észlelünk és azonosítunk. Aztán ott vannak a fülek és a hangok: ha számunkra kellemes hangokat hallunk, akkor ragaszkodni kezdünk hozzájuk, és amikor számunkra kellemetlen hangokat hallunk, akkor megpróbálunk elmenekülni előlük. A szaglás képességével kellemes illatokra vadászunk, és persze megpróbáljuk elkerülni a kellemetleneket. Úgyszintén ezt játsszuk az ízekkel is: keressük az ízletes dolgokat és megpróbáljuk kizárni az életünkből a rosszakat. Aztán a tapintás - gondoljunk csak bele: életünk milyen nagy részét töltjük azzal, hogy menekülünk a fizikai kényelmetlenségektől és fájdalmaktól, és keressük a testi gyönyöröket. És végezetül itt van a gondolkodás, a megkülönböztető tudatosság. Ez nagyon sok gyönyört is, és bánatot is adhat nekünk. Ezek az érzékek, az érzéki világ. Ez a születés és a halál összekeveredett világa. Ezen világ gyökértermészete a dukkha: nem-tökéletes és nem-kielégítő. Sohasem találhatunk tökéletes boldogságot, elégedettséget vagy békét az érzéki világban, ez mindig kétségbeesést és halált von maga után. Az érzéki világ nem-kielégítő, így tehát csak akkor szenvedünk tőle, ha a kielégülést keressük benne. Akkor szenvedünk az érzéki világtól, ha többet várunk tőle, mint amit valójában adni képes. Olyan dolgokat, mint: örök biztonság és boldogság, örök szerelem és egészség. Abban reménykedni, hogy életünk csupán örömből fog állni, mindenféle szenvedés nélkül: „Bárcsak megszabadulhatnánk a betegségektől és a kóroktól, és legyőzhetnénk az öregséget!" Emlékszem, húsz évvel ezelőtt az Államokban az emberek azzal áltatták magukat, hogy a modern tudomány képes lesz rá, hogy felszámoljon minden betegséget. Azt mondták: „Minden mentális megbetegedés a kémiai egyensúly felborulásából következik. Mindössze annyit kell tennünk, hogy megtaláljuk a megfelelő kémiai kombinációkat, és aztán ezt befecskendezzük a páciensbe: a skizofrénia bizonyosan eltűnik majd." Nem lenne több fej- és hátfájás. Fokozatosan minden belső szervünket helyes kis műanyag szervekre cserélnénk. Sőt, egy ausztrál orvosi lap egy cikkében arról olvastam, hogy mennyire reménykednek abban, hogy legyőzik az öregséget! Mivel a világ népesedése egyre növekszik, úgy egyre több gyerek lenne, és senki sem öregedne vagy halna meg. Csak gondoljunk bele: mekkora káoszt okozna mindez! Az érzéki világ nem-kielégítő, és ez így van rendjén. Amikor megragadjuk ezt, akkor kétségbeesésbe taszít, mert a megragadás azt jelenti: azt akarjuk, hogy ez kielégítő legyen - azt akarjuk, hogy kielégítsen, elégedetté, boldoggá tegyen, és biztonságban érezhessük magunkat. De vizsgáljuk meg a boldogság természetét: Mennyi ideig tudsz boldog maradni? Mi is az a boldogság? Azt gondolhatod, ez azt jelenti, hogy ez az az érzés, amit akkor érzel, amikor megkapod azt, amit akarsz. Valaki olyasmit mond, amit épp hallani szeretnél, és ezért boldog vagy. Valaki olyasmit tesz, amit épp helyeselsz, és ezért boldog vagy. A Nap süt, ezért boldog vagy. Valaki ízletes ételt tesz eléd, ezért boldog vagy. De mennyi ideig tudsz boldog maradni? Vajon mindig attól kell függnünk, hogy süt-e a Nap? Angliában nagyon változó az időjárás, ezért a boldogság, ami a napsütésre irányul, nyilvánvalóan nagyon is nem-állandó és nem-kielégítő.

A boldogtalanság az, ha nem kapjuk meg azt, amit akarunk: hűvös, esős az idő, de mi napsütésre vágyunk, ha az emberek olyan dolgokat tesznek, amit mi épp nem helyeslünk, ha olyan ételt kapunk, ami épp nem ízlik stb. Az élet unalmassá és fárasztóvá válik, ha boldogtalanok vagyunk. Tehát a boldogság és a boldogtalanság nagyon függ attól, hogy megkapjuk-e azt, amit akarunk, vagy éppen olyan dolgot kapunk, amit nem akarunk. De a legtöbb ember életének a boldogság a célja. Az Amerikai Alkotmányban, azt hiszem, ez úgy van megfogalmazva, hogy: „A boldogságra törekvés joga." Azon vágy, hogy megkapjuk azt, amit akarunk - amiről úgy gondoljuk, megérdemeljük -, az életünk céljává vált. De a boldogság, végső soron, mindig a boldogtalansághoz vezet, mert nem-állandó. Mennyi ideig tudsz tényleg boldognak maradni? Úgy próbálni irányítani a körülményeket, hogy mindig megkapjuk, amit akarunk, hogy mindig azt halljuk, amit hallani akarunk, hogy mindig azt lássuk, amit látni akarunk, hogy soha ne kelljen megtapasztalnunk a boldogtalanságot vagy a kétségbeesést: egy reménytelen kísérlet. Ez lehetetlen, nem igaz? A boldogság nem-kielégítő, tehát dukkha. Ez nem egy olyan valami, amitől függünk, vagy ami az élet értelmét képezi. A boldogság mindig kiábrándító lesz, mert túl rövid ideig tart, és mindig boldogtalanság követi. Mindig oly sok egyéb dologtól függ. Boldogok vagyunk egészségesen, de az emberi testünk gyors változások céltáblája is egyben, és nagyon gyorsan elveszíthetjük azt a bizonyos egyészséget. Így szörnyen boldogtalanok vagyunk, ha megbetegszünk, ha elveszítjük az energia és életerő kellemes érzését. Ezért a buddhisták számára nem a boldogság a cél, mert felismerjük, hogy ez nem-kielégítő. A cél távol esik az érzéki világtól. Ez nem az érzéki világ elutasítása, hanem annak egy olyan módon való megértése, hogy többé ne végcélként tekintsünk rá. Hogy többé ne várjuk el tőle, hogy kielégítsen. Hogy többé ne tekintsük másnak az érzéki tudatosságot, mint egy olyan létező körülménynek, amit ügyesen használhatunk, időhöz és térhez viszonyítva. Hogy többé ne ragaszkodjunk hozzá, és ne váruk el, hogy az érzékszerveinkkel felfogott ingerek mindig kellemesek legyenek, és ne essünk kétségbe, vagy ne szomorodjunk el, ha mindez kellemetlen számunkra. A Nibbána nem valaminek a hiánya, nem egy transzszerű állapot, ahol teljesen ki vagy radírozva. Ez nem a semmit jelenti, és nem jelent megsemmisülést sem: inkább egy űrhöz hasonlatos. A tudatod ürességéhez vezet téged, ahol többé nem ragaszkodsz, és ahol többé már nem vezetnek félre a jelenségek megjelenési formái. Többé már semmire sincs szükséged az érzéki világból. Most már csak szemléled azt, amint keletkezik és elmúlik.

Az emberi alakban való születés azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül meg kell tapasztalnunk az öregséget, a betegséget és a halált. Egy nap egy fiatal nő látogatott el az angliai kolostorunkba, a csecsemőjével a karján. A gyermek körülbelül egy hete nagyon beteg volt, valami szörnyű torokfájás gyötörte. Az anya teljesen maga alatt volt. Amint a fogadószobában üldögéltek, egyszer csak a gyermek elvörösödött, majd elkezdett üvölteni, és szörnyen köhögni. A nő ezt kérdezte tőlem: „Ó, Tiszteletreméltó Szumédhó, miért kell neki ilyen szenvedéseket kiállnia? Soha nem ártott senkinek, soha nem tett semmi rosszat. Akkor hát, miért? Mit követett el valamelyik előző életében, hogy így kell szenvednie?" Nos, ő azért szenvedett, mert megszületett! Ha nem született volna meg, nem kellett volna szenvednie! Amint megszületünk, számítanunk kell ezekre a dolgokra. Az emberi létforma azt jelenti, hogy meg kell tapasztalnunk a betegséget, a fájdalmat, az öregkort és a halált. Ez egy fontos felismerés. Persze, spekulálhatunk azon, hogy talán az előző életében szeretett kutyákat és macskákat fojtogatni, vagy valami ilyesmi, és ezért fizetnie kell ezen életében, de ez csak merő spekuláció és nem igazán segít. Amit tudhatunk, az az, hogy ez a születés kammikus eredménye. Mindnyájunknak elkerülhetetlenül meg kell tapasztalnunk a betegséget, a fájdalmat, az éhséget, a szomjúságot, a testünk öregedési folyamatát és a halált - ez a kamma2 törvénye. Ami elkezdődik, annak véget is kell érnie, ami megszületik, annak meg is kell halnia, ami összeáll, annak szét is kell hullania. Nem vagyunk pesszimisták a dolgokkal kapcsolatban, hanem megfigyeljük őket, így nem várunk az élettől mást, mint ami az valójában. Meg tudunk birkózni az élettel: elviseljük, amikor nehéz, és örömünket leljük benne, amikor bűbájos. Ha megértjük ezt, akkor anélkül élvezhetjük az életet, hogy annak tehetetlen áldozatai lennénk. Mennyi szomorúság mérgezi meg az emberi létet, azáltal, hogy mást várunk az élettől, mint amit az ad! Olyan romantikus gondolatok lepik el tudatunkat, hogy: egy nap majd találkozunk a „Nagy ő“-vel, egymásba szeretünk, hogy soha sem veszekszünk, és teljes egyetértésben éljük az életünket. De mi van a halállal? Valószínű ezt gondolod: „Nos, lehet, hogy egyszerre fogunk meghalni.” Ebben reménykedsz, ugye? Először van a remény, aztán pedig a kétségbeesés, amikor a szeretett személy előtted hal meg, vagy ha lelép a postással, vagy az utazási ügynökkel.

Sokat tanulhatunk a kisgyerekektől, mert ők nem rejtik el érzéseiket, egyszerűen csak megmutatják, mit éreznek az adott pillanatban. Amikor szomorúak, akkor sírnak, amikor boldogok, akkor nevetnek. Nemrégiben egy laikus3 otthonában jártam. Amikor megérkeztünk, a kislánya nagyon boldog volt, hogy viszontláthatja apját, de aztán az ezt mondta neki: „A Sussex-i Egyetemre kell vinnem a Tiszteletreméltó Szumédhót, hogy beszédet tartson." Amint kisétáltunk az ajtón, a kislány elvörösödött és elkezdett bőgni, ezért az apja ekképp próbálta nyugtatni: „Rendben van. Egy óra múlva visszajövök." De a kislány sajnos nem volt olyan szellemi szinten, hogy felfoghassa, mit jelent az, hogy: „Egy óra múlva visszajövök." A szeretett személytől való elválás közvetlensége azonnali dühöt váltott ki belőle. Figyeljük csak meg, hogy milyen gyakran előtör bennünk a fájdalom amiatt, mert el kell válnunk attól, amit/akit szeretünk, vagy egy olyan helytől kell elszakadnunk, ahol szívesen vagyunk. Ha igazán éberek vagyunk, akkor megfigyelhetjük az elválás nem-akarását, a szomorúságot. Felnőtt emberekként képesek vagyunk elengedni ezt, amint felbukkan, ha tudjuk azt, hogy ismét visszatérhetünk, de attól ez még mindig jelen lesz.

A múlt év novemberétől, ez év márciusáig a világot jártam… a repülőtereken valaki mindig „Hello!“-val köszöntött, majd egy pár nap múlva „Viszlát!”-tal búcsúzott. És mindig ott volt a levegőben a „Gyere vissza!" érzése, és én mindig azt mondtam: „Vissza fogok térni!“… és így elköteleztem magam amellett, hogy ugyanígy tegyek a következő évben is. Nem tudjuk azt mondani valakinek, akit szeretünk, hogy: „Viszlát mindörökre!” Azt mondjuk: „Majd látjuk egymást!“, „Majd felhívlak!”, „Majd írok!“, vagy „Legközelebb találkozunk!” - mindezen frázisokat arra használjuk, hogy a szomorúság és az elválás érzését betemethessük.

Meditáció közben semmi mást nem teszünk, csupán szemléljük, mi is a bánat valójában. Nem azt mondjuk, hogy nem szabadna szomorúnak lennünk, amikor valaki olyantól válunk el, akit szeretünk, mert ez egy teljesen természetes dolog, nem? De most, meditálóként, elkezdjük megfigyelni a szomorúságot azért, hogy megérthessük, ahelyett, hogy megpróbálnánk elfojtani, úgy csinálni, mintha sokkal súlyosabb lenne, mint valójában, vagy egyszerűen keresztül nézni rajta. Angliában, amikor valaki meghal, az emberek azon vannak, hogy elnyomják a bennük keletkező szomorúságot. Megpróbálnak nem sírni, vagy érzelgősnek mutatkozni, nem akarnak feltűnést kelteni, kimértek maradnak. Aztán később, amikor elkezdenek meditálni, hirtelen csak azon kapják magukat, hogy elkezdenek sírni egy olyan személy halála fölött, aki már tizenöt éve elhunyt. Annakidején nem tették ezt, így most jött elő belőlük, tizenöt év múltán. Amikor valaki meghal, nem akarjuk kimutatni a bánatunkat, mert úgy hisszük, ha sírni kezdünk, akkor gyengék vagyunk, vagy esetleg kellemetlenséget okozunk másoknak, ezért magunkba fojtjuk mindezt, nem vesszük észre ezen dolgok természetét, úgy, ahogy vannak, nem tudatosítjuk ezen emberi reakciónkat, és nem tanulunk belőle. Amikor meditálunk, megengedjük a tudatunknak, hogy kinyíljon és az addig elnyomott és elfojtott dolgokat a felszínre hozzuk a tudattalanból, mert amint ezek a dolgok tudatosulnak, lehetőség nyílik arra, hogy elenyésszenek, ahelyett, hogy visszasüllyednének a tudattalan homályába. Megengedjük nekik, hogy megszűnjenek, elengedjük őket, és nem pedig ellökjük őket magunktól.

Általában ellökünk magunktól bizonyos dolgokat, anélkül, hogy elfogadnánk, vagy felismernénk őket. Minden esetben, amikor idegesek vagyunk, vagy haragszunk valakire, amikor unatkozunk, vagy kellemetlen érzések vesznek körül, elkezdünk gyönyörködni a virágokban, vagy az égboltban, előveszünk egy könyvet, TV-t nézünk, vagy valami olyasmit csinálunk, ami feldob. Valójában sohasem vagyunk teljesen tudatában annak, hogy unatkozunk vagy, hogy mérgesek vagyunk. Sohasem ismerjük fel a kétségbeesésünket, csalódottságunkat, mert meg van a lehetőségünk arra, hogy valami más „dolog“-hoz meneküljünk. Bármikor odaléphetünk a hűtőszekrényhez és magunkba tömhetünk egy kis sütit, vagy valami más édességet, vagy éppen bekapcsolhatjuk a magnót is. Nagyon egyszerű belemerülni a zenébe, ami távol tart minket az unalomtól és kétségbeeséstől, és valami olyasmit ad, ami izgalmas, érdekes, megnyugtató, vagy éppen szép. Figyeljük meg, hogy mennyire függünk attól, hogy éppen mit nézünk a TV-ben, vagy éppen mit olvasunk. Manapság olyan sok könyv van, amit mind el kellene égetni. Mindenfelé haszontalan könyveket látok, boldog-boldogtalan ír, bármiféle mondanivaló nélkül. Korunk „nem-túl-kellemes” filmcsillagai sorra írják meg az életrajzukat, majd sok pénzt kaszálnak vele. Aztán ott vannak a pletyka rovatok, az emberek a saját létezésük unalmától szöknek el, az elégedetlenségüktől, azáltal, hogy mozi csillagokról és közéleti emberekről olvasnak különböző pletykákat. Igazából sohasem fogadtuk el az unalmat, mint tudatállapotot. Amint megjelenik a tudatunkban, azon nyomban elkezdünk kutatni valami érdekes, valami kellemes után. De a meditáció alkalmával megengedjük az unalomnak azt, hogy létezzen. Megengedjük saját magunknak, hogy teljesen tudatában legyünk az unalomnak, a depressziónak, a féltékenységnek, a haragnak, az undornak. Az életünk összes kellemetlen élményét, amit elnyomtunk a tudatunkban, és amiket igazából soha nem vizsgáltunk meg, soha sem fogadtunk el, lassan elkezdjük tudatosítani és elfogadni - többé már nem személyes problémákként, hanem csupán könyörületességből. A jóindulat és a bölcsesség által vezérelve hagyjuk, hogy a dolgok természetesen elmúljanak, és ne tegyék meg újra meg újra azokat a köröket, amiket a megszokás irányít. Ha nem áll módunkban, hogy elengedjük a dolgokat, akkor mindig megpróbáljuk irányítani ezeket, mindig beleragadunk tudatunk valamely sivár szokás-folyamába. Amikor eltompultak és depressziósak vagyunk, nem vagyunk képesek arra, hogy értékeljük a dolgok szép oldalát, mert sohasem látjuk őket azoknak, amik valójában.

Emlékszem egy meditációs élményemre, ami a Thaiföldön töltött első évemben történt. Az év nagy részét egyedül töltöttem egy kis kunyhóban, és az első pár hónap nagyon szörnyű volt - mindenféle dolgok árasztották el a tudatomat: megszállottság, félelem, rettegés, gyűlölet. Azelőtt soha nem éreztem még ilyen intenzív gyűlöletet. Sohasem hittem volna magamról, hogy gyűlölöm az embereket, de ezen meditációs időszak néhány hónapja alatt úgy tűnt, mindenkit utálok. Képtelen voltam bárkiről is valami szépet gondolni, túl sok ellenszenv került a felszínre. Aztán egy délután egy furcsa vízióm támadt - azt hittem megőrültem -, embereket láttam, akik kisétálnak az agyamból. Láttam az anyámat, amint épp kisétál és eltűnik az ürességben. Aztán következett az apám, majd a nővérem. Mindez teljesen valóságosnak tűnt, és biztos voltam benne, hogy megőrültem! Mindamellett, ez egyáltalán nem volt kellemetlen élmény. Másnap reggel, amikor felébredtem és körülnéztem, úgy éreztem, hogy minden, amit látok: szép. Minden, még az egyébként legkevésbé szép részlet is szépnek tűnt. Teljesen le voltam döbbenve. A kunyhó maga egy megmunkálatlan építmény volt, senki sem mondta volna szépnek, de nekem mégis palotának tűnt. A körülöttem lévő borzas fák, a világ legszebb erdejének látszottak. A nap sugarai az ablakon keresztül megvilágították a műanyag étkészletemet, és mindez oly' csodálatos volt! A szépség ezen érzete kb. egy hétig maradt velem, és ezt megvizsgálva rájöttem: valójában ilyenek a dolgok akkor, amikor a tudat tiszta. Azelőtt, ha keresztülnéztem egy mocskos ablakon, nem is vettem észre, hogy az az ablak mocskos, azt gondoltam, ez eredetileg is ilyen - mivel az évek alatt annyira hozzászoktam a piszokhoz az ablakon. Ha hozzászokunk, hogy állandóan egy mocskos üvegű ablakon keresztül kell néznünk a világot, akkor minden szürkének, koszosnak és visszataszítónak látszik. A meditáció egy módszer arra, hogy megpucoljuk az ablakot, megtisztítsuk a tudatot, hogy megengedjük a dolgoknak azt, hogy tudatosakká váljanak és, hogy elengedjük őket. Aztán a bölcsességgel, a Buddha-bölcsességgel szemléljük a dolgokat, teljes valójukban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy megragadjuk a szépséget, a tudat tisztaságát, hanem arról, hogy megértjük ezeket. Így a bölcsességgel felruházva szemléljük a természet működését és ezért többé már nem vezet minket az orrunknál fogva azáltal, hogy szokásokat kreáltat velünk az életünkre vonatkozóan, a nem-tudás segedelmével.

A születés egyúttal öregséget, betegséget és halált is jelent, de mindez a testet érinti, nem téged. A test, amit a magadénak hiszel, valójában nem a tiéd. Nem számít, hogy mennyire sajátságos a megjelenésed, hogy egészséges vagy-e, vagy beteges, szép, vagy csúnya, fekete, vagy fehér, ez mind nem-én. Ezt értjük az anattá fogalma alatt. Az emberi test a természethez tartozik, a természet törvényei irányítják, megszületik, növekszik, megöregszik és meghal. Racionálisan közelítve mindez könnyen megérthető, ám érzelmileg igen erős a kötődésünk a testhez. A meditáció alkalmával elkezdjük meglátni eme kötődést. Én nem azt mondom, hogy úgy kellene mindehhez hozzáállni, hogy: „Az a baj velem, hogy kötődöm a testemhez, pedig nem kéne. Ez rossz, nem? Ha bölcs lennék, nem ragaszkodnék hozzá." Ez a gondolatkör egy újabb ideából indul ki. Olyan ez, mintha egy fát a tetejéről akarnék megmászni, ekképp okoskodva: „Nekem a fa tetején kéne lennem, nem pedig itt lent." De bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a tetején vagyunk, el kell fogadnunk, hogy nem. Hogy elkezdhessük, a fa törzsénél kell lennünk, ahol a gyökerek tekeregnek, meg kell, hogy vizsgáljuk a legdurvább és legközönségesebb részeket, mielőtt elkezdenénk azonosítani bármit is a fa tetején. Ez a bölcs szemlélődés módszere. Nem arról van szó, hogy azért tisztítjuk meg az elmét, hogy aztán a tisztasághoz ragaszkodjunk. Nem arról van szó, hogy megpróbáljuk csiszolgatni a tudatosságot, azért, hogy amikor csak kedvünk szottyan magas elmélyültségi állapotokat idézhessünk elő, mert még az érzékekre vonatkozó tudatosság legkifinomultabb állapotai is nem-kielégítőek, rengeteg más dolog függvényében létezhetnek csak. A Nibbána semmilyen körülménytől nem függ. Bármely minőségi körülmény, legyen az csúnya, rossz, szép, megtisztult, stb. keletkezik és elmúlik, de nem keresztezi a Nibbánát, a tudat békéjét.

Nem fordulunk el az érzéki világtól az ellenszenv hatása alatt, mert ha megpróbáljuk megsemmisíteni az érzéseinket, akkor szintén megszokássá válhat az, hogy vakon próbálunk szabadulni attól, amit nem szeretünk. Ezért kell nagyon türelmesnek lennünk.

Ezen emberi alakban megélt élet nem más, mint egy meditációs folyamat. Inkább így lásd az életed hátralévő idejét, semmint e tíznapos elvonulásként4. Azt gondolhatod, hogy: „Tíz napig meditáltam. Azt hittem megvilágosodtam, de amint hazaértem, ez az érzés teljesen elmúlt. Vissza szeretnék menni, és részt szeretnék venni egy hosszabb elvonuláson, ahol még inkább megvilágosultabbnak érezhetném magam, mint a múltkor. Nagyszerű lenne, ha a tudatosság egy magasabb szintjére kerülhetnék." Valójában, minél inkább finomítod önmagad, annál inkább durvábbnak fog tűnni a hétköznapi élet. Elérsz egy bizonyos „magas" szellemi szintet, majd mikor visszakerülsz a városi élet mindennapos rutinjába, mindez még rosszabbá válik, mint azelőtt volt, nem? Ha megtapasztalsz valamit ezen szintek közül, úgy az élet dolgai még inkább hétköznapinak, otrombának és kellemetlennek fognak látszani. A belátó bölcsesség útját járni nem azt jelenti, hogy előnyben részesítjük a megtisztulást a szennyeződésekkel szemben, hanem felismerjük, hogy mind a finom, és mind a durva tudati körülmény: nem-állandó, nem-kielégítő, és anattá - ezek nem mi vagyunk, ezeket nem birtokoljuk.

Ezért, a Buddhai tanítás, egy nagyon egyszerű tanítás - hisz mi lehetne egyszerűbb ennél a kijelentésnél: „Ami megszületik, az meg is hal."? Ezt nem nevezném valami új filozófiai felfedezésnek, hisz még az írástudatlan, törzsi közösségekben élő emberek is tisztában vannak vele. Nem szükséges egyetemre járnod, hogy tudd.

Fiatalon így gondolkodunk: „Oly sok évem van még hátra, hogy kiélvezhessem a fiatalságot és a boldogságot." Amíg szépek vagyunk így: „Örökké szép és fiatal maradok.“, mert ez akkor teljesen így tűnik. Ha húszévesen, amikor jól érezzük magunkat, és az élet szép, odalép hozzánk valaki, és azt mondja: „Egy nap meg fogsz halni.”, akkor ekképp reagálhatunk: „Micsoda depressziós figura. Legközelebb tuti, hogy nem hívom meg a bulira." Nem akarunk a halálra gondolni, csak az jár a fejünkben, milyen szép is az élet, és, hogy minél jobban ki tudjuk mindezt élvezni. Ezért, meditálókként elmélkedünk az öregségről és a halálról. Ez nem azt jelenti, hogy morbidok, betegesek, vagy depresszívek vagyunk, hanem, hogy figyelembe vesszük a létesülés körét, és ha megismerjük azt, akkor sokkal jobban odafigyelünk az életünkre. Az emberek szörnyű dolgokat hajtanak végre, mert nem elmélkednek a saját haláluk felett. Nem vizsgálják meg a témát elég mélyen, hanem csak a pillanatnyi szenvedélyeiket követik, élvezeteket hajkurásznak, majd dühösnek és depressziósnak érzik magukat, mert az élet nem azt adja nekik, amit akarnak tőle.

Elmélkedj a saját életeden, halálodon, és a természet körforgásán. Csak figyeld meg, mi okoz örömet és mi szomorúságot. Vedd észre, hogyan tudjuk magunkat nagyon jól és nagyon rosszul érezni. Ismerd fel, mennyire akarunk ragaszkodni a szépséghez, a kellemes érzésekhez, vagy az ihletettséghez. Nagyon jó érzés, ha az ember fellelkesült, ugye? „A buddhizmus a legnagyszerűbb vallás mind közül!“, vagy „Amikor felfedeztem a Buddhát, nagyon boldog voltam, milyen csodálatos felfedezés is ez!”. Ha egy kicsit eltölt minket a kétség, vagy a szorongás, azonnal elkezdünk olvasgatni valami olyan könyvet, ami fellelkesíthet. De ne feledjük, e magasztos állapot is csak egy nem-állandó körülmény. Ha boldog vagy, akkor fenn kell tartanod ezt az állapotot, újra és újra, de ha valamit rendszeresen ismételgetsz, egy idő után már nem fog kielégíteni téged. Mennyi édességet bírsz megenni egyszerre? Először boldoggá tesz a dolog, aztán beteggé. Tehát a vallásos ihletettség önmagában nem elégséges, mert ha ragaszkodsz ezen ihletettséghez, és ha ezután eleged lesz a buddhizmusból, akkor majd keresel magadnak valami más dolgot, ami megadja neked ezt a bizonyos „magasztos állapotot".

Olyan ez, mint mikor a romantikához ragaszkodsz, mert ha ez eltűnik a kapcsolatból, akkor elkezdesz kutatni egy olyan személy után, aki felé ilyen érzelmeket táplálhatsz. Évekkel ezelőtt, Amerikában, találkoztam egy nővel, aki hatszor ment férjhez, habár ő még csak harminchárom éves volt. „Bizony, tanulhattál volna már az elmúlt esetekből. Miért mész akkor, újra meg újra férjhez?" - kérdeztem tőle, és ő így felelt: „A romantika miatt. Nem szeretem a dolog többi részét, de a romantikáért odavagyok." Hát, legalább őszinte volt, ha nem is kimondottan bölcs. A romantika egy körülmény, ami a kiábrándultsághoz vezet. Szerelem, ihletettség, izgalom, kaland, mindezen dolgok elérik a csúcspontjukat, majd sorra kikötnek az ellentétüknél, úgymint a belégzés és a kilégzés esetében. Csak gondolj bele, milyen lenne, ha állandóan csak belélegeznél. Olyan lenne, mintha az egyik kellemes dolog után jönne a másik, ugye? De vajon, meddig bírsz csak belélegezni? A belégzés feltételezi a kilégzést, mindkettő egyaránt szükséges. A születés feltételezi a halált, a remény feltételezi a kétségbeesést, és az ihletettség feltételezi a kiábrándultságot. Így, amikor ragaszkodunk a reményhez, biztosra vehetjük, hogy megízleljük majd a kétségbeesést is. Ha ragaszkodunk az izgalmakhoz, akkor előbb-utóbb eljutunk az unalomhoz. Ha ragaszkodunk a szerelemhez, akkor biztosan megtapasztaljuk a kiábrándultságot és az elválást. És ha az élethez ragaszkodunk, a halált öleljük keblünkre. Vegyük hát végre észre: a ragaszkodás az, ami a szenvedést okozza az, hogy belekapaszkodunk a körülményekbe és, hogy azt várjuk el tőlük, hogy többek legyenek, mint amik.

A legtöbb ember számára az élet egyet jelent azzal, hogy állandóan várnak és reménykednek, sikerre vagy gyönyörökre áhítoznak, vagy attól félnek, hogy valami fájdalmas vagy kellemetlen dolog készülődik lecsapni rájuk. Talán abban reménykedsz, hogy majd találkozol valakivel, akit igazán tudsz szeretni, vagy valamiféle maradandó élményben lehet részed, de valójában, ha a reményhez kötődsz, az a kétségbeeséshez fog eljuttatni téged.

A bölcs szemlélődés által elkezdjük megérteni azokat a dolgokat, amik szomorúságot teremtenek az életünkben. Rájövünk, hogy tulajdonképpen mi magunk vagyunk teremtői ezeknek. A tudatlanság miatt, és amiatt, mert nem értjük igazán az érzéki világot és határmezsgyéit, olyan dolgokkal azonosítottuk magunkat, amik: nem-kielégítőek és nem-állandóak, amik csak a kétségbeeséshez és a halálhoz vezetnek. Nem csoda hát, hogy az élet olyan nyomasztó számunkra! Az egész olyan sivárnak tűnik a ragaszkodásunk miatt, és amiatt, mert olyan dolgokban keressük és találjuk meg magunkat, amik természetszerűen dukkhák - nem-kielégítőek és tökéletlenek. Most, hogy felhagytunk e tevékenységgel, és mindezt elengedtük: ez a megvilágosodás. Mint megvilágosodott lények, többé már nem ragaszkodunk, nem azonosulunk semmivel, nem engedjük, hogy az érzéki világ megbolondítson. Mindamellett megértjük azt, és tudjuk, hogyan éljünk együtt vele. Már tudjuk, hogyan használjuk az érzéki világot a könyörületesség, az örömteli adás jegyében. Nem követelünk többé tőle kielégülést, biztonságot, vagy bármi mást, mert amint ezt tesszük, azon nyomban a kétségbeesés lejtőjén találjuk magunkat.

Amikor már nem azonosítjuk magunkat az érzéki világgal, úgymint „én" vagy „enyém", és belátjuk, hogy ez anattá (nem-én), akkor anélkül tudjuk majd élvezni az érzeteinket, hogy vágynánk rájuk, vagy függnénk tőlük. Többé már nem várjuk el a körülményektől, hogy mások legyenek, mint amik, így mikor változás áll be bennük, akkor türelmesen és békésen elviseljük az élet kellemetlen oldalát is. Szembe tudunk nézni a betegséggel, a fájdalommal, a hideggel, az éhséggel, a hibáinkkal és a minket ért támadásokkal. Ha nem kötődünk a világhoz, alkalmazkodni tudunk a változáshoz, legyen az pozitív, vagy negatív számunkra. De ha még mindig ragaszkodunk, akkor ez nem megy túl simán, és állandóan küzdeni fogunk, ellenállást gyakorolunk, megpróbáljuk irányítani a dolgokat és manipulálni mindent körülöttünk, és frusztráltakká, rémültekké vagy depressziósakká válunk egy olyan világban, ami csalfa és rémisztő.

Ha még igazán sohasem szemlélted a világot, ha sohasem vetted a fáradságot, hogy megismerd és megértsd, akkor az egész egy félelmetes hellyé válik számodra. Olyan lesz, mint egy dzsungel: nem tudod, mi leselkedik rád a legközelebbi fa, bokor vagy szikla mögül - egy vadállat, egy hatalmas emberevő tigris, egy szörnyű sárkány vagy egy mérges kígyó. A Nibbána azt jelenti, elhagyod a dzsungelt. Amikor a Nibbána felé fordulunk, a lelki béke felé indulunk el. Habár a tudati körülmények talán nem teljesen békések, a tudat maga egy békés hely. Itt különbséget kell tennünk a tudat, és a tudati körülmények között. Ez utóbbi lehet: boldog, szomorú, emelkedett, depressziós, szerető vagy gyűlölő, aggódó vagy rémült, kétkedő vagy unatkozó. Ezek jönnek-mennek a tudatban, de a tudat maga, mint az űr e szobában, ugyanaz marad. Ezen üresség nem rendelkezik minőséggel, hogy feldobjon vagy lehervasszon, ugye? Ez az, ami. Ahhoz, hogy koncentrálni tudjunk ezen ürességre itt a szobában, vissza kell vonnunk a figyelmünket a többi dologról. Ha ezen dolgokra koncentrálunk, akkor boldogok vagy szomorúak leszünk. Azt mondjuk: „Nézd azt a csodálatos Buddha szobrot!“, vagy ha valami ellenszenveset látunk, akkor: „Ó, micsoda undorító dolog!”. Eltölthetjük úgy is az időnket, hogy a szobában lévő embereket figyeljük, és azon morfondírozhatunk, hogy vajon melyikük szimpatikus számunkra, és melyikük nem. Véleményeket alkothatunk az emberekről, felidézve mit tettek ezelőtt, spekulálhatunk, vajon mit fognak tenni a jövőben, vagy úgy is tekinthetünk rájuk, mint a fájdalom vagy az öröm lehetséges forrásaira.

Habár visszavonjuk a figyelmünket a dolgokról, ez még nem jelenti azt, hogy mindenkit ki kéne küldeni a szobából. Ha nem koncentrálunk egyetlen körülményre sem, akkor távlatok nyílnak meg előttünk, mert a szoba üressége mindenfajta minőség nélküli. Az üresség mindnyájunkat magában foglal, minden körülmény benne keletkezik és múlik el. Befelé haladva, alkalmazni tudjuk ezt a tudatra vonatkozóan is. A tudat olyan, mint az űr: vagy mindennek van benne hely, vagy semminek sem. Nem az a lényeg, hogy telítődve van-e, vagy „üres", mert ha megismertük a tudat űrjét, akkor tudjuk, hogy ez az üresség. Hadseregek jelenhetnek meg és tűnhetnek el a tudatban; pillangók, esőfelhők, vagy éppen semmi sem. Minden dolog jön és megy anélkül, hogy elragadna minket a vak reakció, a harcos ellenállás, vagy az irányítási kényszer. Így amikor a tudatunk ürességében tartózkodunk, tovább tudunk lépni, nem menekülünk a dolgok elől, de nem is süllyedünk el a jelenlegi körülményekben, és nem teremtünk újakat sem. Így gyakoroljuk az elengedést. Elengedjük önazonosításunkat a körülményekre vonatkozóan azáltal, hogy belátjuk: ez mind nem-állandó és nem-én. Ezt értjük Vipasszaná meditáció alatt. Ténylegesen górcső alá vesszük a dolgokat, kívülállóként megfigyeljük: bármi is jön, annak mennie kell. Legyen az durva vagy finom, jó vagy rossz, bármi jöjjön vagy menjen is: ezek nem mi vagyunk. Nem vagyunk sem jók, sem rosszak, sem férfiak, sem nők, sem szépek, sem csúnyák - ezek a természet változó körülményei, ami: nem-én. Ez a megvilágosodáshoz vezető buddhista út. A Nibbána felé haladni, érdeklődve fordulni a tudat üressége felé, nem pedig megszületni, és a körülményekbe gabalyodni.

Most persze azt kérdezheted: „Nos, ha sem a tudati körülmények, sem férfi, sem nő, sem ez, sem az nem vagyok, akkor végül is: ki vagyok én?" Azt akarod, hogy válaszoljak? Vajon, hinnél nekem?… Mi gondolnál, ha odalépnék hozzád és megkérdezném tőled: ki vagyok én? Olyan ez, mintha megpróbálnád látni a saját szemeidet: nem ismerheted magad, mert te vagy magad. Csak azt ismerheted meg, ami nem te vagy, és ezzel a probléma meg is oldódott, ugye? Ha tudod, hogy mi nem vagy, akkor már nem kérdés, hogy mi vagy. Ha azt kérdezném: „Ki vagyok? Keresem önmagam!“, és elkezdenék kutatni az oltár, vagy a szőnyeg alatt, akkor bizonyára azt gondolnád: „Hát, a Tiszteletreméltó Szumédhó mester biztosan bekattant, megőrült, hisz saját magát keresi!”. A „Keresem önmagam, vajon hol vagyok?" kérdés, tulajdonképp a világ legostobább kérdése. Nem azzal van a baj, hogy kik vagyunk, hanem, hogy azzal azonosítjuk magunkat, amik nem vagyunk. Itt lakozik a szenvedés, ezért leszünk szomorúak, depressziósak és kétségbeesettek. Olyan dolgokkal azonosítjuk magunkat, amik nem vagyunk: ez a dukkha. Ha azzal azonosulsz, ami nem-kielégítő, akkor elégedetlenné válsz, de hát ez így logikus, nem? Ezért a Buddha ösvényén járni: elengedés, és nem kutatás. A probléma a vak ragaszkodásban, és az érzéki világ jelenségeivel való azonosulási vágyban rejlik. Nem kell megszabadulnod az érzéki világtól, hanem tanulnod kell belőle, figyelned kell, hogy többé ne hagyd magad becsapni. Töltekezz el a Buddha-bölcsességgel, használd ezt, ezért így sokkal inkább leszel bölcs, semmint bölcsességre törekvő. Csupán a figyelés, a szemlélődés, az éberség, a tudatosság által a bölcsesség kitisztul. Felhasználod ezt a testedre, a gondolataidra, az érzéseidre, az emlékeidre és érzelmeidre vonatkozóan. Szemléled ezeket, hagyod őket elmúlni és gyakorlod az elengedést. Így már semmi más dolgod nincs, minthogy bölcs légy, pillanatról pillanatra.


  1. érzéki világ – itt, az érzékszervek által közvetített valóság.  ↩

  2. kamma – (szanszkrit: karma) akaratlagos testi, szóbeli vagy tudati cselekvés. Mindezen cselekedet a vele egyenértékű eredményt hozza. A „Kamma Törvénye": az ok és okozat törvénye, ami tulajdonképp a buddhista etika részét képezi.  ↩

  3. laikus – világi hivő. A szangha négy részre osztható: bhikkhu–szangha – a szerzetesek, bhikkhuní–szangha – az apácák, upászaka–szangha – a világi férfiak és upásziká–szangha – a világi nők közössége.  ↩

  4. tíznapos elvonulás – a théraváda hagyomány gyakorlata, miszerint bizonyos időközönként a világiak számára tíznapos meditációs elvonulásokat szerveznek, ahol szerzetesi körülmények között élnek, és rendszerint egy gyakorlott buddhista szerzetes, vagy világi meditációs mester irányítása alatt történnek a dolgok.  ↩


Váljon minden lény javára.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.