Ekkor a Tiszteletreméltó Ánanda a Tiszteletreméltó Száriputtához ment, és udvariasan köszöntötték egymást. A barátságos üdvözlés és meghajlás után leült melléje. Ahogy ott ült, így szólt Tiszteletreméltó Száriputtához:
– Száriputta barátom! Képes-e elérni a szerzetes olyan összpontosítást, amiben nem érzékeli a földet földként; sem a vizet vízként; sem a tüzet…; sem a szelet…; sem a végtelen teret…; sem a végtelen tudat dimenzióját…; sem a semmi dimenzióját…; sem a sem érzékelés, sem nem érzékelés dimenzióját…; sem ezt a világot…; sem az elkövetkezendő világot elkövetkezendő világként, de még mindig érzékelő marad?
– Igen Ánanda barátom, képes…
– De, Száriputta barátom! Hogyan képes elérni a szerzetes olyan összpontosítást, amiben nem érzékeli a földet földként; (…) sem az elkövetkezendő világot elkövetkezendő világként, de még mindig érzékelő marad?
– Ánanda barátom! Egyszer, amikor épp itt tartózkodtam Szávatthíban a Vak Ember ligetében, elértem egy ilyen összpontosítást úgy, hogy nem érzékeltem a földet földként; (…) sem az elkövetkezendő világot elkövetkezendő világként, de még mindig érzékelő maradtam.
– Száriputta barátom! De mit érzékeltél akkor?
– ‘A létesülés megszűntét - a megszabadulást; a létesülés megszűntét - a megszabadulást’. Ánanda barátom! Egy érzékelés keletkezett bennem, míg egy másik érzékelés megszűnt. Épp úgy, ahogy egy lángoló fadarabnál, az egyik láng felkél, míg a másik láng eltűnik, mégis ‘a létesülés megszűnte – a megszabadulás; a létesülés megszűnte – a megszabadulás’; egy érzékelés keletkezett bennem, míg egy másik érzékelés megszűnt. Akkor érzékeltem ‘a létesülés megszűntét – a megszabadulást’.