Fordította: Pressing Lajos (info)

DN 1, PTS D I 1

A magyar szöveg forrása: Bodhi, Bhikkhu: Brahmajāla Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója. Orient Press Kiadó, Budapest, 1993. Online Forrás: Buddhista Misszió

Share this with Google Plus Share this with Facebook Share this with Twitter Email this Share with other...

DN 1 Brahmajāla Sutta

A nézetek mindent felölelő hálója

Tartalom:

I. A vándoraszkétákról

(Paribbājakakathā)

Így hallottam. Egy alkalommal a Magasztos a Rājagaha és Nālandā közötti országúton utazott bhikkhuk egy nagy társasága kíséretében, körülbelül úgy ötszáz bhikkhuval együtt. Egyidejűleg a vándoraszkéta Suppiya is a Rājagaha és Nālandā közötti országúton haladt tanítványával, az ifjú Brahmadattával. Útközben a vándoraszkéta Suppiya többféle indokkal szidalmazta a Buddhát, a Dhammát és a Sanghát. tanítványa, az ifjú Brahmadatta azonban többféle okból dicsérte a Buddhát, a Dhammát és a Sanghát. Így ezek ketten, mester és tanítvány, lépésről lépésre követték a Magasztost és a bhikkhuk társaságát, miközben egymásnak homlokegyenest ellentmondó állításokat hangoztattak.

Ezt követően a Magasztos a bhikkhuk társaságával együtt betért az Ambalaṭṭhika kertben lévő királyi pihenőházba, hogy ott éjszakázzanak. A vándoraszkéta Suppiya tanítványával, az ifjú Brahmadattával együtt ugyancsak betért az Ambalaṭṭhika kertben lévő királyi pihenőházba, hogy ott töltsék az éjszakát. A vándoraszkéta Suppiya itt is többféle indokkal szidalmazta a Buddhát, a Dhammát és a Sanghát, míg tanítványa, az ifjú Brahmadatta többféle okból dicsérte azokat. Így ezek ketten, mester és tanítvány, együtt időztek, miközben egymásnak homlokegyenest ellentmondó állításokat hangoztattak.

Amikor hajnalodott, a bhikkhuk egy része felkelés után a pavilonban gyülekezett. Miután leültek, a következő beszélgetés alakult ki közöttük: „Csodálatos és bámulatra méltó, testvérek, hogy a Magasztos, aki tud és lát, a Tiszteletreméltó, a tökéletesen megvilágosodott Buddha, milyen mély alapossággal átvilágította a lények hajlamainak a sokféleségét. Ez a vándoraszkéta Suppiya ugyanis többféle indokkal szidalmazta a Buddhát, a Dhammát és a Sanghát, míg saját tanítványa, az ifjú Brahmadatta többféle okból dicsérte ezeket. Ezek ketten, mester és tanítvány, lépésről lépésre követték a Magasztost és a bhikkhuk társaságát, miközben egymásnak homlokegyenest ellentmondó állításokat hangoztattak.”

Ekkor a Magasztos, felismerve, hogy milyen fordulatot vett a beszélgetésük, belépett a pavilonba, leült az előkészített helyre, és így szólította meg a bhikkhukat: „Miféle beszélgetést folytattatok éppen most, bhikkhuk? Mi volt társalgásotok témája?”

A bhikkhuk így válaszoltak: „Amikor feljött a hajnal, Urunk, felkelés után összegyűltünk a pavilonban. Miután leültünk, a következő beszélgetés alakult ki közöttünk: ‘Csodálatos és bámulatra méltó, testvérek, hogy a Magasztos, aki tud és lát, a tiszteletreméltó, a tökéletesen megvilágosodott Buddha, milyen mély alapossággal átvilágította a lények hajlamainak a sokféleségét. Ez a vándoraszkéta Suppiya ugyanis többféle indokkal szidalmazta a Buddhát, a Dhammát és a Sanghát, míg saját tanítványa, az ifjú Brahmadatta többféle okból dicsérte ezeket. Ezek ketten, mester és tanítvány, lépésről lépésre követték a Magasztost és a bhikkhuk társaságát, miközben egymásnak homlokegyenest ellentmondó állításokat hangoztattak.’ Ez a beszélgetés folyt éppen közöttünk, Urunk, amikor a Magasztos megérkezett.”

„Nos, bhikkhuk, ha mások szidalmaznak engem, szidalmazzák a Dhammát, vagy szidalmazzák a Sanghát, nem szabad, hogy szívetekben teret engedjetek a neheztelésnek, a nemtetszésnek, vagy az ellenük irányuló gyűlöletnek. Ha ugyanis ilyen helyzetben megharagudnátok, vagy felizgatnátok magatokat, csak saját magatok számára állítanátok akadályt. Ha megharagudnátok, vagy felizgatnátok magatokat, amikor mások szidalmaznak bennünket, vajon képesek lennétek-e felismerni, hogy állításaik igazak-e, vagy hamisak?”

„Bizonyára nem, Urunk.”

„Ha tehát, bhikkhuk, mások szidalmaznak engem, szidalmazzák a Dhammát, vagy szidalmazzák a Sanghát, fel kell fednetek, hogy hol tévednek, és ki kell mutatnotok a tévedést, a következő módon szólva: ‘Ilyen és ilyen okból ez téves, ez nem igaz, ilyesmi nem jellemző ránk, ilyesmivel nem találkozni közöttünk.”’

„Ha pedig, bhikkhuk, mások dicsérnek engem, dicsérik a Dhammát, vagy dicsérik a Sanghát, nem szabad, hogy szívetekben teret engedjetek a diadalmámornak, az örvendezésnek és az ujjongásnak. Ha ugyanis ilyen helyzetben diadalmámor, örvendezés és ujjongás töltene el benneteket, csak a saját magatok számára állítanátok akadályt. Ha mások dicsérnek engem, dicsérik a Dhammát, vagy dicsérik a Sanghát, akkor ami tény, azt egyszerűen tényként kell tudomásul venni, a következő módon szólva: ‘Ilyen és ilyen okból ez tény, ez igaz, valóban jellemző ránk az ilyesmi, valóban található közöttünk ilyesmi.”’

II. Az erények elemzése

1. Az erényekről szóló rövid fejezet

(Cūḷasīla)

„Nos, szerzetesek, pusztán az erkölcsi kiválóság apró és jelentéktelen dolgai azok, amelyekre a világi hivatkozhat, amikor a Tathāgatát dicséri. És melyek ezek az apró és jelentéktelen dolgok, a puszta erkölcsi kiválóságnak ezek a kisebb részletei, amelyekre hivatkozhat?”

,,’Elhagyván az élet pusztítását, a Gotama remete tartózkodik az élet pusztításától. Félretette a botot és a kardot, és lelkiismeretesen él, telve kedvességgel és részvéttel valamennyi élő lény javára.’ Ilyen módon beszélhetne a világi, bhikkhuk, amikor a Tathāgatát dicséri.

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Elhagyván annak elvételét, amit nem adtak, a Gotama remete tartózkodik annak elvételétől, ami nincs neki odaadva. Csak azt várva és fogadva el, amit önként adnak a számára, szívében becsületesen és egyenesen él.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Elhagyván a szemérmetlen életet, a Gotama remete szűziesen él. Távol tartja magát [a nőktől], és tartózkodik a szexuális közösülés közönséges gyakorlatától.”’

„Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Elhagyván a hamis beszédet, a Gotama remete tartózkodik a hamisságtól. Kizárólag az igazat szólja, önmagát az igazságnak szentelve él; szavahihető és megbízható, a világon senkit sem csap be.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Elhagyván a rágalmazást, a Gotama remete tartózkodik a rágalmazástól. Nem ismétli el máshol, amit itt hallott, hogy ezzel másokat szembeállítson az itteniekkel; s nem ismétli el itt, amit máshol hallott, hogy ezzel az itteni embereket szembeállítsa amazokkal. Ehelyett a megosztottak összebékítője és a barátság előmozdítója. Minthogy az egyetértésnek örül, azt szereti, azon örvendezik, csakis olyan szavakat mond, amelyek egyetértésre szólítanak.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Elhagyván a durva beszédet, a Gotama remete tartózkodik a durva beszédtől. Csak olyan szavakat használ, amelyek kedvesek, a fülnek kellemesek, megnyerőek, szívhez szólóak, udvariasak, szeretetre méltóak és a legkülönfélébb emberek számára is elfogadhatóak.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Elhagyván a semmitérő fecsegést, a Gotama remete tartózkodik a semmitérő fecsegéstől. Csak a megfelelő időben beszél, s csakis arról, ami tényleges; a jóról szól, a Dhammáról és az Ösvényről. Szavait érdemes kincsként megbecsülni: a szükséges időben hangzanak el, megfelelő indokok állnak mögöttük, világosak és határozottak, és a jóra vonatkoznak.”’

„Vagy pedig ezt mondhatná: ’A Gotama remete tartózkodik a magok és a növényi élet károsításától.

Csak a nap egyik szakaszában étkezik, éjszaka nem vesz magához eledelt és nem eszik arra alkalmatlan időpontokban.

Tartózkodik a tánctól, az énekléstől, a hangszeres zenétől, és a hívságos műsorok megtekintésétől.

Tartózkodik virágfüzérek viselésétől, önmaga illatszerekkel való ékesítésétől és kenőcsökkel való szépítgetésétől.

Tartózkodik a magas és fényűző ágyaktól és ülőhelyektől.

Tartózkodik az arany és ezüst elfogadásától.

Tartózkodik a nyers gabona, nyers hús, asszonyok és lányok, rabszolgák és rabszolganők, kecskék és juhok, baromfiak és disznók, elefántok, marhák, lovak és kancák elfogadásától.

Tartózkodik a földek és birtokok elfogadásától.

Tartózkodik attól, hogy megbízásokat teljesítsen, vagy üzeneteket közvetítsen.

Tartózkodik attól, hogy hamis súlyokkal, hamis fémekkel, vagy hamis mérőeszközökkel foglalkozzon.

Tartózkodik a vesztegetés, szélhámosság és rászedés útján történő csalástól.

Tartózkodik a megcsonkítástól, kivégzéstől, bebörtönzéstől, rablástól, fosztogatástól, és erőszakos cselekményektől.’ Ilyen módon beszélhetne a világi, bhikkhuk, amikor a Tathāgatát dicséri.”

2. Az erényről szóló középső fejezet

(Majjhimasīla)

„Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, kárt tesznek a magokban és a növényi életben – a gyökérről, tőről, kocsányról, oltványról és magról szaporodó növényekben –, addig a Gotama remete tartózkodik a magok és a növényi élet károsításától.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, élvezik a felhalmozott javakat, mint amilyenek pl. a felhalmozott ételek és italok, díszek, hintók, ágyneműk, illatszerek és élelmiszerek –, addig a Gotama remete tartózkodik a felhalmozott javak felhasználásától.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ’Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, hívságos műsorokat látogatnak, mint amilyenek a következők:

Táncos, dalos, vagy hangszeres zenét bemutató műsorok;
színházi előadások;
ballada recitálások;
tapssal, cimbalommal és ütős hangszerekkel előadott zeneszámok; művészeti kiállítások;
akrobata mutatványok;
elefánt-, ló-, bölény-, bika-, kos-, kecske-, kakas- és szárnyasviadalok; harci bemutatók, seregszemlék, csatasorok és katonai díszszemlék -,

addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen hívságos műsorok megtekintésétől.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ’Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, résztvesznek a következő játékokban és szórakozásokban:1

aṭṭhapada [egy nyolcszor nyolcas sakktáblán játszott játék];
dasapada [tízszer tizes táblán játszott játék];
ākāsa [hasonló játék, de a táblát csak a levegőbe képzelik];
parihārapatha [ugróiskola, a földre egy ábrát rajzolnak, s az üres helyeken kell végigugrálni, elkerülve a vonalakat]; santika [a darabkákat egy halomba rakják, s úgy kell elvenni, majd visszahelyezni őket, hogy a halom ne mozduljon el]; khalika [kockajáték];
ghaṭika [egy rövid vesszőt kell eltalálni egy hosszúval];
salākahattha [olyan játék, ahol a kezet festékbe mártják, s a festéket a földre, vagy a falra fröcskölik. A résztvevők feladata, hogy elefánt, ló, stb. alakját fedezzék fel benne]; akkha [labdajáték];
pangacīra [levelekből készített játékcsövön fújni keresztül];
vankaka [miniatűr játékekével szántani];
mokkhacika [bukfenceket hányni];
cingulika [papír szélmalommal játszani];
pattāḷaka [játékszerszámokkal játszani];
rathaka [játékszekerekkel játszani];
dhanuka [játék íjakkal játszani];
akkharika [a levegőbe, vagy a játékos hátára írott betűket kell kitalálni];
manesika [ki kell találni mások gondolatait];
yathāvajja [fogyatékosságok utánzásából álló játék] –,

addig a Gotama remete tartózkodik ezektől a játékoktól és szórakozásoktól.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ’Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, magas és fényűző fekvő- és ülőhelyek használatát élvezik, mint amilyenek például:

a tágas díványok;
a trónusok, karfáikon faragott állatfigurákkal;
a hosszú szőrű ágytakarók;
a többszínű, összefércelt ágytakarók;
a fehér gyapjú ágytakarók;
a virágokkal hímzett gyapjú ágytakarók;
a pehellyel töltött paplanok;
állatfigurákkal hímzett gyapjútakarók;
egyik, vagy mindkét oldalán prémes gyapjútakarók;
drágakövekkel kihímzett ágyterítők;
selyemtakarók;
tánctermi szőnyegek;
elefánt- és lótakarók, vagy hintószőnyegek;
antilopbőrből készült takarók;
kadali-szarvas irhájából készült finom takarók;
piros fejvédő ernyővel ellátott takarók;
a fejnél és lábnál vörös párnával ellátott díványok –,

addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen magas és fényűző fekvő- és ülőhelyek használatától.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, önmaguk ékesítésének és szépítgetésének olyan eszközeit alkalmazzák, mint például: illatos púderek testbe dörzsölése, olajos masszírozás, illatszeres vízben történő mosakodás, a végtagok gyúrása, tükrök, balzsamok, virágfüzérek, illatszerek, kenőcsök, arcporok, arcfestékek, nyakláncok, főkötők, díszes sétapálcák, cizellált orvosságos szelencék, tőrök, napernyők, ékes saruk, turbánok, ékkövek, jakfarok légycsapók, széles szegélyű fehér köntösök –, addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen ékesítő és szépítő szerek használatától.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, résztvesznek olyan haszontalan fecsegésekben, mint amilyen: a királyokról, tolvajokról és államminiszterekről folyó beszéd; a hadseregekről, veszélyekről és háborúkról folyó beszéd; az ételekről, italokról, ruházatról és lakásokról folyó beszéd; a virágfüzérekről és illatszerekről folyó beszéd; a rokonokról, kocsikról, falvakról, városokról, nagyvárosokról, és országokról folyó beszéd; a nőkről való beszéd és a hősökről való beszéd; az utcai csevegés és a kútnál folyó fecsegés; az utóbbi napokban elhunytakról folyó beszéd; a kósza pletykák; a világról és a tengerről folyó spekulációk; a nyereség és veszteség körül folyó beszéd –, addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen haszontalan fecsegéstől.’2

Vagy pedig ezt mondhatná: ’Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, perlekedő vitákba bocsátkoznak, [ilyesmiket mondva egymásnak]:

„Te nem érted ezt a tant és ezt a gyakorlatrendszert. Én vagyok az, aki érti ezt a tant és ezt a gyakorlatrendszert.” „Hogyan is érthetnéd te ezt a tant és gyakorlatrendszert?” „Te a hibás utat gyakorlod. Én gyakorlom a helyes ösvényt.”
„Én következetes vagyok. Te következetlen vagy.”
„Amit először kellett volna mondani, azt mondtad utoljára, amit utoljára kellett volna mondani, azt mondtad először.” „Amit ilyen nagy nehezen sikerült kigondolnod, az meg van cáfolva.” „A tanod meg van cáfolva, vereséget szenvedtél. Menj, próbáld meg menteni, amit még lehet a tanításodból, vagy bogozd ki magad most, ha tudod” –,

addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen perlekedő vitatkozástól.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, utasítások végrehajtásában és üzenetek közvetítésében vesznek részt királyok, államminiszterek, khattiyák, brahminok, kereskedők vagy ifjak számára, [akik eképpen utasítgatják őket]: „Menj ide, menj oda, tedd ezt, hozd azt onnan ide” –, addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen üzenetek és utasítások végrehajtásától.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, ármánykodásokban vesznek részt, másokat kibeszélnek, lekicsinyelnek és befeketítenek, hasznot haszonra halmozva, addig a Gotama remete tartózkodik az ilyesfajta ármánykodástól és beszédtől.’3 Ilyen módon beszélhetne a világi, bhikkhuk, amikor a Tathāgatát dicséri.”

3. Az erényről szóló hosszú fejezet

(Mahāsīla)

„Vagy pedig ezt mondhatná: ’Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, a megélhetés helytelen eszközeivel keresik meg kenyerüket, olyan alantas mesterségekkel, mint amilyen:4

hosszú élet, vagyon stb., vagy ezek fordítottjának prófétálása
a személy végtagjaiból, lábáról, tenyeréből stb.;
jóslás ómenek és jelek alapján;
jóslatokba bocsátkozás villámlás és más égi tünemények alapján;
baljóslatú álmok értelmezése;
jövendölés a test jelei alapján;
jóslás egérrágta ruhák jeleiből;
tűzáldozat felajánlása;
áldozat felajánlása merőkanálból;
hüvelyesek, rizspor, rizsszemek, ghí és olaj áldozati felkínálása
az isteneknek;
a szájból történő áldozati felajánlás;
véráldozat felajánlása az isteneknek;
jövendölés az ujjhegyek alapján;
annak meghatározása, hogy vajon egy tervezett ház, vagy kert
elhelyezkedése kedvező-e;
jóslatok készítése az államhivatalnokok részére;
démonok idézése a temetőben;
kísértetek idézése;
a vályogházban élők által kiejtendő varázsigék ismerete;
kígyóbűvölés;
a mérgekkel, skorpióval, patkánnyal, madárral, varjakkal kapcsolatos
mesterkedés;
az emberek élettartamára vonatkozó jövendölés;
a nyílvesszőtől való védelmet szolgáló varázsigék recitálása;
az állatok nyelvének megértését szolgáló varázsigék recitálása –,

addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen helytelen megélhetési eszközöktől, az ilyen alantas mesterségektől.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, a megélhetés helytelen eszközeivel keresik meg a kenyerüket, olyan alantas mesterségekkel, mint amilyen a következő felsorolásban szereplő tételek színe, formája és egyéb sajátosságai jelentőségének értelmezése annak meghatározása céljából, hogy vajon azok szerencsét, vagy balszerencsét hoznak-e tulajdonosuknak: drágakövek, ruhák, botok, kardok, lándzsák, íjak, nyilak, más fegyverek, asszonyok, férfiak, fiúk, lányok, rabszolgák, rabszolganők, elefántok, lovak, bölények, bikák, tehenek, kecskék, kosok, baromfiak, fürjek, iguánák, fülbevalók [vagy ház-oromzat], teknősbékák és más állatok –, addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen helytelen megélhetési eszközöktől, az ilyen alantas mesterségektől.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ’Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, a megélhetés helytelen eszközeivel keresik meg kenyerüket, olyan alantas mesterségekkel, mint amilyen a jóslatokba bocsátkozás arra vonatkozóan, hogy milyen hatással jár, ha:

a király előrenyomul;
a király visszatér;
a mi királyunk támad és az ellenfél királya visszavonul;
az ellenfél királya támad és a mi királyunk visszavonul;
a mi királyunk győz és az ellenfél királya vereséget szenved;
az ellenfél királya győz és a mi királyunk vereséget szenved;
így ér el győzelmet az egyik és szenved vereséget a másik –,

addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen helytelen megélhetési eszközöktől, az ilyen alantas mesterségektől.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, a megélhetés helytelen eszközeivel keresik meg kenyerüket, olyan alantas mesterségekkel, mint amilyen a jóslás arra vonatkozóan, hogy holdfogyatkozás lesz, napfogyatkozás lesz, egy csillagkép fogyatkozása következik; a Nap és a Hold megszokott pályájukon fognak haladni; a Nap és a Hold pályájában rendellenesség fog mutatkozni; a csillagképek a maguk megszokott pályáján fognak haladni; a jegyek mozgásában rendellenesség jelentkezik; meteorhullás lesz; égi fényjelenségek fognak mutatkozni; földrengés lesz; földmorajlás lesz; a Nap, a Hold, vagy a csillagképek felkelése, lenyugvása, elsötétedése, vagy felragyogása van készülőben; ilyen és ilyen hatása lesz a holdfogyatkozásnak, ilyen és ilyen hatása lesz a napfogyatkozásnak, …[és így tovább, egészen odáig, hogy] ez és ez lesz az eredménye a Nap, a Hold és a csillagképek felkelésének, lenyugvásának, elsötétedésének és felragyogásának –, addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen helytelen megélhetési eszközöktől, az ilyen alantas mesterségektől.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, a megélhetés helytelen eszközeivel keresik meg kenyerüket, olyan alantas mesterségekkel, mint amilyen: bőséges eső, aszály, jó termés, éhínség, biztonság, veszély, járvány, egészség jövendölése; vagy pedig számlálással, számítással, számolgatással, versek alkotásával és a világról való spekulációval keresik meg megélhetésüket –, addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen helytelen megélhetési eszközöktől, az ilyen alantas mesterségektől.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, a megélhetés helytelen eszközeivel keresik meg kenyerüket, olyan alantas mesterségekkel, mint amilyen: a házasságkötés számára alkalmas időpontok kijelölése, mind azokban az esetekben, ahol a menyasszonyt hozzák a házhoz, mind azokban, ahol érte mennek; az eljegyzés, vagy válás számára alkalmas időpontok kijelölése; pénz bevétele, vagy kiadása szempontjából kedvező időpontok kijelölése; varázsigék recitálása emberek szerencséssé, vagy szerencsétlenné tétele céljából; meddő nők petesejtjeinek megfiatalítása; varázsigék mondása emberek nyelvének megkötése, állkapcsuk megbénítása, a kezeik feletti ellenőrzés elvesztésének előidézése, vagy megsüketítése céljából; kérdésekre válaszoló jóslatok szerzése tükör, kislány, vagy istenek segítségével; a Nap imádása; a Mahābrahmā imádása; a szájból kitörő lángok előidézése; a szerencse istennőjének megidézése –, addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen helytelen megélhetési eszközöktől, az ilyen alantas mesterségektől.’

Vagy pedig ezt mondhatná: ‘Míg egyes tiszteletreméltó remeték és brahminok, miközben a hívek által felajánlott ételen élnek, a megélhetés helytelen eszközeivel keresik meg kenyerüket, olyan alantas mesterségekkel, mint amilyen: ajándékok ígérése az isteneknek különféle kedvezményekért; az ilyen ígéretek beváltása; démonológia; varázsigék mondása egy vályogházba történő belépéskor; férfiasság és impotencia előidézése; házhelyek tervezése és megszentelése; szertartásos szájmosás és szertartásos fürdőzés végzése; áldozati tűz felajánlása; hánytatók, hashajtók, vízhajtók és köptetők adása; orr-, szem-, vagy fül-orvosságok alkalmazása; szemcseppek és gyógykenőcsök alkalmazása; hályogok gyógyítása; sebészeti műtétek végzése; gyermekgyógyászati tevékenységek végzése; orvosságok adása testi betegségek gyógyítása céljából, illetve a betegségek utóhatását megelőző balzsamok alkalmazása –, addig a Gotama remete tartózkodik az ilyen helytelen megélhetési eszközöktől, az ilyen alantas mesterségektől.’

Nos, szerzetesek, ezek azok az apró és jelentéktelen dolgok, a puszta erkölcsi kiválóságnak azok a kisebb részletei, amelyekre a világi hivatkozhat, amikor a Tathāgatát dicséri.”

III. A múltra vonatkozó spekulációk

(Pubbantakappika)

„Vannak, bhikkhuk, más dhammák, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát. És melyek ezek a dhammák?

Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik múltról-spekulálók, akiknek megrögzött nézeteik vannak a múltat illetően, s akik tizennyolcféle alapon különféle konceptuális tételeket állítanak a múlt vonatkozásában. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással állítják fel e tiszteletreméltó remeték és brahminok spekulációikat?

1. Örökkévalóság-tanok

(Sassatavāda), 1–4. nézetek

Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik örökkévalóság-hívők, és akik négyféle alapon az én és a világ örökkévalóságát hirdetik. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással hirdetik e tiszteletreméltó remeték és brahminok a nézeteiket?

Az első esetben, bhikkhuk, a remete, vagy brahmin lelkesedése, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított (megtisztított, átvilágított, folttalan és szennyeződésektől mentes)5 tudata segítségével felidézi számtalan múltbeli életét: vagyis [felidéz] egy születést, két születést, három, négy, vagy öt születést; tíz, húsz, harminc, negyven, vagy ötven születést; száz, ezer, vagy százezer születést; sok száz születést, sok ezer születést, sok százezer születést. [Felidézi, hogy] ‘Akkor ez volt a nevem, ilyen törzsbe tartoztam, ilyen volt a megjelenésem; ilyen volt a táplálékom, ilyen volt az öröm- és fájdalomtapasztalásom, ilyen volt az élettartamom. Onnan elmúlva, amott létesültem újra. Ott pedig ez volt a nevem, ilyen törzsbe tartoztam, ilyen volt a megjelenésem; ilyen volt a táplálékom, ilyen volt az öröm- és fájdalomtapasztalásom, ilyen volt az élettartamom. Amonnan elmúlva, itt létesültem újra.’ Így idézi fel számtalan múltbeli életét, azok részleteivel és módozataival egyetemben.

Ezután így szól: ‘Az én és a világ örökkévaló, terméketlen, rendíthetetlen, mint a hegycsúcs, szilárdan álló, mint egy oszlop. S bár ezek a lények kóborolnak és vándorolnak [a létesülés körforgásában], elmúlnak és újralétesülnek, az én és a világ ugyanaz marad, mint maga az örökkévalóság. Mi az indok? Az, hogy én, lelkesedésem, igyekezetem, odaadásom, szorgalmam és megfelelő elmélkedésem révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jutottam el, hogy ilymódon összpontosított tudatommal képessé váltam számtalan múltbeli élet felidézésére, azok részleteivel és módozataival egyetemben. Ezen okból tudom: az én és a világ örökkévaló, terméketlen, rendíthetetlen, mint a hegycsúcs, szilárdan álló, mint egy oszlop. És bár ezek a lények kóborolnak és vándorolnak [a létesülés körforgásában], elmúlnak és újralétesülnek, az én és a világ mégis ugyanaz marad, mint maga az örökkévalóság.’

Ez, bhikkhuk, az első eset.

És vajon a második esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz örökkévalóság-hívő, s tartja az ént és a világot örökkévalónak valamely tiszteletreméltó remete és brahmin?

Nos, bhikkhuk, a remete, vagy brahmin lelkesedése, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével felidézi számtalan múltbeli életét: vagyis [felidézi összes múltbeli életét] a világ összehúzódásának és kitágulásának egy világkorszakára, két, három, négy, öt, tíz világkorszakára [visszamenőleg].6 [Felidézi, hogy] ‘Akkor ez volt a nevem, ilyen törzsbe tartoztam, ilyen volt a megjelenésem; ilyen volt a táplálékom, ilyen volt az öröm- és fájdalomtapasztalásom, ilyen volt az élettartamom. Onnan elmúlva, amott létesültem újra. Ott pedig ez volt a nevem, ilyen törzsbe tartoztam, ilyen volt a megjelenésem; ilyen volt a táplálékom, ilyen volt az öröm- és fájdalomtapasztalásom, ilyen volt az élettartamom. Amonnan elmúlva, itt létesültem újra.’ Így idézi fel számtalan múltbeli életét, azok részleteivel és módozataival egyetemben.

Ezután így szól: ‘Az én és a világ örökkévaló, terméketlen, rendíthetetlen, mint a hegycsúcs, szilárdan álló, mint egy oszlop. S bár ezek a lények kóborolnak és vándorolnak [a létesülés körforgásában], elmúlnak és újralétesülnek, az én és a világ ugyanaz marad, mint maga az örökkévalóság. Mi az indok? Az, hogy én, lelkesedésem, igyekezetem, odaadásom, szorgalmam és megfelelő elmélkedésem révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jutottam el, hogy ilymódon összpontosított tudatommal képessé váltam több világkorszaknyi múltbeli élet felidézésére, azok részleteivel és módozataival egyetemben. Ezen okból tudom: az én és a világ örökkévaló, terméketlen, rendíthetetlen, mint a hegycsúcs, szilárdan álló, mint egy oszlop. És bár ezek a lények kóborolnak és vándorolnak [a létesülés körforgásában], elmúlnak és újralétesülnek, az én és a világ mégis ugyanaz marad, mint maga az örökkévalóság.’

Ez, bhikkhuk, a második eset.

És vajon a harmadik esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz örökkévalóság-hívő, s tartja az ént és a világot örökkévalónak valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin?

Nos, bhikkhuk, a remete, vagy brahmin lelkesedése, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével felidézi számtalan múltbeli életét: vagyis [felidézi összes múltbeli életét] a világ összehúzódásának és kitágulásának tíz világkorszakára, húsz, harminc, vagy negyven világkorszakára [visszamenőleg]. [Felidézi, hogy] ‘akkor ez volt a nevem, ilyen törzsbe tartoztam, ilyen volt a megjelenésem; ilyen volt a táplálékom, ilyen volt az öröm- és fájdalomtapasztalásom, ilyen volt az élettartamom. Onnan elmúlva, amott létesültem újra. Ott pedig ez volt a nevem, ilyen törzsbe tartoztam, ilyen volt a megjelenésem; ilyen volt a táplálékom, ilyen volt az öröm- és fájdalomtapasztalásom, ilyen volt az élettartamom. Amonnan elmúlva, itt létesültem újra.’ Így idézi fel számtalan múltbeli életét, azok részleteivel és módozataival egyetemben.

Ezután így szól: ‘Az én és a világ örökkévaló, terméketlen, rendíthetetlen, mint a hegycsúcs, szilárdan álló, mint egy oszlop. S bár ezek a lények kóborolnak és vándorolnak [a létesülés körforgásában], elmúlnak és újralétesülnek, az én és a világ ugyanaz marad, mint maga az örökkévalóság. Mi az indok? Az, hogy én, lelkesedésem, igyekezetem, odaadásom, szorgalmam és megfelelő elmélkedésem révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jutottam el, hogy ilymódon összpontosított tudatommal képessé váltam több tíz világkorszaknyi múltbeli élet felidézésére, azok részleteivel és módozataival egyetemben. Ezen okból tudom: az én és a világ örökkévaló, terméketlen, rendíthetetlen, mint a hegycsúcs, szilárdan álló, mint egy oszlop. És bár ezek a lények kóborolnak és vándorolnak [a létesülés körforgásában], elmúlnak és újralétesülnek, az én és a világ mégis ugyanaz marad, mint maga az örökkévalóság.’

Ez, bhikkhuk, a harmadik eset.

És vajon a negyedik esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz örökkévalóság-hívő, s tartja az ént és a világot örökkévalónak valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin?

Nos, bhikkhuk, van olyan remete, vagy brahmin, aki racionalista, kutató. Az ilyen okfejtésből kovácsolja ki, vizsgálódásaiból vezeti le, saját gondolatmenete szerint fogalmazza meg nézeteit, ilyenformán: ‘Az én és a világ örökkévaló, terméketlen, rendíthetetlen, mint a hegycsúcs, szilárdan álló, mint egy oszlop. S bár ezek a lények kóborolnak és vándorolnak [a létesülés körforgásában], elmúlnak és újralétesülnek, az én és a világ ugyanaz marad, mint maga az örökkévalóság.’

Ez, bhikkhuk, a negyedik eset.

E négyféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy ama örökkévalóság-hívő remeték és brahminok az én és a világ örökkévalóságát állítsák. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki az én és a világ örökkévalóságát állítja, csak e négyféle alapon, vagy azok valamelyikéből kiindulva állíthatja ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

2. A részleges örökkévalóság tanai

(Ekaccasassatavāda), 5–8. nézetek

„Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik bizonyos dolgok vonatkozásában örökkévalóság-hívők, más dolgok vonatkozásában nem örökkévalóság-hívők, és akik négyféle alapon azt hirdetik, hogy az én és a világ részben örökkévaló, részben nem örökkévaló. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással hirdetik e tiszteletreméltó remeték és brahminok a nézeteiket?

Eljön az idő, bhikkhuk, amikor egy hosszú időszak eltelte után ez a világ összehúzódik [felbomlik]. Amíg a világ összehúzódik, a lények legnagyobb része az Ābhassara Brahma-világban7 születik újjá. Ott időznek, tudatból létrehozottan, elragadtatottsággal táplálkozva, önmagukban világítóan, a levegőn át mozogva, dicsőségben lakozva. És így maradnak egy nagyon-nagyon hosszú időszakon keresztül.

Azonban előbb-utóbb, egy hosszú időszak eltelte után eljön az idő, bhikkhuk, amikor ez a világ elkezd ismét kiterjedni. Miközben a világ tágul, megjelenik Brahmā üres palotája. Ekkor egy bizonyos lény élettartama kimerülése, vagy érdemei kimerülése folytán elmúlik az Ābhassara síkról, és a Brahmā üres palotájában létesül újjá. Ott időzik, tudatból létrehozottan, elragadtatottsággal táplálkozva, önmagában világítóan, a levegőn át mozogva, dicsőségben lakozva. És így marad egy nagyon-nagyon hosszú időszakon keresztül.

Ezután, mivel már olyan hosszú ideig tartózkodott ott egyedül, kielégületlenség és izgatottság alakul ki benne, [és eképpen sóvárog]: ‘Ó, bárcsak más lények is lennének ezen a helyen!’ Abban a pillanatban, élettartamuk, vagy érdemeik kimerülése folytán bizonyos más lények is elmúlnak az Ābhassara síkról, és a Brahmā üres palotájában, az ő társaságában létesülnek újra. Ott időznek, tudatból létrehozottan, elragadtatottsággal táplálkozva, önmagukban világítóan, a levegőn át mozogva, dicsőségben lakozva. És így maradnak egy nagyon-nagyon hosszú időszakon keresztül.

Erre föl az a lény, aki elsőként létesült ott újra, így gondolkodik magában: ‘Én vagyok Brahmā, a nagy Brahmā, a Győzedelmes, a Legyőzhetetlen, a Mindent Látó, a Hatalom Letéteményese, az Úr, az Alkotó és Teremtő, a Legfőbb Lény, az Elrendelő, a Mindenható, Atyja mindazoknak, akik vannak és lesznek. Ezeket a lényeket pedig én teremtettem. Milyen alapon? Mert először én óhajtottam: „Ó, bárcsak más lények is lennének ezen a helyen!” És miután e döntést meghoztam, e lények most íme, megjelentek.’

A lények pedig, akik őutána létesültek ott újjá, a következőképpen gondolkodnak: ‘Ez kell, hogy legyen Brahmā, a nagy Brahmā, a Győzedelmes, a Legyőzhetetlen, a Mindent Látó, a Hatalom Letéteményese, az Úr, az Alkotó és Teremtő, a Legfőbb Lény, az Elrendelő, a Mindenható, Atyja mindazoknak, akik vannak és lesznek. Minket pedig ő teremtett. Mi ennek az alapja? Mert látjuk, hogy ő volt itt előbb, és mi őutána jelentünk meg itt.’

Persze, bhikkhuk, az a lény, aki először létesült ott újra, hosszabb élettel, nagyobb szépséggel és nagyobb hatalommal rendelkezik, mint azok a lények, akik őutána létesültek ott.

Ezután, bhikkhuk, az történik, hogy egy bizonyos lény elmúlik arról a síkról, és újraszületik ebben a világban. Miután megjelent ebben a világban, a családi tűzhely mellől az otthontalanságba távozik. Amikor pedig visszavonult, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével képessé válik a közvetlenül megelőző életének felidézésére, anélkül azonban, hogy ennél korábbra vissza tudna emlékezni. Azután így szól: ‘Minket ő, Brahmā, a nagy Brahmā, a Győzedelmes, a Legyőzhetetlen, a Mindent Látó, a Hatalom Letéteményese, az Úr, az Alkotó és Teremtő, a Legfőbb Lény, az Elrendelő, a Mindenható teremtett, aki Atyja mindazoknak, amik vannak és lesznek. Ő állandó, szilárd, örökkévaló, nincs kitéve változásnak, s ugyanaz marad, mint maga az örökkévalóság. Mi azonban, akik őáltala lettünk teremtve és jelentünk meg ebben a világban – mi mulandók, változékonyak, rövid életűek vagyunk, s pusztulásra vagyunk ítélve.’

Ez, bhikkhuk, az első eset.

És vajon a második esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin örökkévalóság-hívő bizonyos dolgok vonatkozásában, s nem örökkévalóság-hívő más dolgok vonatkozásában, azt hirdetve, hogy az én és a világ részben örökkévaló, részben nem örökkévaló?

Vannak, szerzetesek, bizonyos istenek, akiket ‘játéktól megromlottaknak’ nevezünk. Ezek az istenek rendkívüli időmennyiséget fordítanak arra, hogy játék és múlatság élvezetében vegyenek részt. Ennek következtében feledékennyé válnak, és miután feledékennyé váltak, elmúlnak arról a síkról.

Ezután, bhikkhuk, az történik, hogy egy bizonyos lény elmúlik arról a síkról, és újraszületik ebben a világban. Miután megjelent ebben a világban, a családi tűzhely mellől az otthontalanságba távozik. Amikor pedig visszavonult, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével képessé válik a közvetlenül megelőző életének felidézésére, anélkül azonban, hogy ennél korábbra vissza tudna emlékezni. Azután így szól: ‘Ama tiszteletreméltó istenek, akik nem játéktól megromlottak, nem fordítanak rendkívüli időmennyiséget arra, hogy játék és múlatság élvezetében vegyenek részt. Ennek következtében nem válnak feledékennyé, s mivel nem válnak feledékennyé, nem is múlnak el arról a síkról. Ezek az istenek állandóak, szilárdak, örökkévalók, nincsenek kitéve változásnak, s ugyanazok maradnak, mint maga az örökkévalóság. Mi azonban játéktól megromlott istenek voltunk. Rendkívüli időmennyiséget fordítottunk arra, hogy játék és múlatság élvezetében vegyünk részt, és ennek következtében feledékennyé váltunk. Amikor feledékennyé váltunk, elmúltunk arról a síkról. Ebben a világban születve, mi most mulandók, változékonyak, rövid életűek vagyunk, s pusztulásra vagyunk ítélve.’

Ez, bhikkhuk, a második eset.

És vajon a harmadik esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin örökkévalóság-hívő bizonyos dolgok vonatkozásában, s nem örökkévalóság-hívő más dolgok vonatkozásában, azt hirdetve, hogy az én és a világ részben örökkévaló, részben nem örökkévaló?

Vannak, szerzetesek, bizonyos istenek, akiket ‘gondolattól megromlottaknak’ nevezünk. Ezek az istenek túlzott irigységgel szemlélik egymást. Ennek következtében tudatukat megrontja az egymás iránti gyűlölet. Amikor tudatukat megrontja a gyűlölet, testük és szellemük kimerül és ennek következtében elmúlnak arról a síkról.

Ezután, bhikkhuk, az történik, hogy egy bizonyos lény elmúlik arról a síkról, és újraszületik ebben a világban. Miután megjelent ebben a világban, a családi tűzhely mellől az otthontalanságba távozik. Amikor pedig visszavonult, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével képessé válik a közvetlenül megelőző életének felidézésére, anélkül azonban, hogy ennél korábbra vissza tudna emlékezni. Azután így szól: ‘Ama tiszteletreméltó istenek, akik nem gondolattól megromlottak, nem szemlélik egymást túlzott irigységgel. Ennek eredményeképpen tudatukat nem rontja meg az egymás iránti gyűlölet, testük és szellemük nem merül ki, és nem múlnak el arról a síkról. Ezek az istenek állandóak, szilárdak, örökkévalók, nincsenek kitéve változásnak, s ugyanazok maradnak, mint maga az örökkévalóság. Mi azonban gondolattól megromlott istenek voltunk. Túlzott irigységgel szemléltük egymást, s ennek következtében tudatunkat megrontotta az egymás iránti gyűlölet. Amikor tudatunkat megrontotta a gyűlölet, testünk és szellemünk kimerült, s ennek következtében elmúltunk arról a síkról. Ebben a világban születve, mi most mulandók, változékonyak, rövid életűek vagyunk, s pusztulásra vagyunk ítélve.’

Ez, bhikkhuk, a harmadik eset.

És vajon a negyedik esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin örökkévalóság-hívő bizonyos dolgok vonatkozásában, s nem örökkévalóság-hívő más dolgok vonatkozásában, azt hirdetve, hogy az én és a világ részben örökkévaló, részben nem örökkévaló?

Nos, bhikkhuk, van olyan remete, vagy brahmin, aki racionalista, kutató. Az ilyen okfejtésből kovácsolja ki, vizsgálódásaiból vezeti le, saját gondolatmenete szerint fogalmazza meg nézeteit, ilyenformán: ‘Az, amit »a szemnek«, »a fülnek«, »az orrnak«, »a nyelvnek« és »a testnek« nevezünk – ez az én magam mulandó, nem tartós, nem örökkévaló, alá van vetve a változásnak. Az azonban, amit »tudatnak« (citta), »értelemnek« (mano) vagy »tudatosságnak« (viññāna) nevezünk – ez az én magam állandó, szilárd, örökkévaló, nincs kitéve változásnak, s ugyanaz marad, mint maga az örökkévalóság.’

Ez, bhikkhuk, a negyedik eset.

E négyféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy ama részleges örökkévalóság-hívő remeték és brahminok az én és a világ részben örökkévaló, részben nem örökkévaló voltát állítsák. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki az én és a világ részben örökkévaló, részben nem örökkévaló voltát állítja, csak e négyféle alapon, vagy azok valamelyikéből kiindulva állíthatja ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

3. A világ véges, vagy végtelen voltára vonatkozó tanítások

(Antānantavāda), 9–12. nézetek

„Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik kiterjedés központúak,8 és akik négyféle alapon azt hirdetik, hogy a világ véges, vagy végtelen. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással hirdetik e tiszteletreméltó remeték és brahminok a nézeteiket?

Az első esetben, bhikkhuk, a remete, vagy brahmin lelkesedése, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével a világot végesnek észlelve időzhet. Ekkor így szól: ‘A világ véges és behatárolt. Mi az indok? Az, hogy a szellemi összpontosítás olyan fokára jutottam el, ahol a világot végesnek észlelve időzöm. Ezen okból tudom: a világ véges és behatárolt.’

Ez, bhikkhuk, az első eset.

És vajon a második esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz kiterjedés központú, s tartja a világot végesnek, vagy végtelennek valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin?

Nos, bhikkhuk, a remete, vagy brahmin lelkesedése, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével a világot végtelennek észlelve időzhet. Ekkor így szól: ‘A világ végtelen és határtalan. Mi az indok? Az, hogy a szellemi összpontosítás olyan fokára jutottam el, ahol a világot végtelennek észlelve időzöm. Ezen okból tudom: a világ végtelen és határtalan.’

Ez, bhikkhuk, a második eset.

És vajon a harmadik esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz kiterjedés központú, s tartja a világot végesnek, vagy végtelennek valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin?

Nos, bhikkhuk, a remete, vagy brahmin lelkesedése, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével a világot felfelé és lefelé végesnek, keresztben azonban végtelennek észlelve időzhet. Ekkor így szól: ‘A világ véges is, meg végtelen is. Azok a remeték és brahminok, akik a világ végességét és behatároltságát hirdetik, hamisan szólnak; s hamisan szólnak azok a remeték és brahminok is, akik a világot végtelennek és határtalannak tartják. Mi az indok? Az, hogy a szellemi összpontosítás olyan fokára jutottam el, ahol a világot felfelé és lefelé végesnek, keresztben azonban végtelennek észlelve időzöm. Ezen okból tudom: a világ egyszerre véges és végtelen.’

Ez, bhikkhuk, a harmadik eset.

És vajon a negyedik esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz kiterjedés központú, s tartja a világot végesnek, vagy végtelennek valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin?

Nos, bhikkhuk, van olyan remete, vagy brahmin, aki racionalista, kutató. Az ilyen okfejtésből kovácsolja ki, vizsgálódásaiból vezeti le, saját gondolatmenete szerint fogalmazza meg nézeteit, ilyenformán: ‘A világ sem nem véges, sem nem végtelen. Azok a remeték és brahminok, akik a világot végesnek és behatároltnak tartják, azok, akik a világ végtelenségét és határtalanságát hirdetik, továbbá azok, akik egyszerre végesnek és végtelennek állítják be azt, egyaránt hamisan szólnak. A világ ugyanis sem nem véges, sem nem végtelen.’

Ez, bhikkhuk, a negyedik eset.

E négyféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy ama kiterjedés központú remeték és brahminok a világ végességét, vagy végtelen voltát állítsák. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki a világ végességét, vagy végtelen voltát állítja, csak e négyféle alapon, vagy azok valamelyikéből kiindulva állíthatja ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

4. A vég nélküli csűrés-csavarás tanai

(Amarāvikkhepavāda), 13–16. nézetek9

„Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik vég nélküli csűrő-csavarók. Amikor erről, vagy arról a dologról kérdezik őket, akkor négyféle alapon kitérő válaszokra, vagy végnélküli csűrés-csavarásra hagyatkoznak. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással tesznek így e tiszteletreméltó remeték és brahminok?

Nos, bhikkhuk, egyes remeték, vagy brahminok nem értik, hogy mi az, ami üdvös és mi az, ami nem üdvös, úgy, amint az valójában van. Ezek így gondolkodnak: ‘Nem értem, hogy mi az, ami üdvös és mi az, ami nem üdvös, úgy, amint az valójában van. Ha valamit üdvösnek, vagy nem üdvösnek nyilvánítanék anélkül, hogy azt ténylegesen érteném, akkor állításom könnyen hamisnak bizonyulhatna. Ha viszont állításom hamisnak bizonyulna, az kínos lenne számomra, és e kín akadályt jelentene.’ Ezért aztán, félve és vonakodva attól, nehogy hamis kijelentést tegyen, semmit sem mer sem üdvösnek, sem kárhozatosnak nyilvánítani. Ehelyett, amikor erről vagy arról a dologról kérdezik, inkább kitérő válaszokba, vagy vég nélküli csűrés-csavarásba menekül, ilyenformán: ‘Nem egészen így értem, nem is pont arra gondolok, s nem is valamilyen más módon képzelem el. Nem állítom azt, hogy nem, de azt sem mondanám, hogy sem ez, sem az.’

Ez, bhikkhuk, az első eset.

És vajon a második esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin végnélküli csűrő-csavaróvá, aki kitérő válaszokra és vég nélküli csűrés-csavarásra hagyatkozik?

Nos, bhikkhuk, egyes remeték, vagy brahminok nem értik, hogy mi az, ami üdvös és mi az, ami nem üdvös, úgy, amint az valójában van. Ezek így gondolkodnak: ‘Nem értem, hogy mi az, ami üdvös és mi az, ami nem üdvös, úgy, amint az valójában van. Ha valamit üdvösnek, vagy nem üdvösnek nyilvánítanék anélkül, hogy azt ténylegesen érteném, akkor kívánás és vágy, vagy ellenszenv és gyűlölet ébredhetne bennem. Ha viszont kívánás és vágy, vagy ellenszenv és gyűlölet ébredne bennem, akkor ez tapadás lenne a részemről. Az ilyen tapadás kellemetlenné válna számomra, és e kín akadályt jelentene.’ Ezért aztán, félve és vonakodva a megtapadástól, semmit sem mer sem üdvösnek, sem kárhozatosnak nyilvánítani. Ehelyett, amikor erről vagy arról a dologról kérdezik, inkább kitérő válaszokba, vagy vég nélküli csűrés-csavarásba menekül, ilyenformán: ‘Nem egészen így értem, nem is pont arra gondolok, s nem is valamilyen más módon képzelem el. Nem állítom azt, hogy nem, de azt sem mondanám, hogy sem ez, sem az.’

Ez, bhikkhuk, a második eset.

És vajon a harmadik esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin végnélküli csűrő-csavaróvá, aki kitérő válaszokra és vég nélküli csűrés-csavarásra hagyatkozik?

Nos, bhikkhuk, egyes remeték, vagy brahminok nem értik, hogy mi az, ami üdvös és mi az, ami nem üdvös, úgy, amint az valójában van. Ezek így gondolkodnak: ‘Nem értem, hogy mi az, ami üdvös és mi az, ami nem üdvös, úgy, amint az valójában van. Mármost vannak remeték és brahminok, akik bölcsek, okosak, vitatkozásban járatosak, s akik bölcsességükkel lesöprik mások nézeteit a pályáról, amerre csak megfordulnak. Ha valamit üdvösnek, vagy nem üdvösnek nyilvánítanék anélkül, hogy azt ténylegesen érteném, akkor ezek keresztkérdéseket tehetnének fel nekem a nézeteimmel kapcsolatban, indoklásra kényszeríthetnének, s megcáfolhatnák állításaimat. Ha így tennének, előfordulhat, hogy nem tudnék nékik visszavágni. Ha nem tudnék nékik megválaszolni, az kínos lenne a számomra, és e kín akadályt jelentene.’ Ezért aztán, félve és vonakodva az esetleges keresztkérdésektől, semmit sem mer sem üdvösnek, sem kárhozatosnak nyilvánítani. Ehelyett, amikor erről vagy arról a dologról kérdezik, inkább kitérő válaszokba, vagy vég nélküli csűrés-csavarásba menekül, ilyenformán: ‘Nem egészen így értem, nem is pont arra gondolok, s nem is valamilyen más módon képzelem el. Nem állítom azt, hogy nem, de azt sem mondanám, hogy sem ez, sem az.’

Ez, bhikkhuk, a harmadik eset.

És vajon a negyedik esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin végnélküli csűrő-csavaróvá, aki kitérő válaszokra és vég nélküli csűrés-csavarásra hagyatkozik?

Nos, bhikkhuk, egyes remeték, vagy brahminok egyszerűen buták és ostobák. Amikor erről, vagy arról a dologról kérdezik őket, butaságuk és ostobaságuk folytán kitérő válaszokhoz és vég nélküli csűrés-csavaráshoz folyamodnak, ilyesformán: ‘Amennyiben azt kérdezed tőlem, van-e túlvilág – nos, ha azt gondolnám, hogy van túlvilág, akkor azt mondanám, hogy van. Azonban nem egészen így gondolom, nem is pont úgy, s nem is valamilyen más módon képzelem el. Nem állítom azt, hogy nincs, de azt sem mondanám, hogy sem nem van, sem nem nincs.’

Hasonló módon ugyanazokba a kitérő válaszokba és végnélküli csűrés-csavarásba menekül, amikor a következő kérdések valamelyikét teszik fel neki:

A. 2. Nincs túlvilág?
Van is, meg nincs is túlvilág?
Sem nem van, sem nem nincs túlvilág?

B. 1. Vannak spontán módon újjászülető lények?
Nincsenek spontán módon újjászülető lények?
Vannak is, meg nincsenek is spontán módon újjászülető lények?
Sem nem vannak, sem nem nincsenek spontán módon
újjászülető lények?

C. 1. Van a jó és rossz tetteknek gyümölcse és eredménye?
Nincs a jó és rossz tetteknek gyümölcse és eredménye?
Van is, meg nincs is a jó és rossz tetteknek gyümölcse
és eredménye?
Sem nem van, sem nem nincs gyümölcse és eredménye a
jó és rossz tetteknek?

D. 1. Létezik a Tathāgata a halál után?
Nem létezik a Tathāgata a halál után?
Létezik is, meg nem is létezik a Tathāgata a halál után?
Sem létezik, sem nem létezik a Tathāgata a halál után?

Ez, bhikkhuk, a negyedik eset.

E négyféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy ama végnélküli csűrő-csavaró remeték és brahminok kitérő válaszokra és végnélküli csűrés-csavarásra hagyatkozzanak, amikor erről, vagy arról a dologról kérdezik őket. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki kitérő válaszokra, vagy vég nélküli csűrés-csavarásra hagyatkozik, csak e négyféle alapon, vagy azok valamelyike alapján teheti ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

5. A véletlen keletkezés tanai

(Adhiccasamuppannavāda), 17–18. nézetek

„Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik a véletlen keletkezésben hisznek, és akik kétféle alapon azt hirdetik, hogy az én és a világ véletlenszerűen keletkezett. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással hirdetik e tiszteletreméltó remeték és brahminok a nézeteiket?

Vannak, bhikkhuk, bizonyos istenek, akiket »nem–észlelő lényeknek« nevezünk. Amikor észlelés keletkezik bennük, akkor ezek az istenek elmúlnak arról a síkról. Ilyenkor, bhikkhuk, az történik, hogy egy bizonyos lény, elmúlván arról a síkról, ebben a világban születik újra. Miután megjelent ebben a világban, a családi tűzhely mellől az otthontalanságba távozik. Amikor pedig visszavonult, lelkesedése, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével képessé válik az észlelés felbukkanásának felidézésére, anélkül azonban, hogy ennél korábbra vissza tudna emlékezni. Azután így szól: ‘Az én és a világ véletlenszerűen keletkezett. Mi az indok? Mert korábban nem léteztem, most viszont létezem. Nem létezvén, létesültem.’

Ez, bhikkhuk, az első eset.

És vajon a második esetben minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással lesz véletlen keletkezésben hívő, s tartja az ént és a világot véletlenszerűen keletkezettnek valamely tiszteletreméltó remete vagy brahmin?

Nos, bhikkhuk, van olyan remete, vagy brahmin, aki racionalista, kutató. Az ilyen okfejtésből kovácsolja ki, vizsgálódásaiból vezeti le, saját gondolatmenete szerint fogalmazza meg nézeteit, ilyenformán: ‘Az én és a világ véletlenszerűen keletkezett.’

Ez, bhikkhuk, a második eset.

E kétféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy ama véletlen keletkezésben hívő remeték és brahminok az én és a világ véletlenszerű keletkezését állítsák. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki az én és a világ véletlenszerű keletkezését állítja, csak e kétféle alapon, vagy azok valamelyikéből kiindulva állíthatja ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

E tizennyolcféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy azok a remeték és brahminok, akik múltról-spekulálók, akiknek megrögzött nézeteik vannak a múltat illetően, különféle konceptuális tételeket állítsanak fel a múlt vonatkozásában. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki a múltról spekulál, akinek megrögzött nézetei vannak a múltat illetően és különféle konceptuális tételeket állít fel a múlt vonatkozásában, csak e tizennyolcféle alapon, vagy ezek valamelyikéből kiindulva teheti azt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

IV. A jövőre vonatkozó spekulációk

(Aparantakappika)

Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik a jövőről spekulálók, akiknek megrögzött nézeteik vannak a jövőt illetően, s akik negyvennégyféle alapon különféle konceptuális tételeket állítanak a jövő vonatkozásában. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással állítják fel e tiszteletreméltó remeték és brahminok spekulációikat?

1. A megismerő halhatatlanság tanai

(Saññīvāda), 19–34. nézetek10

„Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik a megismerő halhatatlanság tanát tették magukévá, és akik tizenhatféle alapon azt hirdetik, hogy az én a halál után megismerő módon él tovább. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással hirdetik e tiszteletreméltó remeték és brahminok a nézeteiket?

Azt állítják: ’Az én a halál után változhatatlan, megismerő és:

A. 1. anyagi
nem-anyagi
egyszerre anyagi és nem-anyagi
sem anyagi, sem nem-anyagi

B. 1. véges
végtelen
véges is, meg végtelen is
sem nem véges, sem nem végtelen

C. 1. egységes megismerésű
sokféle megismerésű
korlátolt megismerésű
határtalan megismerésű

D. 1. kizárólag boldog
kizárólag szenvedő
boldog is, meg szenvedő is
sem nem boldog, sem nem szenvedő’

E tizenhatféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy ama remeték és brahminok, akik a megismerő halhatatlanság tanát tették magukévá, az én halál utáni, megismerő módon történő túlélését állítsák. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki a megismerő halhatatlanság tanát hirdeti, csak e tizenhatféle alapon, vagy azok valamelyikéből kiindulva teheti ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

2. A nem-megismerő halhatatlanság tanai

(Asaññīvāda), 35–42. nézetek

„Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik a nem-megismerő halhatatlanság tanát tették magukévá, és akik nyolcféle alapon azt hirdetik, hogy az én a halál után nem-megismerő módon él tovább. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással hirdetik e tiszteletreméltó remeték és brahminok a nézeteiket?

Azt állítják: ’Az én a halál után változhatatlan, nem-megismerő és:

A. 1. anyagi
nem-anyagi
egyszerre anyagi és nem-anyagi
sem anyagi, sem nem-anyagi

B. 1. véges
végtelen
véges is, meg végtelen is
sem nem véges, sem nem végtelen’

E nyolcféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy ama remeték és brahminok, akik a nem-megismerő halhatatlanság tanát tették magukévá, az én halál utáni, nem-megismerő módon történő túlélését állítsák. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki a nem-megismerő halhatatlanság tanát hirdeti, csak e nyolcféle alapon, vagy azok valamelyikéből kiindulva teheti ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

3. A sem megismerő, sem nem-megismerő halhatatlanság tanai

(N’evasaññī nāsaññīvāda), 43–50. nézetek

„Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik a sem megismerő, sem nem-megismerő halhatatlanság tanát tették magukévá, és akik nyolcféle alapon azt hirdetik, hogy az én a halál után sem megismerő, sem nem-megismerő módon él tovább. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással hirdetik e tiszteletreméltó remeték és brahminok a nézeteiket?

Azt állítják: ’Az én a halál után változhatatlan, sem megismerő, sem nem-megismerő és:

A. 1. anyagi
nem-anyagi
egyszerre anyagi és nem-anyagi
sem anyagi, sem nem-anyagi

B. 1. véges
végtelen
véges is, meg végtelen is
sem nem véges, sem nem végtelen’

E nyolcféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy ama remeték és brahminok, akik a sem megismerő, sem nem-megismerő halhatatlanság tanát tették magukévá, az én halál utáni sem megismerő, sem nem-megismerő módon történő túlélését állítsák. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki a sem megismerő, sem nem-megismerő halhatatlanság tanát hirdeti, csak e nyolcféle alapon, vagy azok valamelyikéből kiindulva teheti ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

4. Megsemmisülési tanok

(Ucchedavāda), 51–57. nézetek

„Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik megsemmisülés-hívők, és akik hétféle alapon a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését hirdetik. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással hirdetik e tiszteletreméltó remeték és brahminok a nézeteiket?

Nos, bhikkhuk, egyes remeték, vagy brahminok a következő tanítást és nézetet hirdetik: ‘Az én-nek, jóuram, anyagi formája van; a négy elsődleges elemből tevődik össze, s apától és anyától származik. Minthogy ez az én, jóuram, a test felbomlásával elpusztul és megsemmisül, és nem létezik tovább a halál után, ezen a ponton az én-nek teljesen meg kell semmisülnie.’ Ilyen módon hirdetik egyesek a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én teljesen megsemmisül. Mert van, jóuram, egy másik én is, amely isteni, anyagi formával bíró, az érzéki szférához tartozó, ehető táplálékkal táplálkozó. Ezt Ön sem nem ismeri, sem nem látja, én azonban ismerem és látom is. Minthogy ez az én az, jóuram, amely a test felbomlásával elpusztul és megsemmisül, és nem létezik tovább a halál után, ez a pont az, ahol az én teljesen megsemmisül.’ Ilyen módon hirdetik mások a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én teljesen megsemmisül. Mert van, jóuram, egy másik én is, amely isteni, anyagi formával bíró, tudattól létrehozott, valamennyi tagjában és szervében teljes, semmilyen képességet nem nélkülöző. Ezt Ön sem nem ismeri, sem nem látja, én azonban ismerem és látom is. Minthogy ez az én az, jóuram, amely a test felbomlásával elpusztul és megsemmisül, és nem létezik tovább a halál után, ez a pont az, ahol az én teljesen megsemmisül.’ Ilyen módon hirdetik mások a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én teljesen megsemmisül. Mert van, jóuram, egy másik én is, amely a végtelen tér érzékelési alapjához tartozik, és az anyagi forma érzékelésének teljes leküzdésével, az ellenállás érzékelésének eltűnésével, a sokféleség észlelésére vonatkozó oda nem figyeléssel, a tér végtelenségének [kontemplálásával][érhető el]. Ezt Ön sem nem ismeri, sem nem látja, én azonban ismerem és látom is. Minthogy ez az én az, jóuram, amely a test felbomlásával elpusztul is megsemmisül, és nem létezik tovább a halál után, ez a pont az, ahol az én teljesen megsemmisül.’ Ilyen módon hirdetik mások a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én teljesen megsemmisül. Mert van, jóuram, egy másik én is, amely a végtelen tudat érzékelési alapjához tartozik, és a végtelen tér érzékelési alapjának teljes meghaladásával [érhető el], [kontemplálva azt, hogy]: „a tudat végtelen.” Ezt Ön sem nem ismeri, sem nem látja, én azonban ismerem és látom is. Minthogy ez az én az, jóuram, amely a test felbomlásával elpusztul és megsemmisül, és nem létezik tovább a halál után, ez a pont az, ahol az én teljesen megsemmisül.’ Ilyen módon hirdetik mások a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én teljesen megsemmisül. Mert van, jóuram, egy másik én is, amely a semmi érzékelési alapjához tartozik, és a végtelen tudat érzékelési alapjának teljes meghaladásával [érhető el], [kontemplálva azt, hogy]: „nincs semmi.” Ezt Ön sem nem ismeri, sem nem látja, én azonban ismerem és látom is. Minthogy ez az én az, jóuram, amely a test felbomlásával elpusztul és megsemmisül, és nem létezik tovább a halál után, ez a pont az, ahol az én teljesen megsemmisül.’ Ilyen módon hirdetik mások a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én teljesen megsemmisül. Mert van, jóuram, egy másik én is, amely a sem észlelés, sem nem–észlelés érzékelési alapjához tartozik, és a semmi érzékelési alapjának teljes meghaladásával [érhető el], [kontemplálva azt, hogy]: „Ez a mozdulatlan béke, ez a legmagasztosabb.” Ezt Ön sem nem ismeri, sem nem látja, én azonban ismerem és látom is. Minthogy ez az én az, jóuram, amely a test felbomlásával elpusztul és megsemmisül, és nem létezik tovább a halál után, ez a pont az, ahol az én teljesen megsemmisül.’ Ilyen módon hirdetik mások a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését.

E hétféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy ama megsemmisülésben hívő remeték és brahminok a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését állítsák. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését hirdeti, csak e hétféle alapon, vagy azok valamelyikéből kiindulva teheti ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

5. A nibbāna itt–és-most tanai

(Diṭṭhadhammanibbānavāda), 58–62. nézetek

„Vannak, bhikkhuk, remeték és brahminok, akik a nibbāna itt–és-most tanítását tették magukévá, és akik ötféle alapon az itt–és-most nibbānát hirdetik a létező lények számára. És vajon minek tulajdoníthatóan, mire való hivatkozással hirdetik e tiszteletreméltó remeték és brahminok a nézeteiket?

Nos, bhikkhuk, egyes remeték, vagy brahminok a következő tanítást és nézetet hirdetik: ‘Amikor ez az én, jóuram, el van látva és ki van elégítve az érzéki örömök öt fonalával, dőzsölve azokban – ezen a ponton az én eléri a legmagasabb nibbānát itt–és-most.’ Ilyen módon hirdetik egyesek a legmagasabb nibbānát itt–és-most a létező lények számára.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én eléri a legmagasabb nibbānát itt–és-most. Mivel indokolom? Azzal, jóuram, hogy az érzéki örömök mulandóak, szenvedőek, változásnak kitettek, és változásuk és átalakulásuk nyomán bánat, siránkozás, szenvedés, gyász és kétségbeesés keletkezik. Azonban amikor az én, elkülönülve az érzéki örömöktől, elkülönülve a nem–üdvös állapotoktól, belép az első jhānába és ott időzik, amely állapotot gondolati megragadás és reflexió kíséri és az elkülönülésből születő elragadtatással és boldogsággal jár – ezen a ponton éri el, jóuram, az én a legmagasabb nibbānát itt–és-most.’ Ilyen módon hirdetik mások a legmagasabb nibbānát itt–és-most a létező lények számára.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én eléri a legmagasabb nibbānát itt–és-most. Mivel indoklom? Azzal, jóuram, hogy ez a jhāna gondolati megragadást és reflexiót tartalmaz, s ezért durvának kell nyilvánítani. Azonban amikor a gondolati megragadás és a reflexió leküzdésével az én belép a második jhānába és ott időzik, amely állapotot belső magabiztosság és a tudat egyesítettsége kíséri, mentes a gondolati megragadástól és a reflexiótól, és az összpontosításból születő elragadtatással és boldogsággal jár – ezen a ponton éri el, jóuram, az én a legmagasabb nibbānát itt–és-most.’ Ilyen módon hirdetik mások a legmagasabb nibbānát itt–és-most a létező lények számára.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én eléri a legmagasabb nibbānát itt–és-most. Mivel indoklom? Azzal, jóuram, hogy ez a jhāna elragadtatást és örömet tartalmaz, s ezért durvának kell nyilvánítani. Azonban amikor az elragadtatás elhalványulásával az ember egykedvű felülemelkedettségben időzik éberen és tökéletes tudati átvilágítottsággal, de úgy, hogy mégis tapasztal még valamiféle boldogságot a testben, akkor lép be a harmadik jhānába, amiről az ariyák megállapíthatják, hogy „Boldogan időzik, egykedvű felülemelkedettségben és éberen.” Nos, jóuram, ezen a ponton éri el az én a legmagasabb nibbānát itt–és-most.’ Ilyen módon hirdetik mások a legmagasabb nibbānát itt–és-most a létező lények számára.

Egy másik viszont azt mondja neki: ‘Valóban van, jóuram, egy olyasfajta én, amiről Ön beszélt. Ezt nem tagadom. Azonban nem ez az a pont, ahol az én eléri a legmagasabb nibbānát itt–és-most. Mivel indoklom? Azzal, jóuram, hogy ez a jhāna még tartalmazza a boldogsággal való tudati törődést, s ezért durvának kell nyilvánítani. Azonban amikor az öröm és fájdalom elhagyásával, a korábbi boldogság és szenvedés eltűnésével az ember belép a negyedik jhānába és ott időzik, amely állapot öröm és szenvedés nélküli és az éberség egykedvű felülemelkedettségben megvalósuló megtisztulásával jár – ezen a ponton éri el, jóuram, az én a legmagasabb nibbānát itt–és-most.’ Ilyen módon hirdetik mások a legmagasabb nibbānát itt–és-most a létező lények számára.

Eme ötféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy a nibbāna itt–és-most tanát magukévá tevő remeték és brahminok az itt–és-most legmagasabb nibbānát hirdessék a létező lények számára. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki a legmagasabb nibbānát itt–és-most hirdeti a létező lények számára, csak eme ötféle alapon, vagy azok valamelyikéből kiindulva teheti ezt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

E negyvennégyféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy azok a remeték és brahminok, akik jövőről-spekulálók, akiknek megrögzött nézeteik vannak a jövőt illetően, különféle konceptuális tételeket állítsanak fel a jövő vonatkozásában. Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki a jövőről spekulál, akinek megrögzött nézetei vannak a jövőt illetően és különféle konceptuális tételeket állít fel a jövő vonatkozásában, csak e negyvennégyféle alapon, vagy ezek valamelyikéből kiindulva teheti azt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

E hatvankétféle alapon lehetséges, bhikkhuk, hogy azok a remeték és brahminok, akik a múltról spekulálók, akik a jövőről spekulálók, és akik a múltról és a jövőről egyaránt spekulálnak, akiknek megrögzött nézeteik vannak a múltat és a jövőt illetően, különféle konceptuális tételeket állítsanak fel a múlt és a jövő vonatkozásában.

Bárki is legyen az a remete, vagy brahmin, aki múltról spekuláló, jövőről spekuláló, vagy a múltról és a jövőről egyaránt spekulál, akinek megrögzött nézetei vannak a múltat és a jövőt illetően, és különféle konceptuális tételeket állít fel a múlt és a jövő vonatkozásában, csak e hatvankétféle alapon, vagy ezek valamelyikéből kiindulva teheti azt. Ezeken kívül nincsen más.

A Tathāgata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ‘Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathāgata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dhammák, bhikkhuk, amelyek mélyek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dhammák, amelyeket a Tathāgata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathāgatát.”

V. A kondicionáltságok köre és a forgatagból való szabadulás

1. Izgatottság és tétovaság

(Paritassitavipphandita)

„Nos, bhikkhuk, amikor ama örökkévalóság-hívő remeték és brahminok négyféle alapon azt állítják, hogy az én és a világ örökkévaló – ez csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama, bizonyos dolgok vonatkozásában örökkévalóság-hívő, más dolgok vonatkozásában nem örökkévalóság-hívő remeték és brahminok négyféle alapon azt állítják, hogy az én és a világ részben örökkévaló, részben nem örökkévaló – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama kiterjedés központú remeték és brahminok négyféle alapon azt állítják, hogy a világ véges, vagy végtelen – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama végnélküli csűrő-csavaró remeték és brahminok négyféle alapon kitérő válaszokra és vég nélküli csűrés-csavarásra hagyatkoznak, amikor erről, vagy arról a dologról kérdezik őket – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama véletlen keletkezésben hívő remeték és brahminok kétféle alapon azt állítják, hogy az én és a világ véletlenül keletkezett – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama múltról spekuláló remeték és brahminok, akiknek megrögzött nézeteik vannak a múltat illetően, tizennyolcféle alapon különféle konceptuális tételeket állítanak fel a múlt vonatkozásában – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama megismerő halhatatlanságot hirdető remeték és brahminok tizenhatféle alapon az én halál utáni, megismerő módon történő túlélését állítják – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama nem-megismerő halhatatlanságot hirdető remeték és brahminok nyolcféle alapon az én halál utáni, nem-megismerő módon történő túlélését állítják – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama sem megismerő, sem nem-megismerő halhatatlanságot hirdető remeték és brahminok nyolcféle alapon az én halál utáni, sem megismerő, sem nem-megismerő módon történő túlélését állítják – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama megsemmisülést tanító remeték és brahminok hétféle alapon a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését állítják – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama itt–és-most nibbānát hirdető remeték és brahminok ötféle alapon a legmagasabb nibbāna itt–és-most lehetőségét állítják a létező lények számára – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama jövőről spekuláló remeték és brahminok, akiknek megrögzött nézeteik vannak a jövőt illetően, negyvennégyféle alapon különféle konceptuális tételeket állítanak fel a jövő vonatkozásában – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.

Amikor ama múltról spekuláló, jövőről spekuláló, vagy múltról és jövőről egyaránt spekuláló remeték és brahminok, akiknek megrögzött nézeteik vannak a múltat és a jövőt illetően, hatvankétféle alapon különféle konceptuális tételeket állítanak fel a múlt és a jövő vonatkozásában – ez is csupán azok érzése, akik nem tudnak és nem látnak; csupán a sóvárgásban elmerültek izgatottsága és tétovasága.”

2. Érintkezéstől kondicionáltak

(Phassapaccayavāra)11

118 (131). „Nos, bhikkhuk, amikor ama örökkévalóság-hívő remeték és brahminok négyféle alapon azt állítják, hogy az én és a világ örökkévaló – ezt az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

119 (132). Amikor ama, bizonyos dolgok vonatkozásában örökkévalóság-hívő, más dolgok vonatkozásában nem örökkévalóság-hívő remeték és brahminok négyféle alapon azt állítják, hogy az én és a világ részben örökkévaló, részben nem örökkévaló – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

120 (133). Amikor ama kiterjedés központú remeték és brahminok négyféle alapon azt állítják, hogy a világ véges, vagy végtelen – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

121 (134). Amikor ama végnélküli csűrő-csavaró remeték és brahminok négyféle alapon kitérő válaszokra és vég nélküli csűrés-csavarásra hagyatkoznak, amikor erről, vagy arról a dologról kérdezik őket – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

122 (135). Amikor ama véletlen keletkezésben hívő remeték és brahminok kétféle alapon azt állítják, hogy az én és a világ véletlenül keletkezett – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

123 (136). Amikor ama múltról spekuláló remeték és brahminok, akiknek megrögzött nézeteik vannak a múltat illetően, tizennyolcféle alapon különféle konceptuális tételeket állítanak fel a múlt vonatkozásában – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

124 (137). Amikor ama megismerő halhatatlanságot hirdető remeték és brahminok tizenhatféle alapon az én halál utáni, megismerő módon történő túlélését állítják – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

125 (138). Amikor ama nem-megismerő halhatatlanságot hirdető remeték és brahminok nyolcféle alapon az én halál utáni, nem-megismerő módon történő túlélését állítják – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

126 (139). Amikor ama sem megismerő, sem nem-megismerő halhatatlanságot hirdető remeték és brahminok nyolcféle alapon az én halál utáni, sem megismerő, sem nem-megismerő módon történő túlélését állítják – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

127 (140). Amikor ama megsemmisülést tanító remeték és brahminok hétféle alapon a létező lények megsemmisülését, elpusztulását, nem-létesülését állítják – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

128 (141). Amikor ama itt–és-most nibbānát hirdető remeték és brahminok ötféle alapon a legmagasabb nibbāna itt–és-most lehetőségét állítják a létező lények számára – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

129 (142). Amikor ama jövőről spekuláló remeték és brahminok, akiknek megrögzött nézeteik vannak a jövőt illetően, negyvennégyféle alapon különféle konceptuális tételeket állítanak fel a jövő vonatkozásában – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.

130 (143). Amikor ama múltról spekuláló, jövőről spekuláló, vagy múltról és jövőről egyaránt spekuláló remeték és brahminok, akiknek megrögzött nézeteik vannak a múltat és a jövőt illetően, hatvankétféle alapon különféle konceptuális tételeket állítanak fel a múlt és a jövő vonatkozásában – ezt is az érintkezés kondicionálja. Hogy érintkezés nélkül tapasztalják ezt az érzést – ilyen eset nem lehetséges.”

3. A körforgás megvilágítása

(Diṭṭhigatikādhiṭṭhānavaṭṭakathā)

„Nos, bhikkhuk, azok a remeték és brahminok, akik örökkévalóság-hívők és akik négyféle alapon az én és a világ örökkévalóságát állítják; azok, akik örökkévalóság-hívők bizonyos dolgok vonatkozásában és nem örökkévalóság-hívők más dolgok vonatkozásában; a kiterjedés-központúak és a végnélküli csűrőcsavarók; azok, akik a véletlen keletkezésben hisznek; a múltról spekulálók; azok, akik a megismerő halhatatlanság tanát hirdetik; azok, akik a nem-megismerő halhatatlanság tanát hirdetik; azok, akik a sem megismerő, sem nem-megismerő módon történő túlélés tanát tették magukévá; a megsemmisülésben hívők; azok, akik a nibbāna itt–és-most tanát hirdetik; a jövőről spekulálók; azok, akik a múltról spekulálók, a jövőről spekulálók, vagy akik a múltról és a jövőről egyaránt spekulálnak, akiknek megrögzött nézeteik vannak a múltat és a jövőt illetően, és akik hatvankétféle alapon különféle konceptuális tételeket állítanak fel a múlt és a jövő vonatkozásában – mindezek a remeték és brahminok csupán az érintkezés hat alapján át történő ismételt érintkezés révén tapasztalják ezeket az érzéseket. Az érzés, mint feltétel nyomán vágy keletkezik bennük; a vágy, mint feltétel nyomán kötődés alakul ki; a kötődéssel, mint előfeltétellel jár együtt a létesülés; a létesülést feltételezi a születés; s a születéssel, mint előfeltétellel jön létre az öregedés és a halál, a bánat, siránkozás, szenvedés, gyász és kétségbeesés.”

4. Szabadulás a forgatagból

(Vivaṭṭakathādi)

„Amikor, bhikkhuk, a szerzetes megérti az érintkezés hat alapjának eredetét és elmúlását, a bennük rejlő kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, amint ezek valójában vannak, akkor érti meg azt, ami túl van mindezeken a nézeteken.

Bármely remete vagy brahmin spekuláljon is a múltról, a jövőről, vagy a múltról is és a jövőről is, bhikkhuk, bárkinek legyenek is megrögzött nézetei a múltat és a jövőt illetően, bárki is állítson fel különféle konceptuális tételeket a múlt és a jövő vonatkozásában – mindezek fennakadnak e háló hatvankettes felosztásában. Bármikor is merülnek fel, eleve úgy merülnek fel, hogy fogva vannak ebben a hálóban, fenn vannak akadva, bele vannak foglalva ebbe a hálóba.

Mint ahogy, bhikkhuk, az ügyes halászmester, vagy halászsegéd okkal gondolhatja, amikor finomszövésű hálót vet ki egy sekélyebb vízre, hogy: ‘Bármilyen komolyabb teremtmény is van ebben a vízben, bizonyos, hogy az összes ilyen fennakad, foglyul esik, benne lesz ebben a hálóban’ –, éppúgy valamennyi szóbanforgó remete és brahmin fennakad e háló hatvankettes felosztásán. Bármikor is merülnek fel, eleve úgy merülnek fel, hogy fogva vannak ebben a hálóban, fenn vannak akadva, bele vannak foglalva ebbe a hálóba.

A Tathāgata teste, bhikkhuk, elmetszett létesüléshez-kötő-pórázzal áll. Amíg teste áll, az istenek és emberek még láthatják őt. Teste felbomlása és az életképesség kimerülése után azonban az istenek és emberek nem fogják többé látni őt.

Mint ahogy, bhikkhuk, a mangóköteg szárának elvágásával a szárhoz csatlakozó összes gyümölcs hasonló sorsra jut, ugyanolyan módon áll a Tathāgata teste elmetszett létesüléshez-kötő-pórázzal. Amíg teste áll, az istenek és emberek még láthatják őt. Teste felbomlása és az életképesség kimerülése után azonban az istenek és emberek nem fogják többé látni őt.”

Amikor mindez elhangzott, a nagytiszteletű Ānanda így szólt a Magasztoshoz: „Bámulatos, Urunk, bámulatos! Mi a címe, Urunk, e Dhamma-magyarázatnak?”

„Nos Ānanda, úgy jegyezheted meg a Dhamma e magyarázatát, mint amely »A jó hálója«, »A Dhamma hálója«, »A Legmagasabb hálója«, »A nézetek hálója«. Úgy is megjegyezheted, mint »A csatában aratott páratlan győzelem«.”

Így beszélt a Magasztos. A bhikkhuk szellemükben átlelkesülten örvendeztek a Magasztos szavain. És e tanmagyarázat előadása megrengette a tízezerrétű világrendszert.

Itt végződik a Brahmajāla Sutta.


  1. A játékok magyarázata a kommentárból származik.  ↩

  2. Tiracchānakathā, amit gyakran »állati beszédnek« fordítanak. A kommentár azonban olyan beszédként magyarázza ezt, mint amely „nem vezet el a Megszabaduláshoz, mivel az ég és a szabadulás [felfelé irányuló] ösvényéhez képest vízszintesen mozog” (aniyyānikattā saggamokkha maggānam tiracchānabhūtā kathā). Az állatot (tiracchānagata) éppen azért hívják így, mert a földhöz képest vízszintesen mozog, szemben az emberrel, aki felegyenesedetten jár. A vízszintesen mozgó beszéd azonban a hiábavaló, vagy haszontalan beszéd, nem pedig állati beszéd. Azonkívül az állatok nem tudnak beszélni.  ↩

  3. Az adományozóktól való anyagi támogatás szerzésének helytelen módjait részletesen a Vism., I., 61–82, 24–3o. oldal foglalja össze.  ↩

  4. E tevékenységekre a szövegben rendszerint csak egy homályos szó utal; magyarázatukat a kommentárból vettük át.  ↩

  5. A zárójelben lévő szavak szerepelnek a Sutta burmai kiadásaiban, hiányzanak azonban a latin betűs és a szingaléz kiadásokból.  ↩

  6. Az összehúzódás és kitágulás (samvaṭṭa-vivaṭṭa) a nagy világkorszak (mahākappa) két fő szakasza. A samvaṭṭakappa a világrendszer teljes kifejlődésétől az annak teljes felbomlásáig terjedő időszak, a Vivaṭṭakappa pedig a felbomlástól az újabb teljes kifejlődésig tartó időszak. A PED által használt meghatározások fordítva igazak, lásd Vism. XIII. 28., 455. oldaltól. Mivel mindegyik időszak magában foglal egy kezdeti fejlődést és egy stabilizációs szakaszt, a kettőt olykor tovább osztják a nagy világkorszak négy »mérhetetlen korszakára«, vagy asaṁkheyyakappá-jára. Lásd A., IV., 16, 6.  ↩

  7. Az »áradó sugárzás világa« a finom-anyagi világ (rūpaloka) 15 síkja közül a hatodik. Ez a legalsó olyan sík, amely mentesül a bekövetkező világpusztulástól. A később említésre kerülő Brahma-világot a tűzvész elpusztítja, azonban viszonylag korai szakaszban újralétesül.  ↩

  8. Antānantikā, szó szerint végesség–és-végtelenség-hívők. A »kiterjedés központú« kifejezést dr. RhysDavids ajánlotta.  ↩

  9. Rhys-Davids »angolnaszerűen tekergőző« tanoknak fordítja. A kommentár alapján mindkét fordítás indokolható, lásd alább.  ↩

  10. Lehetett volna az Európában megszokott kifejezéssel »tudatos túlélésnek« is fordítani, azonban inkább a szó szerinti fordítást választottuk, hogy összhangban tudjunk maradni a kommentárban adott magyarázattal.  ↩

  11. Az ismétlések csökkentése céljából ezt a fejezetet összevontuk a következővel olymódon, hogy csak egyszer soroljuk fel ismét az egyes nézeteket, viszont minden szakasz végére odaillesztettük azt a kijelentést, amely a következő fejezetben egyetlen újdonságként jelentkezik: hogy ti. az érzések tapasztalása nem lehetséges érintkezés nélkül.  ↩

Így készült:
Fordította: Pressing Lajos
Forrás: DN 1, Bhikkhu Bodhi, angol
Szerzői jogok: Pressing Lajos, 2009
Felhasználás feltételei: image: CC-BY-NC-ND
Frissítve: June 15, 2012, at 11:59 AM


Váljon minden lény javára.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.