Fordította: Köteles Géza (info)

DN 3, PTS D I 87
Share this with Google Plus Share this with Facebook Share this with Twitter Email this Share with other...

DN 3 Ambaṭṭha Sutta

Ambattháról

Így hallottam. Egyszer a Magasztos Kószalában vándorolt, nagy számú – úgy félezer – szerzetes kíséretében. Egy kószalai bráhmin faluhoz érkeztek, melynek neve Iccshánankala volt. A Magasztos a falu melletti sűrű erdőben telepedett le. Ebben az időben Pokkharaszáti1, a bráhmin, Ukkatthában lakott, egy népes településen, amely kövér legelőkben, fában, vízben és gabonában bővelkedő területen feküdt, s amelyet Paszénádi király ajándékozott neki, élve királyi hatalmával.

Pokkharaszáti pedig felfigyelt, hogy egyre mondogatják: „Gótama remete, a sákják2 fia, aki eltávozott a sákják klánjából, … Iccshánankala sűrű erdejében időzik.”

A Magasztosról abban az időben igen jó hírek terjedtek: „A Magasztos egy arhat3, teljességében megvilágosodott Buddha, tudásban és életvitelében is a tökéletességet elért személy, boldogulást hozó, Világok ismerője, egyedülálló tanítómestere a tévelygőknek, istenek és emberek tanítója, egy Buddha, egy Szentséges Úr! A megtapasztaltakra alapozott tudását hirdeti ebben az istenekkel, márákkal4, brahmákkal5 teli világban, eme remetékkel, bráhminokkal, hercegekkel és alattvalóikkal népes világban. A Tant tanítja, amely kiváló az elején, kiváló a közepén, s mégoly kiváló a végén, és amely úgy áldott szellemében mint betű szerinti szavaiban, és megmutatja a teljességgel tökéletes, megtisztult szent életet. Bizony, jó dolog ily’ arhattal találkozni!”

Abban az időben Pokkharaszátinak volt egy tanítványa, az ifjú Ambattha, aki a Védák6 tanulmányozásával foglalatoskodott, kiválóságát bizonyította a mantrák7 elsajátításában, a három Véda ismeretében, a törvények és rítusok értelmezésében és kifejtésében, valamint, ötödjére, a beszélt hagyományokban. Teljes volt a filozófiai tanok terén, és ismerte a Kiváló Emberek megkülönböztető jegyeit8, s védikus mestere maga mellé vette, és elismerte őt, ezekkel a szavakkal: „Amit tudok, te is tudod, amit te tudsz, azt én is tudom.”

Pokkharaszáti így szólt tehát Ambatthához: „Ambattha, fiam, Gótama remete, a sákják fia, aki eltávozott a sákják klánjából,… Iccshánankala sűrű erdejében időzik. A Magasztosról pedig igen jó hírek terjednek: „A Magasztos egy arhat, teljességében megvilágosodott Buddha, tudásban és életvitelében is a tökéletességet elért személy, boldogulást hozó, a Világok ismerője, egyedülálló tanítómestere a tévelygőknek, istenek és emberek tanítója, egy Buddha, egy Szentséges Úr!”. Így hát most menj és találkozz Gótama remetével, és tudd meg, hogy ezek a hírek igazak avagy sem, és hogy ez a Nagytiszteletű Gótama valóban oly kiváló-e, ahogyan azt híresztelik vagy sem. Ily módon kell a Nagytiszteletű Gótamát próba alá vetnünk.

„Uram, hogyan deríthetném én ki, hogy a hírek igazak-e vagy sem, hogy a Nagytiszteletű Gótama valóban olyan kiváló-e, ahogyan azt mondják, vagy sem?”

A mantráinkban hagyományozottak szerint, Ambattha, egy Kiváló Ember előtt, aki birtokolja a kiváló emberek 32 megkülönböztető jegyét, csupán kétféle út áll nyitva. Amennyiben a családi életet választja, úgy uralkodóvá válik, kerékforgató, igazságos fejedelme lesz a törvényeknek, a négy égtáj uralkodója, aki megszilárdítja birodalmának biztonságát, és birtokolja a Hét Kincset. Ezek pediglen a következők: a Kerék Kincse, az Elefánt Kincse, a Ló Kincse, az Ékkő Kincse, az Asszony Kincse, a Családfő Kincse, és, hetedikként, a Kancellár Kincse. Több mint ezer fia lészen, mindannyian hősök, hősies alkatúak, legyőzői az ellenséges hordáknak. Fenntartja eme tengerektől övezett birodalomnak békéjét, egyetlen bot vagy kard nélkül, de szigorú törvények által.

Azonban ha elhagyja családját, és az otthonból az otthontalanságba távozik, úgy bizony arhattá válik, tökéletesen megvilágosodott Buddhává válik, aki fellebbenti a fátylat a világ szeme elől. És, Ambattha, én vagyok a mantrák átadója, és te vagy azok befogadója.

„Nagyon jó, Uram!” szólt Ambattha, Pokkharaszáti szavaira válaszul. Felállt, jobb felől megkerülte mesterét, beszállt kocsijába, melyet egy kanca húzott, és számos fiatal férfi társaságában útnak eredt Iccshánankala sűrű erdeje felé. Addig hajtott, amíg csak a szekér haladni bírt, majd leszállt, és gyalog folytatta útját.

Az időtájt néhány szerzetes épp fel s alá sétált a szabad ég alatt. Ambattha megközelítette őket, és így szólt: „Merre van a Nagytiszteletű Gótama, merre találom őt most?” Azért jöttünk, hogy lássuk a Nagytiszteletű Gótamát”.

A szerzetesek pedig imígyen gondolkodtak: „Ez Ambattha, jó családból származó ifjú, a kiváló bráhmin, Pokkharaszáti tanítványa. A Beérkezett, valószínű, nem bánná, ha beszédbe elegyedhetne egy ilyen ifjúval.” És így szólottak Ambatthához: „Az ott az ő lakhelye, de ajtaja zárva. Csendben közelítsd meg, sietség nélkül, egyetlen köhintés, vagy a reteszen való kopogás nélkül lépj a tornácra. A Beérkezett majd kitárja az ajtót előtted.”

Ambattha odaballagott a kunyhóhoz, és a tornácon köhécselni s kopogni kezdett. A Beérkezett kitárta az ajtót, és Ambattha belépett. Az ifjú bement hát, kölcsönösen üdvözölték egymást a Magasztossal, aki ezután letelepedett az egyik oldalon. Ambattha azonban fel s alá sétált, amíg a Magasztos egy helyben ült, bizonytalanul elmormogott néhány udvarias szót, majd megállapodott az üldögélő Magasztos előtt ácsorogva.

A beérkezett ekkor így szólt Ambatthához: „Nos, rendben, Ambattha, így viselkednél akkor is, ha tanult és tiszteletre méltó bráhminokkal, tanítók tanítóival beszélnél? Így, ahogyan most velem viselkedsz, sétálva, ácsorogva, amíg én egy helyben ülök, és csak úgy bizonytalanul elmormolva néhány udvarias szót?”

„Nem, Nagytiszteletű Gótama. Egy bráhminnak együtt kell sétálnia a sétáló bráhminnal, együtt kell állnia az álló bráhminnal, együtt ülnie az ülő bráhminnal, és le kell feküdnie, ha a bráhmin éppen fekszik. De ezekkel a kis borotvált fejű aszkétákkal, ezekkel az alantas szolgákkal, a nagy Brahmá lábáról levakart fekete kosszal, nos, ezekkel teljességgel helyénvaló úgy beszélni, ahogy azt most veled teszem, Nagytiszteletű Gótama.”

„De, Ambattha, ugyebár azért érkeztél ide, mert keresel valamit. Bármi is légyen az, amiért érkeztél, igen figyelmesen kell hallgatnod, hogy megleld azt. Ambattha, te még nem végezted be a tanulmányaidat. Önteltséged, mely szerint oly’ jól képzettnek hiszed magad, nem másból, mint tapasztalatlanságodból táplálkozik.”

Ambattha pediglen igencsak bosszús és haragos lett, midőn tanulatlannak nevezték, és a Magasztosra förmedt, átkokkal és szitokszavakkal illetve őt. Így gondolkodott: „Gótama remete rosszakarattal viseltetik irántam”, majd ezt mondta: „Nagytiszteletű Gótama, a sákják ádáz népség, durva beszédűek, sértődékenyek és erőszakosak”. Az alantas származás miatt, a szolgai lét okán, nem képesek tisztelni, megbecsülni a bráhminokat, és nem tudják nékik kifejezni hódolatukat, nagyrabecsülésüket”. Ez volt az első alkalom, amikor Ambattha alantas szolgáknak nevezte a sákják nemzetségét.

„De, Ambattha, mit tettek ellened a sákják, mondd csak?”

„Nagytiszteletű Gótama, egyszer, midőn tanítóm, Pokkharaszáti bráhmin valamely ügyéből kifolyólag Kapilavasztuban9 jártam, a sákják találkozóhelyéhez vetődtem. Abban az időben számos sákja gyűlt ott össze, magas ülőalkalmatosságaikon időzve ott a találkozóhelyen, böködték egymást ujjaikkal, nevetgéltek és játékokat játszottak együtt, és nekem bizony úgy tűnt, hogy gúnyt űznek belőlem, s még csak hellyel sem kínáltak. Ezt figyelembe véve, nem tartom helyén való dolognak, hogy nem fejezik ki hódolatukat a bráhminok előtt.” Ez volt tehát a második alkalom, amikor Ambattha alantas szolgáknak nevezte a sákják nemzetségét.

„De, Ambattha, még a fürj, az a kicsiny kis madár is úgy dalol, ahogy kedve tartja, az ő saját fészkében. Kapilavasztu a sákják otthona, Ambattha. Nem érdemelnek hát ilyenféle minősítést ezért a semmiségért.”

„Nagytiszteletű Gótama, négy varna10 létezik: A ksatriják11, a bráhminok12, a vaisják13 és a súdrák14 varnája. És ebből a négy varnából három, nevesül a ksatriják, a vaisják és a súdrák varnája teljességgel alá van rendelve a bráhminoknak. Ezt figyelembe véve, az mégsem járja, hogy nem fejezik ki hódolatukat a bráhminok előtt.” Ez volt immár a harmadik alkalom, amikor Ambattha alantas szolgáknak nevezte a sákják nemzetségét.

Ekkor a Magasztos így gondolkodott: „Ez az ifjú túl messze merészkedett a sákják sértegetésében. Mi lenne, ha megtudakolnám az ő nemzetségének nevét? Imígyen szólott hát: „Ambattha, mondd csak, mely nemzetségből származol?”

„A kanhája15 nemzetségből, Nagytiszteletű Gótama.”

„Ambattha, a régmúlt időkben – azok elmondása alapján, akik ismerik a leszármazási sorrendet – a sákják voltak az urak, és te pedig a sákják egy rabszolgalányától származol. A sákják vonalán pedig Okkáka király tekinthető az eredendő ősnek. Egyszer, Okkáka király, kinek felesége oly kedves és szeretett volt számára, úgy határozott, hogy fiára hagyja birodalmát, s száműzi királyságából idősebb fivéreit, Okkámukhát, Karandut, Hatthiníját és Színipurát. Ezek pediglen, kitaszítva a birodalomból, megtelepedtek a Himálaja16 lábainál, egy lótusztó partjánál, s otthont emeltek, ott hol óriás tíkfák csoportja ligetet alkotott. S attól való félelmükben, hogy beszennyezik tiszta származásukat, összeköltöztek saját nővéreikkel s húgaikkal. Ekkor Okkáka király megkérdezte minisztereit és kancellárjait: „Ugyan hol élnek most a hercegek?” És ők elmondták neki. Ekkor Okkáka király felkiáltott: „Erősek hát, mint a tíkfa 17, ezek a hercegek, ezek igazi sákják!” Ez tehát a történet arról, honnan kapták a sákják oly’ jól ismert nevüket. És a király volt a sákják nemzetségének ősatyja.

„Ezidőtájt Okkáka királynak volt egy rabszolgalánya, Diszá, akinek egy fekete gyermeke született. Az a fekete dolog, mihelyst a világra jött, így kiáltott: „Moss le, anyám! Fürdess meg, anyám! Szabadíts meg engem ettől a mocsoktól, és meg foglak érte jutalmazni!”. És mert, Ambattha, ahogyan manapság azt mondjuk, ha valakit becsmérelni szándékozunk, hogy „kobold”18, úgy annak idején azt szokták volt mondani: „fekete”19. És így beszéltek: „Ahogyan megszületett, már beszélt. Feketének született, koboldnak született.” Ez volt hát a történet arról, hogy a régmúlt időkben a sákják voltak az urak, és te pedig a sákják egyik rabszolgalányától származol.

Ahogyan ezt hallotta, a környező ifjak így szólottak: „Nagytiszteletű Gótama, ne alázd meg oly nagyon Ambatthát, hogy azt mondod néki, rabszolgalánytól származik. Hiszen Ambattha jól született, remek család sarja, igencsak művelt, tiszta beszédű, tudós ember, kiválóan megállja a helyét ebben a beszélgetésben, melyet a Nagytiszteletű Gótamával folytat.”

Ekkor a Magasztos így szólt az ifjakhoz: „Ha úgy tartjátok, hogy ez az Ambattha rossz születésű, silány család sarja, tanulatlan, zavaros beszédű, oktondi, és nem képes helyt állni ebben a beszélgetésben, melyet Gótama remetével folytat, akkor hagyjátok, hogy Ambattha némán hallgasson, és ti magatok folytassátok velem a diskurzust. De ha úgy tartjátok, hogy Ambattha jól született, remek család sarja, igencsak művelt, tiszta beszédű, tudós ember, kiválóan megállja a helyét ebben a beszélgetésben, melyet a Nagytiszteletű Gótamával folytat, akkor hát ti hallgassatok némán, és hagyjátok őt, hogy folytassa velem a diskurzust.”

„Ambattha jól született, Nagytiszteletű Gótama … Csendben maradunk hát, ő pedig folytathatja.”

Ekkor pediglen a Magasztos így szólt Ambatthához: „Ambattha, egy alapvető kérdést készülök intézni hozzád, amelyre bizonnyal nem szívesen fogsz majd válaszolni. Ha azonban nem válaszolsz, vagy ha megkerülöd a kérdést, hallgatásba burkolózol, vagy megfutamodsz, a fejed hét darabra fog széthullani. Nos, mit gondolsz, Ambattha? Hallottad-e már tiszteletreméltó bráhminoktól, tanítók tanítómestereitől, honnét is származnak a kanháják, és ki volt az ősük?”

Ekkor Ambattha némaságba burkolózott. A Magasztos másodszor is neki szegezte a kérdést. Ambattha még mindig hallgatott, és a Magasztos így szólt: „Felelj azonnal, Ambattha, nincs most itt az ideje a hallgatásnak. Bárki, aki nem válaszol egy alapvető kérdésre, melyet a Tathágata intéz hozzá, immáron harmadjára, annak hét darabra hullik szét a feje.”

Abban a pillanatban, Vadzsrapáni20, a jakkha21, egy óriási, lángoló, tűzpirosan izzó acél pörölyt tartva a kezében, magasan az égbe emelve azt, pontosan Ambattha feje fölött, erre gondolt: „Ha ez az ifjú, ez az Ambattha, nem ad kielégítő választ a kérdésre, melyet a Tathágata immáron harmadjára szegez neki, bizony hét darabra hasítom a fejét.”

A Magasztos látta Vadzsrapánit, és ugyanúgy Ambattha is. A látványtól Ambattha megrémült, elvesztette minden bátorságát, haja szálai az égnek meredtek, kegyelemért sóhajtott, menedékért és biztonságért a Magasztoshoz. Lekuporodott, a Magasztoshoz igen közel, úgy kérdezte őt: „Mit is mondott Nagytiszteletű Gótama? Megismételné a Nagytiszteletű Gótama a kérdést?”

„Mit gondolsz, Ambattha? Hallottad-e már, hogy ki volt a kanháják őse?”

„Igen, csakúgy ahogyan a Nagytiszteletű Gótama elmondta, úgy hallottam magam is, hogy honnan származnak a kanháják, ki volt az ő ősük.”

Ezt hallván, az őket körülvevő ifjak nagy zajt és hangos lármát csaptak: „Úgy tehát! Ambattha rossz születésű, silány család sarja, a sákják rabszolgalányának leszármazottja, és a sákják Ambattha urai. Mi pedig megszóltuk, becsméreltük Gótama remetét, azt hívén, hogy valótlant állít!”

Ekkor a Magasztos így gondolkodott: „Ez már túl sok, ahogyan ezek az ifjak megalázzák Ambatthát, csak mert egy rabszolgalány sarja. Meg kell őket fékeznem.” Így szólt tehát az ifjakhoz: „Ne becsméreljétek Ambatthát olyannyira, csak mert egy rabszolgalány sarja!

Az a Kanha egy nagyszerű bölcs volt! A déli országrészbe vándorolt, megtanulta az ottani bráhminok mantráit, majd visszatért Okkáka királyhoz, és az ő lányát, Maddarúpít kérte tőle feleségül. Okkáka király pedig, eszelős dühtől hajtva így kiáltott: „Nahát, ez a kis fickó, ez a rabszolga fattya, az én lányomat akarja feleségnek!” És egy vesszőt helyezett íjába. Ám nem volt képes lőni vele, de, ugyanúgy, leereszteni sem. Ekkor a miniszterek és a kancellárok a bölcs Kanhá köré gyűltek, és megszólították: „Kíméld meg a királyt, Tiszteletreméltó Urunk, kíméld meg a királyt!”

„A király biztonságban lesz, ám ha a vesszőt lefelé lövi el, úgy a föld megrázkódik, ameddig csak birodalma határai elnyúlnak”.

„Tiszteletreméltó urunk, kíméld meg a királyt, s kíméld meg földünket!”

„A király, s a földetek biztonságban lesz, ám ha a vesszőt felfelé lövi el, úgy az isten elapasztja az esőt hét éven át, ameddig csak birodalma határai elnyúlnak.”

„Tiszteletreméltó urunk, kíméld meg a királyt, kíméld meg földünket, s engedd, hogy az isten esőáldást adjon!”

„A király, s a földetek biztonságban lesz, az isten pedig adni fog esőt nektek, ám ha a király egyenest a korona várományosára, az ifjú hercegre céloz íjával, a herceg teljes biztonságban lesz.”

A miniszterek ekkor felkiáltottak: „Hadd célozzon Okkáka király egyenest a korona várományosára, az ifjú hercegre, a herceg teljes biztonságban lesz!”

A király úgy tett, és a herceg sértetlen maradt. Ekkor Okkáka király, megrémülve, az isteni büntetéstől való félelemmel telve, hozzáadta lányát, Maddarúpít Kanhához. Úgyhogy, ifjak, ne becsméreljétek olyannyira Ambatthát, csak mert egy rabszolgalány sarja. Az a Kanha egy nagyszerű bölcs volt.”

Ekkor a Magasztos így folytatta: „Ambattha, hogy látod? Ha ugyan egy ksatrija ifjú összeházasodik egy bráhmin lánnyal, és egybekelésük gyümölcseként fiúgyermek születik, vajon ez a fiúgyermek, a ksatrija ifjú és a bráhmin lány gyermeke, kaphat-e vizet és ülőhelyet a bráhminoktól?”

„Kaphat bizony, Nagytiszteletű Gótama”.

„Megengednék-e neki, hogy együtt étkezzen velük a temetési rítusok alkalmával, rizs-felajánláskor, áldozatok során vagy vendégükként?”

„Meg bizony, Nagytiszteletű Gótama.”

„Tanítanák-e őt a mantrákra vagy sem?”

„Tanítanák bizony, Nagytiszteletű Gótama.”

„Elkendőznék-e az ő asszonyát vagy sem?”

„Nem kendőznék, Nagytiszteletű Gótama.”

„És ugyan a ksatriják alávetnék-e őt az ő szentségük szerinti alámerítkezésnek?”

„Nem, Nagytiszteletű Gótama.”

„Ugyan miért nem?”

„Azért, Nagytiszteletű Gótama, mert nem jó születésű az anyja oldaláról.”

„Hogyan vélekedsz, Ambattha? Ha ugyan egy bráhmin ifjú összeházasodik egy ksatrija lánnyal, és egybekelésük gyümölcseként egy fiúgyermek születik, vajon ez a fiúgyermek, a bráhmin ifjú és a ksatrija lány gyermeke, kaphat-e vizet és ülőhelyet a bráhminoktól?”

„Kaphat bizony, Nagytiszteletű Gótama”.

„Megengednék-e neki, hogy együtt étkezzen velük a temetési rítusok alkalmával, rizsfelajánláskor, áldozatok során vagy vendégükként?”

„Meg bizony, Nagytiszteletű Gótama.”

„Tanítanák-e őt a mantrákra vagy sem?”

„Tanítanák bizony, Nagytiszteletű Gótama.”

„Elkendőznék-e az ő asszonyát vagy sem?”

„Nem kendőznék, Nagytiszteletű Gótama.”

„És ugyan a ksatriják alávetnék-e őt az ő szentségük szerinti alámerítkezésnek?”

„Nem, Nagytiszteletű Gótama.”

„Ugyan miért nem?”

„Azért, Nagytiszteletű Gótama, mert nem jó születésű az apja oldaláról.”

„Tehát, Ambattha, a ksatriják, a férfiak és nők házasságát figyelembe véve, felette állnak a bráhminoknak. Hogyan vélekedsz, Ambattha? Vegyük most egy bráhmin esetét, akinek, valamely okból eredően, leborotválják a fejét a bráhminok, egy zsák hamut szórnak rá, úgy büntetik, és száműzik az országukból vagy városukból. Ugyan kínálnák-e ülőhellyel vagy vízzel őt a bráhminok?”

„Nem, semmiképpen, Nagytiszteletű Gótama.”

„Megengednék-e neki, hogy együtt étkezzen velük a temetési rítusok alkalmával, rizsfelajánláskor, áldozatok során vagy vendégükként?”

„Nem engednék, Nagytiszteletű Gótama.”

„Tanítanák-e őt a mantrákra vagy sem?”

„Nem tanítanák, Nagytiszteletű Gótama.”

„Elkendőznék-e az ő asszonyát vagy sem?”

„Elkendőznék, Nagytiszteletű Gótama.”

„Hogyan vélekedsz, Ambattha? Vegyük hát egy ksatrija esetét, akinek, valamely okból eredően, leborotválják a fejét a ksatriják, egy zsák hamut szórnak rá, úgy büntetik, és száműzik az országukból vagy városukból. Ugyan kínálnák-e ülőhellyel vagy vízzel őt a bráhminok?”

„Kínálnák bizony, Nagytiszteletű Gótama.”

„Megengednék-e neki, hogy együtt étkezzen velük a temetési rítusok alkalmával, rizsfelajánláskor, áldozatok során vagy vendégükként?”

„Meg bizony, Nagytiszteletű Gótama.”

„Tanítanák-e őt a mantrákra vagy sem?”

„Tanítanák bizony, Nagytiszteletű Gótama.”

„Elkendőznék-e az ő asszonyát vagy sem?”

„Nem kendőznék, Nagytiszteletű Gótama.”

„És ugyan a ksatriják alávetnék-e őt az ő szentségük szerinti alámerítkezésnek?”

„Nem, Nagytiszteletű Gótama.”

„De ez a ksatrija addigra már borzalmas megaláztatásokon ment keresztül, midőn leborotválták a fejét a ksatriják, egy zsák hamut szórtak rá, úgy büntették, és száműzték az országukból vagy városukból. És mégis, a ksatrija, aki ily megaláztatásokon ment keresztül, felette áll a bráhminoknak, a bráhminok pedig alatta valók.”

„Ambattha, ez a vers pedig Brahmá Szanankumárától22 való:

„A ksatrija a legkiválóbb a varnák sorában,
tudásban és életvitelben is legjobb az istenek és emberek között.”

„Ez a dal pedig igazul szól, s nem hamisan, ez a vers igazul beszél, s nem hamisan, előnyünkre válik, s nem hátrányunkra. És, Ambattha, én is így szólok:

„A ksatrija a legkiválóbb a varnák sorában,
tudásban és életvitelben is legjobb az istenek és emberek között.”

Az első recitációs szakasz vége

„De mondd csak, Nagytiszteletű Gótama, miben áll ez a tudás, miben áll ez az életvitel?”

„Ambattha, az bizony nem azon az állásponton nyugszik, mely tévesen úgy tartja, hogy az felülmúlhatatlan tudás–és–életvitel, a megbecsülés a születésen és a varnákon múlik, sem pedig azon az önhitt vélekedésen, miszerint ‘te méltó vagy hozzám, te pediglen nem vagy méltó hozzám!’ ’’

„Bármerre is nézel, ha egy férfi elvesz egy nőt, vagy egy nő hozzámegy egy férfihoz, ha összeházasodnak, mindenfelé ezt a vélekedést látod és ezzel az önhittséggel találkozol … De azok, akik szolgái ezeknek a dolgoknak, távol vannak az felülmúlhatatlan tudás–és–életvitel megértésétől, amely ugyanis csak úgy fogható fel, ha megszabadulsz mindezektől.”

„De mondd csak, Nagytiszteletű Gótama, miben áll ez a tudás, miben áll ez az életvitel?”

„Ambattha, a Tathágata elérte ezen a világon az arhatságot, teljességgel megvilágosodott Buddhává vált, fel van ruházva bölcsességgel és a helyes életvitellel, üdvösséget hozó, a Világok ismerője, egyedülálló tanítója a tévelygőknek, istenek és emberek tanítómestere, megvilágosodott és áldott. Miután felismerte ezt az ő felettes tudásával, hirdeti a világon a déváknak23 és máráknak, brahmáknak, hercegeknek és népüknek. A Dhammát tanítja, amely kiváló az elején, kiváló a közepén, s mégoly kiváló a végén, és amely úgy áldott szellemében, mint betű szerinti szavaiban, és megmutatja a teljességgel tökéletes, megtisztult szent életet.

A tanítás folytatódik, és elmagyarázza az erkölcsre vonatkozó tételeket (2. Szutta, 1–62 szakasz); őrzi az érzékek kapuit (2. Szutta, 64–75. szakasz); eléri a négy dzsánát (2. Szutta, 75–82. szakasz). Így hát megvalósítja a helyes életvitelt. Eléri a különféle bölcsességeket (2. Szutta, 83–95. szakasz) és a romlottságtól való megszabadulást (2. Szutta, 97. szakasz)…) És ezen túl nincs többé fejlődése a tudásnak, nincs többé fejlődése az életvitelnek, nincs mi ennél tökéletesebb lenne.

És Ambattha, a felülmúlhatatlan tudás és életvitel keresése során négyféle tévútra lehet tévedni. Melyek ezek? Mindenek előtt, ha egy aszkéta vagy bráhmin, akinek még nem sikerült elérnie a felülmúlhatatlan tudást és életvitelt, fogja vándorbotját, elvonul az erdőbe, s imígyen gondolkodik: „Lehullott gyümölcsökön fogok élni.” De így csak kísérője lehet annak, aki már elérte24. Ez az első útja a tévedésnek.

És újra, ha egy aszkéta vagy bráhmin, akinek még nem sikerült elérnie a felülmúlhatatlan tudást és életvitelt, nem képes majd hullott gyümölcsökön élni, fog egy ásót meg egy kosarat, és azt gondolja: „Gumókon és gyökereken fogok élni” … Ez a második útja a tévedésnek.

És újra, ha egy aszkéta vagy bráhmin, akinek még nem sikerült elérnie a felülmúlhatatlan tudást és életvitelt, nem képes gumókon és gyökereken élni, tűzhelyet készít a falu vagy egy kisebb település határában, mellételepszik és táplálja a lángokat … Ez a harmadik útja a tévedésnek.

És újra, ha egy aszkéta vagy bráhmin, akinek még nem sikerült elérnie a felülmúlhatatlan tudást és életvitelt, nem képes a lángokat táplálni, négyajtós házat emel a keresztútnál, és így gondolkodik: „Bármiféle aszkéta vagy bráhmin is érkezik a világnak négy szegletéből, képességem és erőm teljével fogom őt magasztalni.” De így csak kísérője lehet annak, aki már elérte a felülmúlhatatlan tudást és életvitelt. Ez a negyedik útja a tévedésnek.

„Mit gondolsz, Ambattha? Vajon te és a te mestered összhangban éltek-e ezzel a felülmúlhatatlan tudással és életvitellel?”

„Ugyan, dehogy, Nagytiszteletű Gótama! Hát hiszen kik vagyunk mi ahhoz? Oly távol vagyunk még attól!”

„Nos hát, Ambattha, ily módon, hogy még nem sikerült elérnetek mindezt, fognátok-e a vándorbotot, hogy elvonulva az erdőbe, lehullott gyümölcsökön éljetek?”

„Nem, dehogyis, Nagytiszeteltű Gótama!”

„Nos hát, Ambattha, ily módon, hogy még nem sikerült elérnetek mindezt, fognátok-e a vándorbotot, hogy elvonulva az erdőbe, gumókon és gyökereken éljetek?”

„Nem, dehogyis, Nagytiszeteltű Gótama!”

„Nos hát, Ambattha, ily módon, hogy még nem sikerült elérnetek mindezt, emelnétek-e négyajtós házat a keresztútnál?

„Nem, dehogyis, Nagytiszteletű Gótama!”

Így hát, Ambattha, te és a te mestered nem csak hogy nem értettétek meg a felülmúlhatatlan tudás és életvitel mibenlétét, de a négyféle tévút is meghaladja a képességeiteket. És mégis, te és a te mestered, Pokkharaszáti bráhmin, ezt hangoztatjátok:

„Ezek csak kis borotvált fejű aszkéták, alantas szolgák, a nagy Brahmá lábáról levakart fekete kosz, ugyan miféle dolgokról beszélhetnének ezek a bráhminokkal, a három Véda tudóival?” – pedig még azok terhét sem viseled el, aki a négy tévút egyikére tévedt. „Lásd, Ambattha, hogyan csapott be téged a te mestered!”

„Ambattha, Pokkharaszáti bráhmin Kószala uralkodójának, Paszénadi királynak kegyelméből és nagylelkűségéből él. Mégis, a király nem engedi neki, hogy az audiencián szemtől szembe találkozzanak. Ha a királynak referál, azt függöny mögül teszi. Miért nem engedélyezi a király valakinek, hogy szemtől szembe találkozzon vele, miközben tökéletes és kifogástalan jövedelemforrást biztosított az ő számára? Lásd, Ambattha, hogyan csapott be téged a te mestered!”

„Hogyan vélekedsz, Ambattha? Képzeld el, hogy Paszénadi király egy elefánt vagy egy paripa hátán ül vagy szekéren áll, és minisztereivel és hercegeivel tanácskozik valamiről. És gondold csak el, hogy egy perce ellép onnan, és egy munkás, vagy egy munkásnak a szolgája lép a helyébe. Ott állván pedig így szól: „Ez az, amit Kószala uralkodója, Paszénadi király mond!” Szólhatna-e ő a király szavaival, mintha csak egyenlő lenne a királlyal?”

„Nem, dehogyis, Nagytiszteletű Gótama!”

„Nos hát, Ambattha, ez pediglen ugyanaz a dolog. Azok, akikről úgy beszéltél, hogy ők a bráhminok első bölcsei, a mantrák megalkotói és kifejtői, kiknek ősi verseit recitálják, hirdetik és gyűjteményekbe foglalják a mai korok bráhminjai – Atthaka, Vámaka, Vámadéva, Vesszámitta, Jamataggi, Angirasa, Bháradvádzsa, Vászettha, Kasszapa, Bhagu – kiknek mantrái, úgy hírlik, hozzád és mesteredhez is eljutottak. Nos, mégsem mondható, hogy ezáltal a bölcsek egyikévé, vagy olyanná váltok, akik gyakorlottak a bölcsességnek ezen útján – ilyesféle dolog nem lehetséges.

„Hogyan vélekedsz, Ambattha? Hogy hallottad, mit mondanak a Bráhminok, ki a tiszteletreméltó, kit nevezünk tisztes korúnak, tanítók tanítómesterének? Azok az első bölcsek –- Atthaka, Vámaka, Vámadéva, Vesszámitta, Jamataggi, Angirasza, Bháradvádzsa, Vászettha, Kasszapa, Bhagu –- ugyan jól mulattak-e, vettek-e kellemes fürdőt, illatszerekkel hintették-e be magukat, hajuk és szakálluk mindig jól ápolt volt-e, virágfüzérekkel és fonatokkal ékes, fehér ruhában jártak-e ők, belemerítkezve az öt érzék gyönyöreibe, ragaszkodva azokhoz, ahogyan azt te és a te mestered teszitek?”

„Nem, dehogyis, Nagytiszteletű Gótama!”

„És különlegesen finom rizst fogyasztottak-e, amelyből minden szennyeződést eltávolítottak, mindenféle levesekkel és szószokkal, ahogyan azt te, és a te mestered teszitek?”

„Nem, dehogyis, Nagytiszteletű Gótama!”

„És gyönyörködtették-e magukat cicomákba és fodrokba öltöztetett fiatal lányokkal, ahogyan azt te és a te mestered teszitek?”

„Nem, dehogyis, Nagytiszteletű Gótama!”

„És körbehajtottak-e szekereken, melyeket fonott farkú kancák húztak, s melyeket hosszú ostorral ösztökéltek?”

„Nem, dehogyis, Nagytiszteletű Gótama!”

„S őriztették-e magukat palánkkal és barikádokkal erődített városokban, hosszú kardokkal felfegyverzett katonákkal…?”

„Nem, dehogyis, Nagytiszteletű Gótama!”

„Úgy hát, Ambattha, sem te, sem pedig a mestered nem vagytok bölcsek, és nem vagytok a bölcsek útján gyakorlottak sem. És most, hogy kételyeid és zavarodottságod felől ily módon meggyőződtem, tisztázzuk ezeket a kérdéseket úgy, hogy te kérdezel, én pedig választ adok a kérdéseidre.”

Ekkor, leszállván ülőhelyéről, a Magasztos elkezdett fel s alá járni, és Ambattha követte példáját. És ahogyan Ambattha a Magasztossal együtt sétált, felismerte testén a Kiváló Emberek 32 megkülönböztető jegyét. Mindet látta, kettőnek kivételével. Kettővel szemben kétségei támadtak, és zavarodottság fogta el. Nem volt igazán határozott és bizonyos a Magasztos fedett szemérmét és hosszú nyelvét illetően.

A Magasztos pedig, felfigyelve bizonytalanságára, szellemi erejével elérte, hogy Ambattha megpillantsa fedett szemérmét, majd kiöltötte nyelvét, oly’ hosszúra nyújtva azt, hogy elérje vele mindkét fülét és két orrlyukát, és beborítsa homlokának teljes felületét. Ekkor Ambattha ezt gondolta: „Gótama remete rendelkezik a Kiváló Emberek mind a 32 megkülönböztető jegyével, ezek köre teljes, egy sem hiányzik közülük.”

Így szólt a Magasztoshoz:

„Nagytiszteletű Gótama, távozhatok-e már? Sok dolgom van, sokat kell még ténykednem.”

„Ambattha, tégy úgy, ahogyan jónak látod.”

Így hát Ambattha visszatért szekeréhez, melyet kancák húztak, és távozott.

Ezzel egyidőben Pokkharaszáti, a bráhmin, elhagyta székhelyét, és parkjában időzött, nagy számú bráhmin társaságában, akik mind Ambatthára vártak. Ekkor Ambattha megérkezett a ligetbe. Addig hajtott, ameddig csak a szekér el tudott haladni, majd onnan gyalog folytatta útját oda, ahol Pokkharaszáti időzött. Üdvözölte, majd letelepedett az egyik oldalára. Pokkharaszáti így szólt hozzá:

„Nos, drága fiam, találkoztál-e a Nagytiszteletű Gótamával?”

„Találkoztam, mesterem.”

„És olyan-e ez a Nagytiszteletű Gótama, mint ahogyan az hírlik róla, vagy pedig sem? Olyan-e a természete és nem másmilyen?”

„Mesterem, olyan ő, ahogyan az hírlik róla, és olyan a természete, nem másmilyen. Birtokolja a Kiváló Emberek mind a 32 megkülönböztető jegyét, ezek köre teljes, egy sem hiányzik közülük.”

„És ugyan volt-e beszédetek egymással?”

„Volt bizony, mesterem.”

„És miről szólt ez a beszélgetés?”

Így hát Ambattha elmondta Pokkharaszátinak mindazt, amiről a Magasztos és közötte szó esett.

Ekkor Pokkharaszáti felkiáltott: „Úgy hát, te aztán szép kis tanítvány vagy, finom és bölcs ember, tökéletes tudója a három Védának! Ha bárki így fogna hozzá a dolgához, mint te, nyomban halálra válna, teste feloszlana, elbukna a gonosz útján, összeroskadna és a pokolra szállna! Sértések sorát halmoztad a Nagytiszteletű Gótamára, és ennek eredményeként ő érvek sorát hozta fel ellenünk! Te aztán szép kis tanítvány vagy, finom és bölcs ember, tökéletes tudója a három Védának!” Olyan haragra gerjedt, hogy felrúgta Ambatthát, és nyomban felkerekedett, hogy találkozzon a Magasztossal.

De a bráhminok ekkor így szóltak: „Most már túlságosan is késő, mesterünk, hogy felkeresd Gótama remetét. Jobb, ha a Tiszteletreméltó Pokkharaszáti holnap kél útra, hogy találkozzon vele.”

Ekkor Pokkharaszáti saját otthonában készített ízletes puha és szilárd étkeket vett magához, lámpák fénye mellett összekészülődött, és útnak eredt Ukkathából Iccshánankala erdeibe. Szekérrel utazott, ameddig a szekér haladni bírt, majd onnan gyalog folytatta útját oda, ahol a Magasztos időzött. Üdvözlő szavakat váltottak egymással, majd letelepedett a Magasztos egyik oldalára, és így szólt hozzá:

„Nagytiszteletű Gótama, nem jött-e el hozzád a tanítványunk, Ambattha, a minap?”

„De bizony, eljött, Bráhmin.”

„És volt-e beszélgetés közöttetek?”

„Volt, bizony.”

„És miről szólt ez a beszélgetés?”

Ekkor a Magasztos elmondta Pokkharaszátinak mindazt, amiről közte és Ambattha között szó esett. Ekkor Pokkharaszáti ezt mondta a Magasztosnak: „Nagytiszteletű Gótama, ez az Ambattha egy ifjú bolond. Ugyan megbocsát-e néki a Nagytiszteletű Gótama?”

„Nos, bráhmin, éljen boldogan ez az Ambattha.”

Ekkor Pokkharaszáti felfigyelt a Kiváló Emberek 32 megkülönböztető jegyére a Magasztos testén. Jól látta mindet, kettőnek kivételével. Kettővel szemben kétségei támadtak, és zavarodottság fogta el: Nem volt igazán határozott és bizonyos a Magasztos fedett szemérmét, és hosszú nyelvét illetően. A Magasztos pedig, felfigyelve bizonytalanságára, szellemi erejével elérte, hogy Pokkharaszáti megpillantsa fedett szemérmét, majd kiöltötte nyelvét, oly’ hosszúra nyújtva azt, hogy elérje vele mindkét fülét, és két orrlyukát, és beborítsa homlokának teljes felületét.

Ekkor Pokkharaszáti így szólt a Magasztoshoz:

„Elfogadja-e a Nagytiszteletű Gótama a mai napra szóló meghívásomat, és együtt étkezik-e velem, szerzetesei társaságában?”

A Magasztos hallgatással adta jelét beleegyezésének.

Látván beleegyezését, Pokkharaszáti így szólt a Magasztoshoz:

„Itt az idő, Nagytiszteletű Gótama, az étel elkészült.”

A Magasztos pedig kora reggel felöltötte gúnyáját, magára kerítette köpenyét, fogta alamizsnás szilkéjét, szerzetesei kíséretében elindult Pokkharaszáti lakhelyére, ahol elfoglalta helyét az előre odakészített ülőalkalmatosságon. Ekkor Pokkharaszáti személyesen szolgálta fel neki a válogatott puha és szilárd étkeket, a szerzeteseket pedig tanítványai kínálták körbe. Amikor pedig a Magasztos elvette kezét az alamizsnás szilkéjéről, Pokkharaszáti melléje telepedett az egyik oldalról, egy alacsony lócára.

Ahogyan Pokkharaszáti ott ült, a Magasztos kiművelt magyarázatban részesítette a nagylelkűségről, az erkölcsről és a mennyekről, feltárva előtte az érzéki vágyakban rejlő veszélyeket, azok tökéletlenségét és hiábavalóságát, és a lemondásból származó előnyöket. És tudván, hogy Pokkharaszáti elméje már készen áll, hajlítható és mentes az akadályoktól, békés és derűs, prédikációt tartott neki röviden a Dhammáról: a szenvedésről, a szenvedés okáról, a szenvedéstől való megszabadulásról, és az ahhoz vezető útról. És ahogyan a kelme, amely mentes minden szennyeződéstől, jól fogadja be a festéket25, úgy Pokkharaszátinak, a Bráhminnak, ahogyan ott ült, felnyílt a tiszta és makulátlan Dhamma-szeme, és tudta: „Bármi, aminek kezdete van, meg is szűnik.”

És Pokkharaszáti, látva, megértve, megtapasztalva és mélyen belemerülve a Dhammába, elhagyva a kételyeket, a szellemi bizonytalanságot, elérve a tökéletes bizonyosságot a Tanító tanaiban, anélkül, hogy hitelt adott volna mások tanításainak, ezt mondta: „Kiváló, Magasztos, kiváló! Mintha csak valaki felvenné, amit lesodortak, mintha csak valaki megmutatná az utat az eltévedettnek, vagy olajlámpást tartana a sötétségbe, hogy láthatóvá váljék a szemnek, ami ott van. Úgy fejtette ki a Magasztos a Dhammát, különféle módokon…

Fiammal, feleségemmel, minisztereimmel és kancellárjaimmal együtt menedékért folyamodom a Buddhához, a Dhammához és a Szanghához. Fogadjon el a Nagytiszteletű Gótama engem világi követőjének, aki menedéket vett ezen a napon, addig, amíg csak életem kitart. És bármikor, amikor a Nagytiszteletű Gótama látogatást tesz Ukkathában más családoknál és világi követőknél, úgy keresse fel Pokkharaszáti családját is. Ahányszor csak ifjak és lányok lesznek ott, mind tiszteletüket teszik majd Gótama remete előtt, felállnak jöttére, ülőhellyel és vízzel kínálják, és szívükben örvendeznek, és ez jólétükre, s boldogságukra fog szolgálni, hosszú időre.”

„Jól beszélsz, bráhmin.”


  1. Lásd még (angolul) itt  ↩

  2. Szanszkr.: śaakya, Páli: saakiya, sakya, sakka  ↩

  3. Páli: arahat, arahant; szent, (tiszteletre) érdemes  ↩

  4. Maara: a Kísértő a páli szövegekben, lásd még (angolul) itt  ↩

  5. Brahmaa: a Teremtő a páli szövegekben, lásd még (angolul) itt  ↩

  6. Lásd még itt  ↩

  7. Lásd még itt  ↩

  8. Ezt a 32 jegyet a Lakkha.na Sutta (DN 30., PDF 36–45. o., angolul) írja le.  ↩

  9. Ez a szanszkrit elnevezés, páliul Kapilavatthu  ↩

  10. Páliul va.n.na, a kasztrendszerről lásd még itt  ↩

  11. Páliul khattiya  ↩

  12. Páliul braahma.na  ↩

  13. Páliul vessa  ↩

  14. Páliul sudda  ↩

  15. A jelentése: Kanhától, a sötétségtől (kanha) eredő  ↩

  16. A Himalája elnevezés a szanszkrit hima (’hó ’) és aalaya (’otthon, terület’) szavakból áll, ami annyit jelent: „a hó hazája”. Így a helyes kiejtése – az elterjedt, ám helytelen Himalája helyett – Himálaja.  ↩

  17. saaka – szójáték/népi etimológia a sákja népnévre.  ↩

  18. pisaaca: manó, gonosz szellem, aki a sötétség erőit szabadítja valakire  ↩

  19. kanha  ↩

  20. Lásd még (angolul) itt  ↩

  21. yakkha: (ártó) szellem, lásd még (angolul) http://www.palikanon.com/english/pali_names/y/yakkha.htm itt  ↩

  22. Lásd még (angolul) itt  ↩

  23. deva: istenség  ↩

  24. a felülmúlhatatlan tudást és életvitelt (K.G..)  ↩

  25. Lásd még MN 7  ↩

Így készült:
Fordította: Köteles Géza
Forrás: Maurice Walshe, angol
Szerzői jogok: Köteles Géza, 2009
Felhasználás feltételei: image: CC-BY-NC-SA
Frissítve: September 20, 2011, at 08:38 AM


Váljon minden lény javára.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.