Miért nem elég az elmélet a belső béke eléréséhez?
Így hallottam1:
Egy ideig a Magasztos a szakkáknál2 időzött Kapilavatthuban a banjanligetben. A szakka Mahánáma pedig elment a Magasztoshoz, köszönt és oldalt leült, majd így szólt:
– Hosszú ideje ismerem a Magasztosnak azt a tanítását, hogy a bírvágy, az utálat és a zavarodottság a tudat szennyeződései. És értem is, hogy ezek szennyezik a tudatot. Olykor a tudatomat mégis hatalmukba kerítik a bírvágyat, utálatot vagy zavart ébresztő gondolatok. Így aztán azon töprengek, hogy mi az a még le nem küzdött sajátságom, ami ezt okozza. 3
– Mahánáma, ha ezt a sajátosságodat már leküzdötted volna, akkor már nem is élnél az otthonodban, nem élnéd ki a vágyaidat. Azért élsz az otthonodban és azért éled ki a vágyaidat, mert még nem küzdötted le ezt a sajátságodat.
Csak a meditációban meglelhető boldogság visz tovább az úton
A vágyak kevés gyönyört nyújtanak és sok szenvedéssel, sok bajjal járnak, túlsúlyban van bennük a nyomorúság. Meglehet, az arija tanítvány ezt a valóságnak megfelelően, helyes bölcsességgel, jól látja – ám ezzel még nem menekült meg a vágyaktól. Nem menekült meg, amíg csakis a vágyaiban és a kísértésekben talál örömöt és boldogságot – amíg meg nem találja azt a másik örömöt és boldogságot, ami ezeknél nyugodalmasabb. Ha viszont az arija tanítvány jól látja a vágyak természetét, és meg is találta azt a másik, nyugodalmasabb örömöt és boldogságot, akkor már megmenekült a vágyaktól.
Jómagam is, még felébredésem előtt, felébredésre törekvő bódhiszattaként4 a valóságnak megfelelően, helyes bölcsességgel, jól láttam, hogy a vágyak kevés gyönyört nyújtanak és sok szenvedéssel, sok bajjal járnak, túlsúlyban van bennük a nyomorúság. Ám felismertem, hogy ezzel még nem menekültem meg a vágyaktól. Nem menekültem meg, amíg csakis a vágyaimban és a kísértésekben találok örömöt és boldogságot – amíg meg nem találom azt a másik örömöt és boldogságot, ami ezeknél nyugodalmasabb. De miután megtaláltam azt a másik, nyugodalmasabb örömöt és boldogságot, akkor már felismertem, hogy megmenekültem a vágyaktól.
A világi boldogsággal együtt járó szenvedés
Nos, Mahánáma, mitől is édesek a vágyak?5 A vágyak és élvezetek öt szálból fonódnak. Mi ez az öt? A látással, hallással, szaglással, ízleléssel és tapintással megismerhető, vágyott, kívánatos, kellemes, jóleső, élvezetes, gyönyörködtető formák, hangok, szagok, ízek és érintések – ebből az öt szálból fonódnak a vágyak és élvezetek. A vágyak édessége az a boldogság és derű, amely a vágyaknak és élvezeteknek eme öt szálából származva keletkezik.
És mitől nyomorúságosak a vágyak, Mahánáma? Lám, akármilyen szakmából is él egy derék ember – számvevő, számtartó, hivatalnok, szántóvető, kereskedő, gulyás, íjász, királyi testőr, vagy más – ki van téve a hidegnek és a hőségnek; böglyök, szúnyogok, szél, tűző nap, csúszómászók gyötrik, éhség és szomj kínozza.
Ez is a vágyak nyilvánvaló nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása.
És az a derék ember hiába töri magát, szorgoskodik, igyekszik, nem jut hozzá a vágyott javakhoz. Kesereg, gyötrődik, siránkozik, mellét verve zokog, teljesen összeomlik: „ó jaj, hiába töröm magam, igyekezetem haszontalan!“
Ez is a vágyak nyilvánvaló nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása.
Ha az a derék ember töri magát, szorgoskodik, igyekszik, és hozzájut a vágyott javakhoz, akkor viszont a megóvásuk okoz neki szenvedést és gondot: „nehogy elvegyék a javaim a hatalmasok6, ellopják a tolvajok, eleméssze a tűz, elsodorja a víz, elvegyék szívtelen örököseim7!“ És hiába óvja-védi javait, elveszik a hatalmasok vagy ellopják a tolvajok, elemészti a tűz, elsodorja a víz, elveszik szívtelen örökösei. Ő pedig kesereg, gyötrődik, siránkozik, mellét verve zokog, teljesen összeomlik: „még amim volt, az sincs már meg!
Ez is a vágyak nyilvánvaló nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása.
És ugyanígy a vágyak miatt keverednek vitába hatalmasok a hatalmasokkal, nemesek a nemesekkel, bráhminok a bráhminokkal, közemberek a közemberekkel, anya a fiával, fiú az anyjával, apa a fiával, fiú az apjával, fivér a fivérével, fivér a nővérével, nővér a fivérével, barát a barátjával. A veszekedés, viszály, vita hevében kézzel, agyaggöröngyökkel, bottal vagy akár karddal mennek egymásnak. És meghalnak, avagy halálos kínokat szenvednek.
Ez is a vágyak nyilvánvaló nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása.
És azt is a vágyak okozzák, hogy kardot és pajzsot ragadnak, íjászfelszerelést szíjaznak magukra és kétfelől felsorakozva, szálló nyilak és dárdák, villogó kardok közepette belevetik magukat a csatába. Nyíllal és dárdával döfik át a másikat, karddal levágják a fejét. És meghalnak, avagy halálos kínokat szenvednek.
Ez is a vágyak nyilvánvaló nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása.
És azt is a vágyak okozzák, hogy az oldalukon új szövetségesek8 is belevetik magukat a csatába. Nyíllal és dárdával döfik át a másikat, trágyával beszórják, túlsúllyal lenyomják és karddal levágják a fejét. És meghalnak, avagy halálos kínokat szenvednek.
Ez is a vágyak nyilvánvaló nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása.
És ugyanígy a vágyak miatt szegik meg a szövetséget, fosztogatnak, rabolnak, csapdát állítanak egymásnak, bemennek a más asszonyához. Az ilyet aztán a királyok megfogják és elítélik, hogy bűnhődjék: megkorbácsoltatják, megvesszőztetik, megbotoztatják; kezét, lábát, vagy mindkettőt, fülét, orrát, vagy mindkettőt levágják; apránként aprítják, megskalpolják, felvágják a száját, izzó koszorút tesznek a fejére, megperzselik a kezét, darócba öltöztetik, háncsruhába bújtatják, antilopbőrt húznak rá9, horogra akasztják, húsából darabokat metszenek ki, fűrésszel vagdalják, kerékbe törik, péppé verik, forró olajjal locsolják, kutyákkal marcangoltatják szét, elevenen karóba húzzák, karddal a fejét levágják10. És meghalnak, avagy halálos kínokat szenvednek.
Ez is a vágyak nyilvánvaló nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása.
És ugyanígy a vágyak miatt cselekszenek rosszat az emberek a testükkel, szavukkal és elméjükkel; így aztán a test pusztulásával, a halál után aláhullanak, rossz sorsra, romlásra, kárhozatra jutnak.
Ez pedig a vágyak eljövendő nyomorúsága; tengernyi szenvedés, melynek oka a vágy, forrása a vágy, alapja a vágy – és maga is vágyak forrása11.
A végső üdvhöz nem az önkínzás vezet
Nos, Mahánáma, hajdanában egy időt Rádzsagahában, a Keselyűcsúcs-hegyen töltöttem. Akkoriban a Látnok-hegy oldalában a Feketesziklánál volt számos nigantha, aki mereven állt, soha le nem ült12 – ily módon heves, éles, kínzó, keserű fájdalmat mért magára. Estefelé, elvonultságomat megszakítva elmentem a Látnok-hegy oldalába a Feketesziklához és megkérdeztem a niganthákat, hogy miért mérik magukra e kínzó fájdalmat. Erre a niganthák ezt felelték:
– Testvér, a nigantha Nátaputta mindentudó, mindent lát, maradéktalan tudás és látás birtokosa – akár jár, akár áll, akár alszik, akár éber, állandóan és folyamatosan vele van a tudás és látás. És ő mondotta: „Bizony, niganthák, hajdani rossz cselekedeteitek karmája megvan még, és azt ezen a keserű, nehézséggel teli úton emészthetitek el. Ha pedig tökéletesen féken tartjátok testeteket, beszédeteket és elméteket, akkor a jövőben nem cselekszetek rosszat. Így hát a régi karma a vezekléstől elfogy, új cselekedetet pedig nem hajtotok végre, ezért a jövőben mentesek lesztek az új befolyásoktól13. Új befolyások híján a karma megsemmisül, ennek következtében a szenvedés is megsemmisül, így a fájdalom is megsemmisül – ezzel minden szenvedés elemésztődik.“ Ezt elfogadjuk, elégedettek vagyunk vele és ez lelkesít minket.
Én pedig megkérdeztem tőlük:
– De vajon, nigantha testvérek, van-e tudásotok arról, hogy ezt megelőzően léteztetek-e, vagy sem?
– Nincsen, testvér.
– És arról van-e kétségtelen tudásotok, hogy ezt megelőzően rossz cselekedeteket követtetek el?
– Nincsen, testvér.
– És arról van-e tudásotok, hogy ezt vagy azt a rossz cselekedetet követtétek el?
– Nincsen, testvér.
– És arról van-e tudásotok, hogy mennyi szenvedést emésztettetek már el, vagy mennyi szenvedést kell még elemésztenetek, hogy azzal minden szenvedés elemésztődjön?
– Nincsen, testvér.
– És arról van-e tudásotok, hogy már itt, e világon megszabadultok a kísértésektől és eléritek az üdvös állapotot?14
– Nincsen, testvér.
– Eszerint ezek egyikéről sincs tudásotok. Akkor nyilván azok állnak nigantha szerzetesnek, akik kegyetlenek, vadak, véreskezűek voltak a világban és emberként születtek újjá?15
A meditációs boldogság minden világi örömnél nagyobb
– Gótama testvér, lehetetlen boldogsággal elérni a boldogságot16: szenvedés árán lehet elérni. Ha el lehetne érni boldogsággal is, akkor Szénija Bimbiszára, Magadha királya érné el – mert ő a tiszteletreméltó Gótamánál is boldogabban él.
– Tiszteletreméltó niganthák, bizony kapkodva és átgondolatlanul szóltatok; tőlem kellene inkább megkérdezni, hogy melyikünk él boldogabban!
– Igazad van, Gótama testvér. Hagyjuk hát egyelőre, hogy mivel lehet elérni a boldogságot. Akkor most megkérdezzük tőled: melyikőtök él boldogabban, Szénija Bimbiszára, Magadha királya vagy a tiszteletreméltó Gótama?
– Nigantha testvérek, akkor én is kérdezek tőletek. Válaszoljatok szívetek szerint. Mit gondoltok, el tud-e tölteni Bimbiszára király mozdulatlan testtel, szótlanul hét napot – tökéletesen boldogan?
– Dehogy, testvér.
– És kevesebbet: hat, öt, vagy akár csak egyetlen napot?
– Annyit sem, testvér.
– Én viszont el tudok tölteni így egy napot; vagy kettőt, hármat, sőt akár hét napot is. Mit gondoltok, nigantha testvérek, akkor tehát melyikünk él boldogabban?
– Eszerint a tiszteletreméltó Gótama él boldogabban, nem Bimbiszára király17.
Ezt mondta a Magasztos18. A szakka Mahánáma pedig lelkesen üdvözölte a Magasztos szavait.
A páli cím szó szerint: A kisebbik ‘Tengernyi szenvedés’ beszéd. ↩
A hagyomány szerint a Buddha ebből a törzsből származott; szanszkritul: sákja. ↩
A Buddha közvetlenül nem válaszol a kérdésre, de az egész szutta ezt fejti ki. Arról van szó, hogy Mahánáma nem ismer más élvezetet és örömet, csak amiket a világi élet nyújt. Nem találkozott még azzal a másféle, mélyebb és nyugodalmasabb boldogsággal, amit a buddhista meditáció nyújt, amit a Buddha fedezett fel közvetlenül a megvilágosodása előtt. ↩
Gótamát csak megvilágosodása, ‘felébredése’ után nevezik Buddhának. Előtte bódhiszatta volt, azaz ‘megvilágosodáshoz kötött’. E szó szanszkrit félrefordítása a bódhiszattva, azaz ‘megvilágosodás-lény’, aminek jelentése is módosult, gyakorlatilag olyan isteni lényeket jelent, akik, bár a nirvána küszöbére jutottak, de a világon belül maradnak, hogy segíthessék a szenvedő lényeket. ↩
Ez az egész szakasz átvétel A tengernyi szenvedés c. beszédből. Ebből a szövegből akár ki is lehetne hagyni, hiszen funkciója itt csak annyi, hogy megmutatja, a világi életben lehetséges boldogság nem versenytársa a meditációs boldogságnak, mert elkerülhetetlenül összefonódik különféle szenvedésekkel. ↩
A rádzsa szót, ami főnököt is jelent, itt furcsa lenne királynak fordítani. ↩
Nem halál utáni öröklésről van szó, hanem amikor a fiúk önálló családot alapítottak, akkor volt szokás felosztani az apai tulajdont. ↩
Az addāvalepanā szó szerint: „nedves kenőcsű segítők“, feltehetőleg a frissen felvitt harci színekre utal. ↩
Ez utóbbiak vagy megcsúfolásra szolgáltak, vagy egyfajta kényszerremeteséget jelenthetnek. ↩
A kínzásfajták többségének jelentése teljesen bizonytalan. ↩
E bekezdésnek mind a dogmatikus-választékos megfogalmazása, mind a túlvilági büntetéssel fenyegetés valószínűsíti, hogy utólagos betoldásról van szó. ↩
A mozdulatlanság mint önkínzás az izgő-mozgó európainak ismeretlen, de valóban igen fájdalmas. ↩
A dzsáinák befolyás-fogalma (páliul: ‘asszava’, szemben a buddhista ‘ászava’-val) mechanisztikus volt: a jó és a rossz karmát is egyfajta folyadéknak képzelték, ami a lélekbe áramolva ott megtapad. A rossz karmát csakis a szenvedés pusztítja el, ezért keresték a dzsáina szerzetesek a fájdalmas vezeklést. Új karmát pedig csak úgy lehet elkerülni, ha egyáltalán nem cselekszik az ember. A kettő ötvözése a mozdulatlan aszkézis. ↩
A ‘kísértések’ és az ‘üdvös állapot’ az akuszala dhammá, illetve kuszala dhammá fordítása, ami szó szerint nem üdvös tényezőket, illetve üdvös tényezőket jelent. A mondat némiképp problémás: egyrészt a logikai összefüggése is gyenge az előzőekkel, másrészt olyan markáns buddhista kategóriahasználatot mutat, ami legalábbis udvariatlanság lett volna a dzsáina szerzetesek iránt, de akár azt is eredményezhette, hogy nem értik a kérdést. A mondat lehet betoldás, vagy esetleg a Buddha szavainak későbbi dogmatika szerinti átfogalmazása. ↩
A gondolatmenet kulcsa, hogy a dzsáinák és a Buddha nagyon eltérően gondolkodnak a karmikus büntetésről. A dzsáinák öntudatlan és a legtöbbünk szerint jelentéktelen dolgok következményeként is (pl.: egy hangya véletlen eltaposása) hatalmas gyötrődést várnak. A Buddha viszont úgy gondolja, hogy egy átlagos élet jutalma átlagos karma; így szerinte a dzsáinák önkínzása csak akkor lehet indokolt, ha extra nagy bűnöket követtek el a múltban. ↩
Mármint kellemes úton elérni a végső üdvöt. ↩
A szutta itt hirtelen véget ér, valószínűleg egy szövegdarab kiesett. Így, ahogy most olvassuk, közvetlenül azt mondja a szöveg, hogy a Buddha olyankor is tud boldog lenni, amikor a király nem, tehát a Buddha a boldogabb. De valószínűleg az eredeti gondolat inkább az lehetett, hogy a Buddha boldogsága nem függ külső feltételektől: szabadabb tehát, és nem lehet megfosztani tőle. ↩
Itt valamennyi szöveg hiányzik, talán csak ennyi: „Látod, Mahánáma, ha ezt a boldogságot meglelted volna, akkor már megszabadultál volna a bírvágytól, az utálattól és a zavartól, s persze nem is élnél az otthonodban.“ ↩