Szávatthiban.
– Szerzetesek, régebben a daszáraháknak volt egy nagy dobjuk, amit „Összehívónak“ neveztek. Amikor az Idéző egy bordája eltörött, egy fadarabot illesztettek a helyébe, egész addig, amíg eljött az idő, hogy az Összehívó eredeti fadongás teste már teljesen el is tűnt, és csak egy halom fadarab maradt.1
Hasonlóképpen, eljön majd az idő, amikor lesznek olyan szerzetesek, akik nem fognak jól odafigyelni, amikor a tanítóbeszédeket recitálják, amelyek a Tathágata mélységes, mély jelentésű, páratlan, az ürességre vonatkozó szavai. Nem fogják hegyezni a fülüket, nem fogják kitárni a szívüket a megismerésük felé. Nem fognak úgy tekinteni rájuk, mint amit érdemes megragadni és a mesterévé válni. Ehelyett úgy fogják hallgatni, mintha irodalmi műveket recitálnának: költők verseit, amelyek szépen szólnak, ékes beszédűek, amelyek kívülállók munkái, tanítványok szavai.
Ily módon fogják hegyezni a fülüket, és így fogják kitárni a szívüket a megismerésük felé. Úgy fognak tekinteni rájuk, mint amit ezért érdemes megragadni és a mesterévé válni.
Így fog eljönni az az idő, amikor a tanítóbeszédek, a Tathágata mélységes, mély jelentésű, páratlan, az ürességre vonatkozó szavai eltűnnek.
[Ezért] Így kell gyakorolnotok: „Jól oda fogunk figyelni, amikor a tanítóbeszédeket recitálják, amelyek a Tathágata mélységes, mély jelentésű, páratlan, az ürességre vonatkozó szavai. Hegyezni fogjuk a fülünket, kitárjuk a szívünket a megismerésük felé. Úgy tekintünk rájuk, mint amit megéri megragadni és a mesterévé válni.“ – Hát, így kell gyakorolnotok.
A kommentárok megjegyzik, hogy a dobot eredetileg tizenkét mérföldről is hallani lehetett, de végső állapotában még a kerítés mögül sem hallatszott a hangja. ↩