Fordította: Darvas Gabriella (info)

SN 22.87, PTS S III 119
Share this with Google Plus Share this with Facebook Share this with Twitter Email this Share with other...

SN 22.87 Vakkali Sutta

Vakkali

Így hallottam. Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagahánál, a Bambuszligetben, a Mókus Szentélyben tartózkodott. Abban az időben a tiszteletreméltó Vakkali leverten, elkínzottan, súlyos betegen időzött egy fazekas viskójában1. Akkor a tiszteletreméltó Vakkali így szólította meg kísérőit:

– Barátaim, menjetek el a Magasztoshoz, fejeteket lába elé hajtva fejezzétek ki tiszteleteteket a nevemben, s mondjátok neki a következőket: „Tiszteletreméltó urunk, Vakkali szerzetes levert, elkínzott, súlyos beteg. Fejét a Magasztos lába elé hajtva, tiszteletét fejezi ki.” Majd mondjátok azt: „Nagyszerű lenne, ha a Magasztos, együttérezvén Vakkali szerzetessel, elmenne hozzá.”

– Igen, barátunk – felelték a szerzetesek, elmentek a Magasztoshoz, kifejezték tiszteletüket, leültek egyik oldalán, és átadták az üzenetet. A Magasztos jóváhagyólag hallgatott.

Majd a Magasztos felöltözött, magához vette szilkéjét és felsőruháját, és elment a Tiszteletreméltó Vakkalihoz.

A Tiszteletreméltó Vakkali látta a Magasztost közeledni a távolból, és nyugtalanul fészkelődött ágyán. A Magasztos így szólt hozzá:

– Elég, Vakkali, ne mozgolódj ágyadon.2 Itt vannak ezek az előkészített ülőhelyek, leülök emitt.

Ezzel a Magasztos leült a kiválasztott ülőhelyre, és így szólt a Tiszteletreméltó Vakkalihoz:

– Remélem, kitartasz, Vakkali, remélem, javul az állapotod. Remélem, kellemetlen érzéseid csillapulnak és nem fokozódnak, és hogy észrevehetően csillapulnak, és nem fokozódnak.

– Tiszteletreméltó uram, nem tartok ki, állapotom nem javul. Erős, kellemetlen érzéseim fokozódnak, nem csillapulnak, és észrevehetően fokozódnak, nem csillapulnak.

– Akkor azt remélem, Vakkali, hogy nem gyötör nyugtalanság és sajnálkozás.

– De igen, Tiszteletreméltó uram, nagyon is sok bennem a nyugtalanság és sajnálkozás.

– Vakkali, remélem, semmi sincs, amit erények tekintetében felróhatnál magadnak.

– Nincs semmi, Tiszteletreméltó uram, amit erények tekintetében felróhatnék magamnak.

– Akkor hát, Vakkali, ha nincs semmi, amit erények tekintetében felróhatnál magadnak, akkor miért gyötör nyugtalanság és sajnálkozás?

– Tiszteletreméltó uram, már hosszú ideje meg akartam látogatni a Magasztost, de nem voltam elég jól ahhoz, hogy megtegyem.

– Elég, Vakkali! Miért akarod látni ezt a közönséges testet? Aki látja a Dhammát, engem lát; aki engem lát, a Dhammát látja3, mert a Dhammát látván, Vakkali, engem lát; és engem látván, a Dhammát látja.

Mit gondolsz, Vakkali, a forma állandó vagy mulandó?

– Mulandó, Tiszteletreméltó uram.

– Így hát… Ezt meglátván…. Megérti:…. nincs más hátra ebben a létezésben4.

Miután elmondta buzdító beszédét, a Magasztos fölemelkedett ülőhelyéről, és elindult a Keselyű-hegycsúcs felé.

Nem sokkal a Magasztos távozása után, a tiszteletreméltó Vakkali ekként szólította meg kísérőit:

– Gyertek barátaim, emeljetek föl erre a fekhelyre, és vigyetek a Fekete Sziklához az Iszigili-lejtőn5. Hogy is gondolhat egy hozzám hasonló arra, hogy ezek között a házak között haljon meg?

A Magasztos a nap további részét és az éjt a Keselyű-hegycsúcson töltötte. Azután, mikor az éj már jócskán előre járt, két szédítő szépségű istenség ment a Magasztoshoz. Beragyogták az egész Keselyű-hegycsúcsot… Megálltak a Magasztos egyik oldalán, s az első istenség így szólt hozzá:

– Tiszteletreméltó uram, Vakkali szerzetes megszabadulásra törekszik. – A második istenség azt mondta:

– Tiszteletreméltó uram, ő bizonyosan eléri a teljes megszabadulást, /mint az arhatság gyümölcsét/.

Így szóltak az istenségek. Miután szavaik elhangzottak, a Magasztost jobb kéz felől kerülve kifejezték tiszteletüket, és ott helyben eltűntek.

Azután, mikor elmúlt az éj, a Magasztos ekként szólította meg a szerzeteseket:

– Szerzetesek, menjetek el Vakkali szerzeteshez, és mondjátok neki a következőket: „Vakkali barátunk, hallgasd meg a Magasztos és két istenség szavát. Múlt éjjel, barátunk, mikor az éj már jócskán előre járt, két szédítő szépségű istenség ment a Magasztoshoz. Az első istenség így szólt a Magasztoshoz: - Tiszteletreméltó uram, Vakkali szerzetes megszabadulásra törekszik6. – A második istenség azt mondta: - Tiszteletreméltó uram, ő bizonyosan eléri a teljes megszabadulást, /mint az arhatság gyümölcsét/7. – A Magasztos pedig ezt mondja neked, Vakkali barátunk: „Ne félj, Vakkali, ne félj! Távozásod nem lesz rossz; nem lesz rossz az elmúlás.”

– Igen, Tiszteletreméltó urunk – felelték a szerzetesek, elmentek a tiszteletreméltó Vakkalihoz, és így szóltak hozzá:

– Vakkali barátunk, hallgasd meg a Magasztos és két istenség szavát.

Akkor a tiszteletreméltó Vakkali ekként szólította meg kísérőit:

– Gyertek barátaim, emeljetek le erről a fekhelyről. Hogyan is gondolhat egy hozzám hasonló arra, hogy magas ülőhelyen ülve hallgassa a Magasztos tanítását?

– Igen, barátunk – felelték a szerzetesek, és leemelték a tiszteletreméltó Vakkalit a fekhelyről.

– Múlt éjjel, barátunk, mikor az éj már jócskán előre járt, két szédítő szépségű istenség ment a Magasztoshoz. Az első istenség így szólt a Magasztoshoz: - Tiszteletreméltó uram, Vakkali szerzetes megszabadulásra törekszik. – A második istenség azt mondta: - Tiszteletreméltó uram, ő bizonyosan eléri a teljes megszabadulást, /mint az arhatság gyümölcsét/. – A Magasztos pedig ezt mondja neked, Vakkali barátunk: „Ne félj, Vakkali, ne félj! Távozásod nem lesz rossz; nem lesz rossz az elmúlás.”

– Akkor hát, barátaim, menjetek el a Magasztoshoz, fejeteket lába elé hajtva fejezzétek ki tiszteleteteket a nevemben, s mondjátok neki a következőket: „Tiszteletreméltó urunk, Vakkali szerzetes levert, elkínzott, súlyos beteg. Fejét a Magasztos lába elé hajtva, tiszteletét fejezi ki.” Majd azt mondjátok: „A forma mulandó, Tiszteletreméltó uram; nincs bennem zavarodottság ebben a kérdésben, Tiszteletreméltó uram. Nincs kétségem felőle, hogy minden ami mulandó, az szenvedésteli. Nincs kétségem felőle, hogy ami mulandó, szenvedésteli és változásnak alávetett, aziránt nem táplálok többé vágyat, sóvárgást vagy ragaszkodást.”

– Igen, barátunk – felelték a szerzetesek, majd útnak indultak. Nem sokkal azután, hogy a szerzetesek távoztak, a tiszteletreméltó Vakkali használta kését8.

Azután a szerzetesek elmentek a Magasztoshoz …, és átadták az üzenetet. Akkor a Magasztos így szólt a szerzetesekhez:

– Szerzetesek, menjünk a Fekete Sziklához, az Iszigili-lejtőn, ahol Vakkali testvérünk használta kését.

– Igen, tiszteletreméltó urunk – felelték a szerzetesek. Akkor a Magasztos, számos szerzetessel együtt, elment a Fekete Sziklához, az Iszigili-lejtőn. A Magasztos látta a távolból, hogya tiszteletreméltó Vakkali elfordulva hevert fekhelyén.

Ekkor egy füstfelhő, egy sötét förgeteg indult meg keletre, aztán nyugat felé, északra, délre, fölfelé, lefelé és a közbülső irányokba.

A Magasztos akkor így szólt a szerzetesekhez:

– Látjátok, szerzetesek, azt a füstfelhőt, azt a sötét förgeteget, amely megindult keletre, aztán nyugat felé, északra, délre, fölfelé, lefelé és a közbülső irányokba?

– Igen, Tiszteletreméltó urunk.

– Szerzetesek, az Mára, a Gonosz, aki Vakkali testvérünk tudatosságát keresi, így töprenkedve: „Vajon most hol állapodott meg Vakkali testvér tudatossága?”

Ám, szerzetesek, mivel tudatossága meg nem állapodott, Vakkali testvérünk elérte a végső Nibbánát (a hit általi megszabadulást).


  1. A Buddha legelsőnek nevezte Vakkalit azok közt, akik hit által szabadultak meg (étadaggam szaddhádhimuttánam; AN I. 24,15). A hagyomány szerint, miután az esős évszak véget ért, az öreg szerzetes éppen elhagyta szálláshelyét, hogy meglátogassa a Magasztost, s már a város közepén járt, mikor megbetegedett. Nem tudott járni, tehát hordágyra rakták, és egy fazekas kunyhójába vitték.  ↩

  2. Szamadhószi. Hagyomány: kifejezte tiszteletét, úgy, hogy tett egy mozdulatot. Azt mondják, még egy betegnek is ki kell fejeznie tiszteletét feljebbvalója iránt, és felül (vagy megpróbál felülni).  ↩

  3. Jó khó Vakkali dhammam passzati, szó mam passzati. Jó mam passzati, szó dhammam passzati. Hagyomány: a Magasztos itt úgy beszél magáról, mint a Dhamma testéről, ahogy ez a részlet is kimondja: „A Beérkezett, a nagy király, a Dhamma teste.” Ezért a kilenc világfeletti dhammát a Beérkezett testének hívják. Nem találtam olyan állítást, amely pontosan megfeleltethető a föntinek. A hagyomány talán rosszul idézi a DN III.84, 23–24-et, amely valójában így szól: „Ezért. Vászettha, ez a Beérkezett egyik megjelelölése, a Dhamma teste…” (tathágatassza hétam Vászettha adhivacsanam dhammakájó iti pi…). A kilenc világfeletti dhamma, (ahogy már az 51-es jegyzetben is szerepelt): a négy ösvény, a négy gyümölcs és a Nibbána). Habár a mondat második része látszólag azt mondja, hogy pusztán a Buddha testét látva, bárki megláthatja a Dhammát, a jelentése minden bizonnyal: azért, hogy valaki valóban lássa a Buddhát, meg kell látnia a Dhammát; az igazságot, amire ráébredt. Így hát az utána következő példázat arra hívatott, hogy Vakkalit ehhez a megvalósításhoz elvezesse.  ↩

  4. A teljes párbeszéd mind az 5 halmazról olvasható pl. itt: SN 22.59  ↩

  5. Ugyanitt vetett véget önkezével életének a Tiszteletreméltó Gódhika is, lásd: 4:23.  ↩

  6. Vimokkhája csététi. Hagyomány: azért, hogy az ösvény által megszabaduljon (magga-vimokkhatthája). Habár a vimokkha és a vimutti ugyanabból az előtagból származik (vi + muk), gyakran jelennek meg különböző összefüggésben. Itt rokon értelműek. (Bhikkhu Bodhi a félreértések elkerülése végett „deliverance”-nek és „liberation”-nek fordította őket – magyar nyelven mindkét szó „megszabadulás” lehet. Én az elsőt „megszabadulás”-nak, a másodikat „teljes megszabadulás, mint az arhatság gyümölcsé’’-nek fordítottam. /a ford. megj./)  ↩

  7. Szuvimuttó vimuccsisszati. Hagyomány: Eléri a megszabadulást, mint az arhatság gyümölcsét. Azok az istenségek azért beszéltek így, mert tudták: „Bármilyen módon is ébred benne belátás, azonnal eléri az arhatságot”.  ↩

  8. Az üzenet, melyet Vakkali a Buddhának küldött, arra utal, hogy Vakkali már arhatnak tartotta magát. A hagyom. ugyanakkor így magyarázza: „Mondják, az öreg túlbecsülte önmagát. Mivel az összpontosítás és belátás segítségével elfojtotta magában a szennyeződéseket, nem látta, miként fenyegetik őt, és ezért azt gondolta, ő arhat. Undorodott nyomorúságos életétől, ezért éles késsel elvágta a nyaki ütőerét. Rögtön ezután fájdalmas érzések keltek föl benne. Mikor rájött, hogy még mindig ehhez a világhoz kötődik (a „worldling” puthuddzsanát is jelenthet, de Vakkalit talán túlzás tanulatlan világinak hívni – a ford. megj.), tovább foglalkozott fő meditációs tárgyával, (valódi) tudással vizsgálta meg – és csak akkor érte el az arhatságot, amikor meghalt.” Egyedül a szutta alapján lehetetlen megmondani, helyénvaló-e a kommentár. Másik beszámolóért olyan szerzetesről, aki elvette saját életét, és közben azt gondolta, arhat, lásd: 35:87. Gódhikának (4:23) nem volt ilyesfajta meggyőződése; a betegségéből fakadó kétségbeesés miatt lett öngyilkos. Habár amikor meghalt, ő is elérte az arhatságot. További részletek: 4:23; jegyzetek közül lásd: I, 313–314.  ↩

Így készült:
Fordította: Darvas Gabriella
Forrás: SN 22.87, Bhikkhu Bodhi, angol
Szerzői jogok: Darvas Gabriella, 2009
Felhasználás feltételei: image: CC-BY-NC-SA
Frissítve: September 20, 2011, at 11:38 AM


Váljon minden lény javára.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.