Sabba Sutta

– Szerzetesek! A mindent fogom tanítani nektek. Hallgassatok figyelmesen, beszélni fogok!

– Ahogy kívánod, urunk! – válaszolták a szerzetesek.

A Magasztos ekkor így szólt:

– Mi az a minden? Pusztán a szem és a formák, a fül és a hangok, az orr és az illatok, a nyelv és az ízek, a test és a tapintható dolgok, az ész és a gondolatok. Ez az, szerzetesek, amit úgy hívnak: minden. Bárki, aki ezt mondaná: „Elutasítva ezt a mindent, egy másikat mutatok“, ha megkérdeznék tőle, pontosan mire alapozza az álláspontját, képtelen lenne kifejteni azt, és nagy bajba kerülne. Miért? Mert (álláspontja) kívül fekszik az (érzék)tartományokon¹.

Megjegyzés

A kommentároknak ehhez a szuttához való viszonya nagyon sajátos. Kezdve azzal, hogy felvázolnak három másik mindent, az itt definiálton kívül. Egyikük feltehetően sokkal átfogóbb értelmű, mint az itt kifejtett, a Buddha mindentudásának mindensége. Ez ellentmond annak amit ez a beszéd mond, miszerint bármiféle más meghatározása a mindennek kívül áll a kifejthetőség tartományán.

Másodszor. A kommentárok a minden látókörébe sorolják a nibbánát (megszabadulás) is – mint dhammát, vagy az elme tárgyát, annak ellenére, hogy a Kánon sok más beszéde a nibbánát kifejezetten a hat érzékszerv és érzéktárgy tartományán túlra teszi. A SN 5.6 szerint például az a személy, aki elérte a nibbánát a jelenségeken (szabbé dhammá) túlra távozott, és épp ezért leírhatatlan. A MN 49-es beszéd említést tesz egy ‘tárgynélküli tudatról’ (vinnyánam anidasszanam), ami nem része a ‘minden mindenségének’. Továbbá, az ezt követő beszéd (SN 35.24) azt mondja, hogy a ‘minden’ az, ami el van engedve. Egyetlen helyen sem említi a Kánon azt, hogy a nibbána el van engedve. A nibbána a megszűnést (niródha) követi, amit meg kell valósítani. Ha a nibbána egyszer már megvalósított, nincs értelme mégegyszer megvalósítani.

Tehát nagyon úgy tűnik, hogy ez a ‘mindenről’ szóló tanítóbeszéd megszabja a kereteit a ‘minden’ szó használatának, mégpedig a Buddha tanítása szerinti hat érzék-mező, és a hozzájuk tartozó hat érzéktárgy területén belül. Mint azt a következő beszédben olvashatjuk, ez is tartalmazhatta volna a tudatosságot, az érintkezést és az érzéseket az érzék-mezőkkel és a nekik megfelelő érzéktárgyakkal kapcsolatban. A nibbánának kívül kell esnie a ‘minden’ kifejezésen. Ez összhangban is van a Kánon más helyein említett kijelentésekkel: a szenvtelenség (upekkhá) a legmagasabb szintje minden dhammának (Iti 90), az arahant pedig meghaladja még a szenvtelenséget is. (SN 4.6; SN 4.10)

Ez felveti a kérdést, ha a ‘minden’ kifejezés nem tartalmazza a nibbánát, ebből következtethet-e valaki arra, hogy ha ugyebár ‘minden jelenség (dhamma) éntelen’, akkor a nibbána én (‘self’). A válasz: nem. Mint azt az AN 4.174 megállapítja, hogy az a kérdés, hogy marad-e valami, vagy nem marad semmi (vagy marad is meg nem is, ill. sem nem marad, sem nem nem marad) a hat érzék-birodalom megszűnése után teljesen elkülönül attól, ami természetéből adódóan elkülöníthetetlen (vagy komplikálja a komplikálhatatlant – lásd a Bevezetést a MN 18-hoz). A különbségtétel csak a ‘mindenig’ mehet el. Az én, vagy a nem-én érzékelése, ami a megkülönböztetést adja, nem mutathat túl a ’mindenen. Amikor a ‘minden’ tapasztalása megszűnik, minden különbségtétel is elmúlik.