Szávatthiban. Egy reggel Kiszágótamí, a bhikkhuni felöltözött, fogta csészéjét és köntösét, majd elment Szávatthiba alamizsnáért. Mikor körbejárt Szávatthiban alamizsnáért, visszatért, evés után a Vak Ember Ligetébe ment, hogy ott elmélkedjen egy napot. Bevéve magát a Vak Ember Ligetébe, leült egy fa tövébe az egész napos elmélkedéshez.
Ekkor Mára, a Gonosz fel akarván ébreszteni benne a félelmet, zaklatottságot és rettegést, azt óhajtván, hogy eltávolodjék az összpontosítástól, feltűnt előtte, és egy versben szólította meg őt:
„Miért ülsz itt könnyes arccal,
Most, hogy a fiad meghalt?
Egyedül bemenve a fák közé,
Tán egy ember után kutatsz?“
Ekkor ez jutott eszébe Kiszágótamínak, a bhikkhuninak: „Ki szavalta ezt a verset — emberi vagy nem emberi lény?“ Azután ez jutott eszébe: „Ez Mára, a Gonosz, aki azért mondta ezt a verset, hogy felébressze bennem a félelmet, zaklatottságot és rettegést, hogy eltávolodjam az összpontosítástól.“
Ekkor a bhikkhuni, megértvén, „Ez Mára, a Gonosz“, így válaszolt neki egy versben:
„Már túljutottam a fiak halálán,
Ezzel az ember után kutatás már véget ért.
Nem vagyok bánatos, nem könnyezem,
S nem félek tőled, barátom.
Az öröm mindenhol elpusztíttatott,
A nagy sötétség széttöretett.
A Halál seregét legyőzvén,
Szennyező foltok nélkül időzöm.“
Ekkor Mára, a Gonosz rájött: „Kiszágótamí, a bhikkhuni ismer engem“, így szomorúan és csalódottan rögvest eltűnt.