Egyszer a Magasztos Benáreszben, az Iszipatana1 vadasligetben időzött. Ekkor a Magasztos így szólott az Ötök Csoportjának2 szerzeteseihez:
– Szerzetesek, aki a vándorútra tért3, kerülje el az út mindkét szélét. Mi ez a kettő? Az egyik, ha elmerül a vágyakból eredő élvezetekben – ez silány, világias, közönséges, nem arija4, haszontalan. A másik, ha sanyargatja magát – ez szenvedésteli, nem arija, haszontalan.
A Tathágata felismerte a mindkét szélet elkerülő középutat, amely látást és tudást ad, elcsituláshoz, felismeréshez, felébredéshez, ellobbanáshoz vezet.
És mi ez a középút? Az arija nyolcrétű ösvény, éspedig a helyes nézet, a helyes szándék, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes megélhetés, a helyes erőfeszítés, a helyes tudatosság, a helyes szamádhi.
Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedésről. Szenvedésteli a születés is, az öregség is, a betegség is és a halál is. Szenvedésteli a kellemetlennel együtt lenni és a kedvest nélkülözni. Szenvedésteli az is, ha a kívánság nem teljesül. Röviden, szenvedésteli a sajátítás öt törzsöke5
Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedés keletkezéséről. Nem más ez, mint a folyton újraéledő 6, örömmel és szenvedéllyel járó, hol ebben, hol abban örömét lelő szomjúhozás, éspedig az élvezetek szomjúhozása, a ‘legyen’ szomjúhozása és a ‘ne legyen’ szomjúhozása.7
Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedés kiküszöböléséről. Nem más ez, mint a szomjúhozás kiküszöbölése, elhagyása, elvetése, elengedése, be nem fogadása a teljes szenvedélymentesség révén.
Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedés kiküszöbölésére vezető útról. Ez maga az arija nyolcrétű ösvény, éspedig a helyes nézet, a helyes szándék, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes megélhetés, a helyes erőfeszítés, a helyes tudatosság, a helyes szamádhi.
„Ez az arija igazság a szenvedésről“ – ezzel rányílt a szemem az eddigi tanításokban nem szereplő valóságra. Tudást, bölcsességet, ismeretet, belátást szereztem róla.
„Fel kell ismerni a szenvedést“ – erre is rányílt a szemem.
„Felismertem a szenvedést“ – erre is rányílt a szemem.
„Ez az arija igazság a szenvedés keletkezéséről“; el kell kerülni a szenvedés keletkezését; el is kerültem.
„Ez az arija igazság a szenvedés kiküszöböléséről“; meg kell tapasztalni a szenvedés kiküszöbölését; meg is tapasztaltam.
„Ez az arija igazság a szenvedés kiküszöbölésére vezető útról“; ezen kell járni; be is jártam – mindezzel rányílt a szemem az eddigi tanításokban nem szereplő valóságra.
Tudást, bölcsességet, ismeretet, belátást szereztem róla. Felismertem, szerzetesek, hogy amíg csak a valóságnak megfelelően, helyesen, teljesen tisztán meg nem értettem a négy arija igazság három vonatkozását, összesen tizenkét formáját, addig nem érhettem el a teljes felébredést, aminél nincs magasabb ezen a világon (az istenekkel, Márával, Brahmával együtt, az emberiségben a törekvőkkel és bráhmanákkal együtt, istenestül-emberestül).
Felismertem, szerzetesek, hogy mivel a valóságnak megfelelően, helyesen, teljesen tisztán megértettem a négy arija igazság három vonatkozását, összesen tizenkét formáját, ezért elértem a teljes felébredést, aminél nincs magasabb ezen a világon (az istenekkel, Márával, Brahmával együtt, az emberiségben a törekvőkkel és bráhmanákkal együtt, istenestül-emberestül). Tudatára ébredtem és tisztán láttam, hogy megszabadulásom rendíthetetlen; ez az utolsó születésem, többé nem létesülök újra.
Ezt mondta a Magasztos. Az Ötök Csoportjának szerzetesei lelkesen üdvözölték a Magasztos szavait.
E magyarázat hallgatása közben a tiszteletreméltó Kondannyának megnyílt a valóságot tisztán, portól, szennytől mentesen látó szeme. „Minden, aminek sajátossága, hogy keletkezett, annak az is sajátossága, hogy megszűnik“.
Miután a Magasztos megforgatta a Dharma kerekét, a földi istenek e szózatot hallatták: „Íme, a Magasztos Benáreszben, az Iszipatana vadasligetben megforgatta a Dharma kerekét, melynél nincs tökéletesebb. Sem törekvő, sem bráhmin, sem isten, sem Mára, sem Brahmá, sem más a világon nem képes visszaforgatni“.
E szózatot továbbadták a Négy Király istenei, tőlük a Harminchárom Istenek, majd Jama istenei, az elégedett istenek, a teremtményeiknek örvendező istenek, a mások teremtményein uralkodó istenek és a Brahmá-testű istenek.
És így e szózat még abban a szempillantásban, abban a pillanatban, abban a percben felért egészen Brahmá világáig. És a világnak ez a százezer szintje megrendült, megrengett, megrázkódott; mérhetetlen és pompázatos ragyogás támadt a világban, felülmúlva az istenek fenségét.
Akkor a Magasztos ezt a kijelentést tette:
– Lám, felismerted, Kondannya! Lám, felismerted!
Hiszen éppen ezért kapta Kondannya az Annyászikondannya (Felismerted-Kondannya) nevet.
A tiszteletreméltó Annyászikondannya meglátta, elérte, megismerte a Dharmát és a mélyére hatolt. Túljutott a bizonytalanságon a Mester tanításában, nem tévelygett, magabiztossá vált, nem szorult másra. Ekkor így szólt a Magasztoshoz:
– Uram, kérem a Magasztostól a Vándorlétet8, kérem az avatást!
– Jöjj, szerzetes! – szólt a Magasztos. – A Dharmát jól elmagyaráztam. Járd a jámborság útját, hogy teljesen véget vess a szenvedésnek!
Így történt e tiszteletreméltó avatása.
Bár valószínűleg nem ez a szó eredeti jelentése, de páliul azt jelenti: a látnok (risi) röpte. ↩
A különös panycsavaggijó bhikkhú kifejezés a Közösség első öt tagját jelenti, akik korábban a bódhiszatta szélsőséges aszkézisei idején is már az ő tanítványai voltak. Nevük: Annyákondannya, Bhaddija, Vappa, Asszadzsi, Mahánáma. ↩
A páli pabbadzsati, paribbadzsati szó szerinti jelentése vándorútra indul, illetve vándorol. A standard buddhista szóhasználatban majd a szerzetesi lét követését fogja jelenteni. Itt és általában a Buddha beszédeiben a világi életről a vándorló, megszabadulást kereső életmódra áttérést fejezi ki: vándorremetének áll, illetve remeteként vándorol. ↩
A páli arija (szanszkrit árja) valaha az indoeurópai nyelveket beszélő népek önmegnevezése volt, Írországtól Iránig. A Buddhánál, úgy tűnik, semmilyen etnikai tartalma nincs. Tulajdonképpeni jelentése annyi, hogy buddhista. Leggyakoribb fordítása „nemes“. ↩
A páli khandha fatörzset, illetve az ember törzsét, vállát jelenti. A buddhizmusban szakkifejezés, a buddhista antropológia kulcsa: eszerint az embernek nincs anyagtalan halhatatlan lelke, hanem öt tényezőből áll. Ezek: a test, az érzet, a felfogás, a meghatározottságok és a tudat. Az öt khandha gyakori jelzője az upádána, magamhoz vétel, későbbi értelmezésben ragaszkodás. Ezt fordítjuk sajátításnak. Az egész kifejezés értelme tehát: az emberi létezésmód mindenestül szenvedésteli. A páli eredetiben a metaforikus értelem is látható: az upádána tüzelőt is jelent; az öt upádána-khandha a szenvedélyek-szenvedések tüzét tápláló öt fatörzs, e tűz ellobbanása a nirvána. ↩
Pónobbhaviká, „újralevéssel kapcsolatos“. Jelentheti azt, hogy a sóvárgás újra meg újra feltámad, vagy hogy az egyszer megszerzett élvezetet újra meg kívánjuk kapni. A tradicionális értelmezés szerint „újraszületést eredményező“. ↩
Az igen homályos kifejezéspár, a ‘levés’ (bhava) és ‘nem levés’ (vibhava) szomjúhozása, vagy arra utal, hogy:
(1.) az ember szeretne ilyen és ilyen (szép, okos, erős stb.) lenni, illetve megszabadulni gyengéitől (csúnyaság, butaság, gyengeség stb.).
(2.) Szeretnénk, hogy meglegyen nekünk ez vagy az a dolog (pénz, kívánt partner, egy könyvritkaság), illetve megszabadulnánk másoktól (adósság, hangos szomszéd, beázás).
(3.) A tradicionális értelmezés szerint a (jó) újraszületés, illetve a létforgatagból való kikerülés vágyáról van szó.
(4.) Valószínűtlen, de nem lehetetlen a létszomj–hatalomvágy értelmezés. ↩Pabbaddzsá: „vándorútra térés“, a későbbi rituáléban szakkifejezés, a szerzetes novíciussá avatása. A teljes jogú szerzetessé avatás az upaszampadá, „magára vétel“, itt avatásnak fordítottuk. ↩