Ekkor a Tiszteletreméltó Ánanda a Magasztoshoz ment, és miután megérkezett, mélyen meghajolt és leült melléje. Miközben ott ült mellette, ezt kérdezte a Magasztostól:
— Uram! Képes-e elérni a szerzetes olyan összpontosítást, amiben nem érzékeli a földet földként1; sem a vizet vízként; sem a tüzet…; sem a szelet…; sem a végtelen teret…; sem a végtelen tudat dimenzióját…; sem a semmi dimenzióját…; sem a sem érzékelés, sem nem érzékelés dimenzióját…; sem ezt a világot…; sem az elkövetkezendő világot elkövetkezendő világként, de még mindig érzékelő marad?
— Igen, Ánanda, képes…
— De, Uram! Hogyan képes elérni a szerzetes olyan összpontosítást, amiben nem érzékeli a földet földként; (…) sem az elkövetkezendő világot elkövetkezendő világként, de még mindig érzékelő marad?
— Van egy eset Ánanda, amikor a szerzetes ily módon érzékelhet: „Ez a béke, ez tökéletes — minden késztetés elhagyása, minden megszerzett elengedése, a sóvárgás vége, a szenvedélymentesség, a megszűnés, az eloldódás.“ Ily módon képes a szerzetes elérni olyan összpontosítást, amiben nem érzékeli a földet földként; sem a vizet vízként; sem a tüzet…; sem a szelet…; sem a végtelen teret…; sem a végtelen tudat dimenzióját…; sem a semmi dimenzióját…; sem a sem érzékelés, sem nem érzékelés dimenzióját…; sem ezt a világot…; sem az elkövetkezendő világot elkövetkezendő világként, de még mindig érzékelő marad.
Ez a szófordulat arra utal, hogy az összpontosítás során elbomlik alany-tárgy kettőssége, és a meditáló marad pusztán érzékelő, az érzékelt tárgytól való elkülönülés nélkül. (Técsi Judit megj.) ↩