A legtöbb ember szereti a bűvészmutatványokat. Újra és újra nézzük őket anélkül, hogy megunnánk. Egy trükköt attól élvezünk folyamatosan, hogy nem tudjuk kitalálni, hogy csinálják. Tudjuk, hogy az egész kézügyesség műve, de a szemünk nem elég gyors ahhoz, hogy leleplezze. Kíváncsiak vagyunk.
De mondjuk valaki elárulja nekünk, hogy is működik egy trükk. Egyfajta csalódottságot érzünk: ennyi az egész? Ha elmagyarázzák, a megtévesztés oly nyilvánvalónak tűnik. Csodálkozunk, hogy is nem jöttünk rá. Ha egyszer rájövünk, hogy is csinálnak egy trükköt, többé már nem akarjuk újra nézni.
A szamszára olyan, mint egy bűvészmutatvány. Újra és újra magával ragad. Buddhistaként valószínűleg megtanultuk már, hogy az öt halmaz, a forma, az érzés, az észlelés, a tudati késztetések és az érzékszervi tudatosság nem az énünk, de nem tudjuk igazán belátni. Az én illúziója annyira meggyőző. De azoknak, akik szorgalmasan gyakorolják a nyolcrétű ösvényt, eljön a nap amikor a látásuk olyan élessé válik, hogy észreveszi a csalást. Most ez már annyira nyilvánvaló. Nibbidá, kiábrándulás ébred bennük. A bűvölet eltűnik. Tudják, hogy többé már nem lehet becsapni őket.
Ácsán Dzsajaszáró
2020-10-15