A Négy Nemes Igazságban a Buddha a szenvedés okának a sóvárgást, a szomjat (taṇhā) jelölte meg. Feltárta, hogy csak akkor tűnik el a szenvedés, ha a sóvárgást elhagyjuk. Fontos megérteni továbbá azt is, hogy a vágy nem minden formája tekinthető a sóvárgás egy formájának. A sóvárgás kifejezetten arra a vágyra vonatkozik, ami akkor kél fel a tudatban amikor nincs hiteles tudás birtokában az élet természetéről és a világról, amiben élünk. A Buddha háromféle szenvedésről beszélt:
(1.) Sóvárgás arra az örömre, ami a látható formákkal, a hangokkal, a szagokkal, az ízekkel és tapintásérzetekkel való kapcsolat révén jön létre. A tudatlan elme mély hiányérzetet érez, amit az érzékszervi élvezetekkel igyekszik orvosolni. Az érzékszervi élvezet azonban nem tud többet adni, csak időleges enyhülést. Az érzékszervi örömök iránti szomj a tudatot megköti egy durva, nyugtalan és felszínes szinten. Az érzéki örömökben keresni a boldogságot ahhoz hasonló, mint mézet nyalni a penge éléről.
(2.) Sóvárgás a létezésre. A tudatlan elme egy szilárd, független ént érzékel. Sóvárog arra, hogy megvédje és erősítse ezt a képzeletbeli ént. Ez a fajta sóvárgás talán abban a vágyban mutatkozik meg, hogy egy bizonyos fajta emberek legyünk, vagy legalább annak látsszunk. Abban a vágyban nyilvánul meg, hogy kitűnjünk, különlegesek és egyediek legyünk és hogy örökké éljünk. A státusz, a hírnév és a hatalom iránti sóvárgásban érhető tetten.
(3.) Sóvárgás a nem-létezésre. A tudatlan elme egy szilárd, független ént érzékel. Sóvárog arra, hogy eltűnjön, hogy megsemmisüljön. Ez a sóvárgás vezet az öngyilkossághoz. Általában abban mutatkozik meg, hogy vágyunk megszökni vagy megszabadulni attól, amit nem szeretünk.
Ácsán Dzsajaszáró
2020-09-26