Ácsán Kaljánó Tanításai (2026)

Szerző:

Fordította:

Könyv:

Ácsán Kaljánó Tanításai (2026)

Felhasználás feltételei:

cc-by-nc-nd

Ácsán Kaljánó Tanításai

Ácsán Kaljánó a Buddhabodhivāna kolostor apátja Ausztráliában.

https://www.buddhabodhivana.org/

„A bizonyosság a bizonytalanság tudásában van, és az csak a jelen pillanatban tudható.“

Forrás: When There Is Mindfulness, The Mind Is With The Deathless - by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 45:18-24, 02 July 2023

Tartalom

Tanulmányozd a csittát, és megismered az öt khandhát

„Amikor tanított, az elég érthető volt, mert nem volt nagy szókincse, hogy választékossá tegye. Általában az öt halmazról beszélt. Az öt khandha a belátás fejlesztésének alapja, ezt használjuk nyersanyagnak. Úgy mondta: mindenkinek öt khandhája van, férfinak, nőnek, akárhol is született a világon, nem számít. Mindenkinek öt khandhája van, ezért ez a tanulás helye. Van a könyvek, a Tipitaka tanulmányozása az elején, de aztán a khandhákat kell tanulmányozni. Tanulj a saját öt khandhádból, ami a test, érzés, észlelés, késztetések, érzék tudatosság. A khandhákról az elme tanulmányozásával kell tanulni. A saját elmédre, a csittádra kell összpontosítani a figyelmedet. Ha ismered a csittád, akkor ismered az öt khandhát, mert ami a khandhákhoz ragaszkodik és azonosul velük, az a csitta. Ezért ha a csittát tanulmányozod, megismerheted az öt khandhát, és megtudod, hogy az öt halmaz a szenvedés alapja, mert ha bármihez ragaszkodsz, szenvedni fogsz, aggódsz, az elméd nem szabad. Minden, amihez csak ragaszkodunk a világban, az öt khandhából indul, mert az öt khandhával látsz, hallasz, ízlelsz, tapintasz, szagolsz, emlékszel és gondolkozol az elmével. Az elménk folyton kimegy a világba a khandhákon, az érzékeken, érzékelési alapokon keresztül, amiket ájatanáknak hívunk, továbbá reagálunk a világra, megragadjuk a világot, megragadjuk a világ dolgait: ez tetszik, az nem tetszik, ezt akarjuk, azt nem akarjuk.

Időnként Ácsán Cshától idézett, mert szerette Ácsán Cshát, aki nagyon mélyen, de nagyon egyszerű szavakkal tanított. Gyakran azt idézte tőle, hogy az elmét úgy kell képezni, ahogy az öreg falusiak elkapják a gyíkokat. A gyíkok gyakran termeszvárakban fészkelnek. Ebben a kolostorban is van egy termeszvárunk, a műhely mögött. Gyakorta lyukai vannak egy termeszvárnak, ami egy termeszek építette földkupac. A lyukain keresztül bemegy a gyík, amikor pedig élelmet gyűjt, akkor kijön, majd visszamegy. Ha el akarod kapni a gyíkot, el kell zárnod az összes lyukat, kivéve egyet, és vársz. Amikor megjelenik a gyík, elkapod. Figyeld az elméd! Ha látni akarod, hogyan képezel ragaszkodást az öt khandhához vagy a hat érzékhez, minden figyelmed az elmére összpontosítsd, mert minden oda tér vissza. Látvány, hang, íz, szag, tapintás mind az elméhez megy. Az érzések és észleletek, amik keletkeznek a látás, hallás közben, a felhalmozott kamma, illetve felhalmozott kötődések, mind az elmében jelennek meg. Azt mondta, hogy a kamma nem hazudik, a kamma sosem hazudik, a kamma mindig igaz. Ami hazudik, az a zavarodott elme. Mindnyájunknak vannak nézetei, véleményei, kötődései, továbbá megtévesztődünk, kihagyunk, félreértünk dolgokat. De a kamma maga sosem hazudik.

Minden pillanatban, amikor sóvárgással, tetszéssel, nem tetszéssel, akarással, nem akarással reagálsz egy érzéki benyomásra, kammát hozol létre. Énérzet keletkezik, kötődéssé, énérzetté válik, létesülsz bizonyos módon, avagy ez a bhava, s ez születéshez vezet. Rövid távon a születés csak születés abba a tetszésbe vagy nem tetszésbe. Tehát látsz egy formát, ami tetszik, sóvárgás keletkezik, egyfajta kellemes érzés, észlelés, amit a tetszéssel azonosítasz, valami ismerős, amit akarsz, szeretnél. A késztetésekkel kezdődik a kamma, a kamma alkotásának folyamata, esetleg próbálod megszerezni azt, ami tetszik neked, többet látni, többet szerezni, s ez egy benyomást hagy. Még ha nagyon rövid ideig is tart, benyomást hagy az elmén. A legáltalánosabb, hogy amikor látsz valamit, ami tetszik, akkor újra látni akarod. Így amikor legközelebb látod, már azonnal tetszik neked. Ismerős számodra az a látvány, hang, vagy íz. Mit kezdesz vele? Figyeld az elméd, mint az öregember a lyukat, ahol a gyík fog kijönni. Folyamatosan figyelned kell az elméd, hogy elkapd. Ha figyeled, akkor láthatod ezt a folyamatot zajlani, hogyan hagy a kamma benyomásokat: kellemeset, fájdalmasat, vágyat az elmében. E benyomások ott maradnak, mint magok, amik várják a következő alkalmat a kisarjadáshoz. Folyamatosan figyelj oda, s ahogy mondjuk, folyamatosan engedd el.

Az öt khandhához ragaszkodás, a panycsa-upádána-khandha a szenvedés oka. Ha abbahagyjuk a ragaszkodást, nem szenvedünk. De hogy abbahagyd a szenvedést, figyelned kell és elkapnod az elmét, ami ragaszkodni indul. Mit csinálsz vele? Egyszerűen nem törődsz vele, és nem törődsz a ragaszkodással. Nem engedsz neki, nem követed. De ez nehéz, mert az elme ragaszkodni akar, már annyira hozzászokott. Ellenáll a ragaszkodás nem követésének, nem ragaszkodni nem akar, ragaszkodni akar. Ragaszkodunk az élvezethez, még a fájdalomhoz is, mert szokásból elégedetlenséggel és fájdalommal reagálunk különféle dolgokra. Mindig ragaszkodunk a khandhákhoz, ezért szenvedünk. Ezért meg kell tanulnunk nem törődni a ragaszkodással, nem követni, nem engedni neki, nem jelentőséget adni neki. Ez nem könnyű, de ha gyakorlod az odafigyelést, ahogy az öregember figyeli a gyíkot, akkor meg tudod csinálni. Megjelenik a vágy, és csak hagyod megint elmenni. Nem nagyon kell mást tenned, mint tudatában lenni, hogy mulandó, mert ami mulandó, az nem egy én, hanem csak egy vágy. Nem kell semmi nagy dolgot csinálnod. Nem kell elpusztítanod a vágyat, vagy egy nagy történetet kerekítened belőle. Csak légy tudatában, mint ami mulandó, szenvedés, nem én! Ezt hívjuk vipasszaná-dhurának. Tudni a keletkezését és tudni az elmúlását. Apránként belefáradsz azokba, amik mulandók, ezért felhagysz a megragadással, s felhagysz a kötődéssel. A belefáradás, megunás, megelégelése a ragaszkodásnak egy nagyon természetes folyamat, nem erőltetheted, hanem világos látásból kell eredjen. Innen a szó: vipasszaná, világosan látni, ahogy a dolgok vannak. A kellemes dolgokhoz ragaszkodsz, a kellemetleneknek ellenállsz, ennek nincs vége és csak még több szenvedés. Ezért az elméd elkezdi csökkenteni a kötődést, elcsendesedik, lényegében egyre inkább figyelmen kívül hagyja a vágyakat, mert tudod, hogy a vágy szenvedéshez vezet, nem pedig valódi elégedettséghez és boldogsághoz.

Luangpó Szangván tehát ilyeneket tanított, gyakran idézve más tanítókat, mint Ácsán Cshá, Ácsán Mahá Búa, de ő maga nagyon egyszerű volt. Élete nagyrészében nem tudott írni-olvasni, de nagyon jól értette a szívét, a csittáját, jól törődött vele.

Időnként tanulunk, s ezzel jutunk a Dhammához. Időnként csak meditálunk, fejlesztjük az éberséget. Időnként egy kicsit mindkettő. De a cél eljutni oda, ahol tényleg tudsz figyelni, őrizni, törődni az elméddel, és el tudod kapni a sóvárgást és ragaszkodást, ahogy megjelenik, s egyszerűen nemet tudsz mondani neki, figyelmen kívül tudod hagyni, nem engedsz neki, nem követed, nem gyarapítod, nem ismétled, újra és újra, ameddig többé nem jelenik meg.“

Forrás: The Study Of Dhamma Is To Support The Practice by Ajahn Kalyano, 29:45-40:12, 23 May 2026

Figyelj a dolgok végére, és élj a jelen pillanatban

„Azért nem vagyunk igazán békések, mert nagy jelentőséget tulajdonítunk minden új gondolatnak, minden ötletnek, minden érzésnek, mintha nagyon fontosak lennének. Most szándékosan a dolgok végére összpontosítunk. A vége ugyanolyan igaz, mint az eleje, de most jobban figyelsz rá, és ez segít meglátni a dolgok igazi természetét. Lehet kis eseményeket akár, mint amikor eszel. Általában az evés elején vagyunk izgatottak. Étel, íz, telítődés. De amire most igyekszünk figyelni, az az evés vége. Befejeztük. Mosogatás. Mindennek, amit csinálunk, van vége. Ezt a meditációs szakaszt is be fogjuk fejezni, felállunk és elmegyünk. Állandóan észlelve a dolgok végét segít látni a jelenségek egész mibenlétét, amit minden nap tapasztalunk. Csalódásunk és szenvedésünk egyik fő oka az állandó reménykedésünk, hogy amit akarunk, az boldogságot ad. »Amikor megvan, boldog leszek.« Vagy ha beteg vagy: »Amikor meggyógyulok, boldog leszek.« »Amikor megkapom a fizetésemelést, boldog leszek.« »Amikor elutazom és találkozok azzal, akivel kell, boldog leszek.« Vannak mindezek a tervek és dolgok, amiket csinálni szeretnénk. Folyton azt mondjuk: »Amikor ez megtörténik, akkor boldog leszek.« De ha sosem vizsgálod meg, sosem nézed meg közelebbről, akkor az élet folyamatosan a következő dologra várás. Ez elég fárasztó és nagyon nem kielégítő lenne. Mindig mondják: »Ettől boldog leszek. Ezt szeretném.« Majd megszerzeted, és aztán vége. Mi a következő? A gyerekek mindig ezt csinálják, csak nem veszik észre. Mindig olyanok, hogy »Vigyél a moziba! Vigyél a vásárba! Vigyél fagyizni!« Vagy bármi más. Megkapják, és aztán vége. Mi a következő? Mi a következő? Ugye? A felnőttek ugyanilyenek, csak talán kicsit kifinomultabban. Mindig megyünk tovább a következőhöz.“

…

„Most, hogy meditálsz, észreveszed, hogy az elme egy része mindig visszamegy a múltba, egy része mindig tervezi a következő dolgot, akarva valamit a jövőben. Az utolsó, amire figyelsz, az a jelen pillanat. Ezért nem vagyunk igazán jók. Az elménk csak egy pár lélegzetre van a jelen pillanatban, aztán megint elkezdesz gondolkozni, elveszel a következő gondolatban valamiről. Ez a kihívás, de használhatunk némi belátást és bölcsességet, hogy segítsen kicsit gyorsabban, kicsit könnyebben elengedni a dolgokat. A jövő még nem történt meg, és nem nagyon tudod megjósolni a jövőt, mert nincs túl sok minden az irányításod alatt. Csak egy homályos elképzelésed lehet, de nem igazán tudhatod. A múltat pedig nem változtathatod meg, mert már vége van. A jó a múltban jó volt, a rossz a múltban rossz volt, de véget ért. A gyakorlás helye a jelen pillanat, ami pont itt, pont most van. A tested, az elméd pont itt, pont most van. De ez az utolsó hely, ahol az elméd lenni akar. Gyakorlunk, hogy egyre inkább tudatában legyünk a jelen pillanatnak. Ez nem jelenti, hogy sosem gondolkodhatsz a jövőről vagy a múltról, csak épp teljes tudatossággal teszed, úgy mint »Rendben, de ez csak egy terv. Lehet, sosem valósul meg, vagy nem úgy, ahogy várom.« Állandótlan. Nem biztos. És sok szorongás is. A jövő az, ami történhet. Hajlamosak vagyunk a legrosszabbra gondolni. Mindig azt gondoljuk, a legrosszabb fog történni másokkal, különösen azokkal, akiket szeretünk. Ez történhet, az történhet, nem tudom, a világgal, harmadik világháború, gazdasági összeomlás, bajok. Ezek csak történetek az elménkben. Általában a legrosszabbat látjuk, amikor ilyenekről gondolkodunk. De mindez még nem történt meg. Lehet, azelőtt meghalunk, hogy megtörténne. Csak gondolkozunk rajta, mi történhet a jövőben. Ha visszahozod az elmédet a jelen pillanatba, akkor meglátod. Térj vissza ahhoz a tudatossághoz és mondd, hogy »Mindez csak találgatás, valószínűség, de még nem történt meg.« Van, hogy reflektálhatsz arra, ami a múltban történt, úgy mint »Korábban tényleg aggódtam emiatt«. Most, hogy életednek ezen pillanatában vagy, vissza tudsz gondolni rá. És talán tavaly beteg voltál, vizsgálatokra mentél, és mielőtt megkaptad azok eredményét, aggódtál: »Mi lesz? Ez lesz? Az lesz?« Nem tudtad néhány napig, amíg vártál. Így visszanézheted, hogy pont akkor mitől aggódtál annyira, hogy vajon mi fog történni veled, vagy valaki mással, egy szeretteddel. De most látod, hogy nem igazán történt semmi. Hogy mondjuk rendben volt. És rájössz, hogy a sok aggodalom csak szenvedés volt a semmiért. Semmi sem történt. Magadnak okoztad a szenvedést. Időnként tanulhatsz a múltból. Tehát még egyszer, nem hiba a múlton gondolkozni, csak őrizd meg az éberségedet és a tudatosságodat: »Most felidézem a múltat, hogy tanuljak belőle, megértsem, és aztán elengedjem.«“

Forrás: Well-Developed Mindfulness Is Like A Clear Sky by Ajahn Kalyano (youtube.com), 25:15-27:57, 31:41-35:38, 26 Mar 2026

Tanulj meg békében élni önmagaddal és a világgal

„Ha őszinték vagyunk, a világi életben elég sok az elégedetlenség, stressz, szenvedés - tudati és időnként testi is. Amikor a kolostorba jössz, nem tűnik el mind. Jön veled. Részben ez táplálja az elvárásokat: békés akarsz lenni, meg akarsz világosodni, el akarsz érni dolgokat, szamádhit, belátást. Mindenféle remények, elvárások. A korai szakaszban a gyakorlás része hozzászokni a tényhez, hogy magaddal kell élj, hogy megtanulj élni és békében lenni magaddal úgy, ahogy vagy. Persze, vannak eszményeink. Olvassuk a Buddha tanításait, törekszünk a megvilágosodásra, a tiszta, szenvedéstől mentes tudatra. De gyakorlatiasnak is kell lennünk. Ez az egyik oka, amiért Ácsán Cshá annyira népszerű tanító volt, mert nagyon jó volt abban, hogy emlékeztesse és rávezesse az embereket a dolgokat elfogadni úgy, ahogy vannak. Ez magában foglalja belsőleg a saját elmédet, a hozzáállásodat, a szokásodat, és körületted a világot is.

A kolostorban, a szerzetesi életben a gyakorlás korai szakaszának része hozzászokni magadhoz, békében lenni magaddal, békében együtt élni másokkal, békében lenni a világgal, ahelyett, hogy mindig reagálnál, követnéd a kívánságaid. A világi életben inkább azt szoktad, s még szélsőségesebben. Mindig élvezetet keresel, tapasztalatokat, amiket akarsz, amiket szeretsz, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy szereted, és eldobni azokat, amiket nem szeretsz, elhagyni embereket vagy élményeket, amik stresszt, szenvedést okoznak neked. De a kolostori életben több önfegyelmet, több éberséget fejlesztesz, mondhatnánk jobb vagy folyamatosabb éberséget, és a képességet, hogy átgondold a dolgokat, többet szemlélődj rajtuk, egyaránt használva a meditációt és a békés környezetet. Ahogy fejleszted a jobb, illetve folyamatosabb éberséget és az átgondolás képességét, ezt a nem ragaszkodó tudatosságot is kifejleszted, amivel együtt tudsz lenni dolgokkal, amikkel általában nem szeretnél, illetve amiket szeretsz, azok nem ragadnak meg. Tehát nem ragadnak el annyira a jó dolgok és azok keresése, illetve nem reagálsz a rosszakra és nem próbálsz elmenekülni azoktól, hanem inkább van a nem ragaszkodó tudatossága annak, ahogy egyszerűen vannak a dolgok. Továbbra is élvezel dolgokat, mint például egy ízletes ételről szerzetesként is tudod, hogy az egy ízletes étel. Ha fáradt vagy, leülsz, vagy lefekszel pihenni, érzed milyen jól esik, de megtanulsz nem ragaszkodni. Megtanulod, hogy ne ragadjon el a kötődés és a végtelen élvezet, szórakozás keresése, hogy használd az éberséget, hogy úgy ismerd a dolgokat, ahogy vannak. Hogy ilyen, amikor jól vagy. Hogy ilyen, amikor fáradt vagy, vagy fáj valamid, vagy beteg vagy. Csak ilyen. Finom ételt eszel, az ilyen érzés, jó érzés. Esetleg jóllaksz tőle, amikor éhes vagy, aztán mikor megemésztetted az ételt, tudatában vagy, az milyen érzés, de nem mindig rohansz a sóvárgásba és a vágyakozásba, inkább csak tudatában vagy annak, ahogy a dolgok vannak. Amikor meleged van, az ilyen. Amikor fázol, az olyan. Amikor megszerzed, amit akarsz, az ilyen. Amikor nem szerzed meg, amit akarsz, az olyan.

Ez az éberség gyakorlásának és a Dhamma, az átgondolás, a tanítások életedbe hozatalának haszna, hogy többé nem csak a könyvek oldalain vannak, hanem ténylegesen ismered a mulandóságot, ismered a feltételes dolgok nem kielégítő voltát, és ismered a feltételes dolgok én nélküliségét, avagy éntelen voltát. Ezek a gyakorlás úgymond magasabb szintű eredményei, amik idővel jönnek, ahogy többet gyakorolsz, egyre inkább összhangba kerülsz, tudatába jutsz a test és a tudat, az élet, a körülvevő világ változó, múló mivoltának. Jobban tudatába kerülsz a világ nem kielégítő mibenlétének, hogy a világ nem adhat maradandó, örök boldogságot, így hát változtatsz a hozzáállásodon, ahogyan a dolgokra tekintesz, nem várod el azt, nem keresed. A legmagasabb szinten kifejleszted a mélyebb belátást az én ürességébe. Az emberi testet természetes fizikai elemek alkotják. Ahogy öregszel elkopnak, és végül mikor meghalsz, visszatérnek a természethez. A test nem én, amit irányíthatnál, nem tudod megállítani az öregedését, nem tudod megakadályozni a halálát. Az elméd is egy elem, egy feltételes dolog. Amikor látsz, hallasz, vagy ízlelsz valamit, ami megfelel neked, akkor az kellemes. Amikor látsz, hallasz, vagy ízlelsz valamit, ami nem felel meg, akkor némi kellemetlenséget, elégedetlenséget okoz. Ezek feltételes dolgok, de nem én. Az érzések nem én. Az emlékek és a gondolaok nem én. Csak azok, amik. A gondolatok csak gondolatok. Az emlékek csak emlékek. Az érzések csak érzések. A kolostori formában gyakorlás, és különösképp az éberség és belátás gyakorlatainak finomítása vezet el ehhez a megvalósításhoz. A megvalósítással együtt megszabadulást nyersz, megszabadul az elme. Többé nem kötődsz annyira a dolgokhoz, nem ragadnak el a jó és rossz események, a világ változó feltételei, hanem csak tudatában vagy annak, ahogy vannak, ahelyett, hogy vonzódással, viszolygással, boldogsággal, vagy szomorúsággal reagálnál.

Mondhatnánk, a legnagyobb boldogság, ami a buddhista gyakorlásból fakad, az a sóvárgástól és kötődéstől mentes elme. A tudat, amit arra képeztek, hogy csak ismerje a dolgokat, ahogy vannak. Ez egy nagyon jó életmód ennek eléréséhez. Hogy mennyi ideig tart, nem tudjuk. Egyesek lehet elég gyorsan elérik a megszabadulást, egyeseknek lehet egy élet gyakorlása, egyeseknek lehet sok élet. Nem igazán kell sokat gondolkodnod az időről. Arra bátorítanak inkább, hogy gyere vissza és nézz az elmédre, hogy vajon helyesen gyakorolsz-e, ahogyan a Buddha tanította, ahogyan tanítónk, Ácsán Cshá tanította. Idővel igazolod, bizonyítod magadnak, hogy ha helyesen gyakorolsz, fejleszted a tudatosságot, az éberséget, átgondolod a dolgok igazságát, akkor láthatod, tudhatod magadtól, hogy megszabadítja az elmédet a stressztől, a szenvedéstől. A Dhamma felismerése nem csak ésszel megértés, hanem egy érzés, egy tapasztalat, egy megvalósítás, amit a szívedben tudsz.“

Forrás: Monastery: A Buddhist Meditation Community in Australia by Ajahn Kalyano (youtube.com), 1:15:33-1:25:08, 19 Mar 2024

A buddhista ösvény segít jobb emberré válnunk

„Felidézni az előírásokat, amiket követsz, sok békét és boldogságot adhat. Értsük jól! Még ha azt is mondod, hogy dühös vagy, de elég éber vagy ahhoz, hogy ne töltsd ki a haragod, ne mondj, ne tegyél semmit haraggal, bár belül mérges vagy, akkor ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban van szílád. Azt jelenti, tudod, hogyan őrizd meg a szílád, hogyan fogd vissza a haragod. Ez nagyon jó, ez jó kamma. Az emberek gyakran félreértik. Meditálnak, gondolnak valamire, s elkezdenek bosszankodni, haragudni, aztán szomorúak lesznek tőle, hogy »Jaj, mérges vagyok. Meditálnom kéne! Nem kéne ilyen a szívemben legyen! Miért haragszom? Miért érzem magam ilyen rosszul, ilyen negatívan?« Persze, ez egyfajta utálatban, haragban gyökerező szennyeződés. De ha nem éled ki abban a pillanatban, meditálsz, nem mondasz vagy teszel semmit haraggal, hanem nézed a haragodat, figyeled, de nem csinálsz semmit, akkor van szílád és az egy nagyon jó dolog. Tudod, hogyan fogd vissza magad a haraggal cselekvéstől. Tudod, hogyan fogd vissza magad, amikor elveszted a türelmed. Fegyelmezed magad, hogy ne tedd azt, aminek a cselekvésére gondolsz, de nem teszed. Az nagyon jó kamma abban a pillanatban. Ezt az emberek sokszor eltévesztik. Azt mondják: »Nem vagyok jó. Rossz buddhista vagyok, mert haragszom.« Ha haragszol és nem cselekszel az alapján, akkor jó buddhista vagy. A helyes dolgot teszed. Tehát valószínűleg helyes nézeted van, helyesen érted a helyzetet és visszafogod az indulatot, hogy kinyilvánítsd a haragot.

Lehet kapzsiság. Mondjuk kimész az ételes asztalokhoz, megfeledkezel mindenkiről, és csak sietsz felkapkodni magadnak az összes finomságot. Lehet ilyen, ha elural a mohóság, elveszted az éberséged, nem vagy igazán tudatában annak, amit csinálsz. Mindenkit figyelmen kívül hagysz. A kapzsiság lehet ilyen, hogy engem helyez előre és mindenki mást elfelejt. De ahogy az éberséget gyakorlod, észreveszed, ahogy kapzsiság merül fel különböző helyzetekben. Esetleg csalódott leszel, hogy még mindig van benned mohóság. Észreveszed a kapzsiságot, valamifajta önző gondolkodásod. De az jó, hogy észreveszed. És aztán azt mondod: »Nem, nem kapaszkodom bele.« Ez jó. Ez jó kamma.

Ugyanígy az összes különféle tudatállapottal, amiket tapasztalunk. Ha gyakorolsz, erőfeszítést teszel, hogy éber legyél, hogy megtartsd az előírásokat, akkor még ha mindenféle rossz is merül fel, álmos vagy, aggódsz, félsz valamitől, ahelyett, hogy csak hibáztatnád magad az álmosság, a félelem, a szétszórtság, az aggódalom miatt, megfigyeled a teljes képet. Átgondolod, ránézel a teljes képre és azt mondod: »Tartom az előírásokat, még úgy is, hogy esetleg belül nem nagyon vagyok békés.« Ez jó. Ez jó dolog.

Tehát már a dána és a szíla is tanít a tudatról, s hogy miként működnek a dolgok. Láthatod a negatív tudatállapotokat, amik sóvárgásban, ragaszkodásban gyökereznek, és amik megakadályozhatnak a dána gyakorlásában, a szíla gyakorlásában, hogy kedves legyél az emberekkel, hogy segítőkész, bőkezű dolgokat tegyél. Ezek a tudatállapotok ideiglenesek. Felmerülhetnek az elmédben, de ha nem reagálsz rájuk, akkor el is múlnak. És akkor gondolkozhatsz rajta, hogy mulandók. Ami mulandó, az valójában nem te vagy. Nem egy én, egy személy, egy lény, hanem egy ideiglenes tudatállapot, egy gondolat, hangulat, ami feljött, és aztán elmegy. És ha ezt látod, akkor már a vipasszaná meditáció egy fajtáját gyakorlod.“

Forrás: The Buddhist Path Helps Us To Improve As Human Beings by Ajahn Kalyano (youtube.com), 17:23-22:15, 26 Mar 2026

A világ valódi természetének meglátása

„Erre képezzük a szívünket, hogy úgy lássa a világ természetét, ahogy van. Nem hozzátéve semmit, nem felvéve valamely hiedelmet vagy tant, hanem csak tisztán megfigyelni, hígítatlanul azt, ahogy a világ van és megérteni, hogy mulandó, szenvedés, nem én. Nem ad maradandó boldogságot, és nem tudod birtokolni, mert nincs itt semmi, amit birtokolhatsz. Ezt először beszédekből, szövegekből, könyvekből szerzett tudással értjük meg. De végül a szívedbe kell vinned a gyakorlással: az éberség kifejlesztésével, majd pedig az igazság vizsgálatával, hogy aztán minden szinten, vagyis a szív, az érzelmek, az értelem szintjén, tehát minden szinten összhang legyen a mulandóság, az elégtelenség, és a nem én igazságának megértésében.

A legtöbben értelmileg felfogják, hogy minden mulandó. Amikor eltávozol a világból, nem vihetsz magaddal semmit. Minden megváltozik, és mindent elvesztesz: embereket, gazdagságot, tulajdont. De ez csak az értés. Viszont érzelmileg nem állnak készen. Ezért van gyász. Amikor elveszted egy szerettedet, gyászolsz, szenvedsz. Egyesek sokat szenvednek, még egy anyagi dolog elvesztése miatt is. Ennél fogva mélyebbre kell mennünk. Ezért gyakorlunk így, hogy valóban megszabadítsuk az elmét a kapzsiságtól, a haragtól, és a zavarodottságtól, hogy minden szinten, a szív, az elme, az értelem szintjén elfogadja az igazságot: nincs semmi, amit valóban birtokolhatnál, ami a tiéd lehetne, amit a magadévá tehetnél, és ha azzá tennéd, ha megpróbálod azzá tenni, akkor szenvedsz.

Egy másik kérdése a királynak Ratthapálához az volt, hogy honnan jön a félelem? Miért félünk dolgoktól? Mert ragaszkodunk. Ragaszkodsz a testedhez, ezért félsz, amikor megbetegszik, vagy megsérül, vagy valamilyen veszéllyel találkozol. Félsz, mert ahhoz ragaszkodsz, ami mulandó. Nem tudod megállítani a test öregedését, gyengülését, halálát. De még sokkal azelőtt, hogy ez történne, már félsz tőle. Félünk az öregségtől, a betegségtől, és a haláltól. Félünk azok elvesztésétől, akiket szeretünk. De nem tudod megállítani az öregedésüket, a megbetegedésüket, sem a halálukat. Félünk a tulajdonunk elvesztésétől, de nem tudod megállítani a mulandóságát, a változását, az elkopását, az eltörését, az ellopását, az elvesztését. Nem tudod megállítani ezeket.

Az egyetlen, ami megszabadít a szenvedéstől, az a belátás a dolgok mulandó, elégtelen, és éntelen természetébe. Amikor ezt látod minden szinten a szíveddel, akkor nincs szenvedés, mert tudod, hogy a dolgok ilyenek. Ezért gondolkodjunk, szemlélődjünk rajta egyre mélyebben és mélyebben!“

Forrás: Seeing The True Nature Of The World by Ajahn Kalyano (youtube.com), 25:20-28:49, 25 Apr 2026

Szomdet Tó és a páramík művelése a ragaszkodás elengedéséért

„Egy másik, mondhatni szabványos tanítás, amit Szomdet Tó gyakran hangsúlyozott, az az öt halmaz megértése. Miként azt minden reggel kántáljuk, az öt halmaz alap a ragaszkodásra, alap a szenvedésre, amikor ragaszkodunk hozzájuk: a testhez, érzésekhez, észlelésekhez, képzetekhez, érzéktudatosságokhoz. Amikor ragaszkodunk, a szenvedés okaivá válnak, mert természetesen állandóan változásnak kitettek, és végső soron nem állíthatjuk meg a változásukat, nem birtokolhatjuk őket. Nem alakíthatjuk olyanná az öt halmazt, amilyenre szeretnénk, bár valahol az elménkben folyton azt próbáljuk. Mindig élvezetet igyekszünk nyerni a testtel és tudattal, mindig boldogságot, élvezetet keresünk. És mindnyájan utáljuk, nem szeretjük a fájdalmat és a szenvedést. De az öt halmaz végül mindig élvezettel és fájdalommal, boldogsággal és szenvedéssel szolgál. Ilyen a természetük, mert változásnak kitettek. Állandóan változnak, romlanak, öregszenek, miként a test öregszik, a tudat változik. Semmi sem maradandó. És végső soron kívül vannak az irányításunkon, nem irányíthatjuk a halmazokat. Csak annyit tehetünk, hogy olyannak ismerjük őket, amilyenek. Ez a gyakorlás célja, ismerni a halmazokat, és az ismeretüktől elengedjük őket. Elengedjük a téveszmét, hogy ezek én vagyok, hogy énként ragaszkodjunk hozzájuk. Ezt hívjuk belátás meditációnak.

Szomdet Tó úgy tanította, ahogy este kántáltuk, hogy az öt halmaz nehéz, nehéz teher, minél inkább megragadod, annál inkább szenvedsz. Pont úgy, mint amikor egy nehéz terhet cipelsz: minél tovább cipeled, annál fáradtabb leszel. Tehát mit mondott a Buddha? Mit mondott Szomdet Tó? Tedd le a terhet! Hogyan teszed le a terhet? Először is fel kell ismerd, hogy az teher. A megvilágosulatlan tudat nem igazán látja teherként a testet és a tudatot. Mindig boldogságot keresünk, ragaszkodunk dolgokhoz, a legjobbat reméljük. Nem fejlesztünk ki egy igazán világos belátást a halmazok természetéről. Ez tehát a gyakorlás feladata, létrehozni az éberséget, a belátást, hogy ezt meglássa, megismerje. Amikor tudod a halmazok természetéről, hogy mulandó, nem én, akkor belefáradsz ahhoz ragaszkodni, ami nem nyújt maradandó boldogságot. Amikor belefáradsz, elengeded. Leteszed a terhet. És csak akkor fáradsz bele, amikor tényleg úgy látod a halmazok valódi természetét, mint nem én; mint szenvedés, ha ragaszkodsz hozzájuk. De attól még a halmazokkal élsz, csak többé nem tévesztenek meg. Tehát egy arahantnak még vannak halmazai, de kétségtelenül tudja, hogy azok mulandók és nem én, ezért nincs többé ragaszkodás a tudatban, nem gyártódik több ragaszkodás.

Az egyedüli út ennek eléréséhez az éberség kifejlesztése, újra és újra megismerni a halmazok természetét éberen, körültekintőn, bölcsen. Amikor bölcsen látja, a gyakorló leteszi a terhet. Miért cipelnéd azt, ami bánt? Ezért lerakod a halmazokat. Nem megölve magad, nem úgy. Ez egy tudati tevékenység. Annak tudati tevékenysége, hogy a halmazok természetét mulandónak, nem énnek, szenvedésnek látod, és aztán leteszed. Minden alkalommal, amikor valóban meditálsz, azt tanulod, hogyan tedd le a halmazokat, vagy legalább egyes aspektusaikat. Talán nem vagy képes teljesen elhagyni a halmazokat, de amikor megállapodsz az éberségben, akkor túljutsz az akadályokon, kezded elengedni őket. Ha például a légzésre való éberséget gyakorlod, akkor félreteszed a kapzsiságot, a haragot, és a zavarodottságot, legalább ideiglenesen. Tehát gyakorlod a halmazokhoz ragaszkodás egy részének elengedését. Ahogy meditálsz a légzésen, elengedsz némi ragaszkodást a testhez, a fizikai testhez, a testtel kapcsolatos érzésekhez. Észreveszed, hogy amikor éberebb vagy, akkor képes vagy szemlélni a testet, megérteni mulandó természetét, elfogadni mulandó természetét. A test öregszik, időnként megbetegszik: ezt el tudod fogadni szenvedés nélkül, mert lerakod a ragaszkodást; ez a halmazokhoz ragaszkodás lerakása.

A nemesek továbbra is megbetegszenek, megöregszenek, vannak halmazaik, vannak fájdalmas érzeteik, élvezetet is tapasztalnak, de nem ragadják meg. A megvilágosulatlan elme mindig ragaszkodik, azonosul, ezért mindig csalódik, amikor az élvezet vagy a boldogság elkopik, és amikor leváltja a kényelmetlenség és a fájdalom, akkor nagyon zaklatott lesz. A halmazok nagyon frusztrálóak a megvilágosulatlan elmének. Sosem kapjuk meg igazán a boldogságot, amit akarunk. Az egyetlen kivezető út a páramík, a jó kamma ápolása, hogy eljuttassuk az elmét oda, ahol képes látni a halmazok igazi természetét és aztán elengedni valamennyire a ragaszkodást.

Mindig kérdezték Ácsán Cshát, hogy mi történik, vagy milyen az, amikor elengedik a halmazokat? Még a világban élsz, tehát hogy van ez? Még érzel fájdalmat? Amire azt mondta, hogy igen, érzel fájdalmat. Még leszel mérges? Igen. Még vagy olyan helyzetekben, amik kiváltanak, vagy csábítanak arra, hogy haragudj. De nem veszed énnek a halmazokat. Nem ragaszkodsz hozzájuk. Így a harag nem merül fel. Olyan, mintha előjönne, de nem veszed fel. Nem veszed énként fel a halmazokat. Nem veszed fel, nem veszed birtokba őket. Tehát az elme olyan, mintha mindig elválna a halmazoktól, de attól még velük van. Ugyanígy a kapzsisággal. Amikor sóvárgunk, az elme kimegy keresni valamit, amit szeretne. A legkisebb dolgot is. Sóvárogsz egy kis élvezetért, egy kis boldogságért. Vagy valami nagyon nagyért. Teljesen mindegy. Az eredmény, hogy az elme kimegy olyat keresni, amije nincs. De ezt szenvedésnek látva, ha az elme kísértéssel találkozik, ha látsz olyat, vagy hallasz olyanról, vagy emlékszel olyanra, amit szeretsz, akkor az elme nem ragadja azt meg kapzsi módon többé. Tudja, hogy az szenvedés, ezért az elme nem megy ki a világba. Ez nem jelenti, hogy nincs esély élvezetet tapasztalni. Egy arahant is ehet finom ételt és tudja, hogy jó íze van. Tudja pihentetni fáradt testét, amikor elfáradt vagy beteg. De nem ragaszkodik hozzá. Nem szenved tőle.

Ez tehát Szomdet Tó egyik tanítása, ha tudni akartad, mit tanított valójában. Azt tanította, hogy hagyjuk el az öt halmazhoz ragaszkodást. Azt tanította, hogy tanuljunk meg önmagunk menedéke lenni, mert senki más nem tudja helyettünk megtenni. Senki más nem hagyhatja el a ragaszkodásod a halmazaidhoz. Csak megmutathatják az utat, bátoríthatnak, de neked kell megtenni, a gyakorlásodon keresztül.“

Forrás: Somdet Dtoh and Cultivating Parami To Let Go Of Attachment by Ajahn Kalyano (youtube.com), 21:18-30:57, 18 Apr 2026

A Dhamma belső békéhez vezet

„A szerzetesek gyakran így mérik az emberek sikerét a gyakorlásban, hogy mennyit panaszkodnak. Ha öregebb leszel és többet panaszkodsz az életre, a dolgokra, másokra, a világra, akkor valami rosszul megy. Ha öregebb leszel és kevesebbet panaszkodsz, az jó jel.

A bölcs törődik az elméjével. Türelmet gyakorol a nehézségekkel, örömet talál a dhammában, belső örömet. Megtanulja elhagyni a rossz gondolatokat, a rossz állapotokat, és dhammaként látni a dolgokat. A dhamma igazságot jelent, dolgokat, közönséges dolgokat, mint megöregedni. Csak tudod, hogy megöregszel. Ez normális. Van, hogy nem kapod meg, amit akarsz. Ez normális. El tudod viselni, el tudod fogadni. Van, hogy nem kapod meg, amit akarsz. Van hogy azt kapod, amit nem akarsz. És ez rendben van. Van, hogy mások segítenek neked, együttműködnek veled, s van, hogy nem. Van, hogy egészséges vagy; van, hogy nem. Van, hogy a gazdaság erős; van, hogy a gazdaság gyenge. De ha mindet dhammaként látod, kezelni tudod a dolgokat és nem csinálsz belőlük szenvedést.“

„Minden pont jó, amikor az elméd a dhammával van. Amikor elfelejted a dhammát, akkor újra elragadnak a hangulataid és minden rossz. Akkor sosem vagy boldog, sosem vagy békés, sosem vagy elégedett. Amikor nem a dhammával vagy, mindig többet akarsz. Többre van szükséged. Azt érzed, több kell ahhoz, hogy boldog legyél.

Azt tanulod meg, mint az, aki korábban kérdezte, hogyan készüljünk a halálra? Csupán úgy, hogy éber vagy egy belégzésre, egy kilégzésre. Ennyi elég. Csak légy éber a légzésedre! Egy belégzés, egy kilégzés, ennyire van szükséged, mert amikor meghalsz, ennyi történik. Belélegzel, aztán meghalsz. Kilélegzel, aztán meghalsz. Minden mást az elménk gyárt és azt mondja, hogy ez nem elég jó. Nekem több kell, több pénz, több tulajdon, több ember, több kedves szó, több dolog, amiket szeretek, több finomság. Mindig van valami több, amit akarsz, hogy boldog legyél. Talán gyere vissza a légzéshez és csak legyél éber egy belégzésre, egy kilégzésre. Ez elég jó.“

Forrás: The Dhamma Leads To Inner Peace by Ajahn Kalyano (youtube.com), 12:13-13:56, 16:05-17:30, 04 Apr 2026

A nyugalom megőrzése nehéz helyzetben

„A testre irányított éberségből megjelenik az éberség gyakorlatának összes többi aspektusa: az érzésre tudatosság, magára a tudatra, a tudatállapotra tudatosság; tudatában lenni annak, hogy az üdvös vagy káros. Tudatában lenni a tudatállapotok keletkezésének és megszűnésének. Tudatában lenni azoknak, mint mulandók. Szemlélődni azon, hogyan keletkezik szenvedés, hol keletkezik szenvedés a tapasztalatunkban, aminek megvannak a kiváltói, az okai. Az elsődleges az éberség hiánya, a megértés hiánya. De azt is megtudhatod, mi vezet ahhoz, hogy stresszt érezzünk. És minél éberebb vagy, észreveheted azt, amit felszínes figyelemnek nevezünk. Ha kevés éberséggel és kevés megértéssel gondolkozol valamin, attól nagyon boldogtalan, mérges, aggódó, vagy szomorú lehetsz. Nem véletlenszerűen történik. Vannak okok, és gyakran csak az, hogy rossz helyre vagy tárgyra helyezzük a figyelmünket, amitől szenvedést, stresszt érzünk, ami felzaklat, amitől aggódunk, félünk.

Amikor elveszítjük az éberségünket, elkezdhetünk mindenféle boldogtalanságot gyártani az elménkben. Ez hajlamos eluralni minket, legalábbis egy időre. De ha képes vagy éber lenni a testre, visszafordíthatod, elfordíthatod az elmétől, ami gyártja, ami a legrosszabbat képzeli. Akkor van egy módszered, hogy törődj az elméddel. Akár egyedül vagy, akár másokkal, akár egy átlagos helyzetben, akár egy stresszes szituációban, nem számít. Ha megtanulod, ezt hogyan csináld, akkor magaddal tudod vinni, bárhova is menj.“

Forrás: Maintaining Calm In A Challenging Situation by Ajahn Kalyano (youtube.com), 34:25-36:52, 11 Apr 2026

Éberséggel látjuk a test és az elme változó természetét

„Szenvedsz, mert a világ nem olyan, amilyennek akarod. De amikor gyakorlod az éberséget, arra figyelsz, hogy meglásd a dolgok természetét olyannak, amilyen. Hogy meglásd a Dhammát, az igazságát annak, ahogy a dolgok vannak. Elkezded elfogadni, hogy a test mulandó, megöregszik, megbetegszik, és egy nap meghal. Akiket szeretek, egy nap megöregszenek, megbetegszenek, meghalnak. A mobiltelefon, amit szeretek és sokat használok, egy nap meghal. A kocsim egyszer meghal, a házam egyszer összeomlik. Bármi, amihez ragaszkodsz ezen a világon, mulandó.

Ahogy a Dhammát gyakorlod, felismered ezeket, felébredsz. A Buddha a felébredés folyamatának mondta. Olyan, mint kijönni egy álomból, alvásból. Amikor alszol és álmodsz, bármiről ábrándozhatsz. Amikor felébredsz, tudod, hogy az a valóság, hogy az van, ami van. Ez a belátás, ami abból jön, amit csinálunk, amit gyakorlunk. Visszairányítjuk magunkra a figyelmet. Megismerjük az igazságot.

Az igazságot felismerheted csak annyival, hogy figyelsz egy belégzést, egy kilégzést. Ilyen egyszerű. Ezt gyakran elfelejtik az emberek. Azt gondolják, hogy a Dhamma megismeréséhez el kell olvasni az egész Tipitakát, kielemezni, megjegyezni, megbeszélni, és megvitatni azt. De igazából úgy is megismerheted a Dhammát, hogy megismersz egy belégzést és egy kilégzést, mert az azt tanítja, hogy minden mulandó. Ha belélegzel, de nem lélegzel ki, meghalsz. Ha kilélegzel, de nem lélegzel be megint, meghalsz. A légzés mulandó. Csak belélegezni, majd kilélegezni tudsz. Az nem megy, hogy csak belélegzel, s az elég is arra a napra. Elég kényelmes lenne, órákra lemehetnél a víz alá. De ilyet nem tudsz. Belélegzel, aztán kilélegzel, majd megint muszáj belélegezned. És igazából ez az élet. Ha valaha olyan helyzetbe kerülnél, ahol nincs nagyon levegő, mint egy szennyezett hely, vagy egy tűz mellett, ahol sok a füst, vagy víz alatt, akkor látod, milyen közel jársz az életed végéhez. Mert ha nem kapsz levegőt, pánikba esel, s levegőt akarsz, oxigént.

Tehát igazából a Dhamma nagyon közel van hozzánk, és nagyon nyilvánvaló. De a gondolkodó elménk zavarodottságában történeteket gyárt egy félreértés, vagy mondhatjuk egy hibás nézet alapján. Egy másik módja a folyamba lépett leírásának, hogy aki a helyes nézetben megalapozott, aki megértette, mi a szenvedés, a szenvedés oka, amit el kell hagyni, a szenvedés, amit meg kell ismerni, a szenvedés vége, amit meg kell valósítani, a gyakorlás útja, amit ki kell fejleszteni. Ezt csináljátok itt, a négy nemes igazságot gyakoroljátok. De hogy a többi hármat felismerjétek, gyakorolnotok kell az utat!“

Forrás: With Mindfulness We See The Changing Nature of The Body And Mind by Ajahn Kalyano (youtube.com), 37:47-41:17, 25 Mar 2026

Éberséggel és mettával a szülők iránt

„Tudom, hogy nehéz. A szülők mindig ki fogják akasztani a gyerekeiket. Valószínűleg a gyerekek is kiakasztják a szüleiket. De attól még ez a gyakorlatunk, a buddhizmust gyakorlod. Tehát az éberséget gyakorlod az édesapádra figyeléssel, anélkül, hogy mérges lennél. Ez a célod, ugye? Lehet az édesanyád, lehet az édesapád. Ha tudod, hogy ő milyen, amit itt meg is oszthatsz velünk, akkor tudod, mi a gond, és tudod, mit kell tenned, amikor vele vagy. Készítsd fel magad! Amikor találkozol vele, vedd elő a legjobb éber viselkedésed! Jósold meg előre, hogy miféléket fog mondani, hogyan fog reagálni, s akkor átgondolhatod előre, hogy aztán ne a régi megszokott módon reagálj, ne bosszankodj, ne idegeskedj. Sok mettát gyakorolj! Emlékeztesd magad az életének jó oldalára, ahogyan megnyilvánult feléd és mások felé, hogy ellensúlyozd az irritációt, s csak a jó dolgokra összpontosíts, s a lehetőségedre, hogy esetleg segíts neki öregkorában bármivel, amivel tudsz! Én nem vitatkoznék vele, nem nagyon aggódnék a véleménye miatt. Hallgasd meg őt, hogy igen, van az a vélemény, az a nézet a világról, és aztán el tudod engedni.“

Forrás: Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano (youtube.com), 49:22-50:52, 15 Mar 2026

Az elme középen tartása

„Az emberek folyton azt kérdik, hogy mi a jó meditáció titka. Egyszer Ácsán Cshá ezt válaszolta: megtanulni középen tartani az elméd. Azt jelenti, hogy éber vagy, tudod, mi történik benned és körülötted a világban, de nem ragadsz bele a kellemes utáni vonzódásba és a kellemetlentől való viszolygásba. Csak tudod a dolgokat, ahogy vannak. Egyes dolgok kellemes jellegűek. Más dolgok kellemetlen jellegűek. Ezek lehetnek a saját emlékeid, vagy amit épp gondolsz abban a pillanatban. Lehetnek külső tapasztalatok, amiket látsz, hallasz, ízlelsz, szagolsz, megérintesz. Egyesek kellemesek, mások kellemetlenek. A célod fenntartani az éberséget, ezt a részrehajlás nélküli, kötetlen figyelmet, és csak tudatában lenni, hogy ez ilyen. A kellemes dolgok ilyenek. A kellemetlen dolgok olyanok. Középen tartod az elméd.“

Forrás: Dealing With Self-Aversion And Low Self-Esteem by Ajahn Kalyano (youtube.com), 20:57-21:57, 08 Mar 2026

Tudatosság a hírek áradatában

„Csak ennyire van szükséged. Annyi a fontos, hogy legyen elég tudatosságod bekötni a cipőfűződet, s folytasd ennyi tudatossággal. Tehát nem egy egyszeri dolog. De csak ennyi kell. Ez elegendő figyelni a jelen pillanatra, arra, hogy mit csinálsz, hogy mi történik. Ahányszor ezt teszed, az életed javul, kicsit közelebb jutsz a nibbánához.

Manapság mindenki azt mondja: »Mit csináljunk a sok rossz hírrel a háborúkról, krízisekről, konfliktusokról, bűnözésről, és bajokról?« Nos, akárhányszor tudatossá válsz, akár hallgatod a híreket, akár nem, valami jót teszel. Javítasz az életeden. És ha a saját életeden javítasz, az kihat a környezetedben lévőkre is.

Mit jelent tudatosnak lenni? Mondjuk hallgatod a híreket. Az azt jelenti, figyelsz. Érted a szavakat, tudod, mit mondanak. De nem merülsz el az egészségtelen, a káros tudatállapotokba, miközben figyelsz. Ha tudatos vagy, nem engeded, hogy a szomorúságod, haragod, félelmed, zaklatottságod, vagy egyebek okát képezze. Nem hagyod megtörténni. Tudatos maradsz.

Másként fogalmazva, a tudatosság az elme középen tartása. Jó hírt hallasz, tudod, hogy az jó hír, de nem hagyod az elméd elveszni benne, izgatottá válni tőle. Rossz hírt hallasz, tudod, hogy az rossz hír. De megint csak, az elmét középen, az éberség, a szenvtelenség helyén tartod, nem elveszve az esetleg felmerülő érzelmi reakcióban. Az érzelmi reakció megtörténhet, de te csak fenntartod a tudatosságot. Talán látod is keletkezni és elmúlni.

Ha nehéznek találod a hírek hallgatását, vagy az olyan hírt, ami felkavaró, akkor talán csökkentsd a mennyiségét, hogy mennyit hallgatod. Ne fogj bele újra és újra, hogy arról beszélgess, gondolkozz, amiatt aggódj. Ha ezt váltja ki belőled, akkor talán nem a legjobb azt csinálni, ugye? Csökkentsd a kitettséged az olyan dolgoknak, amik lesújtóak számodra!“

Forrás: Patience Is The Meditator’s Superpower by Ajahn Kalyano (youtube.com), 38:43-41:18, 03 Mar 2026

Üdvös gyakorlási vágy a sóvárgással szemben

„A Buddha minden tanítását - különösképpen azokat, amik az éberség felkeltéséről, majd pedig a Dhamma átgondolásáról, továbbá a testünk, érzéseink, s gondolataink mulandó természetének felismeréséről szólnak - csak azért adta, hogy segítsen nekünk. Csupán együttérzésből osztotta meg őket. Nem azért, hogy csak a dolgunkat nehezítse, vagy hogy csak kifejtsen egy adag elméletet, egy filozófiát, amit vagy elhiszünk, vagy nem.

Gyakorlati módszereket adott, hogy képezzük a tudatunkat a szenvedés okaitól való megszabadulás érdekében. Hogy felismerjük, honnan jön a szenvedés, hogyan reagálunk dolgokra, hogyan kezdünk vonzódni dolgokhoz és kívánni azokat a tárgyakat, élményeket, és tartjuk fenn a kívánásukat, ami aztán végtelen szenvedést hoz számunkra. Vagy az élményeket, amiket nem kívánunk, nem szeretünk, amikre folyton nemtetszéssel és elégedetlenséggel reagálunk, hogy felismerjük, tudjuk ezt a végtelen szenvedést.

Ezzel talán visszatérünk az elejére. Mi az indítékunk a gyakorlásra? Hallunk a Dhammáról a Buddhától vagy a Buddha bölcs tanítványaitól. Rájövünk, hogy a szenvedés mindig ott van a tapasztalatunkban, mivel van testünk, van tudatunk, így mindig előjöhet, a sóvárgás mindig készen áll felbukkanni. Ennélfogva óvatosnak kell lennünk, gyakorolnunk kell, nem lehetünk önelégültek.“

Forrás: Wholesome Desire To Practice Versus Craving by Ajahn Kalyano (youtube.com), 36:49-38:36, 22 Feb 2026

Az elme rávezetése a hétköznapi megismerésére

„Ha túl tudunk jutni a betegségen, akkor azt tesszük, ugye? És mindig megpróbálunk, ami nem baj. Még a Buddha is arra bátorított, hogy törődjünk a testünkkel azért, hogy jó cselekedetekre és a Dhamma gyakorlására használhassuk. De végül nem menekülhetünk a betegségtől, utolér minket, ha nem idősen, akkor talán előtte elkapunk valamit, mert ilyen az emberi test. Törékeny, tökéletlen, dukkha.

Ezzel kerüljünk tisztába, lássuk meg, hogy bárkik is legyünk a világban, az öregség, betegség, és halál eljön! Lehetünk a leggazdagabbak, a legszegényebbek, férfiak, nők, lehetnek bármilyen politikai nézeteink, bármilyen kedvenc filmünk, kedvenc ételünk, nem számít. Az öregség, a betegség, és a halál eljön, nem menekülhetünk.

Ezért jobb megtanulni, hogyan legyünk békében ezzel és hogyan értsük meg ezt úgy, ahogy van, semmint hogy csalódjunk miattuk és felzaklassanak, ahogy az általában történni szokott. Bosszant, amikor megbetegszünk, nem csak a testi kellemetlenség miatt. Tudatilag nem szeretjük. Nem akarunk betegek lenni, mert lekorlátoz. Esetleg nem tudunk dolgozni menni, tehát ez baj. Esetleg nem találkozhatunk másokkal, ha mondjuk fertőző betegségünk van, és be kell zárkóznunk egyedül. Nem sok mindent tudunk csinálni. Amikor betegek vagyunk, nincs semmihez se kedvünk. Tehát sok a betegség okozta korlát. De a legrosszabb valójában a tudatunk, ami énként és enyémként ragaszkodik a betegséghez. Nem csupán egy állapotnak, az emberi test normális állapotának látjuk, olyannak, ami csak keletkezik és megszűnik. Pedig minden betegség keletkezik és megszűnik. De szokásunk szerint ellenszenvvel reagálunk, hogy nem akarunk betegek lenni, nem szeretjük a betegséget.

Tehát nem csak a test beteg, hanem a tudat is. Ezek az egyszerű igazságok azok, amiket a Buddha próbált segíteni jobban megértenünk.“

…

„Mit várhatunk a gyakorlástól, amiről beszéltem, hogy tudatába kerülünk a dolgok hétköznapi, normális módjának? Az miért jó? Az értékesítési érve, ha marketingelnénk vagy ilyesmi, hogy ez a termék elég hétköznapi. Nem hangzik jól, ugye? Pedig az. Ez a Dhamma. Ez egy normális termék és megmutatja a normálist, mert ez az igazi bölcsesség. De hogyan láthatjuk meg? Hogyan jó az? Mi hasznunk van belőle? Esetleg megfordíthatjuk, és azt kérdezzük: mi a szenvedés az életben? Amikor a tudatunk nem normális. Amikor a tudatunkat elragadja a részrehajlás, a szélsőségek, avagy egyszerűen nem békés. Csak vegyük észre, amikor stresszesek vagyunk, nem vagyunk boldogok. Mi történik? Az egyik, hogy beleragadtunk egy sor negatív gondolatba, valószínűleg reakcióként valamire, kapaszkodva valamibe, a tudat nincs egyensúlyban. Lehet az abból jövő szenvedés, hogy olyat akarunk, amink nincs, vagy nem akarunk olyat, amink van. Ezek mind olyan tapasztalatok, amikre mondhatjuk, hogy nem normálisak. Viszont amikor az éberségünk jobb, gyakoroljuk az éberséget, reflektálunk a Dhammára, behozzuk a Dhammát abba, ahogyan a dolgokra tekintünk, akkor tényleg felismerhetjük, hogy rávezetni a tudatunkat a dolgok normális módjának meglátására és megismerésére megszabadító. Megszabadítja a tudatunkat a nem normálistól. Az azonosulástól, a énérzethez ragaszkodástól.

Bármikor, amikor megjelenik az énérzet valamely tapasztalatunkban, elkezdünk szenvedni. Elkezdünk ragaszkodni ezzel a hibás gondolkodással és aztán szenvedünk. Míg amikor normálisnak látjuk a dolgokat, a tudat elengedi és úgy ismeri azokat, ahogy vannak. Például egy belégzés, egy kilégzés. Ez egy nagyon egyszerű tárgy, amire összpontosíthat a tudatunk. Amikor valóban tudatában vagyunk a belégzésnek, a kilégzésnek, anélkül, hogy bármit hozzátennénk, csak tudunk a belégzésről, a kilégzésről, hogy az milyen érzés; vagy egy gondolat keletkezéséről, elmúlásáról, csak ennyinek vagyunk tudatában. Akkor a tudatban nincs erős énérzet. Csak a tudomás. Az ilyen tudomásra mondjuk, hogy én nélküli. Esetleg teljesen én nélküli azoknak, akik nagyon előrehaladottak. Vagy lehet általában én nélküli, még mindig van egy kis halvány én, de általában én nélküli a tudomása annak, ahogy a dolgok abban a pillanatban vannak. Ez megszabadító, sok békét, boldogságot ad a tudatnak. Viszont amint elkezdünk ént alkotni, akár csak olyan egyszerű dologból, mint egy belégzés, egy kilégzés, átváltunk az én légzésemre, hogy a légzés az enyém. Elkezdünk szenvedni miatta, mert azonosulunk vele és ragaszkodunk hozzá. Észrevesszük, hogy minél több a ragaszkodás a tudatban, akár a testhez, akár egy eszméhez, gondolathoz, érzéshez, érzelemhez, annál inkább szenvedünk, annál kevésbé szabad, kevésbé békés a tudatunk. Ez olyan, amit magunknak kell kikísérleteznünk.“

Forrás: Bringing Your Mind To Know The Ordinary by Ajahn Kalyano (youtube.com), 29:02-31:28, 32:01-35:43, 14 Feb 26

A négy nemes igazság bölccsé tesz

„A sóvárgás mindig szenvedéshez vezet, ez egyszerűen egy természeti tény. Hajlamosak vagyunk személyesre venni: az én sóvárgásom, én érzésem, én vágyam. De ez csak egy tény, egy pszichológiai tény. A sóvárgás zaklatott elméhez vezet. Nem vezet békéhez, nyugalomhoz, világossághoz, hanem szenvedéshez, stresszhez vezet. A sóvárgás sok alkalom után megszilárdul és kemény lesz az elmében, így azt kötődésnek, illetve ragaszkodásnak hívjuk. A kötődés és ragaszkodás táplálja azt, amit létesülésnek hívunk, ami a magunknak épített világ, ahogy a dolgokra tekintünk, úgymond az oka a kammánknak, a döntéseinknek, annak, ahogyan cselekszünk. Ez a létesülés, és valójában további születéshez, a következő élethez vezet. Volt korábbi létesülésünk és itt születtünk. Van létesülésünk és újra meg fogunk születni. És még egy napon belül is folyton létesülünk. Ha közelről megnézzük, a sóvárgás, ragaszkodás, létesülés állandóan körbe megy, forog. Ez a szenvedés okának megértése, amihez szükség van figyelni, tanulni, tudatosnak lenni. Ezért van szükség az éberségre, a meditációra.

A jó hír, hogy van megszűnése, és lehetséges akár, hogy némi ideiglenes megszűnést tapasztaljunk itt és most. Ahogy hangsúlyoztam, a jelen pillanat tudatosságával, az elmét a jelen pillanatban tartva látható, ahogy a stressz gondolata, a szenvedés, a szenvedés érzése megszűnik a szemünk előtt, amikor tudatosak vagyunk. Ha az éberség folyamatosabb, az elme nyugodtabb, csendesebb, esetleg képesek vagyunk látni a szenvedés gyakori keletkezését és megszűnését, akkor tudjuk, hogy nem kell annyira ragaszkodnunk hozzá. Nem kell bevonódnunk. Ahogy mondják, az csak az öt halmaz szenvedése. Ez az öt halmaz, a test és az elme ilyen. Van hogy fáj, van hogy csalódunk, a dolgok változnak, nem úgy történnek, ahogy akarjuk. Vannak kellemetlen élményeink, vannak kellemes élményeink. De az öt halmaz csak úgy megy a maga útján. Ha képesek vagyunk a tudatosságra és a belátás fényében látjuk őket, úgy, ahogyan vannak, akkor nem kell ragaszkodni hozzájuk. Csak tudjuk, hogy ilyenek, ezért nem ragaszkodunk hozzájuk. Ha folyamatosan meglátjuk a mulandóságot a testünkben, idővel belefáradunk a hozzá való ragaszkodásba, mert tudjuk, hogy változásnak alávetett. Megöregszik, megbetegszik, és meghal.

Ha folyton ragaszkodással reagálunk dolgokra, akkor folyton szenvedünk. De ha tudatossá válunk, és amikor esetleg kellemeset tapasztalunk, mint egy finom ételt, akkor tudjuk, az kellemes, és hogy az a kellemes érzés el fog múlni. Mulandó. Ha rendszeresen meglátjuk a dolgok mulandóságát, belefáradunk a folytonos kötődésbe és ragaszkodásba, mert tudjuk, hogy semmilyen kellemes nem igazán tart sokáig. Attól még van kellemes élmény, de nem ragadjuk meg. Így van azzal, aki így gyakorol. Ha teljes tudatossággal, erőfeszítéssel, és mindazon minőségekkel együtt gyakorlunk, amikről beszéltünk, akkor fokozatosan az elménk kötetlenné, szenvtelenné válik azok iránt, amiket korábban mindig megragadtunk, amik után sóvárogtunk. Abbahagyjuk a sóvárgást, s semlegesebbek, békésebbek leszünk irányukba. Ezt tapasztalhattuk már a gyakorlásunk során. Míg esetleg korábban feldühített valami vagy valaki, egy személy vagy egy helyzet. Ezt rendszeresen átgondoltuk és megláttuk, hogy ez szenvedés. Idővel belefáradtunk a dühöngésbe. Elcsendesedtünk, s többé nem dühöngtünk. Ha például egy személy az, aki zavar vagy idegesít egy ideje, akkor egy ponton átgondoljuk, hogy nem kell többet dühösnek lennünk rá, vagy arra a helyzetre. Csak megfigyeljük, tanulunk belőle, de nem mérgelődünk. Akkor a szenvedés megszűnését látjuk. Ami lehetővé teszi, hogy lássuk a szenvedés megszűnését, az az út, mindaz, amit gyakorlunk: dána, szíla, bhávaná.

Ez tehát a négy nemes igazság, ami segít bölcsebbé válnunk. Ez a Buddha ajándéka a világnak. Senki más nem tanította a négy nemes igazságot, csak a Buddha. Ez egy csodálatos ajándék, amit mindannyiunknak adott. És hát, ajándék lónak ne nézd a fogát! Van ez a csodás ajándék, fogjuk és használjuk! Gyakoroljunk vele, és békét és boldogságot hoz.“

Forrás: Faith, Goodwill, Effort, Patience, and Wisdom Supports One’s Meditation by Ajahn Kalyano (youtube.com), 51:50-57:03, 15 Feb 26

Az öt erő, ami megszabadítja az elmét

„A buddhizmusban van ez az ötös csoportja a dhammáknak, az öt erő: szaddhá, virija, szati, szamádhi, és pannyá. Együtt dolgoznak, hogy segítsenek megszabadítani az elménk a sóvárgástól, a ragaszkodástól.

Szükségünk van a hitre. A hit gyakorlatilag azt jelenti, szeretünk gyakorolni. Akarnunk kell gyakorolni, hajlandók vagyunk gyakorolni. Ez nem olyan, amire más rákényszeríthet. Még ha valaki úgymond meg is büntetne, ha nem meditálnánk, nem működne. Ha képezni akarjuk az elménk a buddhista úton egészen a nibbánáig, akkor akarnunk kell csinálni. Szeretnünk kell a gyakorlást, akarnunk kell. Tehát szükség van a hitre.

A virija az erőfeszítés. Tehát szükséges a kitartó erőfeszítés, az erő, amit folytonosan előhozunk, a gyakorlásunkba, az elménk képzésébe teszünk, a károsak elhagyásába, az üdvösek művelésébe, a bőkezűség gyakorlásába, a másokkal való türelembe, amikor ingerelnek, csábítanak, hogy elveszítsük azt. Erőfeszítés a meditációban, hogy ne aludjunk el, hogy elhagyhassuk azokat, amik elvonják a figyelmünk. Erőfeszítés a dhammán szemlélődésben. Néha lusták vagyunk szemlélődni. Békéssé válunk a meditációban, de aztán csak ott ülünk, úgymond beleragadva a békénkbe. Szemlélődni is kell.

A szati az éberség, a minőség, amiről a Buddha azt mondta, mindig hasznos. Mindig szükségünk van rá, szó szerint pillanatról pillanatra egész életünkben. Sosem lehet túl sok belőle.

A szamádhi a nyugalom, ami akkor jön, amikor sok szatink van, folyamatos éberségünk. Az elménk nyugodt, szilárd, csendes lesz. Szükségünk van a nyugalomra, hogy szemlélődjünk. Amikor szenvedünk, az elme nem nyugodt, mindig mozog, beleragad hangulatokba és gondolatokba, fájdalmat teremt, és szenvedést a szenvedésből. Halmozzuk a szenvedésünk minden alkalommal. Amikor kifejlesztjük a szamádhit, elkezdünk kevesebbet szenvedni, mert az elme nyugodtabb, csendesebb, szilárdabb lesz.

Akkor kifejleszthetjük a bölcsességet, a belátást, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak. Hogy átlássunk az én téveszméjén, ami minden szenvedésünk mögött van. Ha nincs én, nincs kinek szenvedni. Így ha nem ragaszkodunk a rossz hangulatunkhoz, mint ami én, önmagam, és enyém, akkor nem szenvedünk. Honnan jön az én érzete? A sóvárgásból, a ragaszkodásból, a létesülésből. Aggódókká leszünk, dühössé leszünk, bizonyos dolgok után sóvárgóvá leszünk, amiktől elégedetlenek leszünk, és így tovább.

Ez tehát az öt erő, amit minden alkalommal fejlesztünk, nem csak meditációban, hanem a hétköznapi életben is.“

Forrás: The Greatest Blessings Are All Related To The Dhamma by Ajahn Kalyano (youtube.com), 25:23-29:00, 07 Feb 2026

A szíla, a szamádhi és a bölcsesség gyümölcse

„A Buddha, lungpó Cshá, és minden tanító azt mondja, tegyünk erőfeszítést a szíla gyakorlásába és értsük meg a szerepét, hogy elnyerjük a hasznát, s megtapasztaljuk szamádhi tudatát. A szamádhi tudata a tudat, ami nyugodt, szilárd, boldog, elégedett. Ez nagyon fontos. Ha igazán érteni akarjuk a Dhammát, a gyakorlásunkban belső boldogságot kell találnunk. Miért tudunk egy nap több órát itt ülve Dhamma beszédeket hallgatni, meditálni? Az egyik oka, hogy örömmel tesszük. Boldogságot nyerünk belőle. Ezt hívjuk a szív táplálékának. A szív boldogsága egyaránt fakad a dánából, az osztozkodásból, adakozásból, mások segítéséből, ahogy a szíla gyakorlásából is, hogy érzékenyebbek vagyunk, törődünk a körülöttünk lévőkkel, a környezettel. De fakad a szilárd, békés, üdvös tudatállapotok kifejlesztéséből is, amit szamádhinak hívunk. Ha ezirányba teszel erőfeszítést, akkor a tudatod elégedettnek kezd érződni. Nincs szüksége sok más dologra, hogy boldog legyen. Megvagy a világ megannyi kényelme és szórakozása nélkül. Mert a tudatod egyre inkább megmarad magában, egyre függetlenebbé válik a világtól a szamádhi miatt, képessé válsz szemlélődni és belátást nyerni.

A Buddha mindig mondta, hogy amikor tökéletesíted, kifejleszted a szílát, a gyümölcse a szamádhi. Amikor tökéletesíted és kifejleszted a szamádhit, a gyümölcse a pannyá, a belátás. A bölcsesség és belátás, ami ténylegesen megszabadítja a szenvedéstől a tudatunk, egy olyan tudatból kell eredjen, ami nyugodt, boldog, képes a világra tekinteni, és képes részrehajlás nélkül tekinteni arra, ahogy a dolgok vannak. Hogy meglássuk: a kapzsiság gondolata szenvedés, s elengedjük. A harag gondolata szenvedés, s elengedjük. A téveszme, a zavarodottság gondolata szenvedés, s elengedjük. Ha valami szenvedés, miért tartanánk meg? Miért őriznénk a tudatunkban? Hogy megtegyük, hogy tényleg úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak, meg kell szilárdítani, le kell nyugtatni, mozdulatlanná kell tenni a tudatunk. Akkor meglátjuk, akkor tudni fogjuk.“

…

„Minél több erőfeszítést teszünk a tudatosság kifejlesztésébe, a tudat elnyugtatásába, megbékítésébe, annál inkább látjuk a különbséget az üdvös és a káros közt. És onnantól teljesen nyilvánvaló, hogy elhagyjuk a károst. A gyakorlásunk elején haragszunk és azt gondoljuk, haragudnunk kell, mert a másik nem azt csinálta, amit én akartam, beszólt nekem, vagy valami gondot okozott, tehát haragudnom kell. Vagy nem kaptam meg, amit akartam, ezért haragudnom kell. Vagyis még csak nem is látjuk, hogy érdemes lenne, hogy el kéne engednünk a haragot. Védelmezzük, kifogásokat találunk a haragunknak. Óvjuk a haragunkat. Óvjuk a kapzsiságunkat, például ha irigyek vagyunk valakire, és azt mondjuk, hogy ő mindig jobbat kap, mint én. Óvjuk és kifogásokat találunk a szennyeződéseinknek. Még nem ismerjük fel a szenvedés okaként a gyakorlásunk elején. De folytatjuk a gyakorlást, és apránként a tudat megnyílik. Ezt hívjuk felébredésnek, ugye? Azt mondjuk: »Hát ez a szenvedés. Semmi köze őhozzá. Ez én vagyok, én kapaszkodok a hibás gondolkodásba.« S akkor elkezdesz gyakorolni. Talán nagyon gyorsan halad a gyakorlásod. Akkor rájössz, mit csinálsz rosszul, hogy ahhoz ragaszkodsz, amihez nem kéne. Teljesen rendjén van ragaszkodni a Buddhához, a Dhammához, és a Szanghához, de ne ragaszkodj a kapzsisághoz, a haraghoz, és a zavarodottsághoz. Engedd el! Minél gyorsabban elengeded, annál hamarabb végzel a gyakorlással, hamarabb hazamehetsz, nem kell tovább itt ülnöd, küszködve az időjárással és a szúnyogokkal. Ha megvilágosodsz, mehetsz bárhova. És valószínűleg ez az, amit mindnyájan szeretnénk. De hogy eljussunk oda, gyakorolnunk kell. Ki kell bírnunk a nehézségeket, ameddig tényleg meg nem értjük a tudatot.“

Forrás: Ajahn Chah Gave Everything To Realise The Dhamma by Ajahn Kalyano (youtube.com), 14:42-16:54, 19:08-20:56, 15 Jan 2026

A Buddha megadta a kiutat a szenvedésből

„Azért gyakoroljuk a meditációt, fejlesztjük a tudatosságot és a szamádhi állapotokat, mert egy jó helyre rakja az elmét ahhoz, hogy meglássa a négy nemes igazságot, ahogyan az történik napról napra, pillanatról pillanatra a saját tapasztalatunkban. Akkor úgy találjuk, hogy lehetséges elválasztani a sóvárgásunkat az élvezettől és fájdalomtól, és megállítani az elme állandó sóvárgásba és annak eredményébe zuhanását, vagyis ezt a végtelen tudati sokasítást, ami először élvezet keresése, izgalom, ingerlés, öröm és boldogság, majd utána csalódás, amikor azok elmúlnak, átváltás az érzésbe, tapasztalatba, mint a fájdalom, csalódás, elkeseredettség. Mindez újra és újra. Ez a napi tapasztalatunk: egyszer fent, egyszer lent, élvezet majd fájdalom, elégedettség majd elégtelenség, boldogság majd szomorúság. Amikor kifejlesztünk némi tudatosságot és nyugodt állapotot, akkor az megtöri ezt a szokást, megszakítja azt kicsit, hátrébb lépteti az elménk, mintha egy belső nyaralás lenne, egy pihenő mindazon sóvárgás és az abból eredő szenvedés elől. Nyerünk egy kis nyaralást, hogy tárgyilagosabban visszanézhessünk a tapasztalatunkra és megmondhassuk, hogy a gond valójában a sóvárgás; hogy nem kell elfutni a tapasztalattól, nem kell kitakarni vagy eltüntetni. Inkább mélyebben megérthetjük, mi történik. Tehát amikor rácsapunk az ujjunkra kalapáccsal, az fáj, és nem sokat tehetünk a testi fájdalommal, azzal az érzettel, de hogy mire gondolunk, azt nagyon gyorsan megváltoztathatjuk, ha tudatosak és tárgyilagosak vagyunk a tapasztalattal. Akkor ott lehetséges elengedni a sóvárgást. Ha elég tudatosak vagyunk, s rácsapunk egy kalapáccsal az ujjunkra, az fáj, nem jó, de el tudjuk engedni a sóvárgást. Az élet megannyi dolga sokkal tűrhetőbb és elviselhetőbb, és a szenvedés, amibe annyira beleragadunk, gyakran igen könnyen orvosolható, amikor alkalmazzuk ezt a rendszert, amikor gyakoroljuk a tudatosságot, kifejlesztjük az utat, és az elmét visszafordítjuk a sóvárgás élményére, abban a pillanatban gyakorta képesek vagyunk elengedni a sóvárgást, amiről a Buddha is mondta, hogy csinálnunk kell. És természetesen ha megtanuljuk egy kicsit csinálni, akkor tudjuk többet is, és jobban, és jobbak leszünk benne.“

Forrás: The Buddha Gave Us The Way Out Of Suffering by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 33:58-36:34, 5 July 2020

Az előírások és a szándékok mulandósága

„Ha megjelenik a szándék, hogy megölj egy hangyát, legyet, bármit, de nem követed, akkor a szándék szükségszerűen csak keletkezik és elmúlik. Nem olyan fontos neked, mert egykedvű vagy irányába. Tudatos és figyelmes vagy rá, hogy az egy szándék, de csupán ideiglenes, és képes vagy elengedni. Így apránként megtisztíthatod a tudatod szílával, majd tudatossággal, és aztán bölcsességgel és belátással. És a szándékot, hogy hazudj, hogy árts. Minden előírás – legyél akár világi, akár novícius, akár szerzetes – segít tudatosabbá válnod, s abban is, hogy meglásd a különféle tudatállapotaid mulandóságát.“

Forrás: Impermanence, Forgiveness And Letting Go - Guided Meditation Day 4 Morning by Ajahn Kalyano (youtube.com), 10:31-11:33, 01 Jan 2026

A békés együttélés az elengedés alapja

„Ácsán Cshá szokta volt mondani, hogy kicsi elengedés, kicsit kevesebb szenvedés; több elengedés, még kevesebb szenvedés; teljes elengedés, teljesen nincs szenvedés. Ezt szeretjük, szeretjük a szép, egyszerű tanításokat. Elengedés, ez jól hangzik. Amikor a Buddha az első öt tanítványának azt mondta: engedd el, akkor értették, mert tudták, hol kell elengedni, mit kell elengedni, hogyan kell csinálni, mert jól képzettek, jól felkészültek voltak. De akinek esetleg újdonság a buddhizmus, újdonság a meditáció, annak azt mondjuk: engedd el, akkor talán bizonytalan, hogy mit engedjen el. Könnyűnek, egyértelműnek hangzik, de mit engedjünk el? Szükségük van némi előkészületre.

Igazából az az első öt tanítvány sok jó minőséget kifejlesztett ehhez a végső tanításhoz, ami a teljes megvilágosodásukhoz vezetett. Éveken át gyakorolták a szilát, hogy némi önfegyelmet vigyenek testi és szóbeli viselkedésükbe, hogy ártalmatlanul éljenek, nem ártva másoknak. Megtanultak közösségként élni, egymással barátságosan, kölcsönös tiszteletben, együttműködően élni. Tehát nem voltak azok a szokásos gondjaik, amiket látni szoktunk ott, ahol emberek együtt vannak, legyen az egy család, munkahely, vagy kolostor. Ha ezt nem tanultuk meg, akkor nem kell sokat beszélni a khandhák elengedéséről, mert az alapvető gond, hogy miként éljünk együtt békésen, ez az első akadályunk.

Ha valóban meg akarjuk érteni az öt khandhát, hogy hogyan ragaszkodunk hozzájuk, hogyan engedjük el őket, akkor először meg kell tanulnunk egy sokkal alapvetőbb szintet, hogy miként éljünk és működjünk együtt emberi lényekként. Ezért ahogy egyre több embert kezdett érdekelni a buddhizmus a későbbi évek alatt, a buddhista tanítások egyre gyakorlatiasabbak lettek annak elsajátítására, hogyan éljenek együtt békésen, mint emberi lények. Mindannyian szeretnénk kifejleszteni a magas fokú belátást, hogy kiszabadítsuk elménket a szenvedésből, de ott kell dolgoznunk, ahol tartunk, és gyakran csak meg kell tanulnunk az együttélést és a jobb együttműködést, mint kiindulási pont.“

Forrás: Letting Go of Self by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 10:35-13:08, 11 July 2020

Add át magad a gyakorlásnak, ne a kedvteléseidnek

„Tényleg, minden meditáció jó meditáció. De attól lesz igazán jó, hogy megtanulunk elengedni. Látni, majd elengedni. Ha nagyon békétlen vagy egy meditációban, az rengeteg átgondolni-, szemlélni-, elengednivaló. Időnként attól elengedjük, hogy egyszerűen türelmesek vagyunk a szétszórt tudatállapotokkal, vagy az álmossággal, unalommal, nyugtalansággal, vagy bármivel. Ha mind le tudnánk ülni meditálni és belépni az egyhegyű szamádhi boldog állapotaiba, akkor nem kéne itt lennünk, hanem egy brahma világban lebegnénk. Az egész értelme, hogy tanulni, gyakorolni, aztán elengedni vagyunk itt. A legjobb tanító pedig, aki segít nekünk ebben, az a szenvedés.

Tehát amikor meditációban ülsz: nincs béke, lábak fájnak, nyugtalan tudatállapotok, kétely, hogy egyáltalán miért csinálom – mindezekből tanulhatunk. Ez lehet a hely, ahol megvilágosodunk, attól, hogy csináljunk, szembe nézünk vele, tanulunk belőle, mert ez az első nemes igazság.

A Buddha nem azt tanította, hogy meditálj és csak legyél boldog. A Buddha a dukkha első nemes igazságát tanította, mint amit meg kell ismerni. Ami időnként azt jelenti, hogy figyelnünk kell a dukkhát, tanulnunk kell róla, együtt kell lennünk vele, elfogadnunk azt. De ez még nem a vége. A célja, hogy lássuk, honnan jön. Lássuk a sóvárgást, a ragaszkodást, és lássuk, hogyan kell elengedni. Ez a negyedik nemes igazság, a gyakorlás útja, kifejleszteni a minőségeket, amik lehetővé teszik, hogy elengedjük a dolgokat, semmint hogy kapaszkodjunk beléjük. Néha lemondással, néha csupán éles éberséggel, néha bölcs megfontolással, a mulandóság megértésével.

A mulandóság az, ahogy a dolgok vannak. A dolgok okok és feltételek szerint keletkeznek és elmúlnak. Ha képesek vagyunk ezt látni, segít elengedni minden iránt a vágyat, hogy állandó és irányításunk alatt legyen, hogy birtokoljuk. Ami mulandó, azt nem birtokoljuk. Ha ezt képesek vagyunk látni, akkor békések tudunk lenni; ha a fájós lábunkról látjuk, hogy nem a miénk: ott van, fájdalmas, de csak egy érzet, csak egy érzés, nem egy én, nem egy személy. Az nem egy személyes hiba, ha fáj a lábunk. Csak ilyenek a dolgok. Csak egy érzés, ami emberi lényekben keletkezik, akik esetleg a földön ülnek. A nyugtalan elme nem egy személyes hiba, amitől rosszul kell érezzük magunk. Csak egy helyzet, egy tudatállapot. Megvannak a különféle okai, amiktől különféle gondolatok és elméletek bukkannak fel. A mi dolgunk beazonosítani, mint dukkha. De a dukkha nem én. Csak egy érzés, tudati érzés, halvány tudati érzés, néha nagyon erős testi érzés, de csak egy érzés. Fájdalmas, kellemetlen, nem békés. De amit az érzések csinálnak, az az, hogy keletkeznek és eltűnnek, mert mulandók. Nem személyek, lények, ének. Csak tudatállapotok, vagy csak testi érzetek, vagy csak tudati érzetek, érzelmek. Csak keletkeznek és elmúlnak. Így kezeli őket egy szamana, tisztán, éberen, belátással. A világi mód: »Jaj, rosszul érzem magam, rossz kedvem van.« Ez aztán továbbiakhoz vezet, ugye? Szomorúak vagyunk, vagy valamit csinálnunk kell, mert szomorúak vagyunk. Orvoshoz megyünk, vagy lerészegedünk, vagy csinálunk valamit, hogy megpróbáljunk elmenekülni az érzésünktől. De nem igazán tanulunk belőle. Nem úgy kezeljük, mint egy nemes igazságot.“

Forrás: Give Up To The Practice Not To Your Preferences by Ajahn Kalyano (youtube.com), 34:47-39:24, 13 Dec 2025

A traumával való munka

„Ha traumatikus élményed volt, azt nyilván meg kell tanulni kezelni. Kérdezd meg magadtól: folyton újraélni, belemenni hibáztatásba, bűntudatba, gyötrődésbe miatta, az vajon segít? Néha le kell ülni és átgondolni, megbeszélni magaddal. Bár még nem tudod elengedni, nem békéltél meg az emlékeiddel és különféle traumákkal, a felmerülő dolgokkal, de legalább átbeszéled magaddal és eljutsz a helyes megértésre, hogy a múltat nem változtathatod meg. Nem tudsz visszamenni megváltoztatni, de változtathatsz azon, ahogyan az emlékekhez és az emlékek kiváltotta érzésekhez viszonyulsz. A viszonyod megváltoztathatod.

A célod eljutni oda, hogy lásd az öt khandhát - a testet, az érzést, emlékeket, gondolatokat, és az érzéktudatosságot - mint csupán az öt khandha, amik keletkeznek és elmúlnak; hogy legyen elég éberséged úgy látni őket, mint mulandó, mint nem én, nem úgy azonosítani őket, mint te magad, mint én, enyém, önmagam. Tudom, hogy mondani könnyű, de ez a célod, s először jól kell érteni a célodat, aztán gyakorolni. Az elképzelés, hogy addig állítod helyre az éberséged újra és újra, ameddig szükséges. Ameddig felmerülnek ezek az emlékek, érzések, képek - bármennyire traumatikusak, bármennyire lesújtóak - ameddig felmerülnek, addig kell gyakorolni az éberséget. Gyakorolnod kell, de a cél eljutni oda, ahol képes vagy az érzést érzésként felismerni. Bármennyire erős, kellemetlen, fájdalmas, bármilyen, az egy érzés, ami keletkezik és megszűnik. Az éberség ehhez az eszköz. Akkor képes vagy rálátni, hogy ez olyan, ami keletkezik és megszűnik. Végsősoron nem én vagyok az. Az egy jelenség, egy tapasztalat, egy tudatállapot, aminek van kezdete és van vége.

Ahogy gyakorlod az éberséget, lesznek időszakok, amikor azok az érzések, és az a trauma nem merül fel. Akkor mondhatod: látod, eltűnt. Aztán lehet, később visszatérnek, de akkor újra csinálhatod ugyanazt, s láthatod továbbra is az emlékeket és érzéseket mulandónak, és hogy ami mulandó, az nem én. Minél inkább világossá válik ez az éberség, bölcsesség, megértés, annál kevésbé lesújtó jellegűek az érzelmek, a trauma. Minél kevesebb jelentőséget tulajdonítasz neki, kevésbé kötődsz hozzá, annál inkább csupán emlékeknek látod, egy kiváltott dolognak, ami keletkezik és megszűnik. Ha jól megy - bár tudom, hogy mindenki különböző, tehát egyeseknek többel kell dolgozniuk, mint másoknak - tehát ha jól megy, fokozatosan meglátod, hogy az csak egy emlék, csak egy érzés, keletkezik, megszűnik. Apránként kisebb lesz, egyre kevésbé érint meg.

Vannak emberek, akiknek sikerült túljutniuk mindenféle traumán az éberség gyakorlatával, a belátás kifejlesztésével, és más ügyes hozzáállások és tevékenységek kifejlesztésével az életükben. Szóval ez egy egész készlet, de lehetséges dűlőre jutni a traumával, jó hozzáállást elérni és megtanulni elengedni. Csak nagyon türelmesnek kell lenned és a megfelelő dhamma orvosságot kell használnod, hogy kezelni tudd. És persze szerezz segítséget, jó tanácsadást, útmutatást, s egyebeket, de a dhamma, amikor alkalmazzák, tud segíteni.“

Forrás: Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano (youtube.com), 29:10-33:02, 30 Nov 2025

A Dhamma tanulmányozása jó, de a gyakorlása jobb

„Ez nem olyan, amit remélhetsz vagy kívánhatsz. Nem olyan, amit megvehetsz. Nem olyan, amit mástól megkaphatsz. Ez olyan, amit magadnak kell gyakorolni. Amikor megjelenik az éberség, akkor vizsgálhatod a Dhammát. A Buddha bölcsességét használhatod és alkalmazhatod, illetve igazolhatod magadnak.

Hallottál az állandótlanságról, a változásról, a dolgok mulandó természetéről. Amint éber vagy, valóban arra fordíthatod az elméd, hogy megfigyeld: gondolatok és érzések keletkeznek és megszűnnek; érzéki benyomások keletkeznek és megszűnnek. Semmi sem marad meg. Bármennyire vonzónak tűnhet, nem marad meg. Bármennyire visszataszítónak, nem marad meg. Élvezet és fájdalom keletkezik és megszűnik. Ezt az elmével kell megismerni.

Ahogy éberebb leszel, óvatosabbá, visszafogottabbá válsz; vigyázol az elmédre, vigyázol az életedre, mert nem futsz annyit a dolgok után. Tudatában vagy a dolgoknak, semmint hogy minden felmerülő vágy, ragaszkodás áldozata legyél. Ha éberebb vagy és aztán a mulandóságot vizsgálod, akkor sokkal több szabadságod van.

Még ha valami kellemetlen érzelmet is vált ki, tudod, hogy nem kell kapaszkodnod bele. El tudod engedni, mert mulandó. Csak elég türelmesnek kell lenned és erőfeszítést tenned, ameddig el tudod engedni. A harag elengedhető. A sóvárgás elengedhető. A félelem elengedhető. Csak gyakorolnod kell, ameddig meg tudod tenni.

Végsősoron semminek sem kell felülkerekednie rajtunk, vagy legyőzni minket. De használnunk kell a Dhammát, amit hallottunk, és a gyakorlatba ültetnünk. Amikor ezt tesszük, akkor a Dhamma vigyáz ránk. Aki gyakorolja a Dhammát, arra vigyáz, azt megvédi a Dhamma.“

Forrás: Studying The Dhamma Is Good But Practising Is Better by Ajahn Kalyano (youtube.com), 18:31-21:45, 11 Oct 2025

A hat érzék a te világod

„Bárhova megyünk, van tanítónk. Igazából hat tanítónk van. Van szemünk, fülünk, orrunk, nyelvünk, bőrünk, és elménk. Az érzékelés hat kapuja a tanítóink, mert bárhová megyünk, a hat érzékszerv velünk jön, és állandóan érzéki benyomást szolgáltatnak. Az érzéki benyomás, jó és rossz, kellemes és kellemetlen, tanít minket, mert reagálunk rájuk. Van egy érzéki benyomásunk, s a benyomás érzésére reagálunk, majd elkezdünk kammát termelni.
Ha nem igazán vagyunk éberek és figyelmesek, nincs különösebben megértésünk, akkor negatív kamma lehet. Például látunk valami kellemeset, tetszik, ezért elkezdünk vágyat érezni, kívánni, így vagy úgy foglalkozni akarunk azzal a látvánnyal. Az én érzete, önmagunk létrejön: »Az én szemem lát valamit.« Az én érzete – én, enyém, önmagam – létrejön a kellemes vagy kellemetlen látásával, létrehozza a vonzódást vagy viszolygást. Ez az, ahol tanulhatunk. Ez a tanítónk.
Luangpó Cshá azt mondaná, így ismerjük meg a világot, nem utazással. Ekkor nevetett, mert olyan sok külföldi tanítványa utazott hozzá, és tudta, hogy szerte a világon hogyan utaztak emberek tanítókat, a Dhammát, és különféle tapasztalatokat keresve. De azt mondta, hogy bár mindenfele utaztak a világban, magukat még nem látták, és nem látták az igazságot. Míg ha valaki a Buddha útját gyakorolja, csak erre a hat tanítóra van szüksége, amik amúgy is vele vannak. Nem kell igazából utazniuk, hogy ismerjék a szemüket, fülüket, nyelvüket, orrukat, bőrüket, és az elméjüket. De szükségük van tudatosságra és körültekintésre, és hogy némi megértést fejlesszenek ki. Így mondhatjuk, hogy nem kell körbe utazni a világot, hogy megismerjük a világot. A világot az érzékszerveinkkel ismerjük meg. Itt van az, ahol gyakorolnunk kell, ezek a tanítóink.“

…

„Valóban része a gyakorlásnak a Dhamma hallgatása, de nem állandóan. A figyelmünket befelé is kell fordítanunk és tanulnunk a saját tapasztalatunkból. Luangpó Cshá mondta, hogy az egyik dolog, ami fel szokott merülni azoknál, akik saját tapasztalatukból próbálnak tanulni, hogy először gondolkozással próbálják csinálni, összehasonlítással, kigondolással, hogy ez ilyen, az olyan. Elemzik, hogy ez honnan jött, miért érzek így, mi történik, és így tovább és tovább. Még meditáció közben is: próbálnak éberek lenni, de gyakorta beleragadnak az elemzésbe, a gondolkodásba a tapasztalatukról. Ez ugyancsak megakadályozza az elmét, hogy igazán tudatos legyen a jelen pillanatban, sőt, zavarodottsághoz vezet, különféle hangulatokat táplál, eltérít az igazságtól.
Időnként azt mondta, hogy amikor ettől a hat tanítótól tanulunk, a célunk, hogy egyszerűen nézzünk, csak figyeljünk, semmint hogy mindig átgondoljuk és kigondoljuk, vagyis azt csináljuk, amit elmélkedésnek hívunk. Igazi belátás akkor keletkezik, amikor az elme csendben van, csendesen figyeli azt, ahogy a dolgok vannak. Szemünk elé kerül egy látvány, létrejön a szem tudatosság, aztán észleljük, hogy megmozdul az elménk, mondjuk vonzódik valami kellemeshez, például lát egy szép virágot és ahhoz vonzódunk. Ez újra és újra megtörténhet addig, hogy a nézetünkké válik, a ragaszkodásunkká, s azzá válunk, aki például szereti a szép virágokat. Talán csak bizonyos virágokat, színeket kedvelünk. Aztán van az érzet, hogy a virág elhervad, meghal; miután letépik kiszárad, s végül kidobják. A tudatból félelem kel, ahogy egy friss, egy sorvadó, majd egy halott vagy hervadt virágot látunk. A reakciók különbözhetnek. Érezhetünk szomorúságot, amikor egy hervadt, elszáradt virágot látunk, mert többé nem szép. Aztán ezt megszorozzuk hattal, a hat érzékszervvel, és minden tapasztalat, kellemes és kellemetlen, ezáltal igen sok információvá válik, ami állandóan jön az elménkbe. Ezért figyelmesnek és ébernek kell lennünk. Ezért gyakorlunk.
Amikor nem vagyunk igazán éberek, sosem tanultunk meditációt, sosem tanultuk a Dhammát, akkor természetesen magukkal szoktak rántani ezek a tapasztalatok. Felmegyünk a felemelőkkel, lemegyünk a lehúzókkal. Ezért tapasztalunk hangulatokat, mint jó kedv és rossz kedv. Olyat kapunk, amit szeretünk, látjuk, szagoljuk, ízleljük, érintjük, vagy felidézzük, gondolunk rá, és boldogságot érzünk. Aztán a boldogság eloszlik, mert mulandó természetű. Még kell keresnünk, és a további keresés csalódást hozhat, fáradtságot, frusztrációt, és persze ha nem kapjuk meg, amit akarunk, talán olyat kapunk, amit nem akarunk, nem szeretünk, s akkor boldogtalanságot tapasztalunk. Az éberség gyakorlásával tudatossá válunk erre. Megfigyeljük ezeknek a folyamatoknak a menetét, egyszerűen a csendes figyelés helyzetéből jobban megismerjük az elménket.
Persze időnként szükséges a Dhammát hallgatnunk és gondolkoznunk rajta, de a célunk, hogy kifejlesszük a képességet, hogy megismerhessük a tapasztalatot, ahogy van, hogy megismerhessük az igazságot, a világot, ahogy van. Ez az, ahol megismerjük a világot. Azzal, hogy pillanatról pillanatra tudatosak vagyunk. Az éberség magával hozza az egykedvűség, avagy a kötetlenség minőségét. Amikor igazán éberek vagyunk, akkor csak tudatában vagyunk a tapasztalatnak anélkül, hogy elvesznénk a boldogságban vagy a fájdalomban, a kedvelésben és nem kedvelésben. Ezért olyan hasznos eszköz ettől a hat tanítótól való tanulás, mert támogatja a megfigyelés gyakorlatát.“

…

„Egyik kérdése a tanítványoknak, amit szerettek feltenni Ácsán Cshának: ki ismeri a világot? Ki az, aki tudatos? Ki az, aki látja a mulandóságot? De ahogy haladsz a gyakorlással, az én, aki lát, szintén eltűnik. Maga a kérdés is eltűnik. Ez a fajta gondolkodás eltűnik a gyakorlás által. Nem tagadással vagy elfojtással, hanem világosság és belátás által. Ez a folyamat időbe telik.
A legtöbben nem világosodnak meg azonnal és látják át az én érzetét és a meghatározó folyamatokat. Nem hagyják el a hangulataikat, a kötődéseket élvezethez és fájdalomhoz, boldogsághoz és boldogtalansághoz. Néha megteszik, aztán elfelejtik és elvesznek. Néha a tanítókhoz fordulunk emlékeztetőkért, akik példát mutatnak és tanításokat adnak, de hogy valóban megszabaduljunk a világtól, azt magunknak kell megtenni, s ehhez idő és erőfeszítés kell.
Ez az egyik kihívás számunkra: időt adni magunknak a gyakorlásra, elköteleződni a gyakorlás iránt. Valaki beszélt erről korábban, hogy vajon hogyan tekintünk a Dhamma, a Buddha tanításának gyakorlására. Úgy látjuk, mint az életünket, hogy az egész életünk a gyakorlás része? Vagy úgy látjuk, hogy a gyakorlás csak egy része az életünknek, s vannak más részek, amiknek semmi köze a gyakorláshoz? Ha még úgy látjuk, hogy a gyakorlás csak egy része az életünknek, akkor elég nehéz megérteni, hogyan vegyük az érzékszerveinket a tanítóinknak, mert csak időnként tesszük azt. Lehet, nem igazán köteleződünk el az éberség kifejlesztése mellett, s hogy megértsük az érzéki benyomásokat. Néha csináljuk, de máskor nem érdekel, nem csináljuk, s így mindenféle egyéb szokás jelenik meg, mint a sóvárgás és a ragaszkodás. Egyrészt gyakorlunk, másrészt nem, mert a gyakorlás még csak egy része az életünknek. A célunk ezt megfordítani, hogy minden a gyakorlás része legyen, mert minden pillanatban van érzéki benyomás. Amint felébredünk reggel, máris látunk, hallunk, ízlelünk, szagolunk, emlékszünk dolgokra. A gondolatkörök azonnal beindulnak, ahogy reggel a tudatunknál vagyunk, egészen ameddig nem megyünk este aludni.
A hat érzékszerv aktívan jelen van, ezért teszünk mindent a gyakorlás részévé. Nem könnyű, ezért hajlamosak vagyunk elbátortalanodni, vagy néha a tanítótól akarjuk, hogy csinálja helyettünk. Elmegyünk a tanítóhoz, kérdéseket teszünk fel, és a gyors és könnyű válaszokat akarjuk, hogy emlékezhessünk rájuk és azt érezzük, hogy tudjuk a Dhammát. Mind ezt szeretnénk, hogy aztán meg tudjuk válaszolni a kérdéseket mi magunk. De az még mindig csak emlékből, okosságból válaszolás. Ténylegesen el kell végeznünk az alapozást is, a gyakorlás türelmes alapozását.“

Forrás: The Six Senses Are Your World by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 6:56-9:56, 15:06-21:02, 29:36-33:53, 11 Dec 22

A jó és a rossz egyaránt tanít minket

„A tudatnak azok a részei, amelyek nem segítik elő a békét és boldogságot: a kapzsiság, a harag és a zavarodottság. Ezek olyan káros mentális állapotok, amelyekhez ragaszkodunk, és amelyekkel megtöltjük az elménket. Innen ered a szenvedésünk.

Mindannyian tudjuk, milyen érzés haragosnak lenni – ilyenkor nem vagyunk boldogok, nem vagyunk békések. Az elme nem csendes, nem nyugodt, nem elégedett. Amikor a kapzsiság vagy önzés hatása alatt állunk, az elme nyugtalan, nincs benne béke vagy könnyedség. Ha megtévedtek vagyunk, akkor gyakran zavartak vagy aggódóak vagyunk – az elme nem békés.

Ha hosszú időn keresztül kapzsisággal, haraggal és zavarodottsággal töltjük meg az elmét, az nyugtalansághoz, zaklatottsághoz és belső feszültséghez vezet. A legtöbbször nem is vagyunk tudatában annak, amit csinálunk. Ezért kell fejlesztenünk a képességünket arra, hogy megfigyeljük és megértsük saját elménket – hogy megvédjük és gondját viseljük, és ne töltsük meg újra és újra ezekkel a szenvedést okozó állapotokkal.

De mivel már részben megtettük ezt, türelmesnek kell lennünk. Nemcsak azt próbáljuk megakadályozni, hogy újabb kapzsiság, harag és zavarodottság kerüljön az elménkbe – hanem azzal is foglalkoznunk kell, ami már ott van. Gyakran anélkül, hogy észrevennénk, már beengedtük ezeket az állapotokat az elménkbe.

Néha automatikusan reagálunk. Látunk valamit, ami tetszik, és ez a tetszés kapzsisággá vagy vonzalommá alakul. Egy illat, egy látvány, egy hang – mindezek vágyat kelthetnek. Ha nem kapjuk meg, amit akarunk, elutasítás, irritáció és harag jelenik meg. Vagy nem kapjuk meg, amit szeretnénk, vagy olyasmit kapunk, amit nem akarunk. Ez annak az eredménye, hogy korábban már megtöltöttük az elmét kapzsisággal, haraggal és zavarodottsággal. Így az elme kész rá, hogy ezek ingereljék. Látunk valamit, ami tetszik – az elme akarja, felé mozdul, gondolkodik rajta, emlékezik rá, ragaszkodik hozzá.

Egész nap gondolkodhatunk valamin, amit szeretünk – elképzeljük, vágyunk rá. Ugyanez igaz azokra a dolgokra is, amiket nem szeretünk – egész nap azon járhat az eszünk, ami feldühít, elkeserít, bosszant.

Mindez az elménkben zajlik, és lehet, hogy mások nem is tudnak róla. Akkor ki fog vigyázni az elménkre? Ha mások nem is tudják, mi zajlik bennünk, nem tudnak vigyázni helyettünk. Meg kell tanulnunk, hogyan tegyük ezt mi magunk.

Hasznunkra válhatnak a Buddha szavai és olyan bölcs gyakorlók tanításai, mint Ácsán Cshá. Az ő útmutatásuk segíthet – de végső soron nekünk kell elvégezni a munkát. Ezért vagyunk itt: hogy gyakorlatba ültessük ezeket a tanításokat.“

…

„Ahogy folytatjuk a gyakorlást – tudatosan a légzésre és elengedve az akadályokat –, elkezdünk ellazulni, testileg és tudatilag egyaránt. A béke és ellazulás érzései nem a gyakorlás céljai, de támogató tényezők. Élvezetesebbé teszik a meditációt, de nem ez a végső cél. A cél az, hogy tudatosak legyünk – hogy megismerjük az elménket és a testünket. Ez a tudás szabadít meg minket a szenvedéstől.

Minden hozhat számunkra tudást – még a nehéz érzelmek is, mint a kapzsiság, harag, zavarodottság, félelem, aggodalom és szorongás. Ácsán Cshá gyakran mondta, hogy ilyen értelemben minden jó – mert minden taníthat minket valamire.

Ha haragot érzünk, figyeljük meg, honnan ered! Valószínűleg azért, mert nem kaptunk meg valamit, amit akartunk, vagy épp olyasmit tapasztalunk, amit nem akarunk. Ha tudatosak vagyunk, el tudjuk ismerni: »rendben, nem kaptam meg, amit akartam« anélkül, hogy ragaszkodnánk az irritációhoz, frusztrációhoz vagy ellenszenvhez.

Ha elveszítünk valamit, szomorúak leszünk. Ez természetes. Így működik a világ. Ha nem vagyunk teljesen tudatosak, ha nem értjük meg, akkor ha elveszítünk valamit, amit szeretünk, szomorúak leszünk. De ha tudatosak tudunk maradni, akkor is elveszítjük azt a dolgot, de tudjuk, mi történt, és nem hagyjuk, hogy az elménk elszomorodjon vagy elvesszen a szomorúságban.

Ha van valami, amit akarunk, amit kívánunk, és nem vagyunk tudatosak, akkor ez valamilyen formában kapzsiságot, vonzódást, vágyat hoz elő. Folyton a jó részre gondolunk, az élvezetre, arra, amit érzünk vagy kapunk tőle. Ez történik. A kellemes, vonzó dolgok vágyat keltenek bennünk, ami – ha megkapjuk – talán ideiglenes boldogságot hoz. De ez csak az, ahogy működik. Ha viszont tudjuk, mi zajlik bennünk, nem feltétlenül kell futnunk az élvezet után, és nem kell újra meg újra akarnunk. Egyszerűen csak tudjuk: az élvezet ilyen. A vonzó dolgok ilyenek.

Minden taníthat minket. De ami világossá válik, az az, hogy minden mulandó. Semmi sem tart örökké. Semmi sem hozhat tartós békét és boldogságot. A legmagasabb, avagy legmélyebb belátás az, hogy semmi sem a miénk, semmi sem én. Azt mondjuk, hogy bármilyen örömöt vagy boldogságot érzünk, az elmúlik. Nem én. Nem marad meg örökké. A fájdalom nem én. Az öröm nem én.

Ha tudatosabbak vagyunk és szemlélődünk, láthatjuk, hogy akár egyetlen meditáció során is lesznek időszakok, amikor kellemesen, kényelmesen, boldogan érezzük magunkat – máskor nyugtalanul, zaklatottan, unatkozva. Majd újra jobban érezzük magunkat, kényelmesebben, tudatosabban. Sok mindent megfigyelhetünk. Mindez tanít minket. Tanulunk. Ebben az értelemben minden jó, minden hasznos. Ha sosem tanulunk meg visszatekinteni az elménkre, jobban megérteni azt, akkor csak a hangulataink rabjaivá válunk. Látunk valamit, ami tetszik – izgatottak leszünk, akarjuk. Látunk valamit, ami nem tetszik – bosszankodunk, dühösek leszünk. Ez folyton ismétlődik, hacsak nem kezdünk el tudatosabban figyelni és szemlélődni azon, mi zajlik bennünk. Ha folytatjuk a Dhamma gyakorlását, elkezdjük megtölteni az elme edényét jó dolgokkal: tudatossággal, bölcsességgel, megértéssel, mettával, kedvességgel. Így megváltoztathatjuk az elménket a jó irányba – a gyakorlás által.“

Forrás: The Good And The Bad Are Both Teaching Us by Ajahn Kalyano (youtube.com), 9:39-13:39, 30:14-36:28, 27 Sep 25

Az elme terheinek megismerése és letétele

„Észreveszed, hogy amikor szenvedsz, mindig jelen van az én érzete. Amikor jelen van az én érzete, az azt jelenti, hogy jelen van a zavarodottság, hogy nem teljesen ismered a szenvedést. Azt mondjuk »Jaj, szenvedek!« De ez még nem igazán egy nemes igazság látása. Ameddig jelen van az »én szenvedek« érzése, addig jelen van némi vibhavataṇhā, valamennyi ellenérzés, mert senki sem szereti a szenvedést, senki sem akar testi vagy tudati fájdalmat. Ha valamennyire éber tudsz lenni és megvizsgálni azt, ránézni, akkor világosabban megérted: »Ez szenvedés. Ez ilyen.« és elengeded az én érzetét, a ragaszkodást.

Még a Buddha is szenvedett, abban az értelemben, hogy voltak kínjai, fájdalmai, betegségei. Az öregedés fájdalmai. Hallott kellemetlen hangokat, amikor az őt nem kedvelő emberek odamentek és szidalmazták, veszekedtek vele. Tehát nem úgy van, hogy a Buddha semmi szenvedést nem tapasztalt, csak nem vette magára, nem hagyta az elméjét megérinteni azt, olyan értelemben, hogy ellenszenvvel reagáljon, ragaszkodjon hozzá, és teherként magára vegye. A hang csak hang volt, a fájdalmas érzetek csak fájdalmas érzetek.“

Forrás: Knowing And Putting Down The Burdens Of The Mind by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 55:15-56:45, 27 Nov 22

A bölcsesség nem tesz érzéketlenné

„Tehát a bölcsesség elengedéshez, feladáshoz, szenvtelenséghez, nem ragaszkodáshoz vezet. És az emberek folyton azt kérdik: »Jaj, ez azt jelenti, hogy a buddhizmustól száraz, robotszerű, érzéketlen leszel? « Mert papíron így hangzik. De ez csak papíron a buddhizmus, ugye? Gyakorolnod kell, hogy megértsd, valójában mit jelent. Vagyis nem jelenti, hogy a Buddhának és a megvilágosodott lényeknek semmi öröme nem volt. Biztosan volt örömük. Békés elméjük volt. Abban rengeteg öröm van. Mindig kedvesek és együttérzők voltak. Ez nem száraz és élettelen, vagy értelmetlen, hanem nagyon is jó. Igazából nagyon kívánatos. Bölcsek és megértők, nem válnak zavarodottá. Így aztán nincs bajuk azzal, hogy átvernék őket, vagy ilyesmi. Nem megtévedtek. Úgy látják a dolgokat, ahogy vannak, és együttérzők, mert nagyon jól értik az emberi elmét. Ezért aztán tanítani, segíteni tudnak másoknak. Tehát távol vannak attól, hogy amolyan élettelenek, szárazak, vagy mondhatnád unalmasak lennének. Nem olyanok. Az elméjük, mert jól képzett, igazából nagyon életteli és éber arra, ahogy a dolgok vannak. De papíron nehéz kifejezni, ugye? Írhatnak róla, beszélhetnek róla. Én is csak beszélek róla, ezek csak szavak. Lehet, nem hangzik olyan vonzónak.

Képesnek lenni elengedni az élvezetet és a fájdalmat úgy hangzik, mintha az életed teljesen szürkévé és lehangolttá válna. De ha megtapasztalod, akkor mit jelent? Azt jelenti, hogy uralod az elméd. Amikor eléggé kifejlődik az öt szellemi képesség, irányíthatod az elméd, és nem kell követned a gondolataid, a vágyaid a vonzó és taszító dolgok miatt. Több benned az egykedvűség, ami a legfőbb béke. Az elméd békés. Még akkor is, amikor a világ körülötted nagyon csábító és csalogató, amikor vannak dolgok, amiktől sóvárogsz és vágyakozol, és történések, amiktől tele leszel utálattal vagy félelemmel. Nem muszáj mindig úgy reagálnod. Tudhatsz dolgokról, de nem kell félelemmel, utálattal, vagy vágyakozással reagálnod, mert megvan az egykedvűség békéje. Ez az, ami felé a buddhizmus visz, de ez egy lépcsőzetes folyamat. Nem biztos, hogy egy nap alatt eléred. Kisebb, vagy nagyobb löketekkel haladsz. Néha tiszta, néha nem annyira tiszta. Mind azon múlik, hogyan halad a gyakorlásod, milyen a kammád, a személyiséged, mennyi erőfeszítést teszel bele.“

Forrás: Development in Conviction, Energy, Mindfulness, Concentration and Wisdom by Ajahn Kalyano (youtube.com), 43:32-46:19, 10 Aug 25

Ha nincs én, ki figyel?

  • Kedves Luangpó, ha nincs átman, avagy nincs én, akkor ki figyeli a gondolatokat és a légzést?

  • Nos, a konvencionális szinten beszélünk személyről, ugye? Azt mondjuk, van meditáló, van, aki éber a légzésre, van dhamma gyakorló, aki a Buddhát követi. A konvencionális, közönséges szinten beszélünk személyről, egy énről, aki mindezeket csinálja, mert így kényelmes. De egy magasabb, a végső, avagy a mélyebb igazság szintjén azt mondjuk, nincs személy. Amit személynek veszünk, az az, amit az öt khandhának hívunk: test, érzések, emlékezés vagy észlelés, gondolati alkotók, és érzék tudatosság. A tapasztalás ezen öt csoportja alkotja az emberi lényt, amit úgymond összekötünk és egyfajta szilárd személyt vagy lényt alkotunk belőlük, és azt mondjuk: ez én vagyok; és ez a gondok gyökéroka. Tudatlanságból, félreértésből ezt a testet és elmét, a khandhákat énnek vesszük, miközben nem azok, mert feltételesek, keletkezésnek és megszűnésnek, változásnak alávetettek. Nincs maradandó átman vagy én bennük. Csakhogy ezt nem sikerül látnunk, illetve onnan indulunk, hogy nem sikerül látnunk. De a szótápanna, a folyamba lépett látja, hogy ez hibás nézet, hogy ez a test nem egy én, mulandó, és meg fog halni, és mindenki más teste körülöttünk meg fog halni. Mind meg fognak halni. Nagyon tisztán látják a mulandóságot a nézetük és megértésük szintjén. De még mindig van valamennyi ragaszkodásuk. Csak az arahant látta át egészen az én téveszméjét.

A gyakorlással, ahogy időnként mondjuk: leveted az én érzetét. A durvább, a normális szinttől kezdve, ahol mindent énnek, enyémnek, önmagamnak, személynek, lénynek veszünk. Valakinek, aki meditál; valakinek, aki fejleszti a tudatosságát; valakinek, aki tud dolgokat, lát dolgokat; valakinek, aki tudatlan, nem lát dolgokat; valakinek, aki szenved, valakinek, aki békés. Mindig az én nézőpontjából látunk és értelmezünk.

De ahogy gyakorlunk, elkezdjük lehámozni egyes rétegeit. De megint csak mondhatnád, hogy ki hámozza le a rétegeket? Azonban ezt a gyakorlás jó hatásainak nevezheted. Az éberség és bölcsesség, amit kifejlesztünk, természetesen lehámozza az én, a ragaszkodás, a hibás nézet rétegeit, amik létrehozzák és fenntartják az én érzetét. A gyakorlás aláássa, lehámozza, egészen addig, amíg végül nem marad én és ezt tudod is. Így nincs többé a kérdés: ki tudatos? Ki enged el? Ki engedi el a ragaszkodást? És így tovább. Az a kérdés és az a megértés megváltozott. Ez olyan, amit magadnak kell megtapasztalnod és felismerned. Nem lehet igazán szavakba önteni és úgy átadni. Ha tudnánk ilyet, akkor valószínűleg mindenki sokkal gyorsabban megvilágosodna. Ez olyan, amit gyakorlással kell felismerned. De talán először csak ezen a két szinten dolgozz. A konvencionális, normális, vagy feltételezett szinten, hogy van egy személy, egy lény, akinek van neve, aki gyakorol, és ez így kényelmes. De ahogy egyre tudatosabb leszel, tapasztalod a béke, nyugalom, szamádhi állapotait, és aztán megvizsgálod a dhammát, ez az én érzet elkezd kopni és eltűnni.

Forrás: Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano (youtube.com), 14:10-18:32, 29 July 2025

Éberen úgy látod a dolgokat, ahogy vannak

„Ha képes vagy fenntartani az éberséged, akkor megláthatod: a harag csak egy érzés, csak egy gondolat – keletkezik és megszűnik – és akkor dönthetsz úgy, hogy elengeded. Amikor nincs éberség, a harag felmerül és olyan erősen azonosulunk vele, hogy elveszünk benne, és továbbra is csak haragos gondolatokat gondolunk. Önálló életet él, önálló ereje van. A kapzsiság ugyanilyen. A sóvárgás ugyanilyen. A félelem, az aggodalom ugyanilyen. Elfoglalja az elmét és mindenféle tudati sokasításhoz vezet, és a belátás elveszik, mert az éberség elveszik.

Ezért kell visszatérnünk a buddhó vagy a légzés tudatosságához. Akkor képes vagy szemlélődni, a belátásod képes látni a dolgokat, ahogy vannak: ami keletkezik, megszűnik. Bármennyire szomorú, bármennyire erős az érzelem, bármennyire zavaró: keletkezik, megszűnik. Bármennyire vonzó vágy: keletkezik, megszűnik. Semmi sem maradandó. Amikor az elméd nyugodt, ezt képes vagy látni, akkor el tudod engedni. Amikor ügyesebbé válasz az elengedésben, jártassággá válik, és inkább szabadon tartod az elméd, mintsem hogy felvegyél és megtarts dolgokat. Amikor megtartasz dolgokat, az elméd nehéznek érződik, mint egy súlyos teher.“

Forrás: When Mindful You See Things As They Are by Ajahn Kalyano (youtube.com), 13:08-14:47, 25 July 2025

Az igazi bölcsesség megszabadít a szenvedéstől

„A képzetlen elme hajlamos futni minden után, ami felmerül; kedvelni, nem kedvelni. Sok időt azzal töltünk, hogy igyekszünk elkerülni, ami nem tetszik, és megtölteni az elménket élményekkel, amik tetszenek – mert élvezetesek, lefoglalnak minket egy darabig. Remélhetőleg kellemesen foglalnak le. De igazán sosem menekülünk a kellemes és fájdalmas, a boldogság és szomorúság keletkezésétől és elmúlásától. De amikor az elméd képzett, vagy képzed az elméd, még ha a kellemes élmény el is tűnik, nem jelenti, hogy az elméd átcsúszik a szenvedésbe. Csak tudatában vagy, hogy elmúlt, anélkül, hogy szenvednél vagy aggódnál miatta, vagy idegesítene, felzaklatna a tény, hogy elmúlt. Csak tudsz róla.

Ez más, mint a normális tudatállapot, nemde? A normális tudatállapotban, amikor elvesztesz valamit, amit kedvelsz – legyen az egy anyagi dolog vagy egy bizonyos érzés, valami, amitől elégedett, boldog vagy – amikor elveszíted, veszteség érzeted van, akkor hiányzik, vissza akarod kapni, nem vagy boldog. Egyfajta sóvárgást vált ki, vagy helyette lehet még rosszabb is, ami előhoz egy erős reakciót: »Ez nem tetszik, ezt nem akarom.« Hányszor mondunk olyat, hogy »Már így is elég nehéz, elég rossz az életem. Nem akarok még több szenvedést, még több feladatot!«

A szamádhiban az elme nem ilyen, ugye? Az éberségben, a szamádhiban az elme olyan, hogy »Oké, a kellemes dolog elmúlt. Most valami kevésbé kellemes van.« De ameddig képes vagy fenntartani a tudatosságod, nem kell ellenszenvvel vagy szenvedéssel reagálni. Csak tudod, hogy elmúlt. Korábban kellemes volt, aztán fájdalom keletkezett, elmúlt, majd talán visszatér a kellemes. Jól érzed magad, rosszul érzed magad, megint jól érzed magad. De inkább tudatossá válsz rá, semmint hogy ragaszkodnál és reagálnál mindenre.

Ahogy egyre több nyugalmat, több egyhegyűséget, több szatit, több szamádhit fejlesztesz ki, attól képessé válsz a dolgokat úgy szemlélni, ahogy vannak, és tanulsz belőle. Tanulsz, belátást nyersz, és igazi bölcsességet, azt a fajta bölcsességet, ami megszabadít a szenvedés okaitól. Egy része veled marad. A bölcsesség nem csak a dhammára emlékezni, hanem ténylegesen kitakarítani útvonalakat az elmédben, hogy ne okozzanak több szenvedést, ahogy korábban tették. Mert tudod, hogy nincs értelme emiatt vagy amiatt szenvedni; ehhez vagy ahhoz ragaszkodni, kapaszkodni bele; a korábbi módon reagálni. Mert tudod, hogy az szenvedés, és ezért abbahagyod.

Az igazi bölcsesség valami ilyesmi. Így lehet egy kicsit tisztább, békésebb, boldogabb az elméd, mint előtte volt, mert nem követsz el olyan sok hibát, mint előtte. Ezért nem kell annyit szenvedned, mint előtte. Ha ezt eleget gyakorlod, ha eleget képzed az elméd, akkor nagyjából látod, mit kell tenned, még ha nem is tökéletesen és nem mindig sikerül megtenned, de tudod a módszert. Ezért tudod újra alkalmazni. És lehet, lesz elég bizalmad azt mondani: »Még szenvedek, de látom, egy nap lehet nem kell majd szenvednem, mert tudom, hogyan kezeljem és hogyan engedjem el az okait.«“

Forrás: Neither Worrying About The Future, Neither Dwelling In The Past by Ajahn Kalyano (youtube.com), 25:32-30:05, 07 June 2025

A Dhammával bíró elme békés

„Minden nap azt érzed: »Még nem világosodtam meg. Nem halad az életem semerre. Nem halad a gyakorlásom semerre.« Persze hogy akkor nagyon letört vagy. Tehát a rövidtávú cél gyakran az értékesebb dhamma, s elvisz a dhammához, ami itt és most nyilvánvaló. Csak legyél tudatos arra, ami épp felmerül: ahogy érzel, amit gondolsz, amit csinálsz, ahol vagy. Ennyit meg tudsz tenni. És ténylegesen ennyit tud mindenki tenni, egy megvilágosodott lény is, csak pillanatról pillanatra tudatosnak lenni. Tehát ha egy pillanatra tudatos vagy, akkor ott van egy pici megvilágosodás. Nem más, mint egy arahantnál, kivéve, hogy ők csinálják tovább, mi viszont abbahagyjuk. Feladjuk a megvilágosodott pillanatunk és visszamegyünk a zavarodottság sötétségébe. Hajlandónak kell lennünk újra és újra összeszedni magunkat!

A dhamma itt és most velünk van. Nem valami nagyon távoli. Nem a jövőben van. Az lehetetlenség lenne, megvilágosodni a jövőben. A megvilágosodás központi minősége a megismerés, éberség itt és most. Nem a jövőben van, nem valahol az űrben van vagy máshol, hanem itt és most.“

Forrás: The Mind That Has Dhamma Is Peaceful by Ajahn Kalyano (youtube.com), 30:00-31:46, 24 May 2025

Az üdvös és a káros tudatállapotok megismerése

„Hogy tényleg menedéket találj a világban és jobban megértsd a világot, nem kell mindenfele elutaznod, hogy meglásd és megismerd, és nem kell elolvasnod minden könyvet és megtekintened minden fényképet és dokumentumfilmet a világról. Az adna bizonyos mennyiségű részletet, de nagyon felszíneset. Ahol valóban megismered a világot, az belül, az elme világában van, ami tényleg segít megmagyarázni és megérteni a külső világot. Megismerni az elmét, mondjuk egy üdvös elmét.

Mi egy üdvös gondolat? A Buddha sokat beszélt erről, az üdvös tudatállapotok, a kuszala dhammák műveléséről. A tudatállapotokról, amik az elengedésben, semmint a kapzsiságban és ragaszkodásban gyökereznek. A tudatállapotokról, amik a kedvességben és együttérzésben, semmint a haragban és gyűlöletben gyökereznek. A tudatállapotokról, amik az éberségben, világosságban és bölcsességben, semmint tévedésben és zavarodottságban gyökereznek. Ezt tanulod a meditációban, a különbséget üdvös és káros tudatállapotok közt. De ez időbe telik. Be kell fektetned az időt, hogy kifejleszd az éberséget és megtanuld, hogyan tekints az elmédre, hogyan értsd meg jobban, lásd a különböző hangulatokat, tudatállapotokat, gondolatokat keletkezni és elmúlni.

Ez vezet el a bölcsességhez, ami megmondja, hogy a káros tudatállapotok szenvedés, kellemetlen érzésekkel járnak együtt. Legyen az csak egy halvány elégedetlenség az elmében, amikor csupán egy nagyon rövid negatív gondolatod van valamiről, egy kis viszolygás, egy kis aggodalom, egészen a nagyon erős szenvedésteli tudatállapotokig, amik ellenszenven, letörtségen, szorongáson, félelmen, megszállott kapzsiságon, vagy hasonlókon alapszanak. Megismered az üdvös és káros tudatállapotokat, és hogy mit tesznek az elmével. Ez természetszerűleg elvezet bizonyos következtetésekhez, amiket levonsz belőlük. Például: »Amikor beragadok a kapzsiságba, szenvedek. Ha el tudom engedni ezt a kapzsiságot - úgy látni, mint egy mulandó tudatállapot, amit el lehet engedni, nincs benne semmi rögzített, semmi, aminek léteznie kell az elmében - akkor az jó nekem, ha megteszem.« Megtanulod, hogy a szenvedés okai a kapzsiságban, haragban, és zavarodottságban gyökereznek. Eljutsz ehhez a bölcsességhez, ami azt mondja: hagyd el a kapzsiságot, haragot, és zavarodottságot. Amint észleled, amint visszaköveted a gondolataid, az érzelmeid láncolatát, felismered, hogy ez az, amit észre kell vennem és elengednem.“

Forrás: Separating Between the Knowing and the Sense of Self by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 21:23-24:50, 19 Dec 21

Egykedvűséggel kezelni az aggodalmakat

„Mindig kifogásokat találunk és azt mondjuk: »Nem tudom megcsinálni. Nem lehetek szerzetes. Nem lehetek apáca.« Mintha ez valahogy azt jelentené: »Csak szenvedek tovább. Maradok kapzsi, időnként mérges, időnként aggódó, és nem kezdek ezzel semmit.« Ne hagyd az elméd idáig csúszni!

Ezért jó némi időt tölteni szerzetesekkel és apácákkal, még ha nem is vagy szerzetes vagy apáca. Legalább némi időt szánj rá, mert sok egykedvűséget és kötetlenséget tanulsz, amikor a szanghával vegyülsz. Emlékszem, amikor fiatal szerzetes voltam, jártunk az idősebb tanítókat meglátogatni, és mindig kuncogtak, amikor egy fiatal szerzetest hallottak panaszkodni arról, hogy milyen nehéznek találják a gyakorlatot: »Meditáció közben nem békés az elmém, fáj a lábam. Néha hiányzik az otthonom, hiányzik ez, hiányzik az.« Csak kuncogtak. És mindig azon gondolkoztam, miért kuncognak? Mert már átestek mindezen. Nagyon jól ismerik az emberi elmét. Felismerik, hogy ez az új szerzetes csak azt tapasztalja, amit valószínűleg ők maguk is tapasztaltak, amikor kezdő szerzetesek voltak.

Úgy lehet kezelni, hogy némi egykedvűséget, némi szívbeli higgadtságot gyakorlunk, és csak kuncogunk és kinevetjük. Aggodalmaid vannak? Csak nevesd ki őket! Csak keletkeznek és elmúlnak. Az aggodalmak csak aggodalmak. Még az a gondolat is, hogy meghalhatok, csak egy gondolat, ugye? Végső soron csak annyi.

Hallottam olyan szerzetesről, akit meglátogatott a tanítója, mert ágyban fekvő beteg volt. »Jaj de fáj! Úgy néz ki meghalok.« Jön a tanító meglátogatni és csak annyit mond nagyon tárgyilagosan: »Rendben, meghalsz. Vége a fájdalmadnak. Amint meghalsz, nincs többé a tested, nincs többé fájdalmad.« Egy része az elmének ezt nem fogadja el, azt mondja: »Micsoda?! Hogy lehetsz ilyen tárgyilagos, ilyen közönséges a közelgő halálomról?!« De aki érti a testet és az elmét, mint mulandó, nem én, az tud tárgyilagos lenni, mert ez az igazság. Nem birtoklod a testet, a test a négy elem. Nem birtoklod az érzést, az csak keletkezik és elmúlik a feltételek függvényében. A tévedés az, hogy folyton megalkotjuk az én érzetét, az én eszméjét, hogy én, enyém, önmagam. Innen jön a szenvedés.

Mit mondott a Buddha? Azt mondta, végső soron a szenvedés keletkezik és a szenvedés elmúlik. Amikor az elméd tiszta, ezt látod, ezt tudod, akkor nem szenvedsz, ámbár a szenvedés keletkezik és elmúlik, az csak, ahogy mondjuk, az öt khandha szenvedése. A békés elme, ami ezt látja, nem csinál belőle többet, nem alkot szenvedést.

De amikor nem értjük, mit csinálunk? Még a legkisebb dologból is szenvedést csinálunk. Lesz egy apró karcolásod: »Jaj, vér!« Szoktam mesélni a szerzetes történetét, akit megharapott egy pici kutya, s azt mondta, hogy nem nagyon fáj, de amikor odanézve vért látott, ott helyben elájult a vér látványától.“

Forrás: Wholesome Dhammas Are Stronger Than Unwholesome Dhammas by Ajahn Kalyano (youtube.com), 26:23-30:12, 23 Feb 25

Az én téveszméje a szenvedés gyökere

„A csirke nem lehet kacsa, különböznek. A kacsa úszik a vízen, a csirke ül egy faágon vagy valami szénakazalon, de a csirke nem kacsa, a kacsa nem csirke. Ha azt akarod, hogy a kacsa csirke legyen, szenvedni fogsz, bosszankodni fogsz, panaszkodni. Ez olyan, mint amikor valaki azt mondja: »Nem kéne megbetegednem. Nem kéne megöregednem. Miért kell meghalnom?« A legtöbb ember a világon örökké akar élni. Nem így megy, a természet nem így működik.

Ha képes vagy tudatos lenni, használni az éberséged, hogy ránézz a testre és megértsd, akkor egyszerűen látod azt, ahogy van. Akkor nem kell az elmédnek szenvedni. Ugyanígy van az elmével, az elme tartalmaival, a különféle hangulatokkal és érzelmekkel, amiket tapasztalunk. Nem szeretjük a csalódottság, a szomorúság, vagy a harag érzését. Időnként mégis vannak. Ragaszkodsz valamihez, aztán az megváltozik. Elvesztesz valamit, amit szeretsz. És akkor érzed ezeket az érzelmeket. A Buddha arra bíztat minket, hogy több tudatosságot fejlesszünk ki, és gondoljuk át, lássuk az igazi természetüket, hogy ezek okok és feltételek szerint keletkeznek. Olyanok amilyenek, egyszerűen így van.

De amikor tévedésben vagyunk, kialakítjuk az én érzetét, ezért minden gondolat, minden érzés, minden érzelem én vagyok. Innen jön a szenvedés. Amint megvan az én eszméje és ragaszkodsz hozzá, és mindennel azonosulsz, mint az én része, akkor szenvedsz. Amikhez hozzászoktál hiányoznak. Amiket nem birtokolhatsz, próbálsz birtokolni. Amikkel korábban rendelkeztél, de elmúltak, azok után sóvárogsz. Az én érzete miatt.

Ahogy gyakorlod a tudatosságot, egyre inkább észreveszed, hogy a dolgok egyszerűen ilyenek. Keletkeznek és megszűnnek, változnak, nem maradnak meg. Ez az az elme, ami látja a Dhammát.

Amikor nem látjuk a Dhammát, akkor beleragadunk a szenvedésbe. Azt kívánjuk, hogy a dolgok mások legyenek, mint amik. Arra vágyunk, hogy meglegyenek, amik nincsenek. Hogy ne legyenek, amik megvannak de nem szeretünk. És így tovább és tovább. Táplálják mindezeket a tudatállapotokat, az elme tartalmait. Honnan jön a szenvedés? Az én téveszméjéből, majd a ragaszkodásból. Tehát a meditáció, a tudatosság gyakorlása segít, hogy felfedje, megmutassa neked.

Lehet, hogy a gyakorlást követően nagyon hálás leszel a Buddhának. Ha a Buddha nem lett volna, talán nem ismernénk fel, nem tudnánk róla, nem is gondolnánk rá, hogy befele tekintsünk, a saját elménkre. Minden időnket azzal töltenénk, hogy másokra és a körülöttünk levő világra nézzünk. Amikor azt csináljuk, akkor egyre jobban összezavarodunk és többet szenvedünk. Tehát nem ez a válasz a problémára. Amikor tévedésben vagyunk, azt gondoljuk: »Minél többet tudok a világról, minél többet tanulok, megismerek a világból, annál jobban leszek.« Ha nem tekintünk saját elménkre, nem ismerjük a saját elménket, akkor szenvedünk. Nem ismerjük fel a kammát, amit létrehozunk - jót vagy rosszat. Nem értjük az ok-okozatot. Ezért mindent félreértünk.“

Forrás: A Wise Person Recognises Good And Bad Kamma by Ajahn Kalyano (youtube.com), 25:32-29:45, 22 Feb 25

Nem ragaszkodás a szülőkhöz

„Ahogy korábban említettem: a ragaszkodás a szenvedés forrása. Tehát az elengedés nyilván nem azt jelenti, hogy nincs többé dolgod a szüleiddel, az nem lenne helyes. Ez inkább egy hozzáállás, vagy szemléletmód. Mit mondott a Buddha? Azt mondta, hogy szemlélődj: mindenki, akit szeretek és kedvelek, attól elválok. Előbb vagy utóbb mindannyian meghalunk. A szüleid általában előbb, de nem mindig. Lehet, én halok meg először, a szüleim előtt. Vagy lehet, először a szülők halnak meg. De egy nap biztosan elválunk. Idézd fel ezeket a gondolatokat minden nap! Ez megváltoztatja az elvárásaid, a viszonyod hozzájuk.

Ha haragszol a szüleidre – és a legtöbb ember előbb vagy utóbb valamennyire megharagszik a szüleire – emlékeztesd magad, hogy nem lesznek itt örökké. Nincs értelme kapaszkodni ebbe a haragba, mert nem lesznek itt örökké. Csak nyomorulttá teszed magad a haragba kapaszkodással. Engedd el, bocsáss meg nekik! Összpontosíts inkább a jóra a szüleidben! A szüleid másként gondolkodnak és cselekednek, mint te, ezért ne nagyon akadj fenn ezeken a vitákon, hogy kinek van igaza és ki téved, a nézeteken és véleményeken. Engedd meg nekik, hogy azok legyenek, akik! Idősebbek nálad és a világra hoztak téged. Ha betegek vagy idősek, próbálj törődni velük, mert az a helyes, ugye? Törődtek veled, amikor kicsi voltál, te törődhetsz velük, amikor idősebbek. Megteszed, amit tudsz, hogy valamennyit visszaadj nekik. Ha tudod, próbáld rávenni őket a Dhamma gyakorlására!

Tehát a nem ragaszkodás nem jelent nem törődést vagy hanyagolást, hanem megváltoztatni azt, ahogyan rájuk tekintesz és amit csinálsz. Amikor kötődsz valakihez, akkor megharagszol rá. Szerelmes leszel, mérges leszel; ragaszkodsz és túl sokat gondolkozol, túl sokat aggódsz. Minden szenvedés a ragaszkodásból jön. De amikor a szüleidhez, vagy bárki máshoz a Dhammából viszonyulsz, továbbra is meglesz a viszony, továbbra is élsz velük, beszélsz velük, törődsz velük, dolgokat csinálsz velük esetleg. De azt is tudod: egy nap már nem lesznek itt. A Dhamma gyakorlására is próbálod biztatni magadat, és a szüleidet is, amennyire tudod, a kammájuk függvényében. És egykedvűnek kell lenned a kamma megértése alapján! Lehet, hogy a szüleid betegek lesznek. Ezt el kell fogadnod és kezdened kell vele valamit. Ha csak ülsz, sírsz, és küszködsz, mert a szüleid betegek, megöregszenek, vagy haldokolnak, azzal nem segítesz rajtuk, ugye? Ez a ragaszkodásból fakad. Amikor ragaszkodunk, összezavarodunk, sírunk, nem tudjuk elfogadni az igazságot, akkor nem tudunk megfelelően működni a ragaszkodás, a szeretet és utálat miatt.

Ha a Dhammából indulunk ki, akkor is szomorú, hogy a szüleid megöregszenek, betegek, vagy hamarosan meghalnak. De ezekre reagálhatunk a Dhammával. Mindent megteszünk értük, próbálunk segíteni, hogy nyugodtak legyenek a szívükben, békések, és foglalkozunk a testi szükségleteikkel. Tehát a Dhammából, az igazságból kiindulva igyekszünk reagálni rájuk és viszonyulni hozzájuk, megtartva az előírásokat, tudatosnak maradva, együttérzést gyakorolva, ahelyett, hogy a ragaszkodásainkon keresztül tennénk, ami általában nézeteket, véleményeket, preferenciákat jelent, s amik hajlamosak konfliktusokhoz, egyet nem értésekhez, hangulatokhoz – ezt szeretem, ezt nem szeretem – és egyebekhez vezetni.“

Forrás: Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano (youtube.com), 22:49-26:53, 16 Feb 25

Nem biztos

„Luangpó Cshá mindig azt mondta, ha megszilárdítottad a szammáditthit, a helyes nézetet, akkor a tapasztalataidra, a test és tudat tárgyaira mindig úgy tekintesz, úgy reflektálsz, mint mulandók, bajosak, személytelenek. Ezért sosem ragaszkodsz valamihez száz százalékig, még ha úgy is tűnik. Talán azt gondolod »lehet megvilágosodtam« – nem biztos. Ezt mondaná Ácsán Cshá: »nem biztos«. Azt gondolod, folyamba lépett vagy – nem biztos. Azt gondolod, arahant vagy, teljesen megvilágosodott – nem biztos. Ez az, ami megszabadít a hibás nézettől. Nem biztos. Sose adj száz százalék bizalmat egy gondolatnak, egy nézetnek, egy véleménynek, egy tapasztalatnak, mert nem biztos. Akkor biztonságos talajon állsz. Amint az elméd megragadja, hogy ez én vagyok, megvilágosodott vagyok, ezt elértem, elértem a haláltalant, túljutottam születésen és halálon, lehet, hogy csak egy nézethez, egy hiedelemhez ragaszkodsz, ami még mindig énérzettel keveredik. Ezért ezt egy eszközként használjuk, hogy kétszeresen ellenőrizzük, vajon tényleg szabadok vagyunk a ragaszkodástól vagy nem. Nem biztos.“

Forrás: Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano (youtube.com), 23:05-24:34, 11 Feb 25

A kellemes élmények rejtett hátrányainak meglátása

„Az emberek a világban folyton vásárolnak dolgokat, termékeket, hogy megpróbálják jobban érezni magukat, jobban érezzék magukat tőlük. Legyenek azok különféle kábítószerek, vagy különféle termékek, amik szép vagy vonzó dolgok, amiktől jobban érzik maguk, kényelmesebben, sosem működik, mert nem igazán tartós az a fajta boldogság. De akik látják az igazságot, tényleg nagyon boldogok belül. És ezt meg se kell vásárolnod. Nem tudsz vipasszanát, belátást venni. A belátást, igazán tudni és látni ahogy a dolgok vannak, nem tudod megvásárolni. Ki kell fejlesztened a gyakorlással, de furcsa mód senki nem akar gyakorolni, inkább ezeket a gyors megoldás típusú boldogságokat szeretik. Megveszed, boldog vagy. De sosem működik. Ezért Luangpó Cshá és az összes többi tanító arra biztatott minket, hogy folytassuk a gyakorlást, az igazság vizsgálatát. Ennek a testnek az igazságát, az érzéseinkét, emlékeinkét, gondolatainkét. Tényleg állandók vagy mulandók? Ami mulandó, az tényleg tartós boldogságot hozhat az életedbe, vagy nem? Ez olyan, amit tudnod kell, de nem csak emlékezni a szavakra. Ténylegesen tudnod kell magadtól, a gyakorláson keresztül, és ez segít kivonni valamennyi ragaszkodást, valamennyi téveszmét, amik oly sok szenvedést okoznak nekünk.“

Forrás: Seeing The Hidden Drawbacks Of Pleasant Experiences by Ajahn Kalyano (youtube.com), 27:01-28:48, 21 Dec 24

A mulandóság feltárja a nem-ént

„Az éntelenség meglátásához vezető út legtöbbször a mulandóság látása. Nem az egyedüli út, de szerintem valószínűleg a legáltalánosabb, amiért például Ácsán Cshá használta azt, hogy »Nem biztos. Nem biztos.« Minden gondolatod keletkezik és elmúlik, nemde? Ilyenek a gondolatok. Minden érzés, minden érzelem, jó vagy rossz, kellemes, kellemetlen: keletkezik és elmúlik. Elég nyilvánvaló. Annyira nyilvánvaló, hogy nem vesszük észre. Ha azt mondod, ez a gondolat én vagyok, hát már el is múlt. Ha én lettem volna, akkor ott kellett volna maradnia egy rögzített állapotban, állandóan csak ez az egyetlen gondolat. Vagy egyetlen érzelem. Mérges vagy, boldog vagy, elkeseredett vagy, szomorú vagy, izgatott vagy, unott vagy. Nem arról van szó, hogy nincs semmi, csak épp mi ezekben bármi, amit állandó, maradandó énnek mondhatsz? Semmi, mert mind mulandó, változó, ideiglenes.

Ez olyasmi, amit rendszeresen meg kell vizsgálnod, és akkor talán hátra lépsz és kifejlesztesz egy kötetlenebb tudatosságot, és talán ezt a kötetlen tudatosságot veszed énnek. Tehát fokozatosan felfedezheted az én rétegeit. Békés érzéseket, vagy belátást is lehet énnek venni. Egészen addig a napig, amikor a legutolsó dolgot is éntelennek látod. Minden jelenséget, testit és tudatit, éntelennek. De ez fokozatosan történik szerintem a legtöbb ember esetében. Ahol tartasz az életedben, a gyakorlásodban, épp ott kezdesz.

Azt gondolom, mindenki felmérheti, hogy reggel óta mennyi érzelem, emlék, gondolat jutott az eszünkbe. Hol vannak most? Ha azok az én, miért nincsenek most itt? Csak vizsgálódjatok, kérdezősködjetek, nézelődjetek, és elkezd egyre egyértelműbb lenni.“

Forrás: Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano (youtube.com), 24:47-26:56, 15 Dec 24

Öregség, betegség és halál szemlélése

„Egy dolog, amire a Buddha biztat minket, hogy minden nap így szemlélődjünk: »Természetszerűen megöregszem, az öregedésen nem vagyok túl. Természetszerűen megbetegszem, a betegségen nem vagyok túl. Természetszerűen meghalok, a halálon nem vagyok túl.« Ezt ajánlja a Buddha, és ha hiszel a Buddhának, mint egy bölcs tanítónak, akkor miért ne gyakorolnád a tanítását? Minden nap szemlélődj ezeken! Akár szavalással, vagy olvasással, vagy, ha bízol magadban, rágondolva.

De az a baj, hogy nem mindig bízhatunk magunkban. Ahelyett, hogy az öregségen, betegségen, s halálon gondolkoznánk, végül mindenféle világi dolgon gondolkozunk. Amikor aztán jön az öregség, betegség, s halál, akkor ledöbbenünk, nem vagyunk készek rá, mert nem bízhattunk magunkban, nem gondolkoztunk rajta. Ezért csinálnak olyanokat a buddhisták, mint szutták és beszédek olvasása, vagy hallgatása. Ezért szavalnak a buddhisták, mert az egy nagyon tiszta és közvetlen módon segít szemlélődni ezeken a tanításokon. Máskülönben hajlamosak vagyunk mindenféle mással megtölteni az elménket, amik nem Dhamma. Összezavarodunk, elfelejtjük a Dhammát, az igazságot, majd pedig szenvedünk.

Rendszeresen emlékeztesd magad: meg fogsz öregedni, öregszel, öreg leszel, beteg leszel. Megtörténik. Nem akarjuk, hogy megtörténjen, de meg fog. Tehát felkészíted magad ezekre az igazságokra. Valójában mindig ez történik. Úgy értem, a betegségnek különböző fokai vannak, nem mind krónikus fájdalom és súlyos betegség. Éhséget érezni egyfajta betegség. Betegség amikor melegem van, vagy fázok. Amikor ülök és fájós a lábam, az is egy betegség. Abban az értelemben, hogy a test folyamatosan fáj, kellemetlen, rosszul működik. A többsége apróság, de folyamatosan történik, mert a tested mindig változik.

Ha éber vagy, odafigyelsz rá, tanulhatsz belőle. Arról van szó, hogy eljuss oda, ahol látod: normális, hogy a test időnként fáj, időnként beteg vagy megsérül. Ez normális. Akkor nem szenvedsz miatta, csak tudsz róla, megérted úgy, ahogy van. Kicsiben kezded, majd egy nap lehet, nagyon beteg leszel. Rendben van, készen állsz rá. Tudod, hogy ez normális. Mindenki megöregszik, mindenkinek meg kell halnia. Ha tényleg rendszeresen szemlélődsz rajta, átgondolod, akkor nem fog ledöbbenteni, nem lesz meglepetés, hanem csak az lesz, ahogy a dolgok vannak.

Megbetegszünk, időnként elromlanak dolgok a testben, öregszünk. Ez csak ahogy a dolgok vannak. Az elméd nem alkot sok szenvedést belőle, nem ragaszkodik a fájdalomhoz, mint énhez, hanem csak így működik az emberi test. Ez normális. Ilyen a természete.“

Forrás: Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano (youtube.com), 8:23-11:37, 15 Dec 24

A szenvedés okainak elengedése

„Amikor meditálunk, azt találjuk, hogy az embernek kétféle szenvedése van: a test és elme közönséges szenvedése, amit az öt khandhának hívnak, vagyis a fizikai test, érzés, észlelés, képzetek, tudatosság. És van a bajosabb szenvedés, ami a sóvárgásból és ragaszkodásból jön. Honnan jön a szenvedés? Szó szerint: tanhá, upádána, bhava az, ahonnan jön, ahogy a Buddha tanította. Erősen ragaszkodunk, erősen kötődünk ehhez a testhez, ehhez az elméhez az én érzetével. Az öt khandhához ragaszkodunk az én érzetével, és innen jön a szenvedésünk. Akik látták az igazságot és felismerték az igazságot, azok túljutottak a ragaszkodáson és többé nem kötődnek a khandhákhoz, mint énhez. A buddhizmusban őket arahantnak hívjuk, akik elérték a nibbánát.

Hogyan jutunk oda, ahol láthatjuk, ismerhetjük a szenvedést, és el is hagyhatjuk a szenvedést? Folytatnunk kell az éberség és a helyes erőfeszítés gyakorlását, s fordítsuk befelé a figyelmünket. Miközben meditálunk, egy dolog, amit észre fogsz venni, ahogy a figyelmed egyre inkább befele fordul, ópanajika dhamma, befele fordítod a figyelmed ahelyett, hogy hagynád az elmédet kószálni az érzékszerveken: a szemen, fülön, nyelven, orron, és a testen keresztül; és aztán reagálni arra, amit találsz.

Gyakran hallani Ácsán Cshá mondását, hogy kérdezd meg magadtól, amikor megzavar egy hang: te zavarod a hangot, vagy a hang zavar téged? Meg kell alapoznunk az éberségünket és átgondolni a tapasztalatunkat, hogy kiderítsük mi a szenvedés és honnan jön. Mindig hallunk hangokat. Egyes hangoknak nincs igazán jelentősége számunkra. Egyes hangoknak különleges jelentősége van nekünk. Néha kellemes, szeretjük. Néha kellemetlen, nem szeretjük. Elkezdünk gondolkodni és bonyolítani ezen reakciók alapján. A kellemes dolgokat szeretnénk megtartani, a kellemetlen dolgoknak ellen akarunk állni, meg akarunk tőle szabadulni, el akarjuk pusztítani. Innen jön a szenvedésünk. Ez az öt khandha tevékenysége, amikhez énként ragaszkodunk, amikbe énként kapaszkodunk, amikor nem vagyunk igazán éberek.

Ha nem hangok, akkor valami más. Nézünk dolgokat, különösen manapság mindenkinek van a közelében egy képernyő, egy telefon, egy tablet, egy számítógép. Tehát ha nem hangok, akkor látványok, amik elvonják a figyelmünket. Azt mondjuk, a világ manapság annyira zavaros, olyan sok a technológia, annyi minden történik, annyira mozgalmas. De a világ csak az, ami. A gond, hogy az érzékeken kimenő elménket magával ragadja a világ azzal, hogy mindig reagál.

Azzal, hogy a kolostorban élünk, éberséget, helyes erőfeszítést gyakorlunk, a figyelmünket befele, magunkra irányítjuk, a testre és az elmére. Igazából csak ennyi van, nem? Egy test és egy elme, amit a jelen pillanatban ismerhetsz. Időnként még ez is soknak tűnik. Mondjuk a figyelmed a test egy részére helyezed, mint a légzés, a test egy aspektusa; vagy az elmére, mint egy gondolat, egy kép, egy képzet. És ezt csak egy pár pillanatig vagyunk képesek csinálni, aztán a figyelem elmegy a sóvárgásnak, majd a ragaszkodásnak megfelelően, és persze szenvedés a vége.

Azt halljuk a tanítóktól, ha túl akarunk jutni a szenvedésen, el kell engednünk a ragaszkodást, a kötődést. Ez nehéz, mert az emberek azt gondolják, hogy ez azt jelenti, mindent elengedni és semmit sem csinálni. De attól még a világban kell élnünk, attól még képeznünk kell magunkat, tehát el kell engednünk, de bölcsességgel, és ez olyan valami, amit meg kell tanulnunk. Olyan, mint egy szaktudás, meg kell tanulni. A buddhizmusban ilyen a bölcsesség. Megérteni hol van a szenvedés, mi a szenvedés, mi okozza a szenvedést, és aztán elengedni a szenvedés okát. Nem azt jelenti, hogy mindent engedjünk el. Csak azt jelenti, engedjük el a szenvedés okát: a sóvárgást és a kötődést.

Tehát van az öt khandha, ez a test és elme. Az elengedés nem jelenti, hogy csak ülj és hagyd magad éhen halni vagy ilyesmi. Azt jelenti, hogy megismerjük ahogyan a khandhák vannak, és megfigyeljük, ahol kialakul bennük a kötődés. A legnyilvánvalóbb hely a gondolkodás. Bármit gondolunk, elkezdünk kötődni, beleragadni. Egyes gondolatok a béke érzetét keltik, egyesek csak nagy zavart, zaklatottságot, szorongást, aggodalmat keltenek, de a ragaszkodás azokhoz a gondolatokhoz az, ami a baj. Nem annyira maga a gondolat, hanem a jelentés, az érték, amit hozzáadunk, és aztán kötődünk hozzá. Azt mondjuk: ez a gondolat vagyok, ez a gondolat én, vagy ez a gondolat az enyém. A ragaszkodás igazából a birtoklás érzete. Ugyanígy az érzéssel. Van egy fájdalmas érzésed. Ha éber vagy, akkor képes vagy csak éber lenni a fájdalmas érzés keletkezésére, és talán képes vagy egyszerűen csak tudatában lenni és nem nagyon reagálni rá. De amikor nem vagyunk különösebben éberek, hajlamosak vagyunk beleragadni a nem tetszésbe, a fájdalmas érzéssel szembeni ellenállásba, s ez eluralja a tudatot.“

Forrás: Letting Go Of The Causes Of Suffering by Ajahn Kalyano (youtube.com), 1:32-9:59, 15 Dec 24

Önmagad megismerése véget vet a szenvedésnek

„Olyan, mint amikor egy levelet látsz az erdőben, s akkor az összes többi levelet megértheted. Látsz egy gondolatot keletkezni és elmúlni, s akkor az összes többi gondolatról értheted, hogy ugyanolyanok. Egy érzelmi állapot, emelkedett vagy alantas, izgalmas vagy unalmas, mérges, bánatos vagy boldog: ugyanaz a jellemzőjük. Ezért hívják a létezés egyetemes jellemzőinek: keletkeznek és megszűnnek.

Tehát annak ellenére, hogy tudati benyomások egész sorozatát építettük fel, és egy kibogozhatatlan káosznak tűnhet; megvan a személyes történelmünk, a személyes történetünk, és olyan bonyolultnak tűnhet, amitől annyira reménytelennek érezhetjük magunk, amikor elkezdünk az elménkre tekinteni.

Egyszerűen előidézni az éberséget és a mulandóságon szemlélődni gyorsan elvihet minket erre az új helyre a tudatban, a kötetlen tudatosság helyére, akár némi egykedvűséghez is, ahol úgy látod a dolgokat, ahogy vannak, de anélkül, hogy beleragadnál a reakciókba és bonyolultságokba, hanem csak tudod, hogy ez ilyen, keletkezik és elmúlik. Ez lehet egy menedék, az éberség, a bölcsesség menedéke; béke. Béke, ami világosságból, megértésből jön.

De hogy eljussunk oda, gyakorolnunk kell, ki kell fejlesztenünk ezeket a minőségeket: az éberséget, a bölcsességet, a kedvességet, az együttérzést. És folyamatosan ápolnunk kell őket. Ez egy folyamat, egy folyamatos gyakorlás. Tehát a buddhista út egésze összeáll, hogy támogassa ezt a gyakorlatot, az előidézését az éberségnek és a belátásnak a fizikai és mentális jelenségeink – amiket a testnek és a tudatnak, ennek az emberi lénynek hívunk – mulandó, változó természetébe. Minden gyakorlat, amit végzünk, segít eljuttatni minket erre a pontra, ahol tudatában vagyunk a belső elmének, a megismerésnek, a megismerő minőségnek.“

Forrás: Knowing Yourself Ends Suffering by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 30:12-32:39, 21 Aug 22

Ne ugass vissza a kutyára

„Luangpó Buddhadásza szokta volt mondani, hogy ha egy kutya megugat, inkább ne ugass vissza, mert attól csak a kutyák száma nő a világban.“

Forrás: Luangpó Kaljánó (facebook.com)

Áttörés az én téveszméjén

„A légzés bemenő és kimenő természete a mulandóságról tanít. Ez elegendő a megvilágosodáshoz. Nem kell semmi különleges helyre menned, csak figyeld a légzésed és megvilágosodhatsz! De éberré kell válnod és megvizsgálnod! Ez nem olyan, amit csak elhiszel, hanem amit megfigyelsz és tanulsz belőle. De a mulandóság folyton történik, nemde? Ezt tanítja a légzésed. Figyeled a légzésed, és ahogy figyeled, egyre összeszedettebb, nyugodtabb leszel, és akkor jobban megy. Azért kell kifejlesztenünk némi éberséget és nyugalmat, hogy tisztán láthassuk a dolgokat. Mert normálisan nem vesszük észre, ugye? Nem veszed észre a mulandóságot, tovább gondolkozol és aggódsz, elragadnak a mindenféle normális dolgok. Nem igazán veszed észre a mulandóságod, ugye? De ahogy az elméd egyre nyugodtabb, láthatod a változásokat a testedben, a gondolkodásodban, az érzéseidben, észre veszed a változásokat magad körül. Egyszerűen azért, mert az elme nyugodtabbá vált.“

„Tehát kifejlesztjük a nyugalmat, hogy segítsen meglátnunk a test, az elme, az érzések, a gondolatok igaz természetét. Tehát a nyugalomból bölcsességet nyersz. A Buddha kifejezése erre: nyánadasszana. A dasszana látást, tisztán látást jelent; a nyána azt, hogy tudással. Ez a célunk: tudással, megértéssel látni a dolgokat. Mert normálisan a tapasztalatainkat rosszul látjuk, rosszul tudjuk. Vagyis nem látjuk a mulandóságot, mindent megragadunk, mint én, önmagam, és aztán szenvedünk. De aki tisztán lát, tisztán tud, az nem szenved ugyanúgy. Azt mondja: a fájdalom kellemetlen, de keletkezik és megszűnik, nem egy személy, nem egy lény. Ez a test nem igazán egy személy vagy egy lény, csak elemek gyűjteménye, ugye? Föld, levegő, tűz, víz. A gondolatok és érzések nem igazán egy személy vagy egy lény, csak tudatállapotok, amik keletkeznek, elmúlnak. Ha képes vagy ezt látni, amikor az elméd nyugodt és csendes, látod, hogy ezek egyikében sincs egy személy, akkor szabad vagy. Az elméd hátra lép kicsit, nem szenved. Időnként úgy mondjuk, az elme az ürességbe megy. Nem alkot egy személyt vagy ént ennek a testnek és tudatnak a tapasztalatából. Másként mondva: senki nincs otthon. Mert nem építesz egy ént. Ha nincs én az elmében, üres, akkor nagyon békés, ugye? Ha meg tudod csinálni, intézheted a dolgaid üres elmével: sétálsz, eszel, meditálsz, ide mész, oda mész; nincs énérzet, akkor nagyon békés vagy. Nem egy halott, vagy hipnotizált, vagy furcsa állapotot értek ezalatt, hanem csak hogy az én érzete nem alakul ki a normális tapasztalatodban, mert elegendő belátásod van felismerni, hogy az egy téveszme. A Buddha kifejezése: szakkájaditthi; azt jelenti ragaszkodni az én nézethez, vagyis ezt a testet és tudatot énként tekinteni, egy állandó, rögzített énnek, miközben nem az. Tehát áttörsz ezen a téveszmén. Minden alkalommal, amikor meditálsz, elérsz erre a nyugodt helyre, és szemlélődsz az öt khandhád, a tested és tudatod mulandó természetén, akkor áttöröd az én téveszméjét, szétválasztod, látod, hogy amit eddig énnek vettünk, az nem egy én, az üresség, éntől üres. Ez a legmagasabb fajta belátás, amit elérhetsz. Megszabadító. Nagyon fontos a gyakorlásunk fejlődésében. De az éberség, nyugalom, majd a megfigyelés, a tapasztalatainkra tekintés kifejlesztéséből következik.“

Forrás: Breaking Through The Delusion Of Self by Ajahn Kalyano (youtube.com), 45:43-46:54, 50:11-53:25, 13 Oct 24

Az érzést érzésként megismerni

„Valami, amit luang pó Cshá rendszeresen kiemelt, hogy az éberség gyakorlásában a cél a figyelem létrehozása a jelen pillanatban. Kezdetben esetleg csak egy tárggyal, amivel az éberséged képzed, mint például a légzésre figyelés. De ahogy erősödik az éberséged és fejlődik a képességed a tapasztalatodon való bölcs szemlélődésre, nekiláthatsz tudatosnak lenni nem csak egy tárgyra, hanem mind az öt khandhára. Ez tartalmazza a védanakkhandhát, az érzés halmazt. Az érzés a tapasztalat minősége: kellemes, kellemetlen, semleges. Ez egy terület, amire kizárólagosan összpontosíthatsz, tisztán csak minden érzetére. Lehet fizikai, a testedben vagy a testedből kiváltódóan, vagy lehet csak mentális, amit felmerülő emlékek és gondolatok váltanak ki. Csak az érzetre figyelsz, különösen tudatossá válsz az érzésre. Ezt nem könnyű csinálni, mert igazából láthatatlan. Az elmére összpontosítasz, ami tudatában van az érzetnek. Az elme nézi vagy figyeli önmagát. Továbbá az érzés keletkezik és elmúlik igen gyorsan. Időnként nagyon erős, ezért jobban észleled, időnként pedig nagyon halvány és nem veszed észre. Tehát ez önmagában egy teljes gyakorlat, amiből az lesz, hogy egyre inkább tudatos leszel az érzés három osztályára, de úgy, hogy nem ragaszkodsz hozzájuk, hogy nem hagyod őket sóvárgást kiváltani. Ezért gyakran úgy mondjuk, hogy az én érzésének vagy az érzet birtokosának megalkotása nélkül. Ezt teszi lehetővé számodra az éberség és a bölcs szemlélődés. Hogy csak tudj az érzésről, de ne ragadd meg, mint egy én, mint én, enyém, önmagam. Minél éberebb vagy, képes vagy tudatos lenni egy érzetre, de nem hagyod, hogy bármiféle tudati szenvedéshez vezessen. Csak tudatában vagy. Ezért úgy mondjuk: az érzést érzésként tudni. Ácsán Cshá gyakran használta ezt a kifejezést. Az érzetek csak érzetek. Nem az én érzéseim, nem eredendőn jók vagy rosszak, csak érzetek. Ahogyan reagálsz, avagy ahogyan a tudatod reagál egy ingerre - kellemesre, kellemetlenre, semlegesre - abban nincs egy valódi személy vagy birtoklójuk, ezek nem egy lény, egy személy, csak a természet részei, természetes tapasztalatok.“

Forrás: Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano (youtube.com), 2:08-5:16, 01 Oct 24

Az elme megszabadítása a kedvességen át

„Amikor megérted a mettá hasznát, akkor tudatosan, szándékosan gyakorlod, mert nagyon erős jótékony hatása van a tudatunkra.“

„Amikor mérges vagy, olyanokat tehetsz, amik rombolóbbak. Amikor mérges vagy, hangosabban beszélsz, odacsapsz dolgokat, rávágsz dolgokra, fellöksz dolgokat, nem annyira törődsz velük, amikor mérges vagy. Ahogyan használod a tested, az tükrözi a tudatállapotodat. Mettával a cselekedeteid inkább óvatosak, törődőek, tudatosabbak. Tehát a mettá gyakorlása és az éberség a testhelyzetedre, cselekedeteidre, beszédedre együtt történik.“

„A test visszataszítóságán vagy állandótlanságán szemlélődés mettát idézhet elő, mert felismered, te és mások pont ugyanolyanok vagytok. Ugyanaz a négy elem alkot minket, ugyanúgy szenvedünk, amikor ragaszkodunk ehhez a testhez és kötődünk az eszméhez, hogy ez én vagyok, mert azt akarod, hogy egészséges, boldog, maradandó legyen. Vagyis alapvetően örökké akarunk élni. Ez egy téveszme, de amikor lebontod ezt a téveszmét, kifejleszted a belátást erről a testről, akkor felismered, hogy mindenki ugyanolyan. Ez természetes módon előhozza a mások iránti kedvesség, részvét érzetét, mert látod, hogy van egyfajta egyetemes közösség köztünk és mások között. Tehát az egyik előny – akár közvetlenül irányítod a tudatod a mettá kifejlesztésére a meditációban, akár az egy mellékterméke egy másfajta meditációdnak – az egyik eredmény, hogy kifejleszted ezt az érzést, amiben mindenkit inkább rokonodnak látsz, semmint a preferenciáid követnéd, hogy ezt az embert szeretem, azt az embert nem szeretem, ez az ember az én csoportomban van, az az ember nem, és így tovább. Ténylegesen inkább rokonként látsz másokat, fivérekként és nővérekként, s ezt a hozzáállást nagyon egészséges kifejleszteni. Nyugalomban tartja a tudatod és valami közöst látsz mindenki mással a világon. Tehát a mettá egy fontos része a buddhista útnak a megvilágosodáshoz, ami naponta fejlesztendő testileg, beszédben, és tudatilag.“

Forrás: Liberating Your Mind Through Kindness by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), Online Retreat Day 2 (Morning), 5:04-5:20, 12:40-13:18, 24:49-26:42

A legfőbb boldogság a feltétel nélküli elme

„Gyakran, akik vipasszanát gyakorolnak, elérik ezt a szintet, ahol mindent állandótlannak, nem megragadandónak, nem megkötendőnek látnak, s beleesnek egyfajta depresszióba vagy szomorúságba. Ezzel nincs mit csinálni, valószínűleg megtörténik. Ha a világon mindent – fizikait és mentálist – ideiglenesnek látsz, nem megragadandónak, az egy nagyon kijózanító élmény, s ettől érezheted magad szomorúnak, csalódottnak, ahogy mi mondjuk: kiábrándultnak. Amikor átláttad a bűvész trükkjét, akkor többé nem érdekes, nem szórakoztató, mert átláttad.

Amikor új vagy, azt gondolod csodálatos és lenyűgöző, érdekel és lenyűgöz. Erről gondolkozol, beszélsz, felvillanyoz. De amikor szemlélődtél az aniccsa-dukkha-anattán, letépve a zavarodottság minden rétegét egészen addig, hogy ó, csak ennyi, akkor az nem sok. De amire emlékezned kell, hogy a tudat, ami ezt látja, az egy nagyon jó helyen levő tudat. Békés, tiszta, nem zavarodott. Ez a boldogság egy fajtája. Jobb mint az érzéki tapasztalatok boldogsága. Sőt, jobb mint a szamádhi békés állapotában lévő tudat boldogsága. A legfőbb boldogság a feltétel nélküli, a feltétel nélküli tudata. Natthi szantiparam szukham. A feltétel nélkülivel levő tudat, nem kötődő, úgy mondjuk: nem született, nem teremtett; ez az én elengedése, avagy elengedte az ént.“

Forrás: The Highest Happiness is the Unconditioned Mind by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 30:43-32:51, 31 Dec 21

Átlátni az én téveszméjén minden tapasztalatban

„A nagyon egyszerű tanítás, ami rámutat a tapasztalás lényegének természetére: látva csak a látás van, hallva csak a hallás van, gondolkodva csak a gondolkodás van. Ez a célunk, hogy a meditációnkban elegendő éberséget, a megismerés, a megismerő minőségét hozzuk elő. Hogy pillanatról pillanatra fenntartsuk a megismerő minőségét. Hogy ezzel ne hozzuk létre az énünket a tapasztalásból, s abból a szenvedést. Mert amint éned van, van valaki, aki szenvedjen. Van valaki, aki vágy, akar dolgokat, kedvel dolgokat. Van valaki, aki utál dolgokat, meg akar szabadulni dolgoktól. Van valaki, aki boldog, valaki, aki szomorú. Ameddig van valaki, ez az én, addig megszületik a szenvedés a tapasztalásban, szenvedéssel jár. Van valaki, aki fél. Ezért ahogy az én érzetével ragaszkodunk ehhez a testhez, fenyegetve érezzük magunk az élet bizonyos tapasztalataitól: emberektől, vagy az időjárástól, katasztrófáktól, forgalomtól, repülőgépektől, állatoktól. Ameddig az én érzetével ragaszkodunk, szenvedéssel jár.

Tehát ez a Buddha útja ki a szenvedésből, és az elegendő világosság és belátás kifejlesztésére, hogy lássuk: a látásban csak a látás van, a hallásban csak hallás, a tudattal megismerésben, mint a gondolat, csak gondolat van. Nem építeni semmi többet a tapasztalatból. Észre fogod venni, hogy időnként képes vagy ezt elérni. Egyikünk képességeit sem haladja ez meg. Képesek vagyunk látni egy gondolatot, még egy nagyon kellemetlen gondolatot vagy reakciót is, keletkezni és elmúlni. Korábban is csináltuk, korábban is keletkezett és elmúlt, és képesek vagyunk újra megcsinálni. De a cél az, hogy teljes éberséggel és világossággal tegyük, hogy áttörjük az én tévképzetét, hogy lássuk a nem ént a tapasztalásunkban, mert ez megszabadít a szenvedés okaitól.“

Forrás: Seeing Through the Delusion of Self in All Experiences by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 35:30-38:08, 02 Apr 22. Lásd még: Ud 1.10, SN 35.95

Ha elfogadod a dolgokat, ahogy vannak, el tudsz engedni

„Nagyjából ez az, amit a Buddha lefektetett, amikor a négy nemes igazságról beszélt. Lényegében ennek a természetes bölcsességnek az elérése, ami meg tudja szabadítani az emberi elmét a szenvedéstől azzal, hogy úgy látja a dolgokat, ahogy vannak, hogy elengedi a ragaszkodást. Mindnyájunknak megvan, csak gyakran elfelejtjük alkalmazni, vagy nem ismerjük fel, hogy megvan, és nem tudjuk, hogyan hasznosítsuk ezt a bölcsességet. De rendelkezésünkre áll, mindenkinek megvan a képessége, megvan az intelligenciája. Legtöbbször, amikor szenvedünk, másokat hibáztatunk, nemde? Valaki mást hibáztatunk rajtunk kívül, magunkon kívülre tekintgetünk az okáért, hogy hogyan vessünk véget neki, valaki mást hibáztatunk. Csak amikor elkezded megalapozni az éberséget és visszatekintesz az elmédre, akkor felismered, hogy igazából ez a szenvedés forrása, a sötét gondolatokba kapaszkodás. Ha el tudod őket engedni, hagyod őket, az élet azonnal javul.

Egy gondolatot egy pillanat alatt el lehet engedni, valaminek a negatív szemléletét el lehet engedni, egy kellemetlen érzéshez ragaszkodást el lehet hagyni egy pillanat alatt, egy ujjcsettintés alatt meg lehet tenni. De gyakorolnunk kell, oda kell figyelnünk rá, hogy ezt tegyük. Befele kell fordítsd a figyelmed, minthogy az éberség szépsége, vagy haszna, a figyelem megfordítása, hogy a saját elmédre nézz, semmint hogy elvessz odakint a világ dolgaiban, és a saját gondolataidban és észleléseidben a világról. A gondolatot gondolatként látod, mint ami keletkezik és elmúlik. Az érzést érzésként, keletkezik és elmúlik. Egy magasabb szintre viszi az elméd, egy magasabb tudatosságra. Ezért tudsz túljutni a stresszen és szenvedésen, még ha csak egy pár pillanatra is. Ha folytatod, egyre jobb leszel benne. Mondhatnád, hogy a Buddha vagy egy megvilágosodott személy csak folytatja addig, amíg tökélyre nem fejleszti. Többé nem vesznek el azokban a gondolatokban, amik a stresszt és szenvedést táplálják. Annak látják őket, amik, ezért szabadok, megszabadultak.“

Forrás: When You Accept The Way Things Are You Can Let Go by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 36:10-38:44, 30 Jul 22

Az egykedvűség nem ridegség

„Az egykedvűség eszmeként gyakorta nem hangzik vonzónak az embereknek. Úgy hangzik, mintha érdektelenné, tompává válnál a világ irányába. Ridegnek, szívtelennek hangzik. Lehet, nem annyira vonzó dolog, de ha egyszer találkozol valakivel, aki az éberség és a buddhista út gyakorlásával kifejlesztette az egykedvűséget, az olyan ember nem rideg és szívtelen, általában tele van együttérzéssel. Csak arról van szó, hogy nem szenved a tudatban felmerülő kellemes és kellemetlen élmények hullámzásával, mert képes látni, hogy mulandók, nem én, nem egy állandó én.

A képzetlen tudat mindent az énjének vesz. Mindent birtoklunk, minden apró dolgot, minden apró viszketést, minden apró fájdalmat a testben, minden kellemetlen élményt, ami csak az utunkba akad. Egy elejtett megjegyzés valakitől, és a tudatod beszívja, birtokba veszi, és egész nap, vagy egész évben fájdalmat okoz. Ha egy kis dicséret, hát akkor emlékszel rá egész évben: „megdicsértek engem, végre mondtak rólam valami szépet. A nap, vagy akár az év hátralevő részében lebegek, jó kedvem van tőle.“

A Buddha útja az éberség megalapozása, az egykedvűség fenntartása. Tudatában lehetsz, hogy a dicséret az dicséret, a szidalom az szidalom, a kellemes az kellemes, a fájdalom az fájdalom, de ne vessz el benne. Tartsd meg az egykedvűséget! Ehhez szükséged van az éberségre, és a rálátásra, hogy ez mulandó, nem én, csak egy világi körülmény.“

Forrás: The Happiness Of Samadhi by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), Online Retreat Day 2 (Evening), 41:29-43:26

Nem a kellemetlenségeket, hanem a ragaszkodást engedd el

„Nem célunk a világ minden kellemetlen dolgától megszabadulni, az lehetetlen lenne. Meghalnál, mielőtt sikerülne, mert lehetetlen. A célod, hogy elég éber legyél ahhoz, hogy felismerd azokat, mint állandótlan, szenvedés, nem én, mert akkor nem ragaszkodsz hozzájuk, nem veszed fel és nem teremtesz szenvedést a tudatodban.“

Forrás: Knowing When To Calm Your Mind And When To Contemplate by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 40:01-40:21, 11 Aug 24

Megismerés túlgondolás nélkül

„Például amikor váratlanul beteg leszel, nem tudod meghatározni, hogy ez korábbi kamma, vagy talán csak az időjárás változása, vagy összeszedtél valami bacit a szomszédtól, vagy ilyesmi. De ragaszkodunk a testhez, és a tudat létrehozza a reakcióit és történeteit a testről. Ugyanígy van a tudattal, az érzésekkel, a kellemessel és fájdalmassal. Van kellemes és fájdalmas a testben és van kellemes és fájdalmas a tudatban is, vagyis érzelmi fájdalom, ami a csalódottsággal, boldogtalansággal, az igazság félreértéseivel jár együtt. Vannak észleletek és gondolatok, majd vissza a gondolatot alkotó folyamathoz. Amikor nem figyelünk oda ezekre, akkor hajlamosak vagyunk ragaszkodni hozzájuk és szenvedni velük, szenvedni minden gondolattal. Ha hasznos gondolatmenet, azzal is tudunk szenvedni, mert próbálunk kapaszkodni bele, de elmúlik. Vagy egy kellemes érzéssel járó gondolatmenet, hívhatjuk jókedvnek, ragaszkodunk hozzá, azonosulunk vele, kapaszkodunk bele. Aztán az megváltozik, s talán egy átlagos hangulat követi, vagy egy kellemetlen, egy érzelmi fájdalom.

Ez a test és tudat a ragaszkodás alapjai. Azok, amikhez ragaszkodunk, s amik a vég nélküli történet alkotást táplálják, a reakciókat, a gondolatokat, hogy miket gondolunk és érzünk magunkról, testről és tudatról, és persze a minket körülvevő világról. Amikor nem igazán vagyunk éberek, nem figyelünk arra, ami történik, akkor egyszerűen megy tovább a folyamat, önmagát erősítve. Ez elég fárasztó és mindenféle nyomást, szorongást, zaklatottságot tud okozni, amiket úgy foglalhatnánk össze, mint szenvedés. Amikor gyakoroljuk az éberséget, az utat, amikor az ellenkező irányba haladunk, akkor megalapozzuk az éberséget, ami képessé tesz odafigyelni, tanulni, megismerni, hogy mi történik. Esetleg hogy hátra lépjünk vagy kicsit kiszabadítsuk a tudatot ebből a folyamatból, ami létrehozza az én érzetet minden gondolatban, érzésben, a testben. És a tudat egyre inkább azt tapasztalja, amit úgy hívunk kötetlen éberség vagy egykedvűség. A Buddha ezt mondta a szenvedésből kivezető útnak, az útnak, ami kivezet az állandó összerakás és rárakás, a szenvedés létrehozásának folyamatából. Csak ismerni a tapasztalatot, de nem rárakni, nem mindig reagálni, nem túlgondolni. Csak tudatában lenni a tapasztalatnak. Például amikor meditálsz, amikor fejlődik az éberséged, akkor kezded nyugodtabbnak érezni magad, a tudatod több nyugalmat tapasztal, és békésnek érződik. Miért? Mert lassítod a létrehozás és történet alkotás folyamatát, és közvetlenebbül meg tudod ismerni a tapasztalatod, rárakás és túlgondolás nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy nem használhatod a tudatod kreatívan, vagy nem csinálhatsz dolgokat a világban, hanem hogy éberséggel cselekszel. Ha kreatívnak kell lenned, létre kell hoznod dolgokat, akkor éberséggel hozol létre, vagyis továbbra is törődsz a tudattal, odafigyelsz.

Ha a gyakorlás útjának célja egy nem ragaszkodó tudat, akkor az éber figyelem fejlesztése és önmagunk tanítása, hogy ne ragaszkodjunk mindenhez, kell legyen az ahhoz vezető út. Ezt tanuljuk, amikor meditálunk és több éberséget fejlesztünk; és nem csak amikor meditálunk, hanem egész mindennapi életünk során is. Bármikor szenvedsz, ott kell legyen valamennyi ragaszkodás, valami, amibe kapaszkodsz. Ahogyan dolgokra tekintesz, egy gondolatminta, egy gondolatmenet, egy érzés, valami, ami a testeddel történik, egy gondolat az életedről, a világról. Ez az, amit úgy foglalunk össze, hogy az én érzete, önérzet. Ahogy fejleszted az éberséget és figyelsz, esetleg nézd meg és kérdezd meg magadtól: hol van az én érzete? Hol van? Ülés közben hol van? A testben? Ha a test mindig változik, az nem annyira én. Mondhatnád, hogy egy mindig változó én, ez igaz lehet. Nincs semmi szilárd, maradandó, változatlan egy testben, mert a test minden nap öregszik, halad élete végső napja felé. Ha a tudat az, akkor ugyanaz a probléma. Mondhatnád, a tudat az én. Akkor az egy állandóan változó én, gondolatok keletkeznek és elmúlnak, érzések, érzetek keletkeznek és elmúlnak. Nem semmi sincs ott, de nincs ott semmi, amit lerögzíthetsz és azt mondhatod: ez én vagyok, ez az én, ami amolyan szilárd, változatlan, mindenről tud. Amikor meditálsz, csak vizsgáld meg a hangot, ami mindig ítélkezik, kritizál, nézeteket és véleményeket alkot rólad, a világról, másokról. Honnan jön? Ki az? Ki kérdezi ezeket, hozza ezeket az ítéleteket, alkotja ezeket a véleményeket? A Buddha válasza, hogy ott nincs semmi, amire rámutathatsz, mint szilárd, maradandó én. Az én a ragaszkodás tevékenysége, ez az én. Ragaszkodunk ezekhez a véleményekhez és nézetekhez, s ez téveszmékből jön, ezért vezet szenvedéshez. Ha megalapozod az éberséget, megvizsgálod, akkor az olyan, mint eloszlatni a tudat homályosságát, a tudat tisztább, ragyogóbb lesz. Akkor azt mondod, lehet még sincs semmilyen én. Van a megismerésnek tisztább minősége, csak ismerni, de túlgondolás, rárakás, sokasítás nélkül. Csak tudni a dolgokat. Nem kell énnek hívnod. Maga az igény, hogy valamit énnek mondj, vagy egy énnel azonosíts, még ez az igény is eltűnik. Ez Dhamma, nem? Dhamma az, amikor a tudat ismeri az igazságot, tudja, ahogy a dolgok vannak, de anélkül, hogy bármit is alkotna belőlük, vagy rájuk rakna, vagy túlgondolna, hanem csak tudatában van.“

Forrás: Knowing Without Overthinking by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 27:44-36:05, 08 Apr 23

Ne tulajdoníts jelentőséget a negatív gondolatoknak

„A meditáció gyakorlása a buddhista úton nagyrészt ismétlés, hogy a tudatot erősítsük. Ahogyan a testizmokat fejlesztjük ismételt edzéssel, a meditációs gyakorlat ismétlésével erőssé, világossá tesszük az éberséget és a belátást, hogy ne tévesszenek meg a zaklatottság különböző állapotai. Csak tudatában vagy: ez így működik, ez ilyen, keletkezik és megszűnik. Egészen addig, ameddig nem vagy már zavarodott, nem kételkedsz. Észre veszed, amikor a tudatod különösen békés. Az az éberség miatt van, és képes vagy látni a gondolatokat, mint csupán tudatállapotok, szankhárák, amik keletkeznek és elmúlnak, nincs nagyon súlyuk. Nem nagyon tudják nyomasztani a tudatod. Ha valamit ideiglenesnek tudsz látni, az nem igazán nyomaszt vagy zavar. Csak tudod: ez csak ennyi. Egy hangulat, egy tudatállapot, egy gondolat. Hogy ezt tegyük, hogy eljussunk erre a pontra, képezned kell magad, újra és újra. Képezned a meditációban és az éberségben, képezned önmagad megfigyelésében. Időnként még a leglehengerlőbb kellemetlen tudatállapotoknál is, amiket tapasztalhatunk, van esély ideiglenes tudatállapotoknak látni őket, amik jönnek és mennek. Az élet keserűségei, szomorúságai, amikor sikertelenség, veszteség van, egy szeretett személy elvesztése, vagy valaminek, ami kedves volt nekünk, amikor nem jól mennek a dolgaink, amikor elválunk azoktól, akiket kedvelünk és szeretünk. Mindazok, amiket az élet nagy traumáival és boldogtalanságaival kapcsolunk össze, még akkor is. Végső soron ideiglenesek, nem? Keletkeznek és elmúlnak. Minél inkább képesek vagyunk ezt látni, minél bölcsebbé válunk, minél nagyobb esélyünk van megszabadítani a tudatot téveszméitől és ragaszkodásaitól, annál jobban csökken a stressz, a trauma, a boldogtalanság tapasztalata. A tapasztalat egyre kevésbé kelti a terheltség érzését a tudatban, még az öregség, betegség, s végső soron a halál tapasztalata sem kell terhelje a tudatot.“

Forrás: Don’t Give Importance To The Negative Thoughts by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 27:05-29:43, 14 July 2024

A Dhammát tápláld vagy a szennyeződéseket

„Amikor felidézed a Buddhát, a tényt, hogy kapcsolatba kerültél a Buddha tanításával, hogy volt egy buddha a világon, hogy ezek a tanítások még mindig elérhetők számunkra, akkor már csak ezekre gondolni is nagy örömet okoz, ami különösen jó érzelem. Örömet (píti), boldogságot (szukha), nyugalmat (passzaddhi) hoz. Mindezek a szellemi minőségek támogatják a tudatot abban, hogy elégedettebben, boldogabban érezze magát. És amikor meditálsz, segítik a tudat lecsillapodását, hogy könnyen összpontosítson, mert jól érzed magad.

Amikor éberséget és belátást gyakorolsz, az nem jelenti, hogy a tudat amolyan semmilyen, élettelen lesz. Van a gyakorlásból jövő öröm, a gyakorlás boldogsága. De ez egy olyan boldogság, ami nem annyira okoz függőséget, mert egy tisztább helyről fakad, és belátással együtt van. A Dhammából jön, az igazság, a Dhamma látásából. Csupán a természetes eredménye a tudatod szennyeződésektől megszabadításának.

A szennyeződésektől mentesen, a szamádhiban, amikor az akadályok csendben vannak, nem keresünk semmi konkrét érzéktárgyat, nem veszünk el bosszankodásban vagy unalomban, nem vagyunk álmosak, vagy nyugtalanok, vagy aggódók. A tudat elégedett, hogy gyakoroljon egy tárggyal.

Van a boldogság, jóllét, öröm is, ami a belátásból fakad. A megértéséből, ahogyan a dolgok vannak, magával hoz egyfajta elengedést. Ha látod a mulandó természetét azoknak, amiknek az élvezetéért kergeted őket, akkor a tudatod elkezd belefáradni. Itt van az elengedés boldogsága: ó, mégse kell kergetnem azokat az élvezeteket, mert csak ideiglenesek!

A Dhamma gyakorlásából jövő boldogság belső elégedettséghez vezet. Nem függ sok dolog birtoklásától. Akár sok pénzed, tulajdonod, barátod van. Akár híres és gazdag vagy, a világban sikeres. Tehát amikre az emberek általában sóvárognak. Ezekre mind nincs szükséged a Dhammához. A Dhamma ezek felett, ezeken túl van. Lehetnek ilyeneid, lehet anyagi sikered, lehetsz híres és gazdag, de nincs mindenképp szükséged rájuk, hogy gyakorold a Dhammát, hogy megtapasztald a Dhamma boldogságát.

Amikor mondjuk békésen meditálsz, és valóban békés vagy, nem számít, hogy más tud erről vagy sem. Nem kell kimenned mindenkinek elmondani, nem kell sehova menned, nem kell semmi különleges felszerelés vagy dolog, hogy segítsen neked. Hogy belsőleg fejleszted a tudatod, fejleszted a szílát (erkölcs), a szamádhit (összeszedettség), a pannyát (belátás, megértés). A tudatod a Dhammához viszed, s akkor anélkül boldog, hogy külső dolgoktól kellene függenie. Ezért szorgalmazta a Buddha azt, hogy tartózkodjunk a Buddha, a Dhamma, és a Szangha felidézésében. Boldogságot hoz, felemeli a tudatod, energiát ad. Energiát ad és képessé tesz elválasztani a tudatod, mondjuk a fájdalmas érzésektől, a fáradság érzéseitől, amik általában lehúznak.

Amikor meditáció közben fájdalmas érzésed van, a baj leginkább az, amit gondolsz róla. A szenvedés: ó, nem szeretem ezt a fájó lábat, vagy hátat, vagy fáradság érzetet! Zaklatja a tudatot, amikor ragaszkodsz hozzá, azonosulsz vele, mint enyém, mint személy. Amikor a Dhammát éberséggel, belátással gyakorlod, csak ránézel: ó, egy fájdalmas érzés. De nem kell szenvedéssel reagálnod rá. Válaszd el tőle a tudatod: ó, ez ilyen érzés. De nem személy, nem egy lény. Csak egy természeti jelenség, ami keletkezik és elmúlik. Amikor a tudatod erősebb, például amikor felidézed a Buddhát, a Dhammát, és a Szanghát, akkor meg tudod csinálni. Még ha valami kellemetlenséged is van, beteg vagy, fáj valamid, a lábad, vagy fáradtnak érzed magad a munkától, csak akként vagy tudatában ezeknek, amik: csak érzések. Vagy ha valami szenvedéssel találkozol, mondjuk valaki csúnyán bánik veled, nem jól mennek a dolgaid. Csak tudatában lehetsz ezeknek a tapasztalatoknak, akként amik. Egy másik ember szavai; az életed, a munkád, a családi életed hullámai. Nem kell szenvedéssel reagálnod rá, csak tudatában vagy ezeknek, ahogy vannak: ó, ez ilyen. És amikor valaki kedves veled, megdicsér, vagy szépen beszél hozzád, az egyfajta érzés. Amikor valaki ideges, megszíd, mérges, kritizál, az másfajta érzés. De amikor éber vagy, akkor azonos értékűek, nemde? Csak egy másik hang, másik adag szó. Megérted a jelentést, de nem kell szenvedést létrehoznod a tudatban, csak legyél tudatában, ismerd annak őket, amik, éberséggel.

Amikor a tudat meghal az éberségben, elveszik a hangulataiban, akkor bármit is hallunk másoktól, az kimozdít minket, nemde? Amikor barátságosak, boldogok vagyunk, azt szeretjük, ragaszkodunk hozzá. Amikor nem kedvesek, durvák, kritikusak, azt nem szeretjük. A tudat folyton le és fel jár, ahogy a külső körülmények hajtják. Amikor megkapjuk, amit akartunk, boldogok vagyunk. Amikor nem kapjuk meg, amit akartunk, boldogtalanok vagyunk. Jól mennek a dolgaink, boldogok vagyunk, nagy boldogan sétálunk az utcán. Amikor rosszul mennek a dolgaink, boldogtalanok vagyunk. Egyetlen napon belül megannyiszor változhat.

A Buddha azt mondta, legyünk éberek, vigyázzunk, legyünk figyelmesek, és szemlélődjünk azon, hogy nem biztos. Mindezek a külső körülmények jönnek és mennek. A belső körülmények, ahogyan érződik a tested, keletkeznek, elmúlnak, megváltoznak. A külső körülmények is megváltoznak. Gyakran nem tudod irányítani őket. Találkozol valakivel, s úgy beszél, hogy nem tetszik neked, nem értesz vele egyet, vagy durván teszi. Talán ott tudod hagyni, talán nem. Bennragadsz vele egy felvonóban, egy kocsiban, vagy valahol egy szobában. Csak ki kell bírnod, nem? De ha éber vagy, képes lehetsz felemelni a tudatod abban a helyzetben. Talán csak gondolkozz a Buddhán. Talán durva veled, lekezelő, mert bosszús, vagy zaklatott, vagy öntelt. Csak gondolj a Buddhára! Most hogy viselkedne a Buddha? A Buddhát felzaklatná? Nem, a Buddhát nem zaklatta fel, amikor valaki lekezelte. A Buddha szemlélődött, megőrizte az éberségét, a figyelmességét, és elengedte. Elengedte a szenvedést. Amikor a Buddha fáradt volt, elengedte. Amikor a Buddha nehézséggel és kihívással találkozott, elengedte. Mert gyakorolta az éberséget, éber volt, óvatos, figyelmes. Nem hagyta a tudatát meghalni a Dhammában, a jelen pillanatban, hogy hangulatokba zuhanjon. Megőrizte az éberségét és szemlélődött: ó, ilyenek ezek a körülmények.“

Forrás: Feed The Dhamma Or Feed The Defilements by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 17:46-27:43, 06 July 2024

Az énnézet elengedése megszünteti a szenvedést

Legyen az a test, vagy a tudat, vagy az emlékek, a gondolataink, az érzéseink: mindet énként veszed. A tudatlan elme teszi ezt, igen jól. Már hosszú ideje így tesz, és így fog tenni, hacsak nem nézzük meg közelebbről a tapasztalatot, amire a Buddha bátorított minket. Ezért lett a meditáció része a buddhista gyakorlás útjának. A meditációt általában két fő fajtára vagy aspektusra osztjuk. Az aspektust, ami a tudat lenyugtatása, azt hívjuk szamatha meditációnak. A tudat lenyugtatását, a figyelem belülre hozását, a tudat lecsillapítását, a tudat megállítását. A meditáció másik aspektusa a vipasszaná, a kifejlesztése a világos belátásnak abba, ahogyan a dolgok vannak. Ezeket az eszközöket adta, illetve kifejlesztésüket bátorította a Buddha, hogy jobban megértsük a testünket és tudatunkat, és a világot. Hogy átlássunk az én téveszméjén. Először elnyugtatva a tudatot, hogy jól láthass és jól megfigyelhess. Ez a szerepe annak, amit szamatha meditációnak hívunk.

Le kell nyugodnunk kicsit, mert mind nagyon feszültek vagyunk, túl sokat gondolkodunk, és túl sokat ragaszkodunk a gondolatainkhoz, az érzéseinkhez, az elménkben lévő mindenféle zaklató erőhöz. Nagyon erősen ragaszkodunk a dolgokhoz, amikkel azonosulunk. Minden gondolathoz, minden véleményhez, minden hiedelemhez, minden nézethez, amik zaklatják a tudatot. Amikor szamatha meditációt gyakorolsz, az az elme azon képességének kifejlesztése, hogy lenyugodjon, általában úgy, hogy egy konkrét tárgyra összpontosít, mint lélegzet.

A Buddha pont ezt csinálta megvilágosodásának éjszakáján. A légzést használva meditációs technikának, követte a belégzést és a kilégzést. Amit manapság ánápánaszatinak hívunk. Ezt azért gyakorlod, hogy megállítsd a tudatot, lenyugtasd az elmét. A fa alatt ült nagyon alázatos, egyszerű módon. Csak egy szerzetes, vagyis még csak buddhista szerzetesnek se mondanád, csak egy egyszerű emberi lényként ült a fa alatt. A légzését követve lecsendesítette a tudatot, annak érdekében, hogy jobban megértse magát. Hogy eltakarítsa a vágyak, a zaklató erők egy részét a tudatából, amik normálisan hatással lennének ránk.

Amikor a tudat békés lett, nekilátott közelebbről megvizsgálni azokat a dolgokat, amiket énnek hívunk, amiket állandónak és énnek látunk. Megvizsgálni a testét, érzéseit, emlékeit, gondolatait, gondolati képzeteit, és érzék tudatosságát. Kérdezett, megfigyelt. Megkérdezte: „Ez tényleg egy én?“ A legtöbben azt mondanák, hogy az én csak van, nem? Csak mindig létezik. De ezek a dolgok nem mindig léteznek. Változnak. Keletkeznek és elmúlnak. Tehát mondjuk van egy kellemes érzésed. Ha megvizsgálod ezt a kellemest, egy gondolatot, amitől boldog leszel, kérdezd meg magadtól: „Ez tényleg én vagyok, az enyém, az énem?“ Ha az, akkor valami olyannak kéne lennie, ami mindig van, vagy amit kívánságod szerint előhozhatsz, úgy lehetsz, azzal lehetsz mindig. Ha az én, akkor azt kell jelentse, hogy az irányításod alatt van, és csak létezik. De amit a Buddha talált, hogy nem – egy kellemes érzés, vagy hasonlóképp egy fájdalmas érzés nincs csak úgy, nem csak mindig létezik. Úgy tűnhet, és időnként az érzések, az érzelmek sokáig tarthatnak, vagy ismételten felbukkannak, ezért azt mondod: „Ó, mindig boldogtalan vagyok.“ Vagy: „Mindig fájdalmaim vannak.“ Vagy: „Mindig csodásan érzem magam.“ – ez is lehetséges. De a Buddha azt mondta nem, nem így történik.

Ha közelről megnézed, közelről megfigyeled, ezek az érzések, érzelmek, gondolatok, emlékek, és még a test is, ami fenntartja őket, állandóan változik, minden pillanatban keletkezik és megszűnik. A tapasztalatunkban semmi sem marad ugyanúgy, semmi sem csak létezik, változatlanul, mindig. Erre azt mondjuk: akkor ki tud róla? Ki érti, hogy minden mulandó, éntelen? Ki az? Mindig keresünk egyfajta ént, megpróbálunk azonosítani és leírni egy ént, ami még ezt a tudást is tudja, amiről a Buddha azt mondja felébreszti a tudatot. Továbbra is mondjuk: „Ó, ki az? Kinek van ez a felébredés tapasztalata?“ De a Buddha azt mondta: még ez a tudás sem egy én.

Hívhatod ennek a folyamatnak – a tudat lenyugtatásának és az igazság vizsgálatának – az eredményének. Ez egy újfajta tudás, ragaszkodás nélküli, én nélküli. A tudatnak volt egy tapasztalata, de az megszabadítja a tudatot az én téveszméjétől. A gyakorláson keresztül jön, amit a Buddha később úgy hívott: nemes nyolcas út; szíla, szamádhi, pannyá; vagy a többi különböző leírása a buddhista gyakorlás útjának. Ez az a gyakorlás, ami elvezet az éntelenség tudásának létrejöttéhez, az éntelenség látásához, amit a feltétlennek hívunk. De a feltétlen az a feltétlen, nem olyasmi, amit szavakkal igazán le lehetne írni, ezért a Buddha nem próbálta megmondani, mi az. Annyit tudott mondani, hogy mi nem az. Nem egy én, vagy egy újfajta én, vagy egy új boldog állapot. Nem egy hely, nem egy dolog, nem egy tapasztalat, mert az mind úgy hangzana, mint valami, ami csak újra keletkezik és elmúlik, egyfajta elme alkotás. Nem. Ez csak az elme, ami tudja, ahogyan a dolgok vannak, az én érzete nélkül; éntől mentesen, téveszmétől mentesen, kapzsiságtól és önzéstől mentesen, haragtól mentesen, és ezért szenvedéstől mentesen. Ez a fontos rész.

Miért gyakorolta ezt a Buddha? Miért kereste a tudat felébresztését? Mert felismerte, hogy ameddig van kapzsiság, harag, zavarodottság, sóvárgás, vágyak, ragaszkodások, addig szenved. Ennyit valószínűleg mi is tudunk. Mind tudjuk, hogy szenvedés, amikor ragaszkodsz, kötődsz dolgokhoz. Még a boldogság és élvezet esetében is a ragaszkodás szenvedés, mert elégedetlen leszel tőle, amikor elveszted, amikor megváltozik. …

A ragaszkodás miatt szenvedünk. Ragaszkodunk az én eszméjéhez, mint amit a hiedelmeinkbe fektetünk, még a vallási hiedelmekbe, politikai hiedelmekbe is. Mindenbe, amihez vonzódunk és kedvelünk az életben. Dolgokba, amik után sóvárgunk, amiket akarunk. És persze dolgokba, amiket nem akarunk, nem szeretünk. Mindezek miatt szenvedünk. Erre mutatott rá a Buddha, erre mutatott rá Luang Por Szumédhó megannyi éven át Angliában: ahol ragaszkodsz, ott szenvedsz. A Buddha felébredett tudata olyan tudat, ami nem ragaszkodik. De hogy eljuss oda, hogy megismerd, meg kell vizsgálnod, hol ragaszkodsz. És a megoldókulcs valószínűleg, hogy ahol szenvedsz, ott ragaszkodsz. Ezért ha bármikor stresszes vagy, szenvedsz, egy kicsit vagy nagyon, az azért van, mert ott van némi ragaszkodás, némi kötődés, és ezt kell megvizsgálnod. Hol ragaszkodom? Mihez ragaszkodom? Az érzéseimhez, a gondolataimhoz, a hiedelmeimhez, az énképemhez, ehhez a világhoz? Ahhoz, aki vagyok, aki lenni akarok, aki nem akarok lenni? Mert ami nem akarsz lenni, amit elutasítasz, az is a ragaszkodás egy formája, nem? Sok ilyet tapasztalunk az életben. Konfliktusok, ellenségeskedések, viták vannak a világban, mert történnek dolgok, jönnek emberek, akikkel nem értünk egyet, de ez a ragaszkodás egy másik formája. A menekülő út ebből a buddhista út gyakorlása: több éberség, világos megértés, és akkor a bölcsesség felszámolja teljesen a ragaszkodást. Ez a felébredt tudatállapot, nincs több ragaszkodásod, nincs több kötődésed, teljesen fel lett számolva, sosem tér vissza. Ezt hívjuk a felébredt tudatnak.

Forrás: Letting Go Of Self-View Removes Suffering by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 16:20-24:08, 26:18-28:24, 26 May 2024

Ha figyelmesen nézel, meglátod a szenvedést

„Annyiszor hallani embereket: »Nem kell meditálnom, egyáltalán nem szenvedek.« A szerzetesek mindig nevetnek, amikor ezt hallják, mert szinte látni minden nap minden pillanatában az embereket szenvedni. Ha igazán figyelmesen nézel, láthatod saját magad és másokat szenvedni. Akik ilyet mondanak, nem néznek elég alaposan. Csak vársz egy pár pillanatot, és változtatniuk kell a testhelyzetükön, mert fáj valahol a testük. Ez máris szenvedés.“

Forrás: The Heart That Knows by Tan Ajahn Kalyano (youtube.com), 19:49-20:19, 10 Mar 24

Hála a nibbánáért

„Az emberek időnként félreértik a nibbánát és azt gondolják: »ha nem marad semmi, nincs önmagaság és nincsenek ragaszkodások, akkor ebben mi a jó?« De ha elhagytad minden ragaszkodásod, akkor ami marad, az a tiszta, békés, önzetlen elme. Pusztán bölcsesség és együttérzés van. Az arahant tisztán érti, miért szenvednek mások, és jó tanáccsal tud szolgálni nekik, hogyan szabadítsák meg magukat tőle, mert az arahant már tudja, hogyan kell. Távolról sem valamiféle értelmetlen vagy üres állapot, ami senkinek se használ; a nibbána pont az ellenkezője. Az mind közül a legértékesebb dolog. Jobb minden másnál a világon.

Amikor azon gondolkozunk, hogy az arahant elméje teljesen szabad a kapzsiságtól, utálattól, és megtévesztettségtől, és nincs benne ragaszkodás vagy szenvedés, az felpezsdíti a gyakorlásunkat, mert bizalmunk lesz benne, hogy az emberi lények valóban képesek teljesen elhagyni a tudati szennyeződéseket. Ha másoknak sikerülhet, akkor nekünk is.“

Forrás: Gratitude to Nibbāna by Ajahn Kalyāno, in Awakening: A Collection of Dhamma Talks Given by Venerable Ajahn Kalyāno at Buddha Bodhivana Monastery (buddhabodhivana.org), p 179

Licenc

Fordította: Hadházi Zsolt, 2026

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.

DN MN SN AN Khp Dhp Uda Iti Snp Thag Thig Mil Nid Mv Cv