(146) Minek a kacagás, minek a jókedv,
hiszen a világ szüntelen lángban áll!
Amikor rátok szakad a sötétség,
nemde egy lámpást kerestek először?
(147) Nézd milyen beteg, milyen összetákolt,
s e csupaseb test mégis mire képes!
Mért bújtatták e bábot szép ruhákba,
ha semmi, semmi nem marad belőle?
(148) Ím a test, mely a betegségek fészke lett!
Ó milyen törékeny és milyen megviselt!
Hisz ez az egész csak egy halom rothadás!
Az élet a halálban úgyis véget ér!
(149) Ha, mint tökhéjakat ősszel,
látod heverni szerteszét
a galambfehér csontokat,
ember, hogy örülhetsz te még?
(150) Hússal és vérrel tapasztott
csontból épült erőd a test,
amelyben képmutatás, gőg,
öregkor és halál lakik.
(151) Bár elkopik a szép királyi hintó,
s a testet megérinti az öregség,
a jók erényét nem érinti semmi,
mivel a jók mindig egymást tanítják.
(152) Mint az ökör, úgy vénül meg,
aki nem tanul eleget;
csupán húsa gyarapszik,
de tudása egyre kevesebb.
(153) Számtalan születésen át
rohantam egyre hasztalan
kutatva Építő után –
újraszületni szenvedés!
(154) Építő végre láttalak!
Nem építed már házadat,
szétroppantak a szarufák,
a szelemenfa összetört,
s a szankhárák kihunyta után
megszűnt az elmében a szomj.
(155) Aki nem él szüzességben1,
s fiatalon kincset nem gyűjt,
mint kihalt tóban a vén darvak,
később úgy fog epekedni.
(156) Aki nem él szüzességben,
s fiatalon kincset nem gyűjt,
ott fekszik majd kilőtt nyílként,
a múlt után epekedve.
brahmacariyā: “az életmód ami a legmagasabb felé visz.” Jelenti magát a szerzetesi életet, és a szexualitás teljes elhagyását is, ami a szerzetesi élet része. ↩