A Magasztos így szólt a tiszteletreméltó Ánandához:
– Ánanda, egyesek azt gondolják, hogy a mesterük, aki tanította őket, immár a múlté, nincs már tanítójuk,1 ám ezt nem így kell felfogni, Ánanda. Ánanda, a halálom után a Tan és a Fegyelem, amelyet megtanítottam és megérttettem veletek, lesz a Mesteretek.
Ánanda, most a szerzetesek így szólítják egymást: „barátom“, de a halálom után ne így hívjátok egymást. A rangidős nevezze az újoncot vagy a személynevén, vagy a nemzetségnevén, vagy mondja neki azt, hogy „barátom“, az újonc pedig a rangidőst „uram“-nak vagy „tiszteletreméltó“-nak2 szólítsa!
Ánanda, ha úgy kívánja a közösség, törölje el a kevésbé fontos szabályokat.
Ánanda, halálom után Cshanna bhikkhu3 a „Brahmá botja“4 büntetésben részesüljön.
– Uram, mi ez a „Brahmá botja“?
– Ánanda, akármit is mond Cshanna bhikkhu, a szerzetesek ne beszéljenek hozzá, ne szólják meg, de ne is adjanak neki tanácsokat.
Ekkor a Magasztos így szólt a szerzetesekhez:
– Szerzetesek, kérdezzetek, ha csak egyikőtök is bizonytalan vagy kételkedik a Felébredettben, a Tanban, a Közösségben, az ösvényben, a célhoz vezető útban, kérdezzen! Nehogy később megbánja, mert eszébe jut majd, hogy előtte volt a Mester, mégsem tudta személyesen magától a Magasztostól megkérdezni!
Eközben a szerzetesek csendben maradtak.
A Magasztos másodszor és harmadszor is így szólt, de a szerzetesek továbbra is hallgattak.
Amikor a szerzetesek harmadszor is hallgattak, a Magasztos a következőket mondta:
– Nos, meglehet, szerzetesek, csupán a Mester iránti tiszteletből nem kérdeztek. Akkor, szerzetesek, mondjátok el barátként egymásnak5!
A szerzetesek továbbra is csendben maradtak.
A tiszteletreméltó Ánanda így szólt ekkor a Magasztoshoz:
– Csodálatos, Uram, rendkívüli, Uram! Úgy hiszem, Uram, hogy ebben a szerzetes-közösségben egyetlen szerzetes sem kételkedik, egyetlen szerzetes sem bizonytalan a Felébredettben, a Tanban, a Közösségben, az ösvényben vagy a célhoz vezető útban.
– Ánanda, te hiszed, de a Beérkezett tudja is, hogy ebben a szerzetes-közösségben egyetlen szerzetes sem kételkedik, egyetlen szerzetes sem bizonytalan a Felébredettben, a Tanban, a Közösségben, az ösvényben vagy a célhoz vezető útban. Ánanda, ebből az ötszáz szerzetesből a legutolsó is folyamba lépett, nem kerül többé alsóbb létformákba, megbizonyosodott és eléri a megvilágosodást.
Ekkor a Magasztos ezt mondta a szerzeteseknek:
– Bizony, szerzetesek, azt tanácsolom nektek, hogy törekedjetek fáradhatatlanul, mert ami összetett, az mulandó természetű!
Ezek voltak a Beérkezett utolsó szavai.
Atítaszatthukam pávacsanam, T. W. Rhys Davids fordítása („a tanító szavának vége szakadt“) nem adja vissza az eredeti jelentést. ↩
Az ájaszmant eredetileg azt jelenti, hogy „éltes“ – sokat élt, „sokat tapasztalt“ értelemben –, ezért tiszteletre érdemes. ↩
Cshanna volt Sziddhártha herceg fogathajtója és közeli társa, mielőtt utóbbi a Buddhává lett. Később, mikor belépett a Szanghába, egoisztikus büszkeség hatalmasodott el rajta azért, mert a Mesterrel közeli viszonyban volt. Hajlamos volt a csökönyösségre és önfejűségre, híjával volt a valódi bajtársiasságnak, és gyakran visszásan viselkedett. De a Buddha parinirvánája (halála) után, amikor Ánanda felkereste őt, és kimondta rá a teljes társadalmi mellőzést jelentő büntetést, még az ő gőgös szelleme is megszelídült, alázatossá vált, szeme kinyílt. Később jóvátette hibáit és arahant lett, így a büntetés automatikusan idejét múlta. ↩
Szó szerint: „isteni büntetés“, Brahmá-danda. ↩
Emögött az az elképzelés húzódik meg, hogy ha a Tanítójuk iránti tiszteletből nem szeretnék a kérdést közvetlenül a Buddhának föltenni, egy szerzetes a barátja fülébe suttoghatja a kérdést, aki azután a nevében fölteheti azt. ↩