Dhātuvibhaṅga Sutta

(Megjelent: Csak azt Tanítom…, 205. oldal. A páli szakszavak magyar fordításához való egyeztetéshez lásd a Szójegyzéket.)

BEVEZETŐ

A szutta olyan késői, fiktív kompilációnak tűnik, amelyben sok abhidhammikus¹ elem található; az abhidhammikus elemzés teljesen független a keretelbeszéléstől, összekapcsolásuk utólagosnak tűnik. A keretelbeszélés a későbbi kolostori buddhizmus gondolkodásmódját tükrözi, és a vinaja (a kánonnak a szerzetesi életvezetéssel foglalkozó része) körébe tartozó problémát taglal. A sztori, benne a Buddha viselkedése, a szerzetesek kérdezősködése iskolás hangulatú, történeti hitelessége kizárható.

A vendéglátó Bhaggava, a fazekas. A párbeszéd utalásaiból kitűnik, hogy a Buddha nem egyedül van, feltehetően Ánanda is vele van, ő a történet névtelen krónikása. Pukkuszáti buddhista novíciusnak, pabbadzsitának tűnik, aki még nem kapta meg a teljes avatást (upaszampadá), amit majd a történet végén kér a Buddhától. Novíciusként nem rendelkezik a buddhista szerzetesek minden szokásos attribútumával (szerzetesi leple ugyan van, de úgy tűnik, nem a megfelelő, szilkéje viszont nincs – ahogy ez a szutta végén kiderül), de az látszik rajta, hogy már nem világi ember, noha arra is utal a szöveg, hogy nemrég még az volt („derék ember“ – kulaputta). A Buddha bhikkhunak szólítja, de ez itt láthatóan nem kizárólag buddhista szerzetesekre vonatkozik, hiszen azt is megkérdezi tőle, hogy kit követve távozott a vándorlétbe.

A szövegünk végén szereplő beszélgetésnek az a része, amikor Pukkuszáti felismeri a Buddhát, számos vinaja-szerű elemet tartalmaz. Nem valószínű, hogy a valóságban a Buddha bárkit hibáztatott volna azért, mert nem ismerte őt fel, így (‘szentséged’ helyett) pusztán „testvérem“-nek szólította. A probléma és kezelése is a Vinaját idézi fel: itt a vétkek legenyhébb esetéről van szó, ahol a jóvátétel maga a megvallás.

Szerencsétlen balesete – egy veszett tehén megölte – meggátolta Pukkuszátit abban, hogy beszerezze a szükséges kellékeket, így novíciusként halt meg. Ez lehetett a kerettörténet elbeszélésének eredeti motívuma: vajon a nirvánát életében el nem érő szerzetes minden erőfeszítése hiábavaló volt?

A szerzetesek úgy tudták, Pukkuszátit a Buddha „rövid intelemben“ részesítette. A rövid intelem nem lehet a szövegünkben található hosszas értekezés, így a fel nem ismerésből fakadó helytelen megszólítás vinaja-szerű korrekciójára vonatkozhat inkább.

A szerzetesek ezután afelől érdeklődnek, mi lett Pukkuszáti sorsa a halála után. A Buddha eredetileg nyilván sohasem beszélt ilyesmiről, a kánon későbbinek tekinthető részében azonban a Buddha már a halál utáni sors tudója is. Ehhez a későbbi szövegréteghez tartozik a szerzetesek spirituális előrehaladását és annak függvényeként halál utáni sorsát taglaló négy osztatú lista, illetve annak kibővítése a világi buddhisták két osztályával. (Lásd a „Kobra-hasonlat“ szuttában „A haladás szintjei és jutalmuk“ fejezetet, kötetünkben: MN 22)

Figyelemre méltó, hogy Pukkuszáti a második szintről (hívő nem szerzetes) halálával az ötödik szintre emelkedik: csodásan létesülő (ópapátika) lesz, azaz olyan szerzetes, aki halála után a mennyei birodalomba kerül, ott szabadul meg, onnan éri el az ellobbanást. Különös és megmosolyogtató, hogy szövegünkben a Buddha szerint Pukkuszáti azért érte el ezt a szintet, mert „a derék Pukkuszáti eszes volt, a dhamma rendjét követte, és nem faggatott a dhammáról.“ Valójában nem derül ki, hogy Pukkuszáti tényleg eszes volt-e, mert a Buddha tanítása során egyetlen szót sem szólt.

Pukkuszáti története előre vetíti a későbbi tiszta föld buddhizmus két meghatározó vonását: a hívő (1) pusztán hite erejénél fogva (2) egy olyan égi világba kerül halála után, ahol elérheti a nirvánát. A tiszta föld buddhizmusban ez az égi világ Amitábha Buddha paradicsoma, a Szukhávatí lesz, és itt e buddha jelenléte biztosítja, hogy az odakerülők elérhetik a megszabadulást. Ez a gondolatkör a hinduizmusban és a buddhizmus más irányzataiban is szokatlan, az általános elgondolás szerint a megszabadulást csak emberi születésben lehet elérni.

Valószínűnek látszik tehát, hogy a kerettörténet szerzői egy emocionális, rajongó, hitre alapuló irányzat képviselői lehettek.

TALÁLKOZÁS PUKKUSZÁTIVAL

Így tanultam meg:

A nagyszent vándorútját Magadha földjén járva elérkezett Rádzsagahába. Elment Bhaggava fazekashoz, majd így szólt hozzá:

– Ha nem bánod, eltöltenénk egy éjszakát a műhelyedben.

– Nem bánom, uram, de már letanyázott itt egy vándorremete. Ha beleegyezik, maradjatok kedvetekre.

Abban az időben egy Pukkuszáti nevű derék ember a nagyszentet hitből követve az otthonból az otthontalan vándorlétbe távozott.

Ő volt az, aki a fazekas műhelyében letanyázott.

Akkor a nagyszent odament Pukkuszáti testvérhez és megkérdezte tőle, nem bánja-e, ha ők is a műhelyben éjszakáznak.

– Tágas a műhely, testvérem, maradjatok kedvetekre.

Erre a nagyszent bement a műhelybe, oldalt szénahalomból párnát formált, leült; lótuszülésben, egyenes testtartásban, tudatosságát arca köré irányítva. Az éjszaka nagy részét ülve töltötte. Pukkuszáti testvér is ülve töltötte az éjszaka nagy részét.

Akkor a nagyszent elgondolkodott: „Ragyogóan viselkedik ez a derék ember. Kérdezgetem hát egy kicsit.“ Majd így szólt Pukkuszáti testvérhez:

– Szerzetes, kit követve távoztál a vándorlétbe? Vagy ki a mestered? Vagy kinek a dhammája (tana) tetszik neked?

– Testvérem, van ez a szakja törzsbéli Gótama szamana, aki egy szakja családból távozott a vándorlétbe. És a nagyszent Gótamának ilyen jó híre kélt: „Íme, a nagyszent, teljesen megvilágosodott érdemes, nagytudású és tiszta életű, üdvözült, a világ értője, az emberi zabolátlanság legjobb megfékezője, istenek és emberek tanítója, megvilágosodott nagyszent.“ Őt követve távoztam a vándorlétbe. A nagyszent a mesterem. Az ő dhammája tetszik nekem.

– És, szerzetes, hol időzik most az a nagyszent, teljesen megvilágosodott érdemes?

– Van az északi törzsi területeken egy Szávatthi nevű város, ott időzik most.

– De láttad-e már korábban azt a nagyszentet; vagy ha látnád, felismernéd?

– Nem láttam és nem is ismerném fel.

Ekkor a nagyszent elgondolkodott: „Ez a derék ember engem követve távozott a vándorlétbe. Tanítom hát neki a dhammát.“ És így szólt Pukkuszátihoz:

– Szerzetes, a dhammáról foglak tanítani. Hallgasd meg, elmondom, vedd jól eszedbe.

– Rendben, testvérem – válaszolt Pukkuszáti.

NÉGY ALAPKATEGÓRIA: ELEM, TERÜLET, MINŐSÍTÉS, TÁMASZ

A nagyszent ezt mondta:

– Az ember:

• hat elemből áll;
• megismerési aktusainak hat területe van;
• tizennyolc gondolati viszonyulása van;
• négy szilárd támasza van – rájuk támaszkodva nem támadnak fel az indulatos befolyások, s azok híján békés bölcsnek nevezik:
  • ne hanyagolja el a felismerést,
  • tartson ki az igazság mellett,
  • erősítse magát a lemondásban,
  • mindig a békességet gyakorolja.

Ez az elemekre-felosztás foglalata.

„Hat elemből áll az ember“ – így szól a tanítás. Miről van szó? A hat elem: a föld-, víz-, hő-, szél-, ég- és tudat-elem. Erre vonatkozik tehát a fenti tanítás: „hat elemből áll az ember“.

„Az ember megismerési aktusainak hat területe van“ – így szól a tanítás. Miről van szó? A látási, hallási, szaglási, ízlelési, tapintási és gondolkodási aktusok területéről. Erre vonatkozik tehát a fenti tanítás: „az ember megismerési aktusainak hat területe van“.

„Tizennyolc gondolati viszonyulása van az embernek“ – így szól a tanítás. Miről van szó? Amikor a szemével látványt lát, akkor aszerint viszonyul hozzá, hogy az örvendezésre, bánkódásra vagy higgadt szemlélésre ad-e alkalmat. És ugyanígy, amikor fülével hangot hall, orrával szagot szagol, nyelvével ízt ízlel, testével tapinthatót érez, gondolkodásával felismer egy dhammát (sajátosságot), akkor is aszerint viszonyul hozzá, hogy az örvendezésre, bánkódásra vagy higgadt szemlélésre ad-e alkalmat. – Így hat örvendező, hat bánkódó és hat higgadtan szemlélő viszonyulás van. Erre vonatkozik tehát a fenti tanítás: „tizennyolc gondolati viszonyulása van az embernek“.

„Négy szilárd támasza van az embernek“ – így szól a tanítás. Miről van szó? A felismerésről, az igazságról, a lemondásról és az elcsitulásról mint szilárd támaszokról. Erre vonatkozik tehát a fenti tanítás: „négy szilárd támasza van az embernek“.

AZ ELSŐ TÁMASZ: A FELISMERÉS

“Ne hanyagolja el a felismerést, tartson ki az igazság mellett, erősítse magát a lemondásban, mindig a békességet gyakorolja” – így szól a tanítás. Miről van szó? Hogyan nem hanyagolja el a felismerést?

Az elemek helyes szemlélete

Ez a hat elem van, szerzetes: a föld-, víz-, hő-, szél-, ég- és tudat-elem.

És mi a földelem? A földelem lehet belső, lehet külső. És mi a belső földelem?

Ami mindannyiunkban belül sűrű és kemény élő anyag, éspedig: haj, szőr, köröm, fog, bőr, hús, ín, csont, csontvelő, vese, szív, máj, hashártya, lép, tüdő, vastagbél, vékonybél, gyomor, ürülék és minden más is, ami bennünk sűrű és kemény. A belső és a külső földelem egyaránt földelem. Így kell rá tekinteni, helyesen felismerve, ahogyan van: „Ez nem az enyém. Ez nem én vagyok. Ez nem az Énem“; és akkor az ember kiábrándul a földelemből, tudata szenvedélymentessé válik iránta.

És mi a vízelem? A vízelem lehet belső, lehet külső.

És mi a belső vízelem? Ami mindannyiunkban belül víz, vízszerű élő anyag, éspedig: epe, nyák, genny, vér, izzadtság, háj, könny, zsír, nyál, takony, ízületi nedv, vizelet és minden más is, ami bennünk víz és vízszerű. A belső és a külső vízelem egyaránt vízelem.

És mi a hőelem? A hőelem lehet belső, lehet külső.

És mi a belső hőelem? Ami mindannyiunkban belül hő, hőszerű élő anyag, éspedig: amitől felhevül, fonnyad, aszalódik, aminek révén megemészti amit evett, ivott, rágott, ízlelt; és minden más is, ami bennünk hő és hőszerű. A belső és a külső hőelem egyaránt hőelem.

És mi a szélelem? A szélelem lehet belső, lehet külső.

És mi a belső szélelem? Ami mindannyiunkban belül szél, szélszerű élő anyag, éspedig: a felfelé tartó szelek, a lefelé tartó szelek, a hasban lévő szelek, a gyomorban lévő szelek, a különböző testrészekbe eljutó szelek, a ki- és belégzés; és minden más is, ami bennünk szél és szélszerű. A belső és a külső szélelem egyaránt szélelem.

És mi az égelem? Az égelem lehet belső, lehet külső.

És mi a belső égelem? Ami mindannyiunkban belül ég, égszerű élő anyag, éspedig: a fülüreg, az orrüreg, a szájnyílás, amin keresztül magához veszi, amit evett, ivott, rágott, ízlelt, majd ahol ez összeáll és ahol alul távozik; és minden más is, ami bennünk ég és égszerű, űr és űrszerű, üreg és üregszerű, amit nem érint hús és vér. A belső és a külső égelem egyaránt égelem.

Ezekre az elemekre is (víz, hő, szél, ég) úgy kell tekinteni, helyesen felismerve, ahogyan van: „Ez nem az enyém. Ez nem én vagyok. Ez nem az Énem“; és akkor az ember kiábrándul ezekből az elemekből, tudata szenvedélymentessé válik irántuk.

A megtisztult hatodik elem, a tudat

Ezután csak a másikféle, tiszta és áttetsző tudat marad meg. És e tudattal mit ismer meg az ember?

Azt ismeri meg, hogy valami boldogságos, boldogtalansággal teli vagy közömbös. Boldog érzést keltő megismerési aktusból származva boldog érzet keletkezik. Aki boldog érzetet érez, az felismeri, hogy boldog érzetet érez. És felismeri, hogy ha megszűnik az a boldog érzést keltő megismerési aktus, akkor megszűnik és lecsendesül az ebből létrejött érzés is (az a boldog érzet, ami a boldog érzést keltő megismerési aktusból származva keletkezik). És ugyanígy van a boldogtalansággal teli és a közömbös érzetekkel is. Mint amikor két fadarab összedörzsölésétől, összeillesztésétől meleg lesz, hő keletkezik. Viszont ha elkülönülnek vagy szétcsúsznak, akkor megszűnik és lecsendesül a már létrejött meleg is. Ugyanígy van a boldog, boldogtalan vagy közömbös érzést keltő megismerési aktusból származva keletkező érzetekkel is.

A tudat szemlélő állapotára alapozott meditációk

Ezután csak a higgadt szemlélés marad meg, mely tiszta és áttetsző, lágy, képlékeny és fénylő.

Ugyanúgy, mint amikor egy ügyes aranyműves vagy inasa előkészíti az olvasztókemencét, megkeni az olvasztótégelyt, fogóval megfogja a nyersaranyat és bedobja a tégelybe; aztán időről-időre ráfújtat, időről-időre vízzel bepermetezi, időről-időre megvizsgálja. Miután jól megfújtatta, átszellőztette, megtisztította és az üledéket eltávolította, az arany lágy, képlékeny és fénylő lesz. Akármilyen ékszerfajtát akar, megfelelő lesz arra a célra: medálhoz, fülbevalóhoz, nyakékhez, aranylánchoz.

Felismeri, hogy ha e tiszta és áttetsző szemlélést az ég végtelenségének területére irányítaná és tudatát is ez töltené ki, akkor az [ég végtelenségének területére] támaszkodó, abból táplálkozó higgadt szemlélete sokáig, hosszú ideig megmaradna. És ugyanígy lenne, ha a szemlélést a tudat végső területére vagy a teljes nincstelenség területére vagy a sem öntudat, sem öntudatlanság területére irányítaná. Felismeri, hogy ha e tiszta és áttetsző szemlélést az ég végtelenségének területre irányítaná és tudatát is ez töltené ki: még ez is rárakatokból származna. És ugyanezt ismeri fel, ha a szemlélést a tudat végső területére vagy a teljes nincstelenség területére vagy a sem öntudat, sem öntudatlanság területére irányítaná.

Az ellobbanás

Nem képez hát erre irányuló rárakatot, nem kívánja, hogy legyen vagy ne legyen.

Nem képez rárakatot, nem kívánja, hogy legyen vagy ne legyen – nem fogad be semmit a világon; így nem aggodalmaskodik, és ezzel belsőleg már el is éri a teljes ellobbanást. Felismeri, hogy a [befolyások] keletkezése elenyészett, a jámborság útja véget ért, a teendő elvégeztetett, ehhez nincs további [teendő].

Az ellobbanás utáni élet – majd a halál

Ha boldog érzetet érez, felismeri, hogy az mulandó; felismeri, hogy nem kötődik hozzá és nem fogadja el. És ugyanezeket ismeri fel, ha boldogtalan vagy közömbös érzetet érez. Ha boldog, boldogtalan vagy közömbös érzetet érez: úgy érzi azokat, mint akinek semmi köze hozzájuk.

Ha a testétől határolt érzetet érez, felismeri, hogy ezt az érzetet a teste határolja. Ha az élettől határolt érzetet érez, felismeri, hogy ezt az érzetet az élet határolja. Felismeri, hogy a teste pusztulásával, a halál után, az élet elfogytával minden érzés ki fog hűlni, hiszen már itt, e világon sem fogadta el őket. Ugyanúgy, mint az olajmécses, ami olajból és kanócból származva ég – ha az olaj vagy a kanóc elfogy, s nem tesznek bele másikat, tápláléka nélkül ellobban. Ez a szerzetes tehát szilárdan támaszkodik a legfőbb felismerésre.

Ez az avatottak legfőbb felismerése: a tudás minden boldogtalanság megsemmisüléséről.

A TOVÁBBI HÁROM TÁMASZ: AZ IGAZSÁG, A LEMONDÁS ÉS AZ ELCSITULÁS

Megszabadulása rendíthetetlen, mivel az igazságra alapul. Valótlan az, ami szertefoszlik; igazi az, ami megmarad – és ilyen az ő ellobbanása. Ez a szerzetes tehát szilárdan támaszkodik a legfőbb igazságra. Ez az avatottak legfőbb igazsága: az ellobbanás, amely szükségképpen megmarad.

Korábban viszont, amikor még tudatlan volt, magára vette az összes kötődést. De aztán elvetette ezeket: gyökerük átvágva, csúcsrügyük levágva – létforrásuk megszűnt, mindörökre létrejövésképtelenné váltak. Ez a szerzetes szilárdan támaszkodik a legfőbb lemondásra. Ez az avatottak legfőbb lemondása: az összes kötődés elvetése.

Korábban viszont, amikor még tudatlan volt: sóvárgott, vágyakozott, kötődései voltak; feldühödött, gyűlölködött, rosszindulatú volt; a zavarodottság és a tudatlanság foglya volt. De aztán elvetette ezeket: gyökerük átvágva, csúcsrügyük levágva – létforrásuk megszűnt, mindörökre létrejövésképtelenné váltak. Ez a szerzetes szilárdan támaszkodik a legfőbb elcsitulásra. Ez az avatottak legfőbb elcsitulása: a szenvedély, a gyűlölet és a zavar elcsitulása.

Erre vonatkozik tehát a fenti tanítás: „ne hanyagolja el a felismerést, tartson ki az igazság mellett, erősítse magát a lemondásban, mindig a békességet gyakorolja“.

MINDEN VÉLEKEDÉS ELVETÉSE

“Rájuk támaszkodva nem támadnak fel a vélekedések befolyásai, s azok híján békés bölcsnek nevezik” – így szól a tanítás. Miről van szó?

Vélekedés, hogy vagyok: vélekedés, hogy én ez vagyok. Vélekedés, hogy leszek, vélekedés, hogy nem leszek. Vélekedés, hogy testtel bíró leszek, vélekedés, hogy testetlen leszek. Vélekedés, hogy öntudattal bíró leszek, vélekedés, hogy öntudatlan leszek, vélekedés, hogy sem-öntudatos-sem-öntudatlan leszek. A vélekedés kór, a vélekedés fekély, a vélekedés tövis.

Viszont aki teljesen túllép az összes vélekedésen, azt nevezik békés bölcsnek. A békés bölcs pedig nem születik, nem öregszik, nem hal meg; nem jön indulatba, nem sóvárog. Mert nincs, ami miatt megszülessen. Ha nem születik, hogyan öregedne? Ha nem öregszik, hogyan halhatna meg? Ha nem hal meg, hogyan jöhetne indulatba? Ha nem jön indulatba, mire sóvároghatna? Erre vonatkozik tehát a fenti tanítás: „rájuk támaszkodva nem támadnak fel a vélekedések befolyásai, s azok híján békés bölcsnek nevezik“.

Szerzetes, jegyezd meg mindezt. Röviden ez a hat elemre felosztás foglalata.

PUKKUSZÁTI FELISMERI A MESTERT

Ekkor Pukkuszáti testvér ráébredt: „Lám, rátaláltam a mesterre, az üdvözültre, a teljesen megvilágosodottra!“, és felkelt ültéből, fél vállára vetette szerzetesi leplét, homlokával a nagyszent lábához borult és így szólt:

– Hibát követtem el! Ostoba, tévelygő voltam, káros módon azt hittem szentségedről, hogy olyasvalaki, akit testvéremnek kell szólítani. A hibámat hibaként fogadja el szentséged, hogy a jövőben őrizkedhessem tőle.

– Bizony, hibát követtél el, szerzetes. Mivel a hibádat hibaként látod és a dhamma szerint jóvá teszed, ezért ezt elfogadjuk tőled. Egy avatott életvezetésében gyarapodás az, amikor valaki a hibát hibaként látja, a dhamma szerint jóvá teszi, és a jövőben őrizkedik tőle.

– Uram, kérem szentségedtől az avatást!

– Szerzetes, hiánytalanul megvan a szilkéd és a ruházatod?

– Nem hiánytalanul, uram.

– Márpedig az általjutottak nem avatják fel azt, akinek hiányos a szilkéje és a ruházata.

PUKKUSZÁTI HALÁLA

Akkor Pukkuszáti testvér a nagyszent szavait barátságosan mosolyogva megköszönte, felkelt ültéből, elköszönt, illő tisztelettel jobbkéz felől megkerülte a nagyszentet és elindult szilkét és szerzetesi leplet keresni. Ám útközben egy veszett tehén kioltotta az életét.

Ezután számos szerzetes elment a nagyszenthez. Köszöntötték, oldalt leültek, elmondták neki, hogy a derék Pukkuszáti, akit a nagyszent rövid intelemben részesített, életét vesztette. Majd megkérdezték:

– Mi lett a sorsa, hova jutott?

– Szerzetesek, a derék Pukkuszáti eszes volt, a dhamma rendjét követte, és nem faggatott a dhammáról. Az öt lefelé húzó béklyó szétfoszlása miatt csodásan létesülő, ott éri el a teljes ellobbanást, abból a világból nem tér vissza.

Ezt mondta a nagyszent. A szerzetesek pedig megelégedéssel és örömmel fogadták a nagyszent tanítását.