Cūḷa-saccaka Sutta

(Megjelent: Csak azt Tanítom…, 185. oldal. A páli szakszavak magyar fordításához való egyeztetéshez lásd a Szójegyzéket.)

BEVEZETŐ

A hasonló című, ám hosszabb nagy (mahá) szutta, kötetünkben „Szacscsaka – A megvilágosodás története“ címmel tartalmazza a Buddha önéletrajz-szerű elbeszélését a megvilágosodásáról, és a keretelbeszélése is kifejezetten izgalmas (MN 36). A most bemutatásra kerülő kisebbik (csúla) szutta első olvasásra jelentéktelenebbnek tűnhet, viszont a buddhizmus korai történetének egy roppant fontos és a későbbiekben is meghatározó jelenségét láthatjuk benne. Ez pedig nem más, mint hogy a Buddha korában a különféle tanokat és elképzeléseket téttel bíró, nyilvános vitákban ütköztették az egyes irányzatok képviselői, a vitának pedig bevett forgatókönyve volt.

A két szuttában a helyszín, továbbá a nigantha (dzsaina) Szaccsaka személye és attitűdje is azonos: meglehetősen provokatívan, fennsőbbségesen vitára hívja a Buddhát. A megtárgyalt kérdés azonban teljesen különbözik: a nagyobbik szuttában az aszkézis szerepéről van szó, itt pedig az éntelenség tanáról. A két kérdés a dzsainizmus és a buddhizmus közötti két fő különbséget tárgyalja meg. A filozófiai vita jelenlegi formájában zavaros, nem meggyőző, ám elemei doktrinális szempontból jelentősek. Úgy tűnik, a Buddha érveire nem emlékeztek pontosan, és az eddigre már romlott szövegű „Az éntelenség jegye“ szutta (SN 22.59) alapján próbálták rekonstruálni, nem túl sikeresen.

Szaccsaka úgy véli, mindenkit képes legyőzni vitában. Találkozik a buddhista szerzetessel, Asszadzsival, akinél kipuhatolja, a Buddha melyik tanítása okozza a legtöbb fejtörést – ez az éntelenség tana. Úgy tűnik, Szaccsaka komoly tekintélynek számít a városban, mert egyszerűen csak besétál a liccshaví törzs éppen ülésező tanácsába, maga mellé veszi őket és együtt keresik fel a Buddhát a tanyáján. Nyilvános vita veszi kezdetét. Szaccsaka azt próbálja bizonyítani: van örök lélek, és az a karma hordozója. Nem véletlenül állítja ezt, valószínűleg úgy véli, ez a közismert és vonzó nézet megfelel a liccshavík nézetének is, így a vitában a közönség támogatását is élvezheti. Magában a vitában azonban neki kevés szerep jut onnantól, hogy a Buddha átveszi a kérdező szerepét – egyre inkább sarokba szorul. Annyira, hogy végül harmadszorra sem tud felelni a Buddha kérdésére. Elveszíti a vitát. A Buddha – talán a korabeli vitákban ez volt a megszokott – meglehetősen megalázó módon bánik Szaccsakával, csökött, velőtlen banánfához hasonlítja. A közönség soraiból Élesnyelvű még durvább hasonlatban gyerekek által bottal vert és a folyóba visszazavart rákhoz hasonlítja. Szaccsaka elismeri a vereségét, de úgy interpretálja, nem ő volt a gyenge, hanem a Buddha legyőzhetetlen. Ezután meghívja a Buddhát másnapra étkezésre, ahol a liccshavíkat arra kéri, hogy az általuk adományozott ételt előbb neki adományozzák, és majd azt ő ajánlja fel a buddhistáknak: így számára több erény keletkezik.

A vita izgalmas képet fest a korabeli Nagy-Magadháról, azon belül a vallások, vallási irányzatok működéséről, terjedésük módjáról, a világi és a vallási szféra összefonódásáról. Szaccsaka vallási személy, akinek tekintélye van a törzs politikai elitjében, akik viszont nemcsak politikai kérdésekben gyűléseznek, hanem vallási kérdésekben is ítélkeznek. A liccshavík nemcsak közönség, hanem ők a döntőbírák is, Élesnyelvű lehet az, akit megbíztak az ítélethirdetéssel.

Civilizált városi környezetet látunk, amelyben intézményesült folyamatok zajlanak. Eljárásjog mentén tartanak nyilvános vitát, amelyben egy idegen hatóság előtt (a liccshavík tanácsa) egy kívülről érkező (a Buddha) megmérkőztetheti álláspontját. A vitának tétje van, Szaccsaka vallási- politikai tekintélye forog kockán, a város szempontjából pedig talán az volt a kérdés, hogy beengedjék-e a buddhistákat (akik feltehetően újdonságnak számítottak a környéken). Komoly jogi apparátus működése látszik, nem pedig falusi környezet, ahol földbirtokosi vagy vallási elöljárók bíráskodnak.

Úgy tűnik, ehhez a városi jogi-szónoki vitakultúrához valamilyen szálon kapcsolódik a jóval későbbinek tartott ind logikai tradíció, a njája is. A vita egy pontján Szaccsaka elhallgat. Erre a Buddha azt mondja, „aki harmadszorra sem válaszol egy általjutott dhammával kapcsolatos kérdésére, annak azon nyomban hétfelé hasad a feje“. Ez a szituáció megfelel a njája iskola legfontosabb szövegében, a Njája-szútrában taglalt szabályok egyikének.

SZACCSAKA VITÁRA HÍVJA A BUDDHÁT

Így tanultam meg:

A nagyszent egy időt Vészálíban töltött, a Nagyligetben, a Tornyospavilonban. Abban az időben Vészálíban élt a nigantha Szaccsaka, a tudós szavú, lényegre törő szónok, akit a nép nagyra tartott. Vészálíban, a tanácsban így beszélt: „Nem látok senkit – legyen az bár szamana vagy bráhmin, közösség vagy csoport vezetője, mestere, még ha magát teljesen megvilágosodott érdemesnek mondja is – aki ne vacogna, remegne, reszketne, a hónaljából ne patakzana az izzadság, amikor vitába kezdek vele. Még ha egy öntudatlan oszloppal kezdenék is vitába, az is vacogna, remegne, reszketne, hát még egy emberi lény!“

Egyik délelőtt Asszadzsi¹ testvér, miután felöltözött, vette szilkéjét és szerzetesi leplét, elindult Vészálíba alamizsnáért. A nigantha Szaccsaka, miközben Vészálíbeli sétakörútját járta, már messziről megpillantotta Asszadzsit, odament hozzá, barátságosan üdvözölték egymást, baráti és udvarias szavakat váltottak. Szaccsaka oldalt megállt, majd így szólt:

– Nos, Asszadzsi úr, Gótama szamana hogyan képzi a tanítványait, útmutatásának mely részét tárgyalják a legtöbbet?

– Aggivesszana, a nagyszent útmutatása ez: a test mulandó; az érzet mulandó, a képzet, a rárakatok és a tudat is mulandóak. A test nem az Én, az érzet nem az Én, a képzet, a rárakatok és a tudat sem. Minden rárakat mulandó; egyik dhamma (belső tulajdonság) sem az Én.

– Asszadzsi úr, tévtanítást hallottunk most, hogy meghallottuk, Gótama szamana ezt tanítja. Ha egyszer valamikor találkoznánk Gótama úrral, talán valamilyen vitára is sor kerülne, talán el is tántoríthatnánk bűnös nézetétől.

Abban az időben ötszáz liccshaví valamilyen ügyben éppen összeült a gyűlés házában. Szaccsaka odament és így szólt hozzájuk:

– Jöjjetek, liccshaví urak, jöjjetek liccshaví urak, ma vitára kerül sor köztem és Gótama szamana között! Ha Gótama szamana úgy fog ellenállni, mint tanítványa, Asszadzsi szerzetes, az ismerősöm – akkor én a vitában megrángatom, megcibálom és ráncigálom, mint egy erősember, aki egy hosszú szőrű kost a szőrénél megragadva ráncigál. Mint egy erős szeszfőző munkás, amikor a nagy szeszfőző rostát a mély tó vízébe bedobja, utána a fülénél megfogja és ide-oda rángatja, cibálja, ráncigálja. Mint egy erős szeszfőzdei rázóember, amikor a szitát a fülénél fogva megrázza, összerázza, csapkodja. Mint egy hatvanéves elefántbika, amikor a mély lótuszos tóba belemerül és kendermosó nevű játékfajtát játszik, én majd ugyanúgy eljátszom Gótama szamanával. Jöjjetek hát el, liccshaví urak!

Akkor némelyik liccshaví így beszélt:

– Vajon Gótama szamana cáfolja meg a nigantha Szaccsaka tanítását, vagy Szaccsaka cáfolja meg Gótama szamana tanítását?

Más liccshavík így beszéltek:

– Vajon ez a Szaccsaka lesz az, aki a nagyszent tanítását megcáfolja, vagy a nagyszent cáfolja meg az ő tanítását?

Akkor a nigantha Szaccsaka az ötszáz liccshaví gyűrűjében elment a Nagyligetbe, a Tornyospavilonba. Ugyanekkor számos szerzetes a szabad ég alatt sétálgatott. Szaccsaka odament hozzájuk és így szólt:

– Mondjátok, hol van most az a Gótama úr? Látni kívánjuk őt!

– Aggivesszana, itt van a nagyszent. Nappali elcsendesedésre ült le egy fa tövében a Nagyliget sűrűjében.

Erre Szaccsaka a liccshaví nagytanáccsal együtt bement a Nagyliget sűrűjébe a nagyszenthez. Szaccsaka és a nagyszent barátságosan üdvözölték egymást, baráti és udvarias szavakat váltottak, majd Szaccsaka oldalt leült. A liccshavík közül pedig néhányan csak köszöntötték a nagyszentet, mások barátságosan üdvözölték, baráti és udvarias szavakat váltottak vele, néhányan összetett kézzel meghajoltak irányába, megint mások elmondták nevüket és nemzetségüket, néhányan pedig csendben maradtak; és mindannyian leültek oldalt.

A KÖZPONTI TANÍTÁS: AZ ÉNTELENSÉG

Nemsokára a nigantha Szaccsaka így szólt a nagyszenthez:

– Kérdeznék én Gótama úrtól egy dolgot, ha alkalmat ad a kérdés tisztázására!

– Kérdezz, Aggivesszana, amit akarsz!

– Nos, Gótama úr, hogyan képzi ön a tanítványait, útmutatásának mely részét tárgyalják a legtöbbet?

– Aggivesszana, a legtöbbet tárgyalt útmutatásom ez: a test mulandó; az érzet mulandó, a képzet, a rárakatok és a tudat is mulandóak. A test nem az Én; az érzet nem az Én, a képzet, a rárakatok és a tudat sem. Minden rárakat mulandó; egyik dhamma (belső tulajdonság) sem az Én.

– Egy példázat jut az eszembe.

– Mondd csak!

– Mindenféle növény és állat a földön szilárdan állva, a földre támaszkodva gyarapodik, növekszik, bővelkedik. És minden nehéz, erőt igénylő munkát a földön szilárdan állva, a földre támaszkodva végeznek el. Ugyanígy az emberi személy a testre mint Énjére támaszkodva hoz létre jó és rossz karmát; az érzetre, a képzetre, a rárakatokra, a tudatra mint Énjére támaszkodva hoz létre jó és rossz karmát.

– Eszerint, Aggivesszana, azt mondod, hogy a test, az érzet, a képzet, a rárakatok, a tudat az Éned?

– Igen, éppen ezt mondom – és ez a nagy testület is.

– Mire mész a nagy testülettel? Gyerünk, tisztázd a saját álláspontodat!

– Éppen azt mondom, hogy a test, az érzet, a képzet, a rárakatok, a tudat az Énem.

– Aggivesszana, most akkor visszakérdezek ugyanerről. Válaszolj szíved szerint. Hatalmában áll-e egy nemes rendbéli, felkent királynak saját hódoltsági területén kivégeztetni, legyőzni vagy száműzni, akit kell – mint például Paszénadi kószala királynak vagy Adzsátaszattunak, a vidéhai királyné fiának, Magadha királyának?

– Igen. Még ezeknek a törzsi gyűléseknek-tanácsoknak is hatalmukban áll, mint a vaddzsíknál és a malláknál. Hát még a felkent királyoknak! Hatalmukban áll, és ez így is van jól.

– Aggivesszana, azt mondtad, a test az Éned. Azért mondtad, mert hatalmad van fölötte – „ilyen legyen a testem, olyan meg ne legyen“?

Erre a nigantha Szaccsaka hallgatott. A nagyszent másodszor is megkérdezte ugyanezt, és Szaccsaka ismét hallgatott. Erre a nagyszent így szólt:

– Válaszolj, Aggivesszana, ez nem a hallgatás ideje! Aki harmadszorra sem válaszol egy általjutott dhammával kapcsolatos kérdésére, annak azon nyomban hétfelé hasad a feje!

Ekkor Vadzsirapáni jakkha izzó, égő, lángoló vas vadzsrát fogva² Szaccsaka felett lebegett, hogy a fejét széthasítsa, ha harmadszor sem válaszol. De Vadzsirapáni jakkhát csak a nagyszent és Szaccsaka látta. Akkor a nigantha Szaccsaka megrémült, reszketett, szőre égnek állt. Védelmet, menedéket, oltalmat csakis a nagyszentnél kereshetett; így szólt hozzá:

– Kérdezzen Gótama úr, válaszolok.

– Aggivesszana, azt mondtad, a test az Éned. Azért mondtad, mert hatalmad van fölötte – „ilyen legyen a testem, olyan meg ne legyen“?

– Nincs hatalmam fölötte.

– Gondold át, Aggivesszana. Gondold át és úgy felelj: a mostani állításod egyáltalán nem illik össze a korábbival, a korábbi a mostanival!

Aggivesszana, azt mondtad, az érzet, a képzet, a rárakatok, a tudat az Éned. Azért mondtad, mert hatalmad van fölöttük – „ilyenek legyenek, olyanok meg ne legyenek“?

– Nincs hatalmam fölöttük.

– Gondold át, Aggivesszana. Gondold át és úgy felelj: a mostani állításod egyáltalán nem illik össze a korábbival, a korábbi a mostanival!

Aggivesszana, szerinted a test örök vagy mulandó?

– Mulandó, Gótama úr.

– Ami pedig mulandó, az boldogtalansággal jár vagy boldogsággal?

– Boldogtalansággal, Gótama úr.

– Ami pedig mulandó, boldogtalansággal jár és dhammája (sajátossága) a hanyatlás, arra helyes-e így tekinteni: „Ez az enyém! Ez vagyok én! Ez az Énem!“?

– Nem, uram.

– És ugye pontosan így van az érzettel, a képzettel, a rárakatokkal és a tudattal is: mulandóak, boldogtalansággal járnak és a hanyatlás törvényének vannak alávetve?

– Igen, uram.

– Helyes-e hát így tekinteni rájuk: „Ez az enyém! Ez vagyok én! Ez az Énem!“?

– Nem, uram.

– Aggivesszana, aki ahhoz kötődik, ahhoz ragaszkodik és azzal törődik, ami boldogtalansággal jár, és így tekint rá: „Ez az enyém! Ez vagyok én! Ez az Énem!“ – vajon az ilyen ember megértheti-e magát a boldogtalanságot, avagy képes-e abban az állapotban megmaradni, ahol a boldogtalanságot teljesen felszámolta?

– Ez lehetetlen, ilyen nincs.

SZACCSAKA VERESÉGE ÉS A LEPÉNYLAKOMA

– Látod-e már, Aggivesszana, hogy te is ahhoz kötődsz, ahhoz ragaszkodsz és azzal törődsz, ami boldogtalansággal jár, és így tekintesz rá: „Ez az enyém! Ez vagyok én! Ez az Énem?

– Így kell lennie, így van, Gótama úr.

– Aggivesszana, olyan ez, mint amikor egy ember rendes faanyagot akar szerezni, keresi, kutat utána: fogja az éles bozótvágót és elmegy az erdőbe. Majd egyszercsak meglát egy jókora, egyenes, fiatal, nem csökött banánfát. Tövénél kivágja, a csúcsát levágja, majd háncsát körben lehasítja, de még szíjácsot sem talál, hát még rendes fát! Aggivesszana, amikor az általad felhozott kérdést megbeszéltük, én pedig ellenvetéseket tettem és kérdezgettelek, te is épp ilyen üresnek, tartalmatlannak és vétkesnek bizonyultál. Vészálíban, a tanácsban még így beszéltél: „Nem látok senkit – legyen az bár szamana vagy bráhmin, közösség vagy csoport vezetője, mestere, még ha magát teljesen megvilágosodott érdemesnek mondja is –, aki ne vacogna, remegne, reszketne, a hónaljából ne patakzana az izzadság, amikor vitába kezdek vele. Még ha egy öntudatlan oszloppal kezdenék is vitába, az is vacogna, remegne, reszketne, hát még egy emberi lény!“ Most viszont patakzott az izzadság a homlokodról, még a felsőruhádat is átitatta, és a föld is nedves lett. Az én testemen pedig egy csepp veríték sincs.

És a nagyszent felfedte aranyszín testét a tanács előtt.

Erre a nigantha Szaccsaka elhallgatott, zavarba jött, magába roskadt, lehajtotta a fejét, és csak ült elvörösödve, válasz nélkül. Szacscsaka gyalázata láttán az egyik liccshaví, Élesnyelvű, így szólt a nagyszenthez:

– Nagyszent, egy példázat jut az eszembe.

– Mondd csak, Élesnyelvű!

– Mint amikor egy falu vagy vásáros hely közelében van egy lótuszos tó, abban meg egy rák. Aztán a faluból sok fiú vagy lány lemegy a tóra fürödni, kifogja a rákot a vízből, és a partra teszi. Akárhogyan is hadonászik az ollójával, a gyerekek egy fa- vagy cserépdarabbal rávágnak, összetörik, szétzúzzák. Így aztán, uram, a teljesen szétzúzott ollójával már a tóban sem tud úgy élni, mint annak előtte. Ugyanígy, akárhogy is kínlódott, vergődött, ficánkolt Szaccsaka, szentséged mindig odavágott, összetörte, szétzúzta. Nem is állhat már többé szentséged elé vitázni!

Erre Szaccsaka így szólt:

– Eridj már, Élesnyelvű, eridj már! Sokat fecsegsz. Nem veled együtt tanácskozunk! Gótama úrral tanácskozunk erről.

Gótama úr, hagyjuk, hogy mi mit mondunk, meg más világiak, szamanák, bráhminok mit mondanak, szerintem elég a fölösleges locsogásból. Mi kell hát ahhoz, hogy Gótama úr egy tanítványa eljusson oda, hogy érti a tanításokat, intelemre nem szorul, túljutott a bizonytalanságon a mester tanításában, nem tévelyeg, magabiztossá vált, nem szorul másra?

– Aggivesszana, egy tanítványom akkor jutott el ide, ha bármely testre, akár múltbeli, akár jövőbeli, akár jelenbeli, akár belső, akár külső, akár durva anyagi, akár finom, akár hitvány, akár kiváló, akár távoli, akár közeli – minden testre úgy tekint, helyesen felismerve, ahogyan van: „Ez nem az enyém. Ez nem én vagyok. Ez nem az Énem.“ És pontosan ugyanígy tekint mindenféle érzetre, képzetre, rárakatokra és tudatra is.

– És mi kell ahhoz, hogy egy szerzetes eljusson oda, hogy az érdemesek közé tartozik – azaz számára a befolyások elenyésztek, útját beteljesítette, a feladatot elvégezte, letette a terhet, elérte az igaz célt, szétszakította a létezés bilincsét, a megfelelő felismerés révén megszabadult?

– Aggivesszana, egy szerzetes akkor tartozik az érdemesek közé, ha ő bármely testre, akár múltbeli, akár jövőbeli, akár jelenbeli, akár belső, akár külső, akár durva anyagi, akár finom, akár hitvány, akár kiváló, akár távoli, akár közeli – minden testre úgy tekint, helyesen felismerve, ahogyan van: „Ez nem az enyém. Ez nem én vagyok. Ez nem az Énem.“ És pontosan ugyanígy tekint mindenféle érzetre, képzetre, rárakatokra és tudatra is; a be nem fogadás révén szabadul meg.

E megszabadult tudatú szerzetes rendelkezik a három tökéllyel: a belátás, az út és a megszabadulás tökélyével. Csakis az általjutottat becsüli meg, tartja nagyra, magasztalja és tiszteli: „A nagyszent megvilágosodott – a megvilágosodás céljából tanítja a dhammát. A nagyszent megszelídült – a szelídség céljából tanítja a dhammát. A nagyszent lecsillapult – a lecsillapulás céljából tanítja a dhammát. A nagyszent átkelt – az átkelés céljából tanítja a dhammát. A nagyszent elérte a teljes ellobbanást – a teljes ellobbanás céljából tanítja a dhammát.“

Ekkor a nigantha Szaccsaka így szólt a nagyszenthez:

– Merészek és vakmerőek voltunk, amikor azt hittük, hogy Gótama urat vitában legyűrhetjük. Ha dühöngő elefántbikának, lángoló tűztengernek vagy szörnyűséges, gyors mérgű kígyónak megy neki az ember, azt még megúszhatja épségben, de ha Gótama úrnak, azt semmiképpen! Gótama úr, fogadja el meghívásomat a szerzetesi közösséggel együtt a holnapi étkezésre!

A nagyszent, hallgatásával, elfogadta.

Később Szaccsaka ezt mondta a liccshavíknak:

– Figyeljetek, liccshaví urak, meghívtam holnapra Gótama szamanát és a szerzetesi közösséget. Hozzatok hát nekem felajánlásképpen mindenfélét, amiről úgy gondoljátok, hogy illik hozzá.

Az éjszaka elmúltával a liccshavík ötszáz tál lepényt vittek Szacscsakának ételfelajánlásként. Aztán a nigantha a parkjában finom mártást és ételt főzetett, majd a nagyszentnek hírül adta:

– Itt az idő, uram, elkészült az étel!

A nagyszent délelőtt felöltözött, vette szilkéjét és szerzetesi leplét, majd a szerzetesi közösséggel együtt elment Szaccsaka parkjába és leült a párnás ülőhelyre. Szaccsaka pedig a finom mártással és főtt étellel kínálta és maga szolgálta ki a szerzetesi közösséget, élén a megvilágosodottal. Miután a nagyszent befejezte az étkezést és letette a szilkéjét, Szaccsaka hozott egy alacsonyabb ülőalkalmatosságot, oldalt leült, majd ezt mondta a nagyszentnek:

– Gótama úr, legyen az adományból származó minden erény és az erény jutalma is az adakozók boldogságára!

– Az adakozóké annyi lesz, ami egy magadfajta, vagyis a szenvedélytől, a gyűlölettől és a zavartól még nem mentes személy megajándékozásából származik. A tiéd pedig annyi, ami egy magamfajta, mindezektől már mentes személy megajándékozásából származik.