Mahā-saccaka Sutta

(Megjelent: Csak azt Tanítom… (2024), 3. oldal. A páli szakszavak magyar fordításához való egyeztetéshez lásd a Szójegyzéket.)

BEVEZETŐ

A páli kánon szövegeit ún. kosarak (pitaka) szerint rendezték el. A három kosár (Ti-pitaka) egyike a szutták, azaz a tanítóbeszédek kosara (Szutta-pitaka). Ez öt gyűjteményre (nikája) bomlik, közülük a legfontosabb és legrégibb anyagot a közepes hosszúságú tanítóbeszédek gyűjteménye (Maddzshima-nikája) tartalmazza. Kötetünk szövegei három kivételével innen származnak. A Maddzshima-nikájában összesen 152 szutta van, eze- ket három ötvenes (1–50; 51–100, 101–152) blokkba rendezték, azon belül belül tízes tematikus csoportokra osztották. A szutta nevében szereplő mahá (nagy) előtag arra utal, hogy létezik egy hasonló című, ám rövidebb kicsi (csúla) szutta is, kötetünkben ez a „Szaccsaka – Vita az éntelenségről“ (MN 35).

A szutta rendkívüli jelentőségű, mert benne található egy összefüggő szövegrész, amelyben a Buddha egyes szám első személyben meséli el otthonelhagyásától kezdve a megvilágosodása történetét. Lényegében szó szerint ugyanez a szöveg más szuttákban is megtalálható (MN 85, MN 100, részben MN 26), de itt illeszkedik leginkább a keretelbeszéléshez.

A kerettörténet a Buddha és a nigantha Szaccsaka beszélgetése. A korabeli niganthák valószínűleg a későbbi és manapság is létező dzsainák, szigorú aszkéták, akik böjtöléssel és aszketikus gyakorlataikkal azt kívánják elérni, hogy megszabaduljanak korábbi rossz karmájuktól, és ne szerezzenek újabbakat, hogy megtisztítsák örökkévaló lelküket. Vezetőjük a nigantha Nátaputta (aki esetleg azonos a dzsaina Mahávírával). A Buddha előszeretettel vitatkozik niganthákkal (sosem személyesen Nátaputtával). A buddhisták a dzsainák riválisai (ez a történelem későbbi szakaszaiban is így marad). Szaccsaka egy prominens nigantha, nagy vitázó, bár a Buddhával szemben – természetesen – vereséget szenved.

A keretelbeszélés mostani formájában hiányos, néhány ponton apró változtatással sikerült érthetőbbé tenni. Szaccsaka szerint a megszabaduláshoz a test és a tudat együttes kiművelése vezet, de szerinte a buddhisták csak a tudatot művelik ki. A vita során megpróbálják tisztázni, mit jelent a test kiművelése, illetve Szaccsaka tisztázza, mit ért ő a tudat kiművelése alatt. Tisztázódik, hogy a Buddha szerint is a test és a tudat együttes kiművelése vezet a megszabaduláshoz, ám ő egészen mást ért ez alatt; a viszszatérő formula szerint ezt: „annak kiművelt a teste is és a tudata is, akinek nem uralkodik el a tudatán sem a boldog, sem a boldogtalan érzet“. Ennek kapcsán meséli el megvilágosodásának történetét, melyben megmutatja, hogy ő végigcsinálta azt, amit a niganthák a test kiművelésének gondolnak, de azzal nem jutott sehova. A keretelbeszélés tematikájából következik, hogy a Buddha dzsaina fogalmakat is használ; más szövegekben, amikor szerzeteseihez beszél, másféleképp, (részben) más terminológiával magyarázza el ugyanazt.

Otthonelhagyásának körülményei nem hasonlítanak a legendás életrajzok elbeszéléseire, például nem titokban szökik el. Motivációjának centrális eleme itt a lelki béke keresése. Első két, később is megbecsült tanítójától fontos meditációs tapasztalatokat szerez, noha a náluk elsajátított tudás mibenlétét a későbbi hagyomány nem igazán érti. A folyóparti példázatok azt tükrözik, hogy mielőtt szélsőséges aszkézisre adja a fejét, tisztázza magában a szükséges lelki-tudati feltételek meglétét. Kemény gyakorlása lélegzetvisszatartási gyakorlatokból, majd extrém böjtölésből áll. Először teljes koplalást tervez, de a helyszellemek (mintha a józan eszének megjelenítői lennének) nem hagyják, hogy belepusztuljon a gyakorlásba. Öt aszkétatársáról nem tudjuk, mifélék, de talán dzsainák lehettek: Gótama aszkézise mindenesetre emlékeztet a dzsaina szallékhaná gyakorlatra (szent halálhoz vezető koplalás). Miután feladja a majdnem halálban végződő aszkézist, egy gyermekkori emlék kapcsán arra jut, hogy meditációs boldogságtapasztalatok mentén keresi tovább lelki békéjét. A szöveg ismertet egy négyszintű meditációt (a négy elmélyedést), amelyet fordításunk a traumafeldolgozási koncepciónk mentén értelmez. Ebben az emlékek előhívása és feldolgozása a lényeges elem, amit a megvilágosodás éjszakáján történő visszaemlékezést tartalmazó epizód is alátámaszt. A megvilágosodás-élményben az előző életek felidézése, illetve az emberek halál utáni sorsát firtató ellentmondásos koncepció ebben a formájában kései: a reinkarnáció elméletének töredékes beszivárgását mutatja a hagyományba. A tudat megszabadulásához vezető folyamatban megjelenik az avatottak négy igazságának vázlata, amit majd a tanító Buddha a Benáreszi beszédben fog kifejteni öt aszkétatársának (SN 56.11).

A szutta a megvilágosodás történetének elmesélése után látszólag tartalmi kapcsolódás nélkül tér vissza a Buddha és Szaccsaka által folytatott keretbeszélgetéshez – valójában a kétféle szövegrész elemei közötti jónéhány kapcsolódási pont van. Ezek az összefüggések megerősítik a sejtést, hogy a szutta számos szempontból hitelesnek tekinthető, egyes megfogalmazásai akár a Buddhától is származhatnak.

A TEST ÉS A TUDAT KIMŰVELÉSE

Így tanultam meg:

A nagyszent egy időt Vészálíban töltött, a Nagyligetben, a Tornyospavilonban. Abban az időben történt, hogy egy délelőtt a nagyszent megfelelően felöltözködött, vette szilkéjét és szerzetesi leplét, majd indulni készült Vészálíba alamizsnáért. Ugyanekkor a nigantha Szaccsaka sétakörútját járva a Nagyligetbe, a Tornyospavilonhoz érkezett. Ánanda testvér már messziről megpillantotta és a nagyszenthez fordult:

– Uram, itt jön a nigantha Szaccsaka, akit sokan nagyra tartanak mint tudós szavú, éles nyelvű vitázót. Le akarja járatni a megvilágosodottat, a dhammát, a közösséget. Jó lenne, ha szentséged együttérzésből egy kicsit még leülne.

Ekkor a nagyszent leült a párnás ülőhelyre. Szaccsaka odament hozzá, barátságosan üdvözölték egymást, baráti és udvarias szavakat váltottak. Szaccsaka oldalt leült, majd így szólt a nagyszenthez:

– Gótama úr, vannak olyan szamanák és bráhminok, akik a testük kiművelésének gyakorlatát folytatják, a tudatuk kiművelését viszont nem: a testi eredetű boldogtalan érzetet gyakorolják. Hajdanában előfordult, hogy akit hatalmába kerített a testi eredetű boldogtalan érzet, annak földbe gyökerezett a lába, meghasadt a szíve, forró vér fakadt a szájából,¹ megőrült, tudata zaklatottá vált. Tudata a testét követi, ki van szolgáltatva neki. És miért? Mert nem művelte ki a tudatát.

Vannak másfelől olyan szamanák és bráhminok is, akik a tudatuk kiművelésének gyakorlatát folytatják, a testük kiművelését viszont nem: a tudati eredetű boldogtalan érzetet gyakorolják. Hajdanában előfordult, hogy akit hatalmába kerített a tudati eredetű boldogtalan érzet, annak földbe gyökerezett a lába, meghasadt a szíve, forró vér fakadt a szájából, megőrült, tudata zaklatottá vált. Teste a tudatát követi, ki van szolgáltatva neki. És miért? Mert nem művelte ki a testét.

Meggyőződésem szerint Gótama úr tanítványai a tudatuk kiművelésének gyakorlatát folytatják, a testük kiművelését viszont nem.

– Aggivesszana,² tudsz-e valamit arról, milyen az, amikor [csak] a testüket művelik ki?

– Gótama úr, itt van például Nanda Vaccsha, Kisza Szankiccsa és Makkhali Gószála.³ Ezek ruhátlanok, szabadosak, lenyalják a kezüket, nem meghívhatók, nem marasztalhatók. Sem a vendéglátás, sem a felajánlott, sem a számukra készített étel nem felel meg nekik. Nem fogadnak el ételt edény száján át, kancsóból, fakanálról, mozsártörőről, onnan, ahol ketten esznek, terhes nőtől, szoptató nőtől, olyan nőtől, aki férfival hál, ételosztásból, onnan, ahol kutya van a közelben, vagy legyek hemzsegnek, és halat, húst, bort, pálinkát, kását sem fogyasztanak. Egyetlen házból kapnak egy maréknyi alamizsnát, vagy két házból két maréknyit, vagy mondjuk hét házból hét maréknyit. Egyetlen asszony adományán élnek, két adományon élnek, vagy mondjuk hét adományon élnek. Naponta esznek, kétnaponta esznek és így tovább egészen addig, hogy a félhavonkénti étkezés gyakorlatát folytatják.

– Na de ilyen kevés is életben tartja őket?

– Nem egészen, mert máskor tartalmasan étkeznek: különféle ételeket és édességeket esznek, italokat isznak, bőségesen. Ezzel erősítik meg, gyarapítják és hizlalják a testüket.

– Tehát amit korábban elhagytak, később felszedik. Hát így ez csak a testük hizlalása-fogyasztása! És tudsz-e valamit arról, milyen az, amikor [csak] a tudatot művelik ki?

A nagyszentnek erre a kérdésére Szaccsaka nem tudott választ adni. Ekkor a nagyszent így szólt hozzá:

– Aggivesszana, amiről az imént beszéltél, az egy avatott életvezetésében nem a testük dhamma szerinti kiművelése. Te még a test kiművelését sem ismered, hogyan is ismerhetnéd a tudat kiművelését? Hallgasd meg hát, milyen az az ember, akinek sem a teste, sem a tudata nem kiművelt, és milyen az, akinek a teste és a tudata is kiművelt. Elmondom, vedd jól eszedbe.

– Rendben – válaszolta Szaccsaka, majd a nagyszent így folytatta:

– Milyen az az ember, akinek sem a teste, sem a tudata nem kiművelt? Mondjuk egy hétköznapi, a tanokban járatlan emberben boldog érzet jön létre. Ezt tapasztalva ragaszkodni kezd e boldogsághoz és szenvedélyesen kötődik hozzá. Aztán a boldog érzete megszakad, amitől boldogtalan érzet jön létre. Ezt tapasztalva kínlódik, gyötrődik, siránkozik, mellét verve zokog, teljesen összeomlik. Az ilyen embernek – mivel a teste nem kiművelt – a létrejött boldog érzet is eluralkodik a tudatán, és – mivel a tudata sem kiművelt – a létrejött boldogtalan érzet is eluralkodik a tudatán.

És milyen az az ember, akinek a teste és a tudata is kiművelt? Mondjuk egy tanult, avatott tanítványban boldog érzet jön létre. Ezt tapasztalva nem ragaszkodik e boldogsághoz és nem kötődik hozzá szenvedélyesen. Aztán a boldog érzete megszakad, amitől boldogtalan érzet jön létre. Ezt tapasztalva nem kínlódik, nem gyötrődik, nem siránkozik, nem zokog a mellét verve, nem omlik össze. Az ilyen embernek – mivel a teste is kiművelt – a létrejött boldog érzet sem uralkodik el a tudatán, és – mivel a tudata is kiművelt – a létrejött boldogtalan érzet sem uralkodik el a tudatán.

– Ezt elhiszem Gótama úrnak, hiszen a teste is és a tudata is kiművelt.

– Aggivesszana, igencsak támadóan és kihívólag beszéltél, mégis elmagyarázom neked a dolgot. Mióta megváltam hajamtól és szakállamtól, megsárgult ruhát öltöttem és az otthonból az otthontalan vándorlétbe távoztam, azóta a bennem létrejött boldog vagy boldogtalan érzet képtelen volt eluralkodni a tudatomon.

– Gótama úr, nem arról van szó, hogy nem is jött létre benned olyan boldog vagy boldogtalan érzet, ami eluralkodhatna a tudatodon?

– Miért is ne jött volna létre?

GÓTAMA ÚTJA A MEGVILÁGOSODÁSIG

Még a megvilágosodásom előtt, de már fényretörőként arra jutottam: „Zsúfolt és nyomasztó az otthoni élet, poros utca; a vándorélet határtalan a szabad ég alatt. Nem könnyű az otthon élőnek a tökéletesen tiszta és teljes jámborság aszketikus útját járni; megválok hát hajamtól és szakállamtól, megsárgult ruhát öltök és az otthonból az otthontalan vándorlétbe távozom.“ Még éjfekete hajú legény, életerős fiatalember voltam, amikor könnyes arcú, síró szüleim akarata ellenére megváltam hajamtól és szakállamtól, megsárgult ruhát öltöttem és az otthonból az otthontalan vándorlétbe távoztam. Így hát vándorremetévé lettem: azt kutattam, mi az üdvös, és a teljes békesség állapotát kerestem.

A két tanító

Elmentem Álára Kálámához⁴ és azt mondtam neki:

– Káláma testvérem, e dhamma (tan) és életvezetés szerint akarom a jámborság útját járni.

Erre Álára Káláma ezt válaszolta:

– Maradj nálunk, testvér! Olyan ez a dhamma, hogy itt az értelmes ember nem sok idő múltán maga felismerheti, megtapasztalhatja és megélheti azt, amit a mesterétől tanult.

És tényleg gyorsan, nem sok idő múltán betanultam azt a dhammát. De csak annyiban, hogy pusztán az elmondottak elismétlésével, pusztán a szám jártatásával mondtam a tudás szavait és a vének szavait,⁵ és ahogy mások is, én is azzal hencegtem, hogy tudom és átlátom.

Viszont felmerült bennem, hogy Álára Káláma nem pusztán hitből tanítja e dhammát, hanem valóban tudja és átlátja. Odamentem hozzá és megkérdeztem tőle, mi alapján tanítja, hogy maga felismerte, megtapasztalta és megéli e dhammát. Erre Álára Káláma elmagyarázta a teljes nincstelenség területe [meditációt]. Én pedig arra gondoltam: „Nemcsak Álára Kálámának van hite, hanem nekem is. Nemcsak neki van kitartása, tudatossága, összpontosítása, felismerése, hanem nekem is. Így hát keményen gyakorlok, hogy megtapasztaljam e dhammát.“

És tényleg gyorsan, nem sok idő múltán magam felismertem, megtapasztaltam és megéltem azt a dhammát. Azután megkérdeztem Álára Kálámától:

– Ez alapján tanítod, hogy magad felismerted, megtapasztaltad és megéled e dhammát?

– Igen – válaszolta.

– Testvérem, ez alapján én is magam felismertem, megtapasztaltam és megélem e dhammát.

– Ajándék és nyereség nekünk, hogy egy ilyen testvért láthatunk szamana-társunkként! Amit megélve tanítok én, azt éled meg te is; amit te megélsz, azt megélve tanítok én. Amit én ismerek, azt a dhammát ismered te is; amit te ismersz, azt a dhammát ismerem én is. Amilyen én vagyok, olyan vagy te is; amilyen te vagy, olyan vagyok én is. Jöjj hát testvérem, viseljük gondját ennek a gyülekezetnek ketten együtt!

Így hát, bár a mesterem volt, én pedig a tanítványa, Álára Káláma engem önmagával teljesen egyenrangúvá tett és a legnagyobb tiszteletet mutatta irántam. Én viszont arra jutottam, hogy ez a dhamma nem vezet a világból való kiábránduláshoz, szenvedélymentességhez, kiküszöböléshez, elcsituláshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, ellobbanáshoz, hanem csupán a teljes nincstelenség területére lehet vele eljutni. Így hát azzal a dhammával elégedetlenül, abból kiábrándulva távoztam.

Még mindig azt kutattam, mi az üdvös, és a teljes békesség állapotát kerestem. Elmentem Udakához, Ráma utódához⁶ és azt mondtam neki:

– Testvérem, e dhamma (tan) és életvezetés szerint akarom a jámborság útját járni.

Erre Udaka ezt válaszolta:

– Maradj nálunk, testvér! Olyan ez a dhamma, hogy itt az értelmes ember nem sok idő múltán maga felismerheti, megtapasztalhatja és megélheti azt, amit a mesterétől tanult.

És tényleg gyorsan, nem sok idő múltán betanultam azt a dhammát. De csak annyiban, hogy pusztán az elmondottak elismétlésével, pusztán a szám jártatásával mondtam a tudás szavait és a vének szavait, és ahogy mások is, én is azzal hencegtem, hogy tudom és átlátom.

Viszont felmerült bennem, hogy Ráma nem pusztán hitből tanította e dhammát, hanem valóban tudta és átlátta. Odamentem Udakához és megkérdeztem tőle, mi alapján tanította Ráma, hogy maga felismerte, megtapasztalta és megélte e dhammát. Erre Udaka elmagyarázta a sem öntudat, sem öntudatlanság területe [meditációt]. Én pedig arra gondoltam: „Nemcsak Rámának volt hite, hanem nekem is. Nemcsak neki volt kitartása, tudatossága, összpontosítása, felismerése, hanem nekem is. Így hát keményen gyakorlok, hogy megtapasztaljam e dhammát.“

És tényleg gyorsan, nem sok idő múltán magam felismertem, megtapasztaltam és megéltem azt a dhammát. Azután megkérdeztem Udakától:

– Ez alapján tanította Ráma, hogy maga felismerte, megtapasztalta és megélte e dhammát?

– Igen – válaszolta.

– Testvérem, ez alapján én is magam felismertem, megtapasztaltam és megélem e dhammát.

– Ajándék és nyereség nekünk, hogy egy ilyen testvért láthatunk szamana-társunkként! Amit megélve tanított Ráma, azt éled meg te is; amit te megélsz, azt megélve tanított Ráma. Amit Ráma felismert, azt a dhammát ismered te is; amit te ismersz, azt ismerte fel Ráma is. Amilyen Ráma volt, olyan vagy te is; amilyen te vagy, olyan volt Ráma is. Jöjj hát testvérem, viseld gondját ennek a gyülekezetnek!

Így hát, bár a szamana-társam volt, Udaka, Ráma utóda engem a mesterévé tett és a legnagyobb tiszteletet mutatta irántam. Én viszont arra jutottam, hogy ez a dhamma nem vezet a világból való kiábránduláshoz, szenvedélymentességhez, kiküszöböléshez, elcsituláshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, ellobbanáshoz, hanem csupán a sem öntudat, sem öntudatlanság területére lehet vele eljutni. Így hát azzal a dhammával elégedetlenül, abból kiábrándulva távoztam.

Folyóparti példázatok

Aggivesszana, még mindig azt kutattam mi az üdvös, és a teljes békesség állapotát kerestem. Vándorutamon Magadha földjét jártam be, végül elérkeztem Uruvélához, a hadvezér falujához. Ott megpillantottam egy kellemes vidéket, egy barátságos, bokros ligetet, egy bővízű, tiszta, biztonságos partú, kellemes folyót, a közelében pedig egy alamizsnát nyújtó falut. Ezt látván arra gondoltam, hogy ez éppen megfelelő a gyakorláshoz egy derék embernek, aki keményen gyakorolni akar; így hát le is telepedtem.

Akkor három, korábban nem hallott, eredeti példázat jutott eszembe. Mondjuk, van egy vízbe dobott, nedves, nyálkás fadarab. Jön egy ember, tűzfúró pálcával a kezében, hogy tüzet gyújtson és meleg legyen. Szerinted sikerülni fog neki, ha a tűzfúró pálca forgatásával a vízbe dobott nedves, nyálkás fadarabot dörzsöli?

– Nem. És miért? Mert a fadarab nedves és nyálkás, ráadásul a vízben van. Csak bosszúság és gyötrelem lesz a jutalma.

– Ugyanígy, vannak szamanák és bráhminok, akik még testileg sem tartják távol magukat a vágyaktól, nemhogy gondolatban, és nem apadt el, nem csendesedett le bennük a gyönyörök sóvárgása, szeretete, bódulata, szomjazása, láza. Hiába mérnek magukra erőszakos, heves, éles, keserű, boldogtalan, fájdalmas érzeteket, számukra lehetetlen a tudás, a látás és a teljes megvilágosodás. És ha nem mérnek magukra ilyen érzeteket, akkor sem lesz lehetséges számukra a tudás, a látás és a teljes megvilágosodás.⁷ Ez volt az első példázat.

Mondjuk, van a víztől távol egy földre dobott nedves, nyálkás fadarab. Jön egy ember, tűzfúró pálcával a kezében, hogy tüzet gyújtson és meleg legyen. Szerinted sikerülni fog neki, ha a tűzfúró pálca forgatásával a nedves, nyálkás fadarabot dörzsöli?

– Nem. És miért? Mert az a fadarab, noha a víztől távol hever, nedves és nyálkás. Csak bosszúság és gyötrelem lesz a jutalma.

– Ugyanígy, vannak szamanák és bráhminok, akik testileg távol tartják magukat a vágyaktól, gondolatban [viszont nem], és nem apadt el, nem csendesedett le bennük a gyönyörök sóvárgása, szeretete, bódulata, szomjazása, láza. Hiába mérnek magukra erőszakos, heves, éles, keserű, boldogtalan, fájdalmas érzeteket, számukra lehetetlen a tudás, a látás és a teljes megvilágosodás. És ha nem mérnek magukra ilyen érzeteket, akkor sem lesz lehetséges számukra a tudás, a látás és a teljes megvilágosodás. Ez volt a második példázat.

Mondjuk, van a víztől távol egy földre dobott, száraz, szikkadt fadarab. Jön egy ember, tűzfúró pálcával a kezében, hogy tüzet gyújtson és meleg legyen. Szerinted sikerülni fog neki, ha a tűzfúró pálca forgatásával a száraz, szikkadt fadarabot dörzsöli?

– Igen. És miért? Mert az a fadarab száraz és szikkadt, és a víztől távol hever.

– Ugyanígy, vannak szamanák és bráhminok, akik testileg és gondolatban is távol tartják magukat a vágyaktól, és elapadt, lecsendesedett bennük a gyönyörök sóvárgása, szeretete, bódulata, szomjazása, láza. Ha ezen felül erőszakos, heves, éles, keserű, boldogtalan, fájdalmas érzeteket mérnek magukra, akkor lehetséges lesz számukra a tudás, a látás és a teljes megvilágosodás. És ha nem mérnek magukra ilyen érzeteket, akkor is lehetséges lesz számukra a tudás, a látás és a teljes megvilágosodás. Ez volt a harmadik példázat.

Aszkézis a végsőkig

Elhatároztam hát, hogy fogaimat összeszorítom, nyelvemet szájpadlásomhoz feszítem, elmémmel tudatomat elnyomom, sanyargatom, kínzom. Ettől aztán a hónaljamból patakzott az izzadság, mintha egy erősember a gyengébbiket a fejénél vagy a vállánál megragadná és lenyomná, sanyargatná, gyötörné.

Összeszedett kitartásom viszont nem ernyedt, irányított tudatosságom nem lankadt. A kemény gyakorlás azonban úgy meggyötört, hogy a testem éppen a fájdalmas, boldogtalansággal teli gyakorlás miatt háborgott és nem nyugodott el. Ám a létrejött boldogtalan érzet nem uralkodott el a tudatomon.⁸

Ekkor elhatároztam, hogy lélegzet nélküli elmélyedésbe merülök, és a számon és az orromon át a ki- és belégzésemet leállítottam. Ennek következtében a szelek nagy hanggal áradtak ki a fülemből, mintha egy kovács fújtatójából erős hanggal süvítene a levegő.

Ekkor elhatároztam, hogy lélegzet nélküli elmélyedésbe merülök, és a számon, az orromon és a fülemen át a ki- és belégzésemet leállítottam. Ennek következtében erős szelek törtek fel a fejemből, mintha egy erősember hegyes sisakjával lefejelt volna.

A lélegzet nélküli elmélyedést gyakoroltam tovább ugyanúgy. Ennek következtében a fejemben erős fájdalmak keletkeztek, mintha egy erősember a fejemet egy erős szíjjal szorongatná.

Gyakoroltam tovább ugyanúgy. Ennek következtében erős szelek csikarták a hasamat, mintha egy ügyes mészáros vagy inasa egy éles henteskéssel a hasamba kanyarítana.

Gyakoroltam tovább ugyanúgy. Ennek következtében testemben égető forróság támadt, mintha két erősember megragadna egy gyengébbet és két karjánál fogva parázsgödör felett perzselné és kínozná.

Összeszedett kitartásom viszont nem ernyedt, irányított tudatosságom nem lankadt. A kemény gyakorlás azonban úgy meggyötört, hogy a testem éppen a fájdalmas, boldogtalansággal teli gyakorlás miatt háborgott és nem nyugodott el. Ám a létrejött boldogtalan érzet nem uralkodott el a tudatomon.

Odáig jutottam, hogy engem látva a helyszellemek így szóltak:

– Gótama szamana meghalt!

Néhány helyszellem így szólt:

– Nem halt meg, csak haldoklik.

Más helyszellemek így szóltak:

– Nem halt meg, nem is haldoklik, hanem az érdemesek közül való: ők érik el ezt az állapotot.

Ekkor, Aggivesszana, elhatároztam, hogy teljesen megvonom magamtól az ételt, de a helyszellemek odajöttek hozzám és ezt mondták:

– Vérünk, ne vond meg magadtól teljesen az ételt! Ha megteszed, akkor a pórusaidon keresztül isteni életerővel fogunk táplálni, és azon fogsz élni.

Ekkor arra gondoltam: „Hiába fogadnék teljes éhezést, ha a helyszellemek a pórusaimon keresztül táplálnának – lebeszélem hát őket, megmondom, hogy felesleges.“

Elhatároztam hát, hogy csak igen kevés ételt veszek magamhoz, néhány korty bablevest, borsó-, bükköny- vagy csicseriborsó-levest. Ettől aztán a testem rendkívül lesoványodott. A kevés étel fogyasztásától olyan bütykösek lettek a végtagjaim, mint a katáng- vagy az ászítika-kóró; az ülepem meg mint a teve patája. Kiálló csigolyáival a gerincem olyan lett, mint a golyófüzér, a bordáim kimeredtek, mint egy roskatag kunyhó csupasz váza. Mint ahogy egy mély kútban a víz a mélyből csillan, a szemem a szemgödrömben ugyanúgy a mélyből csillant. Ahogy az éretlenül levágott keserűtök a széltől és a melegtől elfonnyad és összeaszik, úgy fonnyadt el és aszott össze a fejbőröm. Amikor a hasam bőrét akartam megtapogatni, a gerincemet fogtam meg, amikor a gerincemet akartam kitapogatni, a hasam bőrét fogtam meg – ennyire összetapadtak. Amikor leguggoltam, hogy székletemet és vizeletemet ürítsem, előrebuktam. Hogy életet leheljek a testembe, kezemmel dörzsölgettem a végtagjaimat, mire rothadó gyökerű szőröm kihullott.

Odáig jutottam, hogy engem látva az emberek így szóltak:

– Gótama szamana kék!

Néhányan így szóltak:

– Nem kék, hanem barna.

Mások így szóltak:

– Nem kék, nem is barna, hanem sárga.

Tiszta, ragyogó bőrszínemet ennyire tönkretette a kevés étel fogyasztása.

Ekkor arra gondoltam: „Érezhet az összes hajdani, majdani és jelenbéli szamana és bráhmin akármilyen erőszakos, heves, éles, keserű, boldogtalan, fájdalmas érzetet – ennyi a legtöbb, nincs tovább! Ezen a keserű, nehézséggel teli úton nem jutok túl az emberek dhammáján (tanain), az avatottakhoz méltó, különleges felismeréshez és látáshoz. Nem lehetséges, hogy más út vezet a megvilágosodáshoz?“

Az út meglelése

Ekkor, Aggivesszana, felidéződött bennem egy emlék. Egyszer apám, aki szakka törzsbéli volt, éppen dolgozott. Én egy dzsambuszilvafa hűs árnyékában ültem – távol a vágyaktól, távol a káros dhammáktól (sajátosságoktól) megéltem az elemzéssel és fontolgatással kísért, az eltávolodásból születő örömtől boldog első elmélyedést. Elgondolkodtam: nem lehetséges, hogy ez az út vezet a megvilágosodáshoz?

Az emlék nyomán az a képzetem támadt, hogy éppen ez az út vezet a megvilágosodáshoz. Eltöprengtem, miért is félek az olyan boldogságtól, amihez nem kapcsolódnak vágyak és káros dhammák.

És eldöntöttem, hogy az ilyen boldogságtól nem félek.

Végiggondoltam, hogy ennyire lesoványodott testtel nem könynyű elérni a boldogságot és elhatároztam, hogy tartalmas ételt, tejberizst eszem. Abban az időben öt szerzetes⁹ állt a szolgálatomra, hogy nekik mondjam el, amit majd felismerek. De mivel tartalmas ételt, tejberizst ettem, kiábrándultan otthagytak:

– Gótama szamana dőzsöl, letért a kemény gyakorlás útjáról, visszaesett a dőzsölésbe!

Tartalmas ételt ettem hát és visszanyertem az erőmet.

Távol a vágyaktól, távol a káros dhammáktól megéltem az elemzéssel és fontolgatással kísért, az eltávolodásból születő örömtől boldog első elmélyedést. Ám a létrejött boldog érzet nem uralkodott el a tudatomon.

Miután lecsendesült az elemzés és fontolgatás, megéltem a belső, letisztult derűt, a tudat összeszedettségét, az elemzés és fontolgatás nélküli, összpontosításból születő örömtől boldog második elmélyedést. Ám a létrejött boldog érzet nem uralkodott el a tudatomon.

Miután az öröm is megfakult, higgadtan szemlélő állapotba kerültem, tudatosítva tártam fel emlékeimet, testemmel pedig boldogságot tapasztaltam meg. Erről mondják az avatottak: „boldog, aki higgadt szemlélőként tár fel emlékeket“. Így megéltem a harmadik elmélyedést. Ám a létrejött boldog érzet nem uralkodott el a tudatomon.

Miután a boldogság és a boldogtalanság is távozott, az örvendezés és a bánkódás pedig már korábban eltűnt, megéltem a boldogság-boldogtalanság nélküli, a higgadtan szemlélő emlékezést teljesen megtisztító negyedik elmélyedést. Ám a létrejött boldog érzet nem uralkodott el a tudatomon.

Megvilágosodás éjjel

Miután tudatom ekképp összpontosult, megtisztult, áttetszővé, makulátlanná, gyötrelmektől mentessé, képlékennyé, készségessé és kibillenthetetlenné vált, arra irányítottam, hogy megismerjem korábbi lakhelyeim emlékeit. Visszaemlékeztem hát különféle korábbi lakhelyeimre: egy születésre, két születésre, három, négy, öt, tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, száz, ezer, százezer születésre, számos hanyatló világkorszakra, számos kibomló világkorszakra, számos hanyatló-kibomló világkorszakra. Ott ez volt a nevem, ehhez a nemzetséghez, ebbe a rendbe tartoztam, ilyen táplálékon éltem, ilyen boldogságot és boldogtalanságot tapasztaltam, ennyi ideig éltem. Aztán onnan eltávoztam és amott létesültem. Amott pedig az volt a nevem, ahhoz a nemzetséghez, abba a rendbe tartoztam, olyan táplálékon éltem, olyan boldogságot és boldogtalanságot tapasztaltam, annyi ideig éltem. Aztán amonnan eltávoztam és emide kerültem. Ily módon emlékeztem vissza különféle korábbi lakhelyeim jellemzőire és körülményeire. Ezt az első tudást leltem fel az első éjszakai őrség idején: elűztem a tudatlanságot, létrejött a tudás, elűztem a sötétséget, létrejött a fény – az állhatatosság, a buzgóság és az elszántság nyomán.

Az így létrejött boldog érzet nem uralkodott el a tudatomon.

Miután tudatom ekképp összpontosult, megtisztult, áttetszővé, makulátlanná, gyötrelmektől mentessé, képlékennyé, készségessé és kibillenthetetlenné vált, arra irányítottam, hogy megismerjem, hova kerülnek a lények eltávozásuk után. Így teljesen megtisztult, emberfeletti, isteni látásommal szemléltem a lényeket, ahogy eltávoznak és máshova jutnak: felismertem, hogy hitványak és kiválóak, jófélék és rosszfélék, üdvözültek és kárhozottak a tetteiknek megfelelő helyre jutnak. Azok a lények, akik testükkel, beszédükkel és gondolkodásukkal rosszat cselekszenek, becsmérlik az avatottakat, hamis nézeteik vannak és azok szerint viselkednek, a testük pusztulásával, a halál után bizony mélyre hullanak, alábuknak, kárhozatra, pokolra jutnak. Azok a lények pedig, akik testükkel, beszédükkel és gondolkodásukkal jót cselekszenek, nem becsmérlik az avatottakat, megfelelő nézeteik vannak és azok szerint viselkednek, a testük pusztulásával, a halál után üdvösségre, mennyei világba jutnak. Ezt a második tudást leltem fel a középső éjszakai őrség idején: elűztem a tudatlanságot, létrejött a tudás, elűztem a sötétséget, létrejött a fény – az állhatatosság, a buzgóság és az elszántság nyomán.

Az így létrejött boldog érzet nem uralkodott el a tudatomon.

Miután tudatom ekképp összpontosult, megtisztult, áttetszővé, makulátlanná, gyötrelmektől mentessé, képlékennyé, készségessé és kibillenthetetlenné vált, arra irányítottam, hogy megismerjem a befolyások elapadását. A valóságnak megfelelően felismertem, hogy mi a boldogtalanság; mi a boldogtalanság forrása; mi a boldogtalanság kiküszöbölése; és mi a boldogtalanság kiküszöbölésére vezető út. A valóságnak megfelelően felismertem, hogy mik a befolyások; mi a befolyások keletkezése; mi a befolyások kiküszöbölése; és mi a befolyások kiküszöböléséhez vezető út.

S hogy mindezt így láttam és értettem, tudatom megszabadult az érzéki élvezetek befolyásától, a „megvan“ befolyásától és a tudatlanság befolyásától. Miután megszabadult, felismerte, hogy megszabadult. Felismertem, hogy a [befolyások] keletkezése elenyészett, a jámborság útja véget ért, a teendő elvégeztetett, ehhez nincs további [teendő]. Ezt a harmadik tudást leltem fel az utolsó éjszakai őrség idején: elűztem a tudatlanságot, létrejött a tudás, elűztem a sötétséget, létrejött a fény – az állhatatosság, a buzgóság és az elszántság nyomán.

Az így létrejött boldog érzet nem uralkodott el a tudatomon.

BEFEJEZŐ BESZÉLGETÉS¹⁰

A tanítás személytelen

Emlékszem, Aggivesszana, egy többszázfős tanácsban tanítottam a dhammát, mégis mindegyikük úgy gondolta, hogy éppen róla beszélek. Ezt azonban nem így kell látni. Az általjutott a dhammát másoknak addig a pontig tanítja, amíg az felismerésre készteti őket.

Annak a beszédnek a végén is, éppen, mint előtte, tudatomat ugyanarra az összpontosítást kiváltó, tisztán belső tárgyra rögzítettem, nyugtattam, összefogtam, összpontosítottam, amivel az időmet szinte mindig töltöm.

– Ebben meg kell adni a bizalmat Gótama úrnak mint teljesen megvilágosodott érdemesnek.

A szieszta nem gyengeség

– De arra emlékszik-e Gótama úr, hogy nappal aludt?

– Emlékszem, amikor a forró évszak utolsó hónapjában az alamizsnagyűjtésből visszatérve, az étkezés után négyrét hajtott válltakarómból párnát készítettem, jobb oldalamra feküdtem, és éberen tudatos állapotban álomba merültem.

– Egyes szamanák és bráhminok ezt eltévelyedésnek mondják!

– Aggivesszana, nem ezen múlik, hogy valaki tévelyeg-e vagy sem. Hallgasd meg inkább, min múlik – elmondom, vedd jól eszedbe.

– Rendben – válaszolta Szaccsaka.

A nagyszent így folytatta:

– Én arra mondom, hogy tévelyeg, akinél a gyötrelmet okozó, folyton újraéledő, kínzó, boldogtalanságot hozó és a jövőben születéshez, öregséghez, halálhoz vezető befolyások nem apadtak el – hiszen azért tévelyeg, mert nála a befolyások nem apadtak el. Arra mondom, hogy nem tévelyeg, akinél ezek a befolyások elapadtak – hiszen azért nem tévelyeg, mert nála a befolyások elapadtak. Aggivesszana, egy általjutott számára ezek a befolyások már elapadtak; gyökerük átvágva, csúcsrügyük levágva – létforrásuk megszűnt, mindörökre létrejövésképtelenek. Mint ahogy a csúcsánál átvágott pálmafa is növekedésképtelen.

Ezután a nigantha Szaccsaka így szólt a nagyszenthez:

– Csodálatos, bámulatos! Bár Gótama urat támadóan és kihívólag szólítottam meg, bőre színe mégis ragyog, arcszíne teljes nyugalomról árulkodik, ahogy egy teljesen megvilágosodott érdemesé. Emlékszem, amikor Púrana Kasszapával vitába kezdtem, megkerülte a kérdést egy másik felvetésével, eltérített a tárgytól, nem leplezte dühét, ellenszenvét és bizalmatlanságát. Makkhali Gószála; Adzsita Készakambala; Pakudha Kaccsájana; Szandzsaja, Bélattha utóda; a nigantha Nátaputta¹¹ szóról szóra ugyanígy viselkedett. Gótama úr viszont nem.

Most már ideje indulnunk, Gótama úr! Sok a dolgunk, sok a teendőnk.

– Indulj, Aggivesszana, ha helyesnek látod.

Akkor a nigantha Szaccsaka a nagyszent tanítását megköszönte, barátságosan mosolyogva felkelt ülőhelyéről és távozott.