Upāli Sutta

(Megjelent: Csak azt Tanítom…, 235. oldal. A páli szakszavak magyar fordításához való egyeztetéshez lásd a Szójegyzéket.)

BEVEZETŐ

A szutta nyilvánvalóan nagyon fontos eseményt beszél el, melynek több részletére emlékeznek ugyan, de szinte mindenre zavarosan. A gazdag és tekintélyes világi dzsaina, Upáli a Buddha követőjévé válik: ez önmagában is fontos, de a ritka Upáli név alapján azt gyaníthatjuk, hogy itt a Buddha halála után a szerzetesrendet megszervező Upáliról lehet szó. És valóban, a buddhista szervezet feltűnően hasonlít a régebbi dzsaina struktúrára, kézenfekvő tehát a mintát jól ismerő szervezőt feltételezni.

Érdekes a megtérés utáni epizód, ahol a Buddha a dzsainák további támogatására biztatja Upálit. Azt sejthetjük, hogy e szövegrész a dzsaina Csandragupta Maurja császár idejéből való, kvázi hasonlóan méltányos elbánást kér a buddhistáknak.

Upáli és a Buddha vitája az érthetetlenségig zavaros, de felsejlik mögötte a valódi téma. A dzsaina három ártás (ti-danda) valójában egészen más, mint a szuttában említett testi–szóbeli–gondolati: a közvetlen, ártó cselekvés; az erre való felszólítás; ennek a tétlen eltűrése. A Buddha sejthetőleg arra mutatott rá, hogy a második sokkal súlyosabb – a király egy parancsával sokkal több kárt okozhat, mint egy dühöngő katona vagy rablógyilkos sajátkezűleg. A Buddha saját álláspontja a testi, szóbeli és gondolati cselekvések viszonyáról valójában egészen másról szól: a megváltásra törekvőnek elsősorban a saját tudatán kell dolgoznia. De felvetődik egy világi etikai kérdés is: a cselekedetek megítélésénél a Buddha szerint a döntő a szándék. (A szöveg mai, romlott formájában azt sugallja, a Buddha azt a képtelenséget állította, hogy egy gondolatban elkövetett bűn súlyosabb egy testileg végrehajtottnál.)

Sajnos, a nyilvánvalóan szórakoztató (sejthetőleg pajzán) mese a majomcsemetéről is töredékes. Az egész lezáró eseménysor, ahol Upáli szemtől szembe megtagadja és megalázza a Dzsinát, nyilvánvalóan fiktív. Valójában elképzelhető, hogy a Dzsina, a nigantha Nátaputta, nem is volt kortársa a Buddhának (hanem korábban élt), hiszen személyesen soha nem találkoznak, nem vitáznak.

A DZSAINÁKNÁL A TESTI ÁRTÁS, A BUDDHÁNÁL AZ ELMEBELI CSELEKEDET A DÖNTŐ

Így tanultam meg:

A nagyszent egy időt Nálandában töltött, Pávárika mangóligetében. Abban az időben a nigantha Nátaputta a nigantha nagytanáccsal együtt Nálandában lakott. Egyszer a nigantha Díghatapasszí bejárta Nálandát alamizsnáért, majd az étkezés után, az alamizsnagyűjtésből visszatérve elment Pávárika mangóligetébe a nagyszenthez. Barátságosan üdvözölték egymást, baráti és udvarias szavakat váltottak, majd Díghatapasszí oldalt megállt. A nagyszent így szólt hozzá:

– Akad itt ülőhely, Tapasszí, ülj le, ha akarsz.

Erre Díghatapasszí kiválasztott egy alacsonyabb ülőhelyet és oldalt leült. A nagyszent megkérdezte tőle:

– Tapasszí! A nigantha Nátaputta hányféle cselekedetet különböztet meg bűnös cselekedet elkövetésében, illetve kezdeményezésében?

– Gótama testvérem, Nátaputta nem ‘cselekedetről’ szokott beszélni, hanem ‘ártásról’.

– Akkor hát hányféle ártást különböztet meg?

– Háromfélét, éspedig: testi, szóbeli és gondolati ártást.

– De vajon más a testi, más a szóbeli és más a gondolati ártás?

– Igen, mindegyik más.

– Az ekképp felosztott és megkülönböztetett három ártás közül melyiket mondja Nátaputta a legsúlyosabbnak?

– A testi ártás a legsúlyosabb. A szóbeli nem annyira. A gondolati nem annyira.

– Azt mondod, hogy a testi ártás?

– Igen.

– Tényleg?

– Igen.

– Biztos?

– Igen.

Tehát a nagyszent szavára Díghatapasszí háromszor is megerősítette az álláspontját.

Ezután Díghatapasszí kérdezte meg a nagyszenttől:

– Gótama testvér! Te hányféle ártást különböztetsz meg bűnös cselekedet elkövetésében, illetve kezdeményezésében?

– Tapasszí, az általjutott nem ‘ártásról’ szokott beszélni, hanem ‘cselekedetről’.

– Akkor hát hányféle cselekedetet különböztetsz meg?

– Háromfélét, éspedig: testi, szóbeli és gondolati cselekedetet.

– De vajon más a testi, más a szóbeli és más a gondolati cselekedet?

– Igen, mindegyik más.

– Az ekképp felosztott és megkülönböztetett három cselekedet közül melyiket mondod a legsúlyosabbnak?

– A gondolati cselekedet a legsúlyosabb. A testi nem annyira. A szóbeli nem annyira.

– Azt mondod, hogy a gondolati cselekedet?

– Igen.

– Tényleg?

– Igen.

– Biztos?

– Igen.

Tehát Díghatapasszí szavára a nagyszent háromszor is megerősítette az álláspontját.

Díghatapasszí pedig felkelt ültéből és elindult Nátaputtához.

NÁTAPUTTA UPÁLIT KÜLDI A BUDDHA ELLEN

Abban az időben a nigantha Nátaputta ott ült a gazdák nagytanácsában, az Upáli vezette bálakai tanácsban. Már messziről megpillantotta Díghatapasszít és így szólt hozzá:

– Hát te, Tapasszí, honnan jössz ilyen kora reggel?

– Innen jövök, uram, Gótama szamanától.

– Vitáztatok-e Gótama szamanával?

– Igen.

– No, és miről?

Ekkor Díghatapasszí elmesélte neki a nagyszenttel folytatott teljes vitát. Erre Nátaputta így szólt hozzá:

– Helyes, Tapasszí, helyes! Díghatapasszí ezt olyan jól kifejtette Gótama szamanának, ahogy egy tanult, a mestere tanítását helyesen értő tanítvány. A semmi kis gondolati ártás – ugyan, mi az a durva testi ártáshoz képest! Igenis, a testi ártás a legsúlyosabb. A szóbeli nem annyira. A gondolati nem annyira.

Erre Upáli gazda így szólt Nátaputtához:

– Milyen jól mondta Díghatapasszí, uram! A nagytiszteletű Tapasszí ezt olyan jól kifejtette Gótama szamanának, ahogy egy tanult, a mestere tanítását helyesen értő tanítvány. A semmi kis gondolati ártás – ugyan, mi az a durva testi ártáshoz képest! Igenis, a testi ártás a legsúlyosabb. A szóbeli nem annyira. A gondolati nem annyira. Hadd menjek én, uram, hogy megcáfoljam Gótama szamana tanítását e vitás kérdésben! Ha Gótama szamana ugyanúgy fog ellenállni, mint a nagytiszteletű Tapasszínak, – akkor én a vitában megrángatom, megcibálom és ráncigálom, mint egy erősember, aki egy hosszú szőrű kost a szőrénél megragadva ráncigál. Mint egy erős szeszfőző munkás, amikor a nagy szeszfőző rostát a mély tó vízébe bedobja, utána a fülénél megfogja és ide-oda rángatja, cibálja, ráncigálja. Mint egy erős szeszfőzdei rázóember, amikor a szitát a fülénél fogva megrázza, összerázza, csapkodja. Mint egy hatvanéves elefántbika, amikor a mély lótuszos tóba belemerül és kendermosó nevű játékfajtát játszik, én majd ugyanúgy eljátszom Gótama szamanával. Hadd menjek én!

– Menj, gazda, cáfold meg Gótama szamana tanítását e vitás kérdésben! Mert vagy én cáfolom meg, vagy Díghatapasszí, vagy te. Erre Díghatapasszí így szólt Nátaputtához:

– Nem tetszik ez nekem, uram, hogy Upáli gazda akarja megcáfolni Gótama szamana tanítását, mert Gótama szamana varázsló, tud egy átváltoztató varázslatot, amivel a máshitűek tanítványait áttéríti.

– Kizárt dolog, Tapasszí! Nem fordulhat elő, hogy Upáli gazda Gótama szamana tanítványává váljon. Az viszont lehetséges, hogy Gótama szamana válik Upáli gazda tanítványává. Menj, gazda, cáfold meg Gótama szamana tanítását e vitás kérdésben. Mert vagy én cáfolom meg, vagy Díghatapasszí, vagy te.

Majd Díghatapasszí másodszor és harmadszor is ugyanezt az ellenvetést tette, de Nátaputta mindannyiszor ugyanazt válaszolta.

– Rendben, uram! – felelte engedelmesen Upáli gazda, majd felkelt ültéből, elköszönt, illő tisztelettel jobbkéz felől megkerülte Nátaputtát és elindult Pávárika mangóligetébe a nagyszenthez. Miután megérkezett, köszöntötte, oldalt leült, és megkérdezte tőle:

– Járt-e itt, uram, a nigantha Díghatapasszí?

– Igen, gazda, járt itt.

– És vitáztatok-e egymással?

– Igen, gazda, vitáztunk.

– No, és miről?

Ekkor a nagyszent elmesélte Upálinak a Díghatapasszíval folytatott teljes vitát.

Erre Upáli gazda ezt mondta:

– Milyen jól is mondta Tapasszí, uram! Díghatapasszí ezt olyan jól kifejtette szentségednek, ahogy egy tanult, a mestere tanítását helyesen értő tanítvány. A semmi kis gondolati ártás – ugyan, mi az a durva testi ártáshoz képest! Igenis, a testi ártás a legsúlyosabb. A szóbeli nem annyira. A gondolati nem annyira.

– Gazda, ha az igazsághoz ragaszkodva fogsz tanácskozni, akkor vitázhatunk erről.

– Uram, ragaszkodni fogok az igazsághoz, vitázzunk.

A TUDATI TÉNYEZŐ MEGHATÁROZÓBB A TESTINÉL

– Gazda, mondjuk, van egy beteg, szenvedő, kínlódó nigantha, aki a hideg vizet elutasítja, a forróvizes szabályt követi – nem jut hideg vízhez,¹ így meghal. Vajon hová jut? Mit tanít erről Nátaputta?

– Vannak az úgynevezett gondolathoz tapadó istenek,² közéjük jut. És miért? Mert a gondolatához ragaszkodva halt meg.

– Gondold át, gazda. Gondold át és úgy felelj: a mostani állításod egyáltalán nem illik össze a korábbival, a korábbi a mostanival! Pedig az előbb még így beszéltél: ragaszkodni fogok az igazsághoz, vitázzunk.

– Uram, akármit is mond szentséged, igenis, a testi ártás a legsúlyosabb. A szóbeli nem annyira. A gondolati nem annyira.

– Gazda, ha egy nigantha, aki a Négy Szabály védelmével védekezik, minden hárítással hárít, minden hárítással rendelkezik, minden hárítást szigorúan tart, minden hárítást kiteljesít, jártában-keltében sok parányi lényt agyontapos, szerinted milyen gyümölcsöt hoz ez? Mit tanít erről Nátaputta?

– Tanítása szerint nem súlyos a bűne, ha nem volt szándékos.

– És ha szándékos?

– Akkor súlyos a bűne, uram.³

– Hova sorolja Nátaputta a szándékot?

– A gondolati ártáshoz.

– Gondold át, gazda. Gondold át és úgy felelj: a mostani állításod egyáltalán nem illik össze a korábbival, a korábbi a mostanival! Pedig az előbb még így beszéltél: ragaszkodni fogok az igazsághoz, vitázzunk.

– Uram, akármit is mond szentséged, igenis, a testi ártás a legsúlyosabb. A szóbeli nem annyira. A gondolati nem annyira.

– Gazda, ugye ez a Nálandá termékeny város, sűrűn lakott, emberekkel teli?

– Igen, uram.

– Ha egy ember idejön a városba kivont karddal, és azt mondja: „Valahány lélek van itt Nálandában, én azokat egy szempillantás, egy perc alatt egy rakás hússá, egy halom hússá aprítom!“ – szerinted képes lenne rá?

– Nem. Még tíz, húsz, harminc, negyven vagy ötven ember sem lenne képes rá. Egy semmi kis ember – ugyan, mi az!

– Ha egy varázserejű, tudatát uraló szamana vagy bráhmin idejön a városba, és azt mondja: „Gondolatom egyetlen rontóvarázsával hamuvá égetem egész Nálandát!“⁴ – szerinted képes lenne rá?

– Igen. Még tíz, húsz, harminc, negyven vagy ötven Nálandát is képes lenne hamuvá égetni. Egy semmi kis Nálandá – ugyan, mi az! – Gondold át, gazda. Gondold át és úgy felelj: a mostani állításod egyáltalán nem illik össze a korábbival, a korábbi a mostanival! Pedig az előbb még így beszéltél: ragaszkodni fogok az igazsághoz, vitázzunk.

– Uram, akármit is mond szentséged, igenis, a testi ártás a legsúlyosabb. A szóbeli nem annyira. A gondolati nem annyira.

– Gazda, tudsz-e a vadonná vált erdőkről: Dandakí erdejéről, Kálinga erdejéről, Meddzshá erdejéről, Mátanga erdejéről?

– Igen, uram.

– Tudod-e, mitől lettek vadonná?

– Úgy tudom, látnokok rontóvarázs-gondolatától.

– Gondold át, gazda. Gondold át és úgy felelj: a mostani állításod egyáltalán nem illik össze a korábbival, a korábbi a mostanival! Pedig az előbb még így beszéltél: ragaszkodni fogok az igazsághoz, vitázzunk.

UPÁLI ÁTÁLL

– Uram, már szentséged legelső hasonlata is meggyőzött és megelégedtem vele; mégis azt gondoltam, hogy ellenkeznem kell, de csak azért, mert hallani akartam szentséged változatos kérdéseit és feleleteit. Bámulatos, uram, bámulatos! Mint amikor az ember a lefelé fordítottat felfordítja, az eltakartat felfedi, a tévelygőnek az utat megmutatja, vagy a sötétségben olajlámpást tart – hogy akinek szeme van, lássa, ami látni való: szentséged ugyanígy számos megközelítésből megvilágította a dhammát. Ezért most, uram, szentséged oltalmába térek, a dhamma és a szerzetesi közösség oltalmába. Mától fogva tartson meg engem szentséged mint oltalmába tért, életet nyert hívét.

– Fontold meg jól, gazda, a magadfajta ismert embernek helyénvaló a megfontoltság.

– Ezzel szentséged még inkább meggyőzött és elégedetté tett. Mert ha egy máshitű megszerezne engem tanítványául, akkor egész Nálandában zászlót hurcolna körbe: „Upáli gazda a mi tanítványunkká lett!“ Szentséged viszont inkább megfontolásra intett. Ezért most, uram, másodszor is szentséged oltalmába térek, a dhamma és a szerzetesi közösség oltalmába. Mától fogva tartson meg engem szentséged mint oltalmába tért, életet nyert hívét.

– A te házad hosszú ideje támasza a nigantháknak, ezért, ha hozzátok fordulnak, érezd kötelességednek, hogy alamizsnát adjatok nekik.

– Ezzel szentséged még inkább meggyőzött és elégedetté tett. Úgy hallottam, uram, hogy Gótama szamana ezt mondta: „Csak nekem szabad adakozni, másnak nem; csak az én tanítványaimnak szabad adakozni, mások tanítványainak nem. Csak a nekem adott adomány gyümölcsöző, amit másnak adnak, az nem; csak az én tanítványaimnak adott adomány gyümölcsöző, amit mások tanítványainak adnak, az nem.“ Szentséged engem mégis arra buzdít, hogy adakozzak a nigantháknak is. Hanem, uram, én majd tudni fogom, mikor minek van ideje. Ezért most, uram, harmadszor is szentséged oltalmába térek, a dhamma és a szerzetesi közösség oltalmába. Mától fogva tartson meg engem szentséged mint oltalmába tért, életet nyert hívét.

Ekkor a nagyszent elmondta Upáli gazdának a hagyományos elbeszélést az adakozásról, az erényekről és a mennyekről. Megvilágította, hogy a vágyak nyomorúságosak, meggyaláznak, és gyötrelmet okoznak: áldásos a világi létet odahagyni. Amikor a nagyszent felismerte, hogy Upáli gazda tudata immár alkalmas, képlékeny, mentes a hátráltató tényezőktől, emelkedett és hittel teli, kifejtette neki a buddhák felemelő tanítását a boldogtalanságról, a forrásáról, a kiküszöböléséről és az útról. Mint ahogyan a tiszta, szennyeződésektől mentes ruha a festéket teljességgel magába szívja, Upáli gazdának ugyanúgy ott, ültő helyében megnyílt a dhammát tisztán, szenvedély nélkül látó szeme: „Aminek dhammája (sajátossága), hogy keletkezett – forrása van, mindannak az is dhammája, hogy megszűnik – kiküszöbölhető“. Upáli gazda meglátta, elérte, megértette a dhammát és a mélyére hatolt. Túljutott a bizonytalanságon a mester tanításában, nem tévelygett, magabiztossá vált, nem szorult másra. Ekkor így szólt a nagyszenthez:

– Most már ideje indulnunk, uram! Sok a dolgunk, sok a teendőnk.

– Indulj, gazda, ha helyesnek látod.

UPÁLI SZAKÍTÁSA A DZSAINÁKKAL

Akkor Upáli gazda a nagyszent tanítását megköszönte, barátságosan mosolyogva felkelt ülőhelyéről, elköszönt, illő tisztelettel jobbkéz felől megkerülte a nagyszentet és távozott. Hazaérve így utasította a kapuőrt:

– Kedves kapuőröm, kapumat mától fogva zárva tartom a niganthák előtt. Kapum nyitva áll a nagyszent férfi és nő szerzetesei és hívei számára. Ha egy nigantha érkezik, mondd neki, „Állj meg, uram, nem jöhetsz be! Mától fogva Upáli gazda Gótama szamana tanítványa. Kapuja zárva van a niganthák előtt, nyitva áll a nagyszent férfi és nő szerzetesei és hívei számára. Ha alamizsnát kívánsz, állj meg itt, majd hoznak neked ide.“

– Így lesz, uram – válaszolta Upáli gazdának a kapuőr.

Amikor a nigantha Díghatapasszí hírét vette, hogy Upáli gazda Gótama szamana tanítványa lett, elment Nátaputtához és elmondta neki a dolgot.

– Kizárt dolog, Tapasszí! Nem fordulhat elő, hogy Upáli gazda Gótama szamana tanítványává váljon. Az viszont lehetséges, hogy Gótama szamana válik Upáli gazda tanítványává.

De Díghatapasszí másodszor és harmadszor is megerősítette, hogy úgy hallotta.

– Hadd menjek el, uram, hogy megtudjam, igaz-e!

– Menj, Tapasszí és tudd meg.

Ekkor a nigantha Díghatapasszí elment Upáli gazda otthonába. A kapuőr már messziről megpillantotta, és így szólt hozzá:

– Állj meg, uram, nem jöhetsz be! Mától fogva Upáli gazda Gótama szamana tanítványa. Kapuja zárva van a niganthák előtt, nyitva áll a nagyszent férfi és nő szerzetesei és hívei számára. Ha alamizsnát kívánsz, állj meg itt, majd hoznak neked ide.“

– Nem alamizsnáért jöttem.

Ezzel visszafordult, elment Nátaputtához és így szólt:

– Uram, Upáli gazda tényleg Gótama szamana tanítványa lett. Nem értettél egyet velem, amikor azt mondtam: „Nem tetszik ez nekem, uram, hogy Upáli gazda akarja megcáfolni Gótama szamana tanítását, mert Gótama szamana varázsló, tud egy átváltoztató varázslatot, amivel a máshitűek tanítványait áttéríti.“ Hát tessék, Gótama szamana az átváltoztató varázslatával áttérítette Upáli gazdát.

– Kizárt dolog, Tapasszí! Nem fordulhat elő, hogy Upáli gazda Gótama szamana tanítványává váljon. Az viszont lehetséges, hogy Gótama szamana válik Upáli gazda tanítványává.

De Díghatapasszí másodszor és harmadszor is megerősítette, hogy Upáli gazda tényleg Gótama szamana tanítványa lett, Nátaputta mégsem hitte el:

– Legjobb, ha magam megyek el, hogy megtudjam, igaz-e.

UPÁLI SZEMTŐL SZEMBE MEGTAGADJA NÁTAPUTTÁT

Ekkor a nigantha Nátaputta a nigantha nagytanáccsal együtt elment Upáli gazda otthonához. A kapuőr már messziről megpillantotta a közeledő Nátaputtát, és így szólt hozzá:

– Állj meg, uram, nem jöhetsz be! Mától fogva Upáli gazda Gótama szamana tanítványa. Kapuja zárva van a niganthák előtt, nyitva áll a nagyszent férfi és nő szerzetesei és hívei számára. Ha alamizsnát kívánsz, állj meg itt, majd hoznak neked ide.“

– Hát akkor, kedves kapuőr, menj oda Upálihoz és mondd meg neki, hogy a nigantha Nátaputta a nigantha nagytanáccsal együtt a külső kapuházban várja, és látni kívánja őt.

– Rendben, uram! – felelte a kapuőr engedelmesen, majd elment Upálihoz és átadta neki az üzenetet.

– Hát akkor kedves kapuőröm, a középső kapucsarnokban tegyél párnákat az ülőhelyekre.

– Rendben, uram! – felelte a kapuőr engedelmesen, elkészítette az ülőhelyeket és jelentette Upálinak:

– Kész, uram, tedd, amit helyesnek látsz.

Akkor Upáli gazda elment a középső kapucsarnokba, és maga ült a legjobb, legszebb, legkitűnőbb, legkiválóbb ülőalkalmatosságra. Azután így utasította a kapuőrt:

– Kedves kapuőröm, menj oda Nátaputtához és mondd meg neki, hogy azt üzenem, jöjjön be, ha akar.

– Rendben, uram! – felelte a kapuőr engedelmesen, és átadta az üzenetet.

Nátaputta pedig a nigantha nagytanáccsal együtt bement a középső kapucsarnokba. Upáli régebben, ha csak messziről megpillantotta a nigantha Nátaputtát, elébe ment, majd a legjobb, legszebb, legkitűnőbb, legkiválóbb ülőalkalmatosságot felsőruhájával megtörölgette, odahozta és őt ültette oda. És most ez az Upáli maga ült a legjobb, legszebb, legkitűnőbb, legkiválóbb ülőalkalmatosságon, Nátaputtának meg csak ennyit mondott:

– Akad itt ülőhely, uram, ülj le, ha akarsz.

Erre Nátaputta ezt mondta:

– Te megőrültél, gazda, neked elment az eszed. Elmentél, hogy majd te megcáfolod Gótama szamana tanítását, de az ő cáfolatai szövevényébe belegabalyodva tértél vissza! Mintha egy embert elküldenek tojásért és amikor visszajön, csak a saját két tojása van nála; vagy elküldik mangóért, hogy hozzon pár szemet, és amikor visszajön, csak a saját két szemét hozza.⁵ Lám, gazda, Gótama szamana az átváltoztató varázslatával áttérített téged.

– Üdvös ez az átváltoztató varázslat, uram; áldásos ez az átváltoztató varázslat. Bárcsak kedves rokonaimat is áttérítené! Az tartósan boldogságot okozna nekik és hasznukra lenne. Bárcsak minden nemest, bráhmint, közrendűt és súdrát is áttérítene (az istenekkel, Márával, Brahmával együtt, az emberiségben a szamanákkal és bráhminokkal együtt, istenestül-emberestül).

Mondok erre neked egy példázatot. Egyes értelmes emberek példázatból is megértik az értelmét annak, amit hallanak.

AZ ARANYSZÍNRE FESTETT MAJOMCSEMETE

Hajdanában, uram, egy hajlott korú, elaggott, aszott bráhminnak ifjú bráhmin leány volt az asszonya; és az terhes volt, szülés előtt állt. Egyszer aztán a leány így szólt a bráhminhoz:

– Menj, vásárolj a piacon egy majomfiat, hozd el; a fiam majd eljátszik vele.

Erre a bráhmin így felelt:

– Várj már, asszony, amíg megszületik! Ha fiút szülsz, majomfiat, ha lányt szülsz, akkor majomleányt vásárolok neki.

De az asszony másodszor és harmadszor is ugyanúgy kérlelte. A bráhmin, mivel szerelmes volt és az asszony lekötötte minden gondolatát, elment a piacra, megvette a majomfiat, majd így szólt a leányhoz:

– Itt a majomfi, asszony, elhoztam, a fiad eljátszhat vele. Erre a leány így szólt:

– Menj, bráhmin, fogd a majomfiat, menj el Piroskezű ruhafestőhöz és ott így beszélj: „Piroskezű barátom, szeretném, ha ezt a majomfiat befestenéd aranysárga festékpasztával, mindkét oldalán sulykolással belévernéd a festéket és színét-visszáját kaparással-dörzsöléssel kifényeznéd.“

A bráhmin, mivel szerelmes volt és az asszony lekötötte minden gondolatát, szót is fogadott. Ám a kérésre Piroskezű, a ruhafestő így válaszolt neki:

– Az aranyszínre festést még kibírja ez a majomkölyök, de a sulykolás ütéseit és a fényező kaparást-dörzsölést nem!

Ugyanígy, uram, az ostoba niganthák tanítását be lehet éppen festeni – de csak az ostobákat téveszti meg, a tanult embereket nem. Nem használható, nem bírja ki a kaparást-dörzsölést.

Egy másik alkalommal ez a bráhmin egy új rend ruhát vitt el Piroskezű ruhafestőhöz, és így szólt hozzá:

– Piroskezű barátom, szeretném, ha ezt a rend ruhát befestenéd aranysárga festékpasztával, mindkét oldalán sulykolással belévernéd a festéket és színét-visszáját kaparással-dörzsöléssel kifényeznéd. Piroskezű, a ruhafestő így felelt:

– Uram, ez az új rend ruha kibírja az aranyszínre festést is, a sulykolás ütéseit is, a fényező kaparást-dörzsölést is.

Ugyanígy, uram, a nagyszent, a teljesen megvilágosodott érdemes tanítása jól tűri a festést – a tanult emberek szemében, az ostobák szemében nem. Használható, kibírja a kaparást-dörzsölést.

UPÁLI DICSŐÍTI A BUDDHÁT

– Gazda! A gazdák tanácsa a falufőnökkel együtt úgy tudja, hogy a nigantha Nátaputta tanítványa vagy. Minek tartsunk téged, kinek a tanítványa vagy?

Erre Upáli gazda felkelt ültéből, fél vállára vetette felsőruháját, összetett kézzel meghajolt a nagyszent irányában és így szólt Nátaputtához:

– Halld hát, uram, kinek a tanítványa vagyok!

Aki bölcs, nem tévelyeg immár, áttörte a torlaszt, diadalt aratott, nem haragos, tudata derűs és erénye teljes, felismerése kész, folttalan és nem inog sohasem: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

Aki nem latolgat, elégedett, a világ javait eldobván örvend, a törekvés végére jutott, legutolsó testét öltötte fel ő, nincs szenvedélye, páratlan: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

Aki biztoskezü mesterként az iránymutató, legjobb kocsihajtó, utolérhetetlen, tana vonzó; kételye nincs, ragyogó fényt áraszt, letöri az önhittséget, hős: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

Emberbika, fel nem fogható, mélységes bölcsesség birtokosa, eljuttat a csillapodásba, tudós, a dhammát őrzi, a lelke szilárd, nem csügg semmin, megszabadult: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

Magányosan járó elefánt, béklyója lefoszlott már, megszabadult, nyájas, tiszta szavú, lobogót nem lenget, szenvedélye nincsen már, szelíd, de mégse ködösít soha: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

Aki nem csaló, igazi látnok, hármastudásu, bráhminságra jutott, avatott, verselni jól tudó, derűs kedélyű, védákat ismerő, városokat bevevő Indra: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

Avatott, tökélyre fejlesztette magát, sikere teljes, jól magyaráz, tudatosság s szemlélődés mestere, sem erre sem arra nem hajlik, nem inog, hatalma szilárdan áll: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

Elmélyedéssel emelkedett legmagasabbra s nem másokat követ, független, mindene megvan, magányosan áll a csúcs tetején. Átkelt, s minket is átjuttat: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

Békés, tudása hatalmas, a tudása mérhetetlen, nem sóvár, általjutott vala, üdvözült, nincs párja, sem aki hozzája hasonló, érett, ügyes kezű mester: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

Szomjtalan, megvilágosult, tüze húnytán nincs füstje se, makulátlan és áldozatra méltó lény, legfőbb személy, ki felmérhetetlen áll, hírnév csúcsát elérte, nagy: ő a nagyszent! A tanítványa vagyok.

– Mikor gyűjtötted csokorba ezt a sok, színes szóvirágot Gótama szamanáról?

– Ha van egy különféle virágokból álló jókora virághalom, abból az ügyes virágkötő vagy inasa tarka füzért köt. Ilyen sokszínű a nagyszent is, sokszáz színe van – ki is ne dicsőítené sokszínűen azt, aki dicsőítésre méltó?

A nigantha Nátaputta képtelen volt elviselni, hogy a nagyszent ekkora megbecsülésben részesül, és forró vér fakadt a szájából.