(Megjelent: Csak azt Tanítom…, 219. oldal. A páli szakszavak magyar fordításához való egyeztetéshez lásd a Szójegyzéket.)
BEVEZETŐ
A rövid, jól megszerkesztett tanítóbeszéd kerettörténete egy disputa, amelyet Abhaja, „a király fia“ folytat a Buddhával.
A páli Abhaja jelentése ‘félelem nélküli’, ‘merész’. A név akár beszélő név is lehet. Vagy komolyan értve (hiszen laikus létére ki meri hívni a Buddhát), vagy ironikusan (hiszen próbál kitérni, majd az első adandó alkalommal megfutamodik). „A régi nővérek versei“ (Thérí-gáthá) című gyűjtemény kommentárja szerint Abhaja anyja egy Uddzsainí nevű városban (kilencszáz kilométerre Magadhától nyugatra) volt kurtizán. Egyetlenegyszer együtt hált Bimbiszárával, Magadha királyával. Nászukból gyermek született, akit a király később magához vett. Abhaja tehát törvénytelen gyermek volt, vagyis nem számított potenciális trónörökösnek. A korabeli meghatározó politikai személyek között nem is hallunk róla. Ő volt a nevelőapja Dzsívakának, a szerzetesrend és a Buddha orvosának. A szövegben szereplő kisded akár Dzsívaka is lehetett.
Abhaja nem önszántából hívja vitára a Buddhát, hanem a nigantha Nátaputta ösztönzésére. A niganthák valószínűleg azonosak a dzsainákkal, Nátaputta pedig maga a Dzsina, e vallás utolsó megvilágosult szent vezetője. A történetből nem derül ki, hogy Abhaja milyen viszonyban volt Nátaputtával, de a kontextus azt sugallja, hogy világi híve volt.
Történetünkben Nátaputta kigondol egy kérdést és végigveszi a lehetséges válaszokat is. A kérdés („mond-e az általjutott olyat, ami másoknak kellemetlen és bántó“) az avatottak nyolcrétű ösvényének harmadik tagjához, a megfelelő beszéd témaköréhez tartozik. Az elvárt válasz kézenfekvően „nem“ volna, ám Nátaputta tud egy közismert példát arra, hogy a Buddha bántóan beszélt valakiről. Ennek háttere a Buddha és Dévadatta közötti konfliktus.
Dévadatta a Buddha unokaöccse, aki erőszakos módon át akarta venni a közösség vezetését. Először meg akarta öletni a Buddhát, majd maga próbálta megölni, végül közösségen belüli szakadást akart elérni szigorúbb szerzetesi szabályok bevezetése ürügyén. Dévadatta elbukott, pokolra
jutott; a szövegben idézett sértő szavakat a kánon sok más helyen is a Buddhának tulajdonítja.
A „kéthegyű kérdés“-hez tartozó hasonlatban a vas-sulyom kegyetlen kínzóeszköz volt. Formája egy hínárszerű vízinövény, a kétszarvú sulyom (Trapa bicornis) különös alakú, körülbelül 7 centiméteres termésére emlékeztet, amely kiterjesztett szárnyú denevérre, avagy bivalyfejre hasonlít. A Buddha nem esik a kéthegyű kérdés csapdájába: nem közvetlenül igennel vagy nemmel válaszol, hanem elemzi a problémát. Felfogása szerint csak az lehet hasznos, ami igaz is, vagyis nem ad lehetőséget a kegyes hazugságokra. És csak azt mondja (az alkalmas időben), ami „hasznos és igaz“ – függetlenül attól, hogy az kellemes vagy kellemetlen.
Táblázatosan összefoglalva:
| 1. Hamis | haszontalan | kellemetlen | nem mondja |
| 2. Igaz | haszontalan | kellemetlen | nem mondja |
| 3. Igaz | hasznos | kellemetlen | mondja |
| 4. Hamis | haszontalan | kellemes | nem mondja |
| 5. Igaz | haszontalan | kellemes | nem mondja |
| 6. Igaz | hasznos | kellemes | mondja |
A „hamis és hasznos“ lehetőségek fel sem merülnek, ezen kívül azonban a Buddha az összes lehetőséget felsorolja. Lényegében tehát igennel válaszol a kérdésre (a 3. sor alapján), de azt is elmondja, hogy abban különbözik az átlagembertől, hogy bántó dolgot csak a megfelelő időben mond és kizárólag akkor, hogyha az igaz és hasznos is.
A beszélgetést lezáró szekér-hasonlat finoman kontrasztálja a Buddhát és Nátaputtát, hiszen utóbbinak előre végig kellett gondolnia a vita minden lehetséges fordulatát, míg a Buddha kapásból válaszolt. Abhaja kérdése azt jelzi, hogy ő valamifajta csodás képességet sejtett itt: gondolatolvasást, jövőbe látást, vagy egyszerűen mindentudást. A Buddha válaszából kiderül, hogy szó sincs csodáról. Nem mindentudó, viszont abban a körben, amiben mesteri tudásra-jártasságra tett szert, minden kérdést meg tud válaszolni.
A KÉTHEGYŰ KÉRDÉS
Így tanultam meg:
A nagyszent egy időt Rádzsagahában töltött, a Bambuszligetben, a Mókusetetőhelyen. Ekkortájt Abhaja, a király egyik fia, elment a nigantha Nátaputtához, köszöntötte és oldalt leült. Nemsokára Nátaputta így szólt hozzá:
– Király fia, menj, cáfold meg Gótama szamana szavait. Így jó híred kél, mert megcáfoltad a mégoly csodás képességű és nagyhatalmú Gótama szamanát is.
– Ugyan, hogyan is volnék erre képes, uram?
– Menj el Gótama szamanához és kérdezd meg tőle: „Uram, mond-e az általjutott olyat, ami másoknak kellemetlen és bántó?“ Ha igennel felel, kérdezd meg tőle, hogy akkor miben különbözik egy hétköznapi embertől, hiszen az is mond olyat, ami másoknak kellemetlen és bántó. Ha viszont nemmel felel, kérdezd meg tőle, hogy akkor ezt miért mondta:
Dévadatta aláhullott, Dévadatta pokolra jut,
Dévadatta menthetetlen, Dévadatta soká bolyong.
Hiszen e szavaitól Dévadatta feldühödött és megsértődött! Ha ezt a kéthegyű kérdést felteszed Gótama szamanának, ő sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja majd, mint ahogy az ember a torkán lenyomott vas-sulymot sem tudja sem kiköpni, sem lenyelni.
– Rendben, uram! – felelte engedelmesen Abhaja, majd felkelt ültéből, elköszönt, illő tisztelettel jobbkéz felől megkerülte Nátaputtát, majd elindult a nagyszenthez. Miután megérkezett, köszöntötte és oldalt leült. Nemsokára felpillantott a Napra, és azt gondolta: „Ma már túl késő van. Inkább holnap, az otthonomban cáfolom meg a nagyszent szavait.“ Ezért így szólt hozzá:
– Fogadja el szentséged a meghívásomat negyedmagával a holnapi étkezésre.
A nagyszent, hallgatásával, elfogadta. Erre Abhaja felkelt ültéből, elköszönt, illő tisztelettel jobbkéz felől megkerülte a nagyszentet és távozott.
A nagyszent az éjszaka elmúltával, délelőtt felöltözött, vette szilkéjét és szerzetesi leplét, majd elment Abhaja otthonába, és leült a párnás ülőhelyre. Abhaja pedig különféle kiváló ételekkel kínálta, és maga szolgálta ki a nagyszentet. Miután a nagyszent befejezte az étkezést és letette a szilkéjét, Abhaja hozott egy alacsonyabb ülőalkalmatosságot, oldalt leült, majd megkérdezte:
– Uram, mond-e az általjutott olyat, ami másoknak kellemetlen és bántó?
– Király fia, ez nem egyértelmű.
– Akkor a niganthák kudarcot vallottak!
– Ezt mire mondtad?
Erre Abhaja elmesélte a találkozását a nigantha Nátaputtával.
FÁJDALMAS, DE ÜDVÖS
A beszélgetés közben Abhaja az ölében tartotta karonülő kisfiát. A nagyszent így szólt hozzá:
– Király fia, ha a te gondatlanságod, vagy a dajka gondatlansága folytán a gyermek a szájába venne egy fa-, vagy cserépdarabot, mit tennél vele?
– Kivenném, uram. Ha nem tudnám egyből kivenni, akkor bal kézzel megfognám a fejét, jobb kezem mutatóujjával horgot formálva kiszedném, még ha közben meg is sebzem. És miért? A gyermek iránti együttérzésből.
– Ugyanígy, amiről az általjutott tudja, hogy valótlan és hamis, emellett haszontalan, továbbá másoknak kellemetlen és bántó: azt nem mondja. Amiről tudja, hogy valós és igaz, de haszontalan, emellett másoknak kellemetlen és bántó: azt sem mondja. Amiről tudja, hogy valós és igaz, emellett hasznos, de másoknak kellemetlen és bántó: azt alkalmas időben kifejti. Amiről tudja, hogy valótlan és hamis, emellett haszontalan, noha másoknak kellemes és jóleső: azt nem mondja. Amiről tudja, hogy valós és igaz, de haszontalan, noha másoknak kellemes és jóleső: azt sem mondja. Amiről tudja, hogy valós és igaz, emellett hasznos, továbbá másoknak kellemes és jóleső: azt alkalmas időben kifejti. És miért? A lények iránti együttérzésből.
JÁRTASSÁG, NEM MINDENTUDÁS
– Uram, művelt nemesek, bráhminok, gazdák vagy szamanák időről-időre kifundálnak egy-egy kérdést, majd eljönnek az általjuotthoz és megkérdik tőle. Ilyenkor szentséged már előre végiggondolta, hogy mit fog válaszolni arra a kérdésre, vagy a válasz ott helyben jut az eszébe?
– Király fia, visszakérdezek ugyanerről. Válaszolj szíved szerint. Ugye, jól értesz a harci szekér részeihez és alkatrészeihez?
– Igen, uram.
– És ha valaki odamegy hozzád és megkérdezi tőled, mi a neve a szekér egyik vagy másik alkatrészének, ilyenkor már előre végiggondoltad, hogy mit fogsz válaszolni arra a kérdésre, vagy a válasz ott helyben jut az eszedbe?
– Uram, neves kocsihajtó vagyok! Jól értek a harci szekér részeihez és alkatrészeihez, jól ismerem mindet, a válasz ott helyben jut az eszembe.
– Ugyanígy, a művelt nemesek, bráhminok, gazdák vagy szamanák kérdéseire a válasz ott helyben jut az általjutott eszébe. És miért? Mert az általjutott a dhamma területét alaposan feltárta.
Erre Abhaja így szólt a nagyszenthez:
– Bámulatos, uram, bámulatos! Mint amikor az ember a lefelé fordítottat felfordítja, az eltakartat felfedi, a tévelygőnek az utat megmutatja, vagy a sötétségben olajlámpást tart – hogy akinek szeme van, lássa, ami látni való: szentséged ugyanígy számos megközelítésből megvilágította a dhammát. Ezért most, uram, szentséged oltalmába térek, a dhamma és a szerzetesi közösség oltalmába. Mától fogva tartson meg engem szentséged mint oltalmába tért, életet nyert hívét.