Angulimāla Sutta

(Megjelent: Csak azt Tanítom…, 249. oldal. A páli szakszavak magyar fordításához való egyeztetéshez lásd a Szójegyzéket.)

BEVEZETŐ

Angulimála személye és a vele kapcsolatos történet rendkívül népszerű és nagyhatású a buddhizmusban. A mahájána is ismeri, léteznek tibeti és kínai szövegváltozatok (szanszkritul csak töredékek). Ezek a páli szuttához képest részletesebbek, számos új elemet tartalmaznak, ahogyan a páli nyelvű kommentárok is.

A történet jelen szövegünkben látható magja nem feltétlenül buddhista eredetű, a Buddhát szinte bármelyik más szentre le lehetne cserélni. A jelenség hasonló is lehetett, mint amit a Buddha születéstörténeteinél, a dzsátakáknál látunk: közszájon forgó, korabeli népies és gnómikus történeteket irodalmi megfogalmazásban buddhista környezetbe helyeznek, buddhista etikai köntösbe bújtatnak. A moralizáló, didaktikus üzenet itt az, hogy még egy megveszekedett gonosztevő is megjavulhat. A történet ezen felül azt a kérdést feszegeti, hogy ha valaki szentté válik, akkor vajon kísérik-e korábban elkövetett bűnei.

E szuttaformába rendezett mesefolyam jól láthatólag külön eredetű részekből lett összeállítva. Az utolsó szerkesztő sejthetőleg csupán összemásolta az anyagot, és nem próbálta egyetlen történetfolyammá egyesíteni. A prózai szöveg tekinthető a versbetétek értelmezésének, mint a dzsátakák esetén.

Itt négy meséről van szó: egy megtéréstörténet, amelyben a rablógyilkost a Buddha megszelidíti; egy hitelesítő tanúbizonyság, amelyben a király, Paszénadi mintegy bíróként feloldozza a volt bűnöst; egy, az igazmondás mágikus erejét használó csodatétel, amely során Angulimála meggyógyít egy vajúdót; végül egy bűnhődéstörténet, amelyben némi szenvedés után a főhős megigazul.

Felvetődött, hogy Angulimála eredetileg nem is rabló volt, hanem valamilyen proto-tantrikus szekta követője (a csontokból fűzött nyaklánc erre utalna). Láttuk már, más proto-tantrikusnak tűnő jelenségek is voltak a korban (szexuális vallási praktikák). Így továbbra is érvényesnek tekinthető az a megfigyelésünk, hogy a Buddha következetesen csak nem világi személyeket avatott szerzetessé.

„A nagy rabló megállítása“ fejezet megtéréstörténetében a Buddha csodás és mágikus ereje révén az erős és gyors Angulimála sehogyan sem tudja utolérni a sétálgató Buddhát. Ez emlékeztet Zénón paradoxonára, ahol Akhilleusz sosem érheti utol a teknősbékát. (Semmi nem zárja ki, hogy a szöveg írója ismerhette ezt a paradoxont.)

A paradoxont tovább fokozza a különös szóváltás: „Állj meg, szamana, állj meg! – Én állok, Angulimála, állj meg te is.“ Mint a versek megmagyarázzák, a Buddha abban az értelemben áll, hogy nem vesz részt a világi élet folyamában. Erre buzdítja (sikeresen) Angulimálát is.

Történetünk tekinthető az első koannak is. A buddhizmus kacskaringós történetének egy különleges ága a kínai csan és a japán zen. Ebben az irányzatban fontos szerepük van a logikai ellentmondáson alapuló, meghökkentő, a normál gondolkodáson túlmutató, a gondolkodást és a tudatműködést kizökkentő történeteknek.

A történetfolyam utolsó részében a szöveg a kánonban számos helyen meglévő formulák vegyítésével írja le Angulimála megszabadulását. Irodalmi feszültség van abban a jelenetben, amikor a már érdemes Angulimálát megdobálják (érdekes, hogy nem mennek a közelébe, vagyis nemcsak bűnösnek tartják továbbra is, hanem veszedelmesnek is). Az a gondolat, hogy a bűnös cselekedetek karmikus büntetését még a nirvánát elért érdemesek is el kell, hogy szenvedjék, valójában idegen a Buddha tanításától; éppenhogy gyakorta vitatkozik erről a mechanikus karmában hívő dzsainákkal. A kérdésfelvetés egésze egy későbbi skolasztikus vitára utal arról, hogy az érdemesség állapota mennyire abszolút.

A szöveg legvégén egy hosszabb verses rész áll. Az ind irodalomban mindenütt gyakori, hogy ha egy szövegben tanulságos versike szerepel, az idők folyamán, meglehetősen szabad asszociációval egyre újabb verseket fűznek hozzá. Itt sem kell feltétlenül mélyebb összefüggést keresni a versek között.

A NAGY RABLÓ MEGÁLLÍTÁSA

Így tanultam meg:

A nagyszent egy időt Szávatthiban töltött, a Dzséta-ligetben, Anáthapindika parkjában. Abban az időben a kószala Paszénadi király hódoltsági területén élt egy Angulimála, azaz Ujjfüzéres nevű kegyetlen, véreskezű rabló, aki a lelkes lények iránti részvétlenségében rákapott az erőszakra és a gyilkolásra. Falvakat, vásáros helyeket és egész törzsi területeket is pusztasággá tett. Ahogy ölte az embereket, az ujjukat füzérre fűzte, és azt hordta.

Egyik délelőtt a nagyszent felöltözött, vette szilkéjét és szerzetesi leplét és bejárta Szávatthit alamizsnáért. Az étkezés után, az alamizsnagyűjtésből visszatérve rendbe rakta ülőhelyét-fekhelyét, vette szilkéjét és szerzetesi leplét, majd elindult az úton, amelyiken el lehetett jutni Angulimálához. Meglátták a gulyások, pásztorok, parasztok és az úton lévők, hogy Angulimála felé tart, és így szóltak hozzá:

– Ne ezen az úton menj, szamana! Azon az úton jár Angulimála, a kegyetlen, véreskezű rabló, aki a lelkes lények iránti részvétlenségében rákapott az erőszakra és a gyilkolásra. Falvakat, vásáros helyeket és egész törzsi területeket is pusztasággá tett. Ahogy öli az embereket, az ujjukat füzérre fűzi, és azt hordja. Ennek az útnak csak tíz, húsz, harminc, negyven vagy ötven ember együtt vág neki, de még azok is Angulimála kezére kerülnek.

Ennek hallatán a nagyszent némán továbbment. Az emberek másodszor és harmadszor is szóltak neki, de a nagyszent csak ment tovább némán.

Angulimála már messziről megpillantotta a közeledő nagyszentet, és ezt gondolta: „Csodálatos, bámulatos! Ennek az útnak csak tíz, húsz, harminc, negyven vagy ötven ember együtt vág neki, de még azok is a kezemre kerülnek. Ez a szamana pedig láthatólag egyedül, társ nélkül merészkedik erre! Hát akkor én kioltom az életét.“ Így hát kardot és pajzsot ragadott, íjászfelszerelést szíjazott magára és a nagyszent nyomán haladt. De a nagyszent varázslatot alkalmazott: csak sétált nyugodtan, Angulimála mégsem tudta utolérni, pedig minden igyekezetével sietett. Ekkor Angulimála ezt gondolta: „Csodálatos, bámulatos! Hiszen korábban elfogtam a rohanó elefántot, a vágtató paripát, a száguldó harci szekeret, a menekülő gazellát; ez a szamana viszont csak sétál nyugodtan, mégsem tudom utolérni, hiába sietek minden igyekezetemmel.“ Megállt és odaszólt a nagyszenthez:

– Állj meg, szamana, állj meg!

– Én állok, Angulimála, állj meg te is.

Ekkor Angulimála ezt gondolta: „Ezek a szakja-követő szamanák igazat mondanak, szavukat tartják. Ez a szamana jár és mégis azt mondja, hogy ő áll, és álljak meg én is. Legjobb lesz, ha megkérdezem tőle a dolgot.“

Ekkor Angulimála versben szólította meg a nagyszentet:

– Azt mondod állsz már, szamana, pedig jársz.
Mondod, nem állok, pedig én megálltam.
Kérdezlek hát, szamana, téged erről:
hogyhogy te állsz, én hogyan is nem állok?

– Én, Ujjfüzéres, örökön csak állok,
minden lény ellen letevém a fegyvert.
Ám te kegyetlen vagy a lelkesekkel.
Ezért, hogy állok, te pedig nem állasz.

– Régóta már nagyra becsüllek, oh, bölcs.
Igaz beszédű, e vadonba jöttél.
Így hát immár elvetem én a rosszat,
dhammával teljes szavadat megértvén.

Ím, a rabló fegyvereit s a kardját
mélységes barlang üregébe szórta.
Az üdvözült lábaihoz borult le,
s nyomban kérte az avatást a szenttől.

Eztán a részvétteli Buddha, nagy bölcs,
a világ s az istenek oktatója
szólott: „Indulj, szerzetes“, és e szóval
meg is történt már avatása néki.

A KIRÁLY ÉS A RABLÓ

Ezután a nagyszent, kísérőjeként Angulimála testvérrel, felkerekedett Szávatthi felé. Vándorútjukat járva végül meg is érkeztek. Ott pedig a nagyszent a Dzséta-ligetben, Anáthapindika parkjában időzött. Abban az időben a kószala Paszénadi király palotájának kapujánál nagy sokaság gyűlt össze, és fennhangon, nagy hanggal kiáltották:

– Felség, a hódoltsági területeden van egy Angulimála nevű kegyetlen, véreskezű rabló, aki a lelkes lények iránti részvétlenségében rákapott az erőszakra és a gyilkolásra. Falvakat, vásáros helyeket és egész törzsi területeket is pusztasággá tett. Ahogy öli az embereket, az ujjukat füzérre fűzi, és azt hordja. Felség, vess véget ennek!

Erre a kószala Paszénadi király kora reggel ötszáz lovassal elhagyta Szávatthit, és elindult a parkba. Amíg lehetett, kocsival ment, majd leszállt és gyalog folytatta útját a nagyszenthez. Miután megérkezett, köszöntötte, oldalt leült, majd a nagyszent így szólt hozzá:

– Nagy király, vajon Szénija Bimbiszára, Magadha királya kelt ellened, vagy a Vészálíban élő liccshavík, vagy más idegen királyok?

– Sem Szénija Bimbiszára, Magadha királya nem kelt ellenem, sem a Vészálíban élő liccshavík, sem más idegen királyok. Van a hódoltsági területemen egy Angulimála nevű kegyetlen, véreskezű rabló, aki a lelkes lények iránti részvétlenségében rákapott az erőszakra és a gyilkolásra. Falvakat, vásáros helyeket és egész törzsi területeket is pusztasággá tett. Ahogy öli az embereket, az ujjukat füzérre fűzi, és azt hordja. Ennek fogok véget vetni, uram.

– Nagy király, mit tennél vele, ha meglátnád Angulimálát – de ő már megvált hajától és szakállától, megsárgult ruhát öltött és az otthonból az otthontalan vándorlétbe távozott, felhagyott az élet elleni vétkezéssel, felhagyott a nem adott dolgok elvételével, felhagyott a hazugsággal, naponta egyszer étkezik, a jámborság útját járja, erényes és becsületes?

– Köszönteném, uram. Felkelnék és ülőhellyel kínálnám, biztosítanék neki szerzetesi leplet, alamizsnát, ülőhelyet-fekhelyet és a betegség ellátására való orvosságot, és megadnám neki a dhamma szerinti oltalmat, védelmet és menedéket. De hogyan is tehetne szert ilyen önmegtartóztató erényekre egy efféle erénytelen és gonosz ember?

Mindeközben Angulimála testvér a nagyszenttől nem messze üldögélt. Ekkor a nagyszent jobb karját kinyújtva így szólt a kószala Paszénadi királyhoz:

– Nagy király, itt van Angulimála!

Erre Paszénadi király megrémült, kővé dermedt, szőre égnek állt. A nagyszent, látva Paszénadi király rémületét, reszketését és égnek álló szőrét, így szólt hozzá:

– Ne félj, nagy király! Nincs itt számodra veszedelem.

Erre Paszénadi király rémülete lecsillapodott. Odament Angulimála testvérhez és megszólította:

– Uraságod tényleg Angulimála, az Ujjfüzéres?

– Igen, nagy király.

– Melyik nemzetséghez tartozik uraságod apja? És anyja?

– Apám Gagga, anyám Mantání.

– Érezze jól magát, Gagga Mantániputta úr! Megadom uraságodnak, amire szüksége van: szerzetesi leplet, alamizsnát, ülőhelyet-fekhelyet és a betegség ellátására való orvosságot.

Ebben az időben Angulimála testvér erdőlakó volt, alamizsnán élt, rongyokban járt és csak három ruhadarabja volt. Így felelt Paszénadinak:

– Felesleges, nagy király, a ruházatom hiánytalan.

Ekkor a kószala Paszénadi király visszament a nagyszenthez, köszöntötte, oldalt leült, majd így szólt:

– Csodálatos, bámulatos, mennyire igaz, hogy szentséged a zabolátlanok megzabolázója, a békétlenek megbékítője, az olthatatlan lobogás kioltója! Akit mi sem bottal, sem fegyverrel nem tudtunk megzabolázni, azt szentséged bot nélkül, fegyver nélkül megzabolázta. Most már ideje indulnunk, uram! Sok a dolgunk, sok a teendőnk.

– Indulj, nagy király, ha helyesnek látod.

Ekkor a kószala Paszénadi király felkelt ültéből, elköszönt, illő tisztelettel jobbkéz felől megkerülte a nagyszentet és távozott.

UJJFÜZÉRES ÉS A VAJÚDÓ ASSZONY

Egyik délelőtt Angulimála testvér, miután felöltözött, vette szilkéjét és szerzetesi leplét, elindult Szávatthiba alamizsnáért. Amint házról-házra járt meglátott egy terhes asszonyt, akinek magzata elakadt, bennszorult; és ezt gondolta: „Oh, jaj, hogy gyötrődnek a lények, hogy gyötrődnek!“ Bejárta Szávatthit alamizsnáért, majd az étkezés után, az alamizsnagyűjtésből visszatérve elment a nagyszenthez, köszöntötte, oldalt leült, és elmesélte neki mindezt.

– Hát akkor, Angulimála, menj el ahhoz az asszonyhoz és mondd ezt neki: „Nővérem, nem tudok róla, hogy születésem óta valaha is szándékosan kioltottam volna egy életet. Ahogy ez igaz, úgy gyógyulj meg te, úgy gyógyuljon meg a magzat“.

– De uram, ez tőlem tudatos hazugság lesz! Hiszen én sok életet oltottam ki szándékosan.

– Hát akkor, Angulimála, ezt mondd az asszonynak: „Nővérem, nem tudok róla, hogy avatottá születésem óta¹ valaha is szándékosan kioltottam volna egy életet. Ahogy ez igaz, úgy gyógyulj meg te, úgy gyógyuljon meg a magzat“.²

– Rendben, uram! – felelte engedelmesen Angulimála testvér.

Elment az asszonyhoz és így szólt hozzá:

– Nővérem, nem tudok róla, hogy avatottá születésem óta valaha is szándékosan kioltottam volna egy életet. Ahogy ez igaz, úgy gyógyulj meg te, úgy gyógyuljon meg a magzat.

És meg is gyógyult az asszony, meggyógyult a magzat is.

UJJFÜZÉRES BŰNHŐDÉSE ÉS MEGVÁLTÁSA

Nem sokkal ezután Angulimála testvér magányos elvonultságában, állhatatos, buzgó, elszánt kitartásával közvetlenül felismerte, megtapasztalta és megélte a jámborság útjának végső eredményét, pusztán a dhamma látása révén. Ezen eredmény kedvéért távoznak illően a derék emberek az otthonból az otthontalan vándorlétbe. Felismerte, hogy a [befolyások] keletkezése elenyészett, a jámborság útja véget ért, a teendő elvégeztetett, ehhez nincs további [teendő]. Angulimála testvér az érdemesek egyike lett.

Egyik délelőtt Angulimála testvér, miután felöltözött, vette szilkéjét és szerzetesi leplét, elindult Szávatthiba alamizsnáért. De akkor valaki megdobta agyaggörönggyel, másvalaki bottal, megint másvalaki kaviccsal; és mindegyik eltalálta Angulimála testvér testét. Ő pedig betört, vérző fejjel, összetört szilkével, szakadt válltakaróval elment a nagyszenthez. A nagyszent már messziről megpillantotta, és így szólt hozzá:

– Tűrd el, bráhmin, tűrd el. Karmád beérése miatt sok éven, sok évszázadon, sok évezreden keresztül jártad volna a poklokat; de megláttad a dhammát, és most tapasztalod meg karmád beérését.

Ezután Angulimála testvér magányos elvonultságban élve megtapasztalta a megszabadulás boldogságát. Ebben az időben mondta e fennkölt verseket:

Ha korábban hibázott is, később nem tévelyeg tovább:
a földet megvilágítja – felhő mögűl kibújt a hold.

Kinek bűnös cselekményét az üdvös tettek elfedik:
a földet megvilágítja – felhő mögűl kibújt a hold.

Az ifjú szerzetes, mert már Buddhát követve fáradoz:
a földet megvilágítja – felhő mögűl kibújt a hold.

Elleneim is a dhammát fogadják;
elleneim Buddha tanát kövessék.
Elleneim jussa legyen, ha ők is
már elfogadják igazúl a dhammát.

Ellenfeleim is hallják békességes szelíd szavam,
a dhammát; és idővel majd ők maguk is követhetik.

Nekem többé ne ártson már; senki másnak se ártson ő:
békéjét végre fellelve óvja az állatot s növényt.

A vizet terelik a csatornaásók,
az íjkészítők a nyilat egyengetik,
a fát görbítik a gerendaácsok,
a bölcsek pedig szelidítik önmaguk.

Egyesek bottal, ostorral, kampóval szelidítenek.
Engem a Bölcs szelíddé tett, bár botja nincs, se fegyvere.

Nevem mindig Nemártó³ volt, bár ártottam korábban én.
Nevem immár igazzá lett: nem ártok soha senkinek.

Nagy rabló voltam egykor rég, Ujjfüzéres, a hírhedett;
sodort az áradat, mígnem az oltalmat elértem én.

Egykor véreskezű voltam, Ujjfüzéres, a hírhedett;
lásd oltalomba térésem: lét forrása kiszáradott.

Sok oly tettet cselekedtem, ami mélyre, pokolba visz.
Lám, gyümölcsük utólért már, adósság nélkül élhetek.

Engednek a hanyagságnak a gyermetegek, ostobák.
A bölcs állhatatosságát óvja mint legnagyobb vagyont.

Ne engedj a hanyagságnak, kerüld el a szerelmet is.
Állhatatosan elmélkedj, így nagyobb örömet találsz.

Tiszta forrás, megőriztem; átgondoltam figyelmesen.
Elemezve a dhammákat, a legjobbat elértem én.

Tiszta forrás, megőriztem; átgondoltam figyelmesen.
Ím, a három tudás megvan, Buddha parancsa teljesült.