Mahāvagga, Mahā-khandhaka

(Megjelent: Csak azt Tanítom…, 21. oldal. A páli szakszavak magyar fordításához való egyeztetéshez lásd a Szójegyzéket.)

BEVEZETŐ

A buddhista kánon, a Ti-pitaka, azaz a ‘három kosár’ Vinaja kosara a szerzetesi élet szabályaival és azok keletkezésével foglalkozó szöveggyűjtemény. Ebben a hatalmas anyagban valóban van tényleges szabálykönyv (pl. a Pátimokkha), a korpusz nagy része azonban inkább történetmesélés. A vinaja kifejezés (‘kivezetés’, kb. jólneveltség, illemtudás) kötetünk szövegeiben is előfordul, mindig a dhamma mellett; ‘életvezetés’-nek fordítjuk. A Vinaja-pitaka technikailag az egyes szabályok bevezetéseképpen ad elő egy (sokszor nyilvánvalóan fiktív) történetet arról, hogy mi késztette a Buddhát az adott szabály megfogalmazására (itt a „Feljogosítás az avatásra“ című részben). A történetekbe beágyazva olykor fontos tanítóbeszédeket látunk, mint az itt közölt szövegben is hármat: „A dhamma uralmának kezdete“; „Az éntelenség jegye“; „A tűzbeszéd“.

A Vinaja mint szöveg bizonyosan későbbi, mint a korai szutták. A szabályok és eredettörténeteik jó része már kiterjedt, intézményesült szerzetesi közösséget feltételez, az események környezete is sok esetben már kolostori életre utal, míg a Buddha életében a szerzetesek még hontalan vándorok voltak. A Vinaja hosszú időn át keletkezett, és praktikusan a közösség megerősödése és intézményesülése következtében létrejövő életvezetési problémák kezelését szolgálta. Az öt könyvből álló mű Mahá-vagga („nagy csoport“) könyvének első része a Mahá-khandhaka („nagy rész“). Ez 67 kisebb fejezetre tagolódik, mintegy 150 oldalnyi páli szöveget tartalmaz – mi ebből tizenkét fejezetet, a szöveg közel felét fordítjuk. Főként próza, időnként azonban versek is találhatóak benne; a versek sejthetőleg eredetileg önálló művekből lettek átvéve.

Számunkra a Mahá-khandhaka azért különösen fontos, mert elmeséli a szerzetesi közösség (szangha) kialakulásának korai történetét. Közvetlenül a Buddha megvilágosodása után kezdődik, a megvilágosodás itt már kész tény. Fókusza a hívek keletkezése, gyűjtése, ezen belül a fontos tanítványok elszegődése. E műben olvashatjuk, hogyan vált a Buddha tanítóvá, itt mondja el első tanítóbeszédét, a Benáreszi beszédet („A dhamma uralmának kezdete“), benne a tanításai lényegét szútra-szerűen¹ megfogalmazó magszöveget a középső útról, a nyolcrétű ösvényről és a négy igazságról. Számos érv hozható fel arra, hogy ez ténylegesen közvetlenül, (a tájszólásváltástól eltekintve) szó szerint a Buddhától származik. A hasonlóan tömör második tanítóbeszéd, „Az éntelenség jegye“, – egy tagadószó áthelyezésével érthetővé tett – filozófiai értekezésnek tekinthető a Buddha egyik központi doktrínájáról, az éntelenségről. Az ifjú Jasza megtérésének szexuális vonatkozásai azért is érdekesek, mert ugyanezeket Gótamával kapcsolatban is szerepelteti a kommentárhagyomány. Szintén erős szexuális tematikát mutat a Bhadda társaságáról szóló történet. Ezek alapján arra következtethetünk, hogy a Benáreszi beszédben elvetendőnek minősített irány: „az érzéki vágyakban lelt élvezetek boldogságát kereső gyakorlat“ nem a világi életről szól, hanem valamely szexuális praktikákat is alkalmazó, talán proto-tantrikus vallás gyakorlatát utasítja el. A Jasza család többi tagjának megtérése a férfi és női világi hívekből álló (világi) szangha keletkezéstörténete az érett Vinaja szemszögéből elmesélve.

A Benáreszi beszédig tartó történetfolyamban a stáció-szerű epizódoknak fontos szimbolikus üzenetük van – a szangha létrejöttét alapozzák meg: a szangha doktrinális alapja (12 tagú oksági lánc); megkülönböztető szerzetesi attribútumok (szilke, ruha); a korabeli hitvilág szereplőinek pacifikálása (nágák, helyszellemek, Négy Királyok, Brahmá); a szangha gazdasági alapja (az első világi hívek); kinek érdemes tanítani (pabbadzsiták, azaz otthonelhagyó vándorremeték). A fordított szövegrész végén álló, mesés elemekben bővelkedő történet a rasztás Kasszapák megtéréséről a híres – ám kései – Tűzbeszéd előzménytörténetének tekinthető.

A NÉGY FA TÖVÉBEN

Meditáció a származva keletkezésről

Akkoriban a megvilágosodott nagyszent, közvetlenül a megvilágosodása után Uruvélában tartózkodott a Nérandzsará folyó partján a megvilágosodás fájának tövében. Egy héten át mindvégig féllótuszülésben ült a megszabadulás boldogságát tapasztalva. Az első éjszakai őrség idején figyelmét a származva keletkezésre irányította, színe és visszája szerint:

A tudatlanságból származnak a rárakatok, azokból származik a tudat, abból a megnevezés-megjelenés, abból a hat megismerési terület, abból a megismerési aktus, abból az érzet, abból a szomjúhozás, abból a befogadás, abból a létesülés, abból a születés, abból az öregség és a halál: gyász, siránkozás, boldogtalanság, bánkódás és gond ered. Így keletkezik mind e tengernyi boldogtalanság.

Ha viszont a teljes szenvedélymentesség révén megszűnik a tudatlanság, akkor megszűnnek a rárakatok, emiatt megszűnik a tudat, emiatt a megnevezés-megjelenés, emiatt a hat megismerési terület, emiatt a megismerési aktus, emiatt az érzet, emiatt a szomjúhozás, emiatt a befogadás, emiatt a létesülés, emiatt a születés, emiatt megszűnik az öregség és halál, gyász, siránkozás, boldogtalanság, bánkódás és gond. Így szűnik meg mind e tengernyi boldogtalanság.

A nagyszent ekkor ezt a fennkölt verset mondta:

Midőn a bráhmin,² meditálva buzgón,
a sajátságok velejét belátja,
akkor minden kételye szertefoszlik,
mert tisztán érti az okok szabályát.

A középső éjszakai őrség idején a nagyszent ugyanazt az elmélkedést folytatta a származva keletkezésről, majd ezt a fennkölt verset mondta:

Midőn a bráhmin, meditálva buzgón,
a sajátságok velejét belátja,
akkor minden kételye szertefoszlik,
tudja, a függések is múlhatóak.

Az utolsó éjszakai őrség idején a nagyszent ugyanazt az elmélkedést folytatta a származva keletkezésről, majd ezt a fennkölt verset mondta:

Midőn a bráhmin, meditálva buzgón,
a sajátságok velejét belátja,
immáron Mára seregét leverte,
napfényt sugároz az egész világra.

Az átokszóró sámán

A nagyszent a hét nap elmúltával kilépett abból az összpontosításból, majd a megvilágosodás fájától elment a kecskepásztor banjanfájához. Annak tövében egy héten át mindvégig féllótuszülésben ült a megszabadulás boldogságát tapasztalva. Odament hozzá egy bráhmin az átokszóró sámánok fajtájából. Barátságosan üdvözölték egymást, baráti és udvarias szavakat váltottak, majd a bráhmin oldalt megállt, és így szólt a nagyszenthez:

– Gótama úr, mi alapján lesz valaki bráhmin? Milyen dhammák (sajátosságok) tesznek valakit bráhminná?

A nagyszent ekkor ezt a fennkölt verset mondta:

Ha egy bráhmin megszabadult a bűntől,
nem szór átkot, folttalan, önlegyűrő,
minden Védát tud, tanulása teljes,
ő mondhatja joggal a szent igéket,
ki senkit sem néz le a nagyvilágon.

A kígyókirály

A nagyszent a hét nap elmúltával kilépett abból az összpontosításból, majd a kecskepásztor banjanfájától elment a mucsalindafához. Annak tövében egy héten át, mindvégig féllótuszülésben ült a megszabadulás boldogságát tapasztalva. Abban az időben, noha száraz évszak volt, egy óriási felleg kerekedett, egy hétig zuhogott az eső, egész nap sötét volt és hideg szél fújt. Ekkor Mucsalinda nágakirály³ előjött palotájából, és a nagyszent testét gyűrűivel hétszeresen körbevette, majd feje fölé tartotta szélesre tárt csuklyáját, hogy ne érje a nagyszentet hideg, forróság, böglyök, szúnyogok, szél, tűző nap vagy csúszómászók. Mucsalinda nágakirály a hét nap elmúltával, miután elment az esőfelhő és kitisztult az ég, kibontotta a nagyszent teste körül a gyűrűit, saját alakját elrejtve egy ifjú bráhmin alakját öltötte magára és összetett kézzel állt a nagyszent előtt hódolva.

A nagyszent ekkor ezt a fennkölt verset mondta:

Magányosan boldog, ki a dhammát tudja s elégedett;
az boldog a világban, ki nem árt, s védi a lényeket.

Az boldog a világban, ki vágytalan, szenvedélytelen;
ha meghaladta önzését, boldogsága a legnagyobb.

A kereskedők ajándéka

A nagyszent a hét nap elmúltával kilépett abból az összpontosításból, majd a mucsalindafától elment a királyhelye-fához. Annak tövében hét napon át, mindvégig féllótuszülésben ült a megszabadulás boldogságát tapasztalva. Abban az időben Tapussza és Bhallika kereskedők éppen az Orisszából abba az országba vezető hosszú úton haladtak. Akkor egy helyszellem, aki ezeknek a kereskedőknek rokona volt, így szólt hozzájuk:

– Véreim, itt ül a nagyszent a királyhelye-fa tövében, közvetlenül megvilágosodása után. Menjetek oda hozzá, kínáljatok neki kevercset és mézes süteményt: ez tartósan hasznotokra lesz és boldogságot ad.

A kereskedők oda is mentek a nagyszenthez, köszöntötték, oldalt megálltak és így szóltak hozzá:

– Fogadja el uraságod a kevercset és a mézes süteményt: hadd váljék ez tartósan hasznunkra és boldogságunkra!

Akkor a nagyszent ezt gondolta: „Az általjutottak nem fogadnak el alamizsnát a puszta kezükbe. Hát mibe is tegyem a kevercset és a mézes süteményt?“ Ám a Négy Királyok⁴ a nagyszent szívébe láttak és olvastak a gondolataiban, hát a négy égtáj felől négy kőszilkét nyújtottak felé:

– Íme, ebbe tegye szentséged a kevercset és a mézes süteményt.

A nagyszent elfogadta a vadonatúj kőszilkébe a kevercset és a mézes süteményt, majd el is fogyasztotta. Miután a szilkéjét letette, Tapussza és Bhallika kereskedők homlokukkal a lábához borultak és így szóltak:

– Ím, mi szentséged oltalmába térünk és a dhamma oltalmába. Mától fogva tartson meg minket szentséged mint oltalmába tért, életet nyert híveit.

Ők lettek a világon először hívek, két formulával.⁵

ÉRDEMES-E TANÍTANI ÉS KINEK?

Brahmá unszolása

A nagyszent a hét nap elmúltával kilépett abból az összpontosításból, majd a királyhelye-fától elment a kecskepásztor banjanfájához és ott tartózkodott. Ebben az időben a magányos elvonultságban élő nagyszent eltöprengett: „A dhamma, amelyet felleltem, mélységes, nehéz belátni és megérteni, nyugalmas, emelkedett; túl van az elemezgetésen, magas szintű, csak a hozzáértők foghatják fel. A nép azt szereti, annak örül, azt élvezi, ami otthonos. Márpedig az ilyen ember számára nehezen belátható dolog a meghatározott származás, a származva keletkezés, és még nehezebben látható be az összes rárakat elnyugvása, az összes kötődés elvetése, a szomjúhozás kioltása, a szenvedélymentesség, a kiküszöbölés, az ellobbanás. És ha magam is tanítanám dhammát, engem sem értenének meg mások – csak bosszúság és gyötrelem lenne a jutalmam.“

A nagyszentnek ekkor ezek az eredeti, korábban nem hallott versek jutottak az eszébe:

Üggyel-bajjal találtam rá – reménytelen tanítani:
kit szenvedély s harag tölt el, e tant könnyen nem érti meg.

Árral szembe megy, fortélyos, mély, meglátni igen nehéz,
kit szenvedély fűt, nem látja: szemét sűrű sötét fedi.

A nagyszent így gondolkodott, és szíve arra hajlott, hogy a könnyebbik utat válassza: ne tanítsa a dhammát. Brahmá Szahampati,⁶ aki a nagyszent szívébe látott és olvasott a gondolataiban, így töprengett: „Óh, jaj, vége a világnak, óh, jaj, elpusztul a világ! Az általjutott, a teljesen megvilágosodott érdemes szíve arra hajlik, hogy a könnyebbik utat válassza, ne tanítsa a dhammát.“ Akkor – olyan gyorsan, ahogyan egy erősember [ütéskor] a behúzott karját kinyújtja, vagy kinyújtott karját behúzza – eltűnt a Brahmá-világból és megjelent a nagyszent előtt. Fél vállára vetette felsőruháját, jobb térdével megérintette a földet, összetett kézzel meghajolt a nagyszent irányába és így szólt:

– Uram, tanítsa szentséged a dhammát, tanítsa az üdvözült a dhammát! Vannak lények, akiken kevésbé uralkodik a szenvedély. A dhamma nem csak süket fülekre talál, lesznek majd, akik megértik.⁷

Majd így szólt:

Magadhában eddig a tan sosem volt más,
mint esendők zavaros beszéde.
Hadd hallják végre, mit a tiszta mester fellelt,
öröklét kapuját kitárva.

Aki a hegycsúcs tetejére feljutott,
látja a népet odalent körös-körül.
Dhammából készült palotádnak ormán állva
körös-körül alátekinthetsz.

Nézd hát, mint kínlódik a nép, te kíntalan!
Igázza őket születés s öregség.
Indulj karddal, hős, a csatában győztes,
adósságod nincs, az egész világot járd.

Tanítsd, nagyszent, a dhammát hát!
Lesznek, akik megértenek.

Akkor a nagyszent, aki immár ismerte Brahmá kívánságát, és a lények iránti együttérzőség is hajtotta, egy megvilágosodott látásával tekintett alá a világra. Látott kevésbé szenvedélyes lényeket és nagyon szenvedélyeseket, kiváló képességűeket és gyenge képességűeket, jóféléket és rosszféléket, jófelfogásúakat és rossz felfogásúakat. Látott olyanokat, akik úgy élnek, hogy látják a bűnben a túlvilági veszedelmet, és másokat, akik nem látják. Éppen úgy, mint lótuszos tóban a tündérrózsa, a rózsaszín vagy fehér lótusz – mind a vízben született és a víz alatt növekedett, ám némelyik a vízből még nem bukkant elő, teljesen bemerülve gyarapodik; némelyik a vízzel egy szinten áll; némelyik pedig a vízből kiemelkedik, a víz nem is érinti. Mindezt átlátva a nagyszent Brahmá Szahampatit versben szólította meg:

Az öröklét kapuja nyitva áll:
de a rítust adják fel, akik meghallják!
Véráldozattól iszonyodva, eddig a dhammát
elzártam az emberektől.

„Megteremtettem az esélyét, hogy a nagyszent tanítsa a dhammát!“ – értette meg Brahmá Szahampati; elköszönt, illő tisztelettel jobbkéz felől megkerülte a nagyszentet és azon nyomban eltűnt.

Az első tanítványok kiválasztása

Akkor a nagyszent elgondolkodott: „Kinek is tanítsam először a dhammát? Ki az, aki elég gyorsan megértheti?“ Ekkor arra gondolt: „Álára Káláma⁸ művelt, tudós, eszes, már hosszú ideje kevésbé uralkodik rajta a szenvedély. Először neki fogom tanítani a dhammát, ő elég gyorsan megértheti.“ Akkor egy láthatatlan helyszellem közölte a nagyszenttel: „Álára Káláma hét nappal ezelőtt bevégezte életét“. A nagyszent pedig, hogy erről tudomást szerzett, így gondolkodott: „Álára Káláma bizony nagy veszteség; mert ha meghallotta volna e dhammát, elég gyorsan megértette volna.“

Akkor a nagyszent elgondolkodott: „Kinek is tanítsam először a dhammát? Ki az, aki elég gyorsan megértheti?“ Ekkor arra gondolt: „Udaka, Ráma utóda művelt, tudós, eszes, már hosszú ideje kevésbé uralkodik rajta a szenvedély. Először neki fogom tanítani a dhammát, ő elég gyorsan megértheti.“ Akkor egy láthatatlan helyszellem közölte a nagyszenttel: „Udaka, Ráma utóda tegnap este bevégezte életét“. A nagyszent pedig, hogy erről tudomást szerzett, így gondolkodott: „Udaka, Ráma utóda bizony nagy veszteség; mert ha meghallotta volna e dhammát, elég gyorsan megértette volna.“

Akkor a nagyszent elgondolkodott: „Kinek is tanítsam először a dhammát? Ki az, aki elég gyorsan megértheti?“ És eszébe jutottak az ötös társaság szerzetesei,⁹ akik kemény gyakorlása idején szolgálatára álltak és sokat tettek érte: „Először nekik fogom tanítani a dhammát, ők elég gyorsan megérthetik.“ Majd elgondolkodott rajta, hogy hol is lehetnek. Teljesen megtisztult, emberfeletti, isteni látásával meglátta, hogy a szerzetesek Benáreszben, az Iszipatana vadasligetben időznek.

Ezzel a nagyszent befejezte uruvélái tartózkodását és felkerekedett Benáresz felé.

A TANÍTÓ VÁNDORÚT KEZDETE

Az első kudarc

Valahol Gajá és Bódhi között¹⁰ Upaka ádzsívaka¹¹ megpillantotta a hosszú útján haladó nagyszentet és megszólította:

– Testvérem, egész lényed derült nyugalmat sugároz, bőrszíned tiszta és ragyogó. Kit követve távoztál a vándorlétbe? Vagy ki a mestered? Vagy kinek a dhammája (tana) tetszik neked? A nagyszent pedig versben válaszolt Upakának:

Mindent legyőztem, a jelen világról
mindent tudok már, makulátlan élek,
szomjtalanul; megszabadultam.
Mindezt magamtól láttam be: kit is követnék?

Nincs mesterem. A föld hátán nincs ki hozzám hasonlatos,
de még az istenek közt sem: hozzám senki se fogható.

A legjobb mester én vagyok, e világon az érdemes,
megvilágosodott: végleg ellobbant és kihűlt tüzem.

Kászíba megyek: a dhamma legyen úr a világ felett.
Verem a halhatatlanság dobját, hallja a vak világ!

– Testvérem, úgy tudod, hogy az érdemesek egyike vagy, a végtelenen győztes?

– A győztesek leküzdötték, mint én, a befolyásokat.
A bűnöket legyőztem mind: győztes, Upaka, így vagyok!

Erre Upaka így szólt:

– Énfelűlem, tesvérem¹²! – majd letért az útról és fejét csóválva elment.

Az öt szerzetes ellenáll

A nagyszent vándorútján járva végül megérkezett Benáreszbe, az Iszipatana vadasligetbe az ötös társaság szerzeteseihez. Azok már messziről megpillantották és megállapodtak egymással:

– Itt jön Gótama szamana, aki dőzsöl, letért a kemény gyakorlás útjáról, visszaesett a dőzsölésbe; de mi nem is köszöntjük, nem kelünk fel, a szilkéjét és a szerzetesi leplét nem vesszük át! Viszont tegyünk ide ülőhelyet, ha akar, majd leül.

De ahogy a nagyszent egyre közelebb ért hozzájuk, képtelenek voltak betartani a megállapodásukat. Így aztán elébe mentek, az egyik átvette a nagyszent szilkéjét és szerzetesi leplét, a másik párnát tett az ülőhelyre, a harmadik lábmosóvizet hozott, a negyedik zsámolyt, az ötödik pedig lábtörlő kendőt. A nagyszent leült a párnás ülőhelyre és megmosta a lábát. Ők pedig, amikor megszólították a nagyszentet, hol a nevét mondták, hol testvéremnek szólították. Erre a nagyszent így beszélt hozzájuk:

– Szerzetesek, egy általjutottat ne szólítsatok a nevén! Ne szólítsátok testvéremnek! Az általjutott teljesen megvilágosodott érdemes. Nyissátok ki a fületeket – felleltem, amire senki sem gondolt! Megmutatom nektek, tanítom a dhammát. Ha követitek az útmutatásomat, nemsokára közvetlenül felismeritek, megtapasztaljátok és megélitek a jámborság útjának eredményét, pusztán a dhamma látása révén. A jámborság e végső eredményének kedvéért távoznak illően a derék emberek az otthonból az otthontalan vándorlétbe.

Erre az ötös társaság szerzetesei ezt mondták a nagyszentnek:

– Gótama testvérünk, akkori életmódoddal, azon a nehézségekkel teli úton nem jutottál túl az emberek dhammáján (tanain), az avatottakhoz méltó, különleges felismeréshez és látáshoz. Hát hogyan juthattál volna el oda most, amikor dőzsölsz, letértél a kemény gyakorlás útjáról, visszaestél a dőzsölésbe?

– Szerzetesek, az általjutott nem dőzsöl, nem tért le a kemény gyakorlás útjáról, nem esett vissza a dőzsölésbe. Az általjutott teljesen megvilágosodott érdemes. Nyissátok ki a fületeket – felleltem, amire senki sem gondolt! Megmutatom nektek, tanítom a dhammát. Ha követitek az útmutatásomat, nemsokára közvetlenül felismeritek, megtapasztaljátok és megélitek a jámborság útjának eredményét, pusztán a dhamma látása révén. A jámborság e végső eredményének kedvéért távoznak illően a derék emberek az otthonból az otthontalan vándorlétbe.

A szerzetesek másodszor és harmadszor is ugyanazt kérdezték. A nagyszent másodszorra még ugyanazt válaszolta, végül viszont így szólt:

– Szerzetesek, ugye nem emlékeztek olyanra, hogy korábban effélét állítottam volna magamról?

– Nem hát.

A nagyszent sikeresen meggyőzte az ötös társaság szerzeteseit: immár meg akarták hallgatni, fülüket kinyitották, eltöltötte őket a felismerés szándéka.

A DHAMMA URALMÁNAK KEZDETE¹³

A dhamma uralmának kezdete (magszöveg)

A középső út

Ekkor a nagyszent így szólt az ötös társaság szerzeteseihez:

– Szerzetesek, aki a vándorútra tért, ezt a két irányt ne kövesse. Mi ez a kettő? Az egyik: az érzéki vágyakban lelt élvezetek boldogságát kereső gyakorlat – ez silány, világias, közönséges, avatottakhoz méltatlan, nem vezet el a célhoz. A másik: az [aszketikus] önkimerítés gyakorlata – ez boldogtalanságot hoz, avatottakhoz méltatlan, nem vezet el a célhoz.

Az általjutott felismerte a mindkét irányt elkerülő középső utat, amely látást és tudást ad; elcsituláshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, ellobbanáshoz vezet.

És mi ez a középső út?

Az avatottak nyolcrétű ösvénye, éspedig a megfelelő nézet, a megfelelő szándék, a megfelelő beszéd, a megfelelő cselekvés, a megfelelő megélhetés, a megfelelő erőfeszítés, a megfelelő emlékezés, a megfelelő összpontosítás.

Az avatottak négy igazsága

Ím, szerzetesek, az avatottak igazsága a boldogtalanságról. Boldogtalanságot hoz a születés is, az öregség is, a betegség is és a halál is. Boldogtalanságot hoz a kellemetlennel együtt lenni és boldogtalanságot hoz a kedvestől távol lenni. Boldogtalanságot hoz az is, ha a kívánság nem teljesül. – Összegezve, boldogtalanságot a befogadás öt áradata¹⁴ hoz.

Ím, szerzetesek, az avatottak igazsága a boldogtalanság forrásáról. Ez nem más, mint a szomjúhozás – mely folyton újraéled; az öröm iránti szenvedélyhez társul; ebben is, abban is örömét leli.

Éspedig az érzéki élvezetek szomjúhozása; a „legyen“ szomjúhozása; a „ne legyen“ szomjúhozása.¹⁵

Ím, szerzetesek, az avatottak igazsága a boldogtalanság kiküszöböléséről. Nem más ez, mint teljes szenvedélymentesség révén a szomjúhozás kiküszöbölése: elhagyása, elvetése, elengedése, be nem fogadása.

Ím, szerzetesek, az avatottak igazsága a boldogtalanság kiküszöbölésére vezető útról. Ez maga az avatottak nyolcrétű ösvénye, éspedig a megfelelő nézet, a megfelelő szándék, a megfelelő beszéd, a megfelelő cselekvés, a megfelelő megélhetés, a megfelelő erőfeszítés, a megfelelő emlékezés, a megfelelő összpontosítás.

A dhamma uralmának kezdete (folytatás)

(1) „Ez az avatottak igazsága a boldogtalanságról“ – ezzel korábban sohasem tanított dhammákra (tanításokra) nyílt rá a szemem. Létrejött róluk az ismeret, a felismerés, a tudás; fényre kerültek.

„Fel kell ismerni a boldogtalanságot“ – erre is rányílt a szemem.

„Felismertem a boldogtalanságot“ – erre is rányílt a szemem.

(2) „Ez az avatottak igazsága a boldogtalanság forrásáról; el kell apasztani a boldogtalanság forrását; el is apasztottam.

(3) Ez az avatottak igazsága a boldogtalanság kiküszöböléséről; meg kell valósítani a boldogtalanság kiküszöbölését; meg is valósítottam.

(4) Ez az avatottak igazsága a boldogtalanság kiküszöbölésére vezető útról; ezt kell kitaposni; ki is tapostam.“

Mindezzel rányílt a szemem az eddigi tanításokban nem szereplő tényezőkre. Létrejött róluk az ismeret, a felismerés, a tudás; fényre kerültek. Felismertem, szerzetesek, hogy amíg csak a valóságnak megfelelően, helyesen, teljesen tisztán meg nem értettem az avatottak négy igazságának három vonatkozását,¹⁶ összesen tizenkét formáját, addig nem érhettem el a teljes és tökéletes megvilágosodást, amely felülmúlhatatlan ezen a világon (az istenekkel, Márával, Brahmával együtt, az emberiségben a szamanákkal és bráhminokkal együtt, istenestül-emberestül).

Felismertem, szerzetesek, hogy mivel a valóságnak megfelelően, helyesen, teljesen tisztán megértettem az avatottak négy igazságának három vonatkozását, összesen tizenkét formáját, ezért elértem a teljes és tökéletes megvilágosodást, amely felülmúlhatatlan ezen a világon (az istenekkel, Márával, Brahmával együtt, az emberiségben a szamanákkal és bráhminokkal együtt, istenestül-emberestül). Felismertem és láttam, hogy megszabadulásom rendíthetetlen; ez az utolsó születés, többé nincs újralétesülés.¹⁷

Ezt mondta a nagyszent. Az ötös társaság szerzetesei pedig megelégedéssel és örömmel fogadták a nagyszent tanítását.

A magyarázat közben Kondannya testvérnek megnyílt a dhammát tisztán, szenvedélyek nélkül látó szeme: „Aminek dhammája (sajátossága), hogy keletkezett – forrása van, mindannak az is dhammája, hogy megszűnik – kiküszöbölhető.“

Az örömhír elér az istenekig

Miután a nagyszent útjára indította a dhamma uralmát, a földi istenek e szózatot hallatták: „Íme, a nagyszent Benáreszben, az Iszipatana vadasligetben útjára indította a dhamma felülmúlhatatlan uralmát. Sem szamana, sem bráhmin, sem isten, sem Mára, sem Brahmá, sem más a világon nem képes visszafordítani“. E szózatot továbbadták a Négy Király istenek, tőlük a Harminchárom istenek, majd Jama istenei, az elégedett istenek, a teremtményeiknek örvendező istenek, a mások teremtményein uralkodó istenek és a Brahmá-testű istenek. És így e szózat még abban a szempillantásban, abban a pillanatban, abban a percben felért egészen a Brahmá-világig. És a világnak ez a százezer tartománya megrázkódott, megrengett, reszketett; mérhetetlen és pompázatos ragyogás támadt a világban, felülmúlva az istenek fenségét.

A közösség megalapítása: az első öt szerzetes

Akkor a nagyszent fennkölten így szólt:

– Lám, felismerted, Kondannya! Lám, felismerted!

Hiszen éppen ezért kapta Kondannya az Annyászikondannya (Felismerted-Kondannya) nevet. Annyászikondannya testvér meglátta, elérte, megértette a dhammát és a mélyére hatolt. Túljutott a bizonytalanságon a mester tanításában, nem tévelygett, magabiztossá vált, nem szorult másra. Ekkor így szólt a nagyszenthez:

– Uram, kérem szentségedtől a vándorlétet, kérem az avatást!

– Indulj, szerzetes! – szólt a nagyszent. – Megláttad magadban a dhammát; járd a jámborság útját, hogy a megfelelő módon véget vess a boldogtalanságnak!

Így történt e testvér avatása.

Ezután a nagyszent a többi szerzetest tanítóbeszédekkel intette és útmutatásban részesítette. Míg ezt hallgatták, Vappa testvérnek és Bhaddija testvérnek is megnyílt a dhammát tisztán, szenvedélyek nélkül látó szeme: „Aminek dhammája (sajátossága), hogy keletkezett – forrása van, mindannak az is dhammája, hogy megszűnik – kiküszöbölhető.“

Meglátták, elérték, megértették a dhammát és a mélyére hatoltak. Túljutottak a bizonytalanságon a mester tanításában, nem tévelyegtek, magabiztossá váltak, nem szorultak másra. Ekkor így szóltak a nagyszenthez:

– Kérjük szentségedtől a vándorlétet, kérjük az avatást!

– Induljatok, szerzetesek! – szólt a nagyszent. – Megláttátok magatokban a dhammát; járjátok a jámborság útját, hogy a megfelelő módon véget vessetek a boldogtalanságnak! Így történt e testvérek avatása.

A nagyszent, aki azt ette, amit hoztak neki, a többi szerzetest tanítóbeszédekkel intette és útmutatásban részesítette. Ők hatan azon éltek, amit a három szerzetes alamizsnáért járva hozott. A tanítóbeszédeket hallgatva Mahánáma testvérnek és Asszadzsi testvérnek is megnyílt a dhammát tisztán, szenvedélyek nélkül látó szeme: „Aminek dhammája (sajátossága), hogy keletkezett – forrása van, mindannak az is dhammája, hogy megszűnik – kiküszöbölhető.“ Meglátták, elérték, megértették a dhammát és a mélyére hatoltak. Túljutottak a bizonytalanságon a mester tanításában, nem tévelyegtek, magabiztossá váltak, nem szorultak másra. Ekkor így szóltak a nagyszenthez:

– Kérjük szentségedtől a vándorlétet, kérjük az avatást!

– Induljatok, szerzetesek! – szólt a nagyszent. – Megláttátok magatokban a dhammát; járjátok a jámborság útját, hogy a megfelelő módon véget vessetek a boldogtalanságnak!

Így történt e testvérek avatása.

Az éntelenség jegye

Ekkor a nagyszent így beszélt az ötös társaság szerzeteseihez:

– Szerzetesek, a testünk nem az Énünk. Mert, ha ez a test volna az Én, akkor nem fakadna belőle kínlódás. És [nem]¹⁸ volna értelme annak, hogy „ilyen legyen a testem, olyan meg ne legyen“. De mivel a test nem az Én, ezért kínlódás fakad belőle. És [van] értelme annak, hogy „ilyen legyen a testem, olyan meg ne legyen“. És ugyanígy nem az Énünk az érzet, a képzet, a rárakatok és a tudat sem – hiszen mindegyikükből kínlódás fakad, és [van] értelme azt kívánni róluk, hogy ilyenek legyenek, ilyenek pedig ne legyenek.

– Szerzetesek, szerintetek a test örök vagy mulandó?

– Mulandó.

– Ami pedig mulandó, boldogtalansággal jár vagy boldogsággal?

– Boldogtalansággal.

– Ami pedig mulandó, boldogtalansággal jár és dhammája (sajátossága) a hanyatlás, jó-e arra így tekinteni: „Ez az enyém! Ez vagyok én! Ez az Énem!“?

– Nem, dehogy.

– Ez pontosan ugyanígy van az érzettel, a képzettel, a rárakatokkal és a tudattal is. Szerzetesek, ezért itt bármely testre, akár múltbeli, akár jövőbeli, akár jelenbeli, akár belső, akár külső, akár durva anyagi, akár finom, akár hitvány, akár kiváló, akár távoli, akár közeli – minden testre úgy kell tekinteni, helyesen felismerve, ahogyan van: „Ez nem az enyém. Ez nem én vagyok. Ez nem az Énem.“ És ez pontosan ugyanígy van az érzettel, a képzettel, a rárakatokkal és a tudattal is.

– Szerzetesek, ha a tanult, avatott tanítvány így látja, akkor kiábrándul a testből; kiábrándul az érzetből, a képzetből, a rárakatokból, a tudatból. Mivel kiábrándul, szenvedélymentessé válik, a szenvedélymentesség révén pedig megszabadul. Miután megszabadult, felismeri, hogy megszabadult. Felismeri, hogy a [befolyások] keletkezése elenyészett, a jámborság útja véget ért, a teendő elvégeztetett, ehhez nincs további [teendő].

Ezt mondta a nagyszent. Az ötös társaság szerzetesei pedig megelégedéssel és örömmel fogadták a nagyszent tanítását. A magyarázat közben tudatuk a be nem fogadás révén megszabadult a befolyásoktól. Ebben az időben hatan voltak az érdemesek a világon.

OTTHONÉLŐK MEGTÉRÉSE

Jasza és az apja

Jasza találkozik a Buddhával

Abban az időben élt Benáreszben egy Jasza nevű ifjú, tisztes család sarja, egy gazdag ember gyermeke. Három külön palotája is volt: egy télre, egy nyárra, egy pedig az esős évszakra. Az esős évszakban négy hónapon át ki sem mozdult a palotájából; nem férfi zenészekkel hódolt a gyönyöröknek. Egyszer, miközben így hódolt a gyönyöröknek az öt élvezeti minőség hatása alatt és hatalmában, először Jasza aludt el, majd a szolgálói is álomba merültek. Az olajmécses egész éjjel égett. Aztán Jasza korábban ébredt fel, és meglátta alvó szolgálóit: egyik lánynak hóna alatt a víná, a másiknak nyakában a mridanga-dob, megint másiknak hóna alatt a nagydob. Az egyiknek kibomlott a haja, a másiknak folyt a nyála, mások motyogtak. Mintha halottkitevő helyre került volna. Hogy ezt látta, eltöltötte a nyomorúság, és gyökeret vert benne a világgal való szakítás szándéka. Akkor Jasza fennkölten így szólt:

– Ó jaj, nyomorúság! Ó jaj, rontás!

Azután felöltötte arany saruját és az udvarház külső kapujához ment. Nem emberi lények kitárták előtte a kaput, nehogy valaki akadályt támasszon az otthonból az otthontalan vándorlétbe távozásának útján. Jasza a város kapujához ment; nem emberi lények azt is kitárták előtte. Ment tovább, és egyszer csak elérkezett az Iszipatana vadasligetbe. A nagyszent, aki már a hajnali szürkületkor felkelt, ebben az időben éppen a szabad ég alatt sétálgatott. Már messziről megpillantotta a közeledő Jaszát, abbahagyta sétáját és leült a párnás ülőhelyre. Akkor Jasza a nagyszent közelében fennkölten így szólt:

– Ó jaj, nyomorúság! Ó jaj, rontás!

Akkor a nagyszent így szólt hozzá:

– Jasza, ez nem nyomorúságos, ez nincs megrontva; gyere, ülj le, megmutatom neked a dhammát.

Akkor Jasza megörült és fellelkesült, hallván, hogy az nem nyomorúságos, nincs megrontva. Levette saruját, odament a nagyszenthez, köszöntötte és oldalt leült.

¹⁹A nagyszent pedig elmondta Jaszának a hagyományos elbeszélést az adakozásról, az erényről és a mennyekről. Megvilágította, hogy a vágyak nyomorúságosak, meggyaláznak és gyötrelmet okoznak: áldásos a világi létet odahagyni. Amikor a nagyszent felismerte, hogy Jasza tudata immár alkalmas, képlékeny, mentes a hátráltató tényezőktől, emelkedett és hittel teli, kifejtette neki a buddhák felemelő tanítását a dhammáról: a boldogtalanságot, a forrását, a kiküszöbölését és az utat. Mint ahogyan a tiszta, szenynyeződésektől mentes ruha a festéket teljességgel magába szívja, Jaszának ugyanúgy ott, ültő helyében megnyílt a dhammát tisztán, szenvedélyek nélkül látó szeme: „Aminek dhammája (sajátossága), hogy keletkezett – forrása van, mindannak az is dhammája, hogy megszűnik – kiküszöbölhető“.

Jasza apja lesz az első világi hívő

Amikor Jasza anyja felment a fia palotájába, és nem látta őt sehol, odament a gazdag emberhez és így szólt hozzá:

– Gazda, nem találjuk a fiadat, Jaszát.

Ekkor a gazdag ember küldöncöket indított lovon a négy égtáj irányába, maga pedig az Iszipatana vadasliget felé vette útját. Meglátta az arany saruk nyomát és utánuk eredt. A nagyszent már meszsziről megpillantotta a közeledő gazdag embert és ezt gondolta: „Most pedig olyan varázslatot alkalmazok, hogy a gazda, amikor ideül, ne lássa Jaszát, aki szintén itt ül.“ És így is tett. Amikor a gazdag ember odaért a nagyszenthez, megkérdezte tőle:

– Uram! Nagyszent! Láthatnám Jaszát, tisztes családom sarját?

– Gazda, akkor hát ülj le! Ha leültél, bizonnyal megláthatod Jaszát, aki szintén itt ül.

Akkor a gazdag ember megörült és fellelkesült, hallván, hogy meg fogja látni Jaszát. Köszöntötte a nagyszentet és oldalt leült.

A nagyszent elmondta neki a hagyományos és a buddhai tanítást, ő pedig megértette.

A gazdag ember meglátta, elérte, megértette a dhammát és a mélyére hatolt. Túljutott a bizonytalanságon a mester tanításában, nem tévelygett, magabiztossá vált, nem szorult másra. Ekkor így szólt a nagyszenthez:

– Bámulatos, uram, bámulatos! Mint amikor az ember a lefelé fordítottat felfordítja, az eltakartat felfedi, a tévelygőnek az utat megmutatja, vagy a sötétségben olajlámpást tart – hogy akinek szeme van, lássa, ami látni való: szentséged ugyanígy számos megközelítésből megvilágította a dhammát. Ezért most, uram, szentséged oltalmába térek, a dhamma és a szerzetesi közösség oltalmába. Mától fogva tartson meg engem szentséged mint oltalmába tért, életet nyert hívét.

Ő lett a világon először a nagyszent híve három formulával.

Jasza szerzetes lesz

Miközben apja hallgatta a tanítást a dhammáról, Jasza áttekintette az alapját, ahogyan belátta és megértette; tudata a be nem fogadás révén megszabadult a befolyásoktól.

Ezt észlelve a nagyszent így gondolkodott: „Már nem lehetséges, hogy Jasza visszatérjen a silány léthez és örömét lelje az élvezetekben, mint korábban, amikor még az otthonában lakott; feloldom hát a varázslatot.“ És így is tett. Ekkor a gazdag ember meglátta, hogy ott ül a fia, és így szólt hozzá:

– Jasza gyermekem, anyád siránkozik és megöli a bánat. Add vissza az életét!

Jasza a nagyszentre nézett. A nagyszent pedig így szólt a gazdag emberhez:

– Gazda, ha valakinek²⁰ a tudata a be nem fogadás révén megszabadult a befolyásoktól, szerinted lehetséges, hogy ő mégis visszatér a silány léthez és örömét leli az élvezetekben, mint korábban, amikor még az otthonában lakott?

– Dehogyis, uram.

– Gazda, Jasza még pallérozandó tudással, még pallérozandó látással látta és értette meg a dhammát, éppúgy, mint te. Ő viszont áttekintette az alapját, ahogyan belátta és megértette; tudata a be nem fogadás révén megszabadult a befolyásoktól. Már nem lehetséges, hogy visszatérjen a silány léthez és örömét lelje az élvezetekben, mint korábban, amikor még az otthonában lakott.

– Uram, ajándék és nyereség Jaszának, hogy tudata, a be nem fogadás révén, megszabadult a befolyásoktól. Fogadja el szentséged a meghívásomat a mai étkezésre, kísérőjeként Jaszával!

A nagyszent, hallgatásával, elfogadta. Erre a gazdag ember felkelt ültéből, elköszönt, illő tisztelettel jobbkéz felől megkerülte a nagyszentet és távozott. Nem sokkal ezután Jasza így szólt a nagyszenthez:

– Uram, kérem szentségedtől a vándorlétet, kérem az avatást!

– Indulj, szerzetes! – szólt a nagyszent. – Megláttad magadban a dhammát; járd a jámborság útját, hogy a megfelelő módon véget vess a boldogtalanságnak!

Így történt e testvér avatása. Ebben az időben heten voltak az érdemesek a világon.

Az első női világi hívek

A nagyszent délelőtt felöltözött, vette szilkéjét és szerzetesi leplét, majd kísérőjeként Jasza testvérrel elment a gazdag ember otthonába, és leült a párnás ülőhelyre. Akkor Jasza testvér anyja és hajdani párja odamentek a nagyszenthez, köszöntötték és oldalt leültek.

A nagyszent elmondta nekik a hagyományos és a buddhai tanítást, ők pedig megértették.

Meglátták, elérték, megértették a dhammát és a mélyére hatoltak. Túljutottak a bizonytalanságon a mester tanításában, nem tévelyegtek, magabiztossá váltak, nem szorultak másra. Ekkor így szóltak a nagyszenthez:

– Bámulatos, uram, bámulatos! Mint amikor az ember a lefelé fordítottat felfordítja, az eltakartat felfedi, a tévelygőnek az utat megmutatja, vagy a sötétségben olajlámpást tart – hogy akinek szeme van, lássa, ami látni való: szentséged ugyanígy számos megközelítésből megvilágította a dhammát. Ezért most, uram, szentséged oltalmába térünk, a dhamma és a szerzetesi közösség oltalmába. Mától fogva tartson meg minket szentséged mint oltalmába tért, életet nyert híveit.

Ők lettek a világon először női hívek három formulával.

Akkor Jasza testvér anyja, apja és hajdani párja különféle kiváló ételekkel kínálta, és maga szolgálta ki a nagyszentet és Jasza testvért. Miután a nagyszent befejezte az étkezést és letette a szilkéjét, oldalt leültek. Akkor a nagyszent tanítóbeszédekkel tanította, buzdította, intette és bátorította őket, majd felkelt ültéből és távozott.

Jasza barátai

Meghallotta Jasza testvér négy világi társa, Vimala, Szubáhu, Punnadzsi és Gavampati, mindannyian gazdag és jómódú benáreszi családok sarjai, hogy Jasza megvált hajától és szakállától, megsárgult ruhát öltött és az otthonból az otthontalan vándorlétbe távozott. És így gondolkodtak: „Nem lehet az silány dhamma (tan) és életvezetés, nem lehet az silány vándorlét, ha Jasza ezt választotta!“ Elmentek Jasza testvérhez, köszöntötték és oldalt megálltak. Akkor Jasza testvér négy világi társával elment a nagyszenthez, köszöntötte, oldalt leült, majd így szólt hozzá:

– Uram, itt ez a négy világi társam, Vimala, Szubáhu, Punnadzsi és Gavampati, mindannyian gazdag és jómódú benáreszi családok sarjai. Lássa el intelmekkel és részesítse útmutatásban őket szentséged!

A nagyszent elmondta nekik a hagyományos és a buddhai tanítást, ők pedig megértették.

Meglátták, elérték, megértették a dhammát és a mélyére hatoltak. Túljutottak a bizonytalanságon a mester tanításában, nem tévelyegtek, magabiztossá váltak, nem szorultak másra. Ekkor így szóltak a nagyszenthez:

– Kérjük szentségedtől a vándorlétet, kérjük az avatást!

– Induljatok, szerzetesek! – szólt a nagyszent. – Megláttátok magatokban a dhammát; járjátok a jámborság útját, hogy a megfelelő módon véget vessetek a boldogtalanságnak!

Így történt e testvérek avatása. Ezután a nagyszent tanítóbeszédekkel intette és útmutatásban részesítette e szerzeteseket. Ennek hatására tudatuk a be nem fogadás révén megszabadult a befolyásoktól.

Ebben az időben tizenegyen voltak az érdemesek a világon.

Majd Jasza testvér további ötven világi barátja is, mindannyian ősi családok sarjai szerte az országból, meghallotta, hogy Jasza szerzetes lett; s velük is ugyanez a történet játszódott le.

Ebben az időben hatvanegyen voltak az érdemesek a világon.

FELJOGOSÍTÁS AZ AVATÁSRA; A KÍSÉRTŐ LÁTOGATÁSAI

Majd a nagyszent így szólt azokhoz a szerzetesekhez:

– Minden béklyót ledobtam már, lehet égi vagy emberi. Szerzetesek, ti is ledobtátok mindet, lehet égi vagy emberi. Járjátok vándorutatokat sokaknak hasznára, boldogságára, a világ iránti együttérzésből, istenek és emberek javára, hasznára, boldogságára. Ne menjetek ketten egy úton!

Szó szerint és értelmezve tanítsátok a dhammát, amely üdvös az [út] elején, közepén és végén; világítsátok meg a teljes, tökéletes és tiszta jámborság útját.

Vannak lények, akiken kevésbé uralkodik a szenvedély. A dhamma nem csak süket fülekre talál, lesznek majd, akik megértik. Én is indulok Uruvélá, a hadvezér faluja felé, hogy tanítsam a dhammát.

Nem sokkal ezután Mára, a Gonosz odament a nagyszenthez és versben szólította meg:

– Minden béklyó kötöz téged, az égi és az emberi.
Erős kötél kötöz téged: tőlem nem szabadulsz soha.

[A Buddha:]
– Minden béklyót ledobtam már, lehet égi vagy emberi.
Ledobtam köteled végleg: téged, Halál, elűztelek.

[Mára:]
– Az én béklyóm a légben száll és a szívet ragadja meg.
Téged azzal kötözlek meg: tőlem nem szabadulsz soha.

[A Buddha:]
– A szép látványok és hangok, érintés, ízek és szagok
vágyat nem keltenek bennem: téged, Halál, elűztelek.

„Ismer engem a nagyszent, ismer engem az üdvözült!“ – mérgelődött keserűen Mára, a Gonosz, és azon nyomban el is tűnt.

Abban az időben a szerzetesek a vándorlétre vagy avatásra várókat a különböző törzsi területekről mindenhonnan elhozták a nagyszenthez, hogy tőle kapják azt meg. Fáradságos volt ez a szerzeteseknek is, a vándorlétre vagy avatásra váróknak is.

Ekkor a magányos elvonultságban élő nagyszent eltöprengett ezen, és elhatározta, jóváhagyja, hogy ezentúl a különböző törzsi területeken mindenütt maguk a szerzetesek adják meg a vándorlétet és az avatást. Így hát estefelé a nagyszent elvonultságát megszakítva ezen ügyben, erről a témáról tanítóbeszédet tartott, elmondta mindezt, majd így szólt a szerzetesekhez:

– Jóváhagyom, hogy ezentúl a különböző törzsi területeken mindenütt ti magatok adjátok meg a vándorlétet és az avatást. Szerzetesek, a vándorlétet és az avatást így kell megadni:

A vándorlétre vagy az avatásra váró haját és szakállát le kell vágatni. Öltsön megsárgult ruhát, felsőruháját vesse fél vállára, boruljon a szerzetesek lábához, kuporogva emelje fel kérőleg összetett kezét. Így szóljatok hozzá:

„Mondd ezt: A megvilágosodott oltalmába térek. A dhamma oltalmába térek. A közösség oltalmába térek. Másodszor is a megvilágosodott oltalmába térek. Másodszor is a dhamma oltalmába térek. Másodszor is a közösség oltalmába térek. Harmadszor is a megvilágosodott oltalmába térek. Harmadszor is a dhamma oltalmába térek. Harmadszor is a közösség oltalmába térek.“

Jóváhagyom, hogy ezzel a hármas oltalomba téréssel történjen a vándorlét és az avatás megadása.

A nagyszent az esős évszak elmúltával így szólt a szerzetesekhez:

– Én a forrása szerinti tudatosítás és a forrása szerinti megfelelő gyakorlás révén értem el és tapasztaltam meg a teljes megszabadulást. Ti is így érhetitek el, így tapasztalhatjátok meg.

Nem sokkal ezután Mára, a Gonosz odament a nagyszenthez és versben szólította meg:

– Megkötött Mára béklyója, az égi és az emberi.
Erős kötél kötöz téged: tőlem nem szabadulsz soha.

– Ledobtam, Mára, béklyódat, lehet égi vagy emberi.
Ledobtam köteled végleg: téged, Halál, elűztelek.

„Ismer engem a nagyszent, ismer engem az üdvözült!“ mérgelődött keserűen Mára, a Gonosz, és azon nyomban el is tűnt.

ORGIÁBÓL A SZERZETESRENDBE

Ezzel a nagyszent befejezte benáreszi tartózkodását és felkerekedett Uruvélá felé. Egyszer aztán letért az útról, elsétált egy bokros ligetig, behatolt a sűrűjébe és leült az egyik fa tövébe. Éppen akkor vagy harminc társ Bhadda társaságából, asszonyával együtt abban a ligetben hódolt a gyönyöröknek. Egyiküknek nem volt asszonya, az ő kedvéért elhoztak egy örömlányt. Míg a többiek megrészegülten hódoltak a gyönyöröknek, az örömlány a holmijukkal elszaladt. Erre a társak, társuk felhívására a nő keresésére indultak. A ligetben bolyongva megpillantották a fa tövében ülő nagyszentet. Odamentek hozzá és megkérdezték:

– Nem látott szentséged egy nőt?

– Ifjak, mit akartok a nőtől?

Erre elmesélték neki a történteket.

– Szerintetek mi volna jobb nektek: ha a nőt keresnétek meg, vagy ha magatokat?

– Mindenképpen az, ha önmagunkat.

– Hát akkor üljetek le, ifjak, megmutatom nektek a dhammát.

– Igen, jó lesz – mondták, majd köszöntötték a nagyszentet és oldalt leültek.

A nagyszent elmondta nekik a hagyományos és a buddhai tanítást, ők pedig megértették.²¹

Meglátták, elérték, megértették a dhammát és a mélyére hatoltak. Túljutottak a bizonytalanságon a mester tanításában, nem tévelyegtek, magabiztossá váltak, nem szorultak másra. Ekkor így szóltak a nagyszenthez:

– Kérjük szentségedtől a vándorlétet, kérjük az avatást!

– Induljatok, szerzetesek! – szólt a nagyszent. – Megláttátok magatokban a dhammát; járjátok a jámborság útját, hogy a megfelelő módon véget vessetek a boldogtalanságnak!

Így történt e testvérek avatása.

AZ ÁLDOZÓPAPOK ÁTTÉRÉSE

A tűzkígyó legyőzése

A nagyszent vándorútját járva végül Uruvélá vidékére érkezett. Abban az időben Uruvélában élt három rasztás²² aszkéta: Uruvéla-Kasszapa, Nadí-Kasszapa, Gajá-Kasszapa. Uruvéla-Kasszapa ötszáz, Nadí-Kasszapa háromszáz, Gajá-Kasszapa kétszáz rasztás aszkéta vezetője, főnöke, irányítója, elöljárója volt.

Akkor a nagyszent elment a rasztás Uruvéla-Kasszapa remeteligetébe, és így szólt hozzá:

– Ha nem bánod, Kasszapa, eltöltenék egy éjszakát a tűz-házban.

– Nagy szamana! Én nem bánom, de van itt egy varázserejű, bősz nágakirály, akinek szörnyűséges, gyors mérge van. Nehogy bajod essék!

A nagyszent másodszor és harmadszor is megkérte.

– Semmi bajom nem eshetik. No, Kasszapa, egyezz hát bele!

– Legyen, ahogy kívánod!

Erre a nagyszent bement a tűz-házba, szénából párnát készített, lótuszülésben, egyenes testtartásban leült, tudatosságát arca köré irányítva. Meg is látta a nága, hogy bejött a nagyszent; erre füstöt okádott a gonosz. Ekkor a nagyszent így gondolkodott: „Legjobb lesz, ha nem bántom ennek a nágának a bőrét, páncélját, húsát, inát, csontját, velejét, hanem tűzzel gyűröm le az ő tüzét.“

Majd a nagyszent varázslatot alkalmazott: tüzet és füstöt okádott. Erre a nága dühödten fellángolt. A nagyszent pedig a tűz-elembe teljesen belemerülve szintén fellángolt. Kettejük izzásától a tűz-ház is mintha felgyulladt, fellángolt, felizzott volna.

A rasztások körülvették a tűz-házat és így beszéltek:

– Ó, jaj! A nága bántja a nagy szamanát, aki oly szépséges.

A nagyszent pedig nem bántotta a nága bőrét, páncélját, húsát, inát, csontját, velejét, hanem saját tüzével legyűrte az ő tüzét. Az éjszaka elmúltával a szilkéjébe dobta, és megmutatta a rasztás Uruvéla-Kasszapának.

– Itt van neked a nága: legyűrtem tűzzel a tüzét.

Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy a varázserejű, bősz, szörnyűségesen gyors mérgű nágakirály tüzét saját tüzével le tudja gyűrni. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

²³A nagyszent a Nérandzsaránál így szólt a rasztás Uruvéla-Kaszszapához:

– Ha nem bánod, Kasszapa, a mai napot a tűz csarnokában tölteném el.

– Én nem bánom, nagy szamana; csak gondoskodásból tartalak vissza. Van itt egy varázserejű, bősz nágakirály, akinek szörnyűséges, gyors mérge van. Nehogy bajod essék!

– Semmi bajom nem eshetik. No, Kasszapa, egyezz hát bele!

Hogy megkapta az engedélyt, bement félelem nélkül a rettenthetetlen. Meglátta a nágakígyó, hogy bejött a látnok; erre füstöt okádott a gonosz. Erre kedves szívvel, összeszedetten az emberek elefántja²⁴ is füstöt okádott. A nágakígyó pedig dühödten fellángolt, mint a tűz. Erre az emberek elefántja, a tűz-elem mestere, szintén fellángolt.

Kettejük izzásától a tűz-ház felgyulladt, fellángolt, felizzott.

Elnézték a rasztások, s szólottak:

– Ó, jaj! A nága bántja a nagy szamanát, aki oly szépséges.

Az éjszaka elmúltával kifogyott a nága lángja, viszont a varázserejűnek még maradt: sokszínű lángja volt, kék és rőtes, piros, sárgás és kristályszínű. Angírasza²⁵ testében sokszínű láng volt. Szilkéjébe tette s megmutatta a bráhminnak a nágakígyót.

– Itt van neked a nága, Kasszapa: legyűrtem tűzzel a tüzét.

Az istenek látogatása

A nagyszent varázserejétől a rasztás Uruvéla-Kasszapában hit ébredt, és így szólt:

– Maradj nálunk, nagy szamana, magam gondoskodom róla, hogy mindig meglegyen az ételed.

Ezután a nagyszent a rasztás Uruvéla-Kasszapa remeteligete közelében egy bokros ligetben időzött. Késő este a szépséges színű Négy Királyok az egész ligetet beragyogva odamentek a nagyszenthez, köszöntötték és a négy égtáj felől megálltak, mint hatalmas lángoszlopok. Az éjszaka elmúltával a rasztás Uruvéla-Kasszapa odament a nagyszenthez, és így szólt hozzá:

– Itt az idő, nagy szamana, elkészült az étel. Kik voltak azok az éjjel a ligetben, akik mint hatalmas lángoszlopok álltak körülötted a négy égtáj felől?

– A Négy Királyok jöttek el hozzám, hogy a dhammát hallgassák.

Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy még a Négy Királyok is eljönnek hozzá a dhammát hallgatni. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

Aztán a nagyszent megette Kasszapa ételét, és a ligetben maradt.

Késő este a szépséges színű Szakka, az istenek királya az egész ligetet beragyogva odament a nagyszenthez, köszöntötte, oldalt megállt, mint hatalmas lángoszlop, az előző estinél is szebb és lágyabb fénnyel. Az éjszaka elmúltával a rasztás Uruvéla-Kasszapa odament a nagyszenthez, és így szólt hozzá:

– Itt az idő, nagy szamana, elkészült az étel. Ki volt az az éjjel a ligetben, aki mint hatalmas, lágyfényű lángoszlop állt melletted?

– Szakka, az istenek királya jött el hozzám, hogy a dhammát hallgassa.

Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy még Szakka, az istenek királya is eljött hozzá a dhammát hallgatni. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

Aztán a nagyszent megette Kasszapa ételét, és a ligetben maradt.

Késő este a szépséges színű Brahmá Szahampati az egész ligetet beragyogva odament a nagyszenthez, köszöntötte, oldalt megállt, mint hatalmas lángoszlop, az előző estinél is szebb és lágyabb fénnyel.

Aztán az éjszaka elmúltával a rasztás Uruvéla-Kasszapa odament a nagyszenthez, és így szólt hozzá:

– Itt az idő, nagy szamana, elkészült az étel. Ki volt az az éjjel a ligetben, aki mint hatalmas, lágyfényű lángoszlop állt melletted?

– Brahmá Szahampati jött el hozzám, hogy a dhammát hallgassa.

Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy még Brahmá Szahampati is eljött hozzá a dhammát hallgatni. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

Aztán a nagyszent megette a neki felajánlott ételt, és abban a ligetben maradt.

A csodaerők megmutatása

Ekkortájt a rasztás Uruvéla-Kasszapa egy nagy áldozatra készült. Egész Anga és Magadha el akart jönni. Uruvéla-Kasszapa pedig így gondolkodott: „Közeleg a nagy áldozat, egész Anga és Magadha eljön majd és bőven hoznak különféle ételeket. Ha a nagy szamana megmutatja varázserejét a sokaságnak, az ő nyeresége és tiszteltsége gyarapodni fog, az enyém meg csökken. Bárcsak ne jönne el holnap a nagy szamana!“ A nagyszent azonban a rasztás Uruvéla-Kasszapa szívébe látott és olvasott a gondolataiban, elment hát Felső-Kuruföldre,²⁶ onnan hozott alamizsnát; a Nemhevülő-tónál elfogyasztotta és ott töltötte a napot.

Aztán az éjszaka elmúltával a rasztás Uruvéla-Kasszapa odament a nagyszenthez, és így szólt hozzá:

– Itt az idő, nagy szamana, elkészült az étel. Tegnap miért nem jöttél el? Gondoltunk pedig rád, hogy miért nem jössz. Félre is tettünk egy részt neked az ételekből.

– Kasszapa, hát te nem akartad, hogy menjek! Azt gondoltad, hogy a varázserőm láttán az én nyereségem és tiszteltségem gyarapodni fog, a tiéd meg csökken. Én azonban a szívedbe láttam és olvastam a gondolataidban, elmentem hát Felső-Kuruföldre, onnan hoztam alamizsnát; a Nemhevülő-tónál elfogyasztottam és ott töltöttem a napot.

Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy a szívbe lát és olvas benne. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

Aztán a nagyszent megette Kasszapa ételét, és a ligetben maradt.

Egy alkalommal a nagyszent kidobott rongyokra talált.²⁷ Elgondolkodott, hogyan mossa ki a rongyokat. Szakka, az istenek királya azonban a nagyszent szívébe látott és olvasott a gondolataiban, kezével lótuszos tavat ásott, majd így szólt:

– Uram, itt mossa ki szentséged a rongyokat!

A nagyszent elgondolkodott, hogy min dörzsölhetné tisztára a rongyokat. Ekkor Szakka odatett egy nagy követ:

– Uram, itt dörzsölje tisztára szentséged a rongyokat!

A nagyszent elgondolkodott, hogy mibe kapaszkodva jöjjön ki a tóból. Ekkor az ardzsunafában lakozó helyszellem lehajlított egy ágat:

– Uram, ebbe kapaszkodva jöjjön ki szentséged a tóból!

A nagyszent elgondolkodott, hogy hova terítse ki száradni a rongyokat. Ekkor Szakka oda is tett egy nagy követ:

– Uram, erre terítse ki szentséged a rongyokat!

Az éjszaka elmúltával a rasztás Uruvéla-Kasszapa odament a nagyszenthez, és így szólt hozzá:

– Itt az idő, nagy szamana, elkészült az étel. Nahát, nagy szamana, ez a lótuszos tó nem volt itt korábban, most meg itt van! Ezek a kövek sem voltak korábban ide téve. Ki tette ide? Ennek az ardzsunafának sem hajlott le az ága azelőtt, most meg lehajlik.

– Nem emberkéz ásta e tavat, nem emberkéz tette ide a köveket, az ardzsunafa ágából pedig kapaszkodó lett.

És a nagyszent elmesélte Kasszapának a történteket. Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy még Szakka, az istenek királya is szolgálatot tesz neki. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“ Aztán a nagyszent megette Kasszapa ételét, és a ligetben maradt.

Kasszapa másnap is hívta reggelizni.

– Menj, Kasszapa, én is megyek!

Ezzel elbocsátotta Uruvéla-Kasszapát, aztán dzsambuszilvát szedett (erről a fáról kapta India a Dzsambu-sziget nevet), mégis elsőként érkezett meg, és leült a tűz-házban.

Amikor Uruvéla-Kasszapa meglátta, hogy a nagyszent már a tűz-házban ül, megkérdezte tőle:

– Nagy szamana, hát te melyik úton jöttél ide? Előtted indultam el, te mégis előttem érkeztél meg.

– És még dzsambuszilvát is szedtem! Tessék, Kasszapa, itt a dzsambuszilva, érett, illatos, ízletes. Egyél, ha kérsz!

– Ugyan, nagy szamana, ezt csak te érdemled, fogyaszd el te magad.

Közben ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, de ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

Aztán a nagyszent megette Kasszapa ételét, és a ligetben maradt.

Kasszapa másnap is hívta reggelizni.

– Menj, Kasszapa, én is megyek!

Ezzel elbocsátotta Uruvéla-Kasszapát, aztán a dzsambufa közelében álló mangófáról mangót, az annak a közelében álló ámalakí-fáról egrest, az annak a közelében álló harítaka-fáról diót szedett, majd a Harminchárom Istenek egébe ment és szakított egy korallfa-virágot – mégis elsőként érkezett meg, és leült a tűz-házban.

Amikor Uruvéla-Kasszapa meglátta, hogy a nagyszent már a tűz-házban ül, megkérdezte tőle:

– Nagy szamana, hát te melyik úton jöttél ide? Előtted indultam el, te mégis előttem érkeztél meg.

– És még korallfa-virágot is szakítottam a Harminchárom Istenek egében! Tessék, Kasszapa, itt a korallfa virága, szép és illatos. Vedd el, ha kéred!

– Ugyan, nagy szamana, ezt csak te érdemled.

Közben ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana. Hamarabb ért ide, mint én, pedig még a Harminchárom Istenek egébe is elment. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

Akadályozó és segítő varázslatok

Abban az időben a rasztások a tűzszertartásukra készültek, de nem tudták felvágni a fahasábokat. Gondolták, hogy nyilván a nagy szamana csodaereje miatt nem tudják felvágni. Akkor a nagyszent ezt kérdezte a rasztás Uruvéla-Kasszapától:

– Fel legyenek vágva a fahasábok?

– Igen, nagy szamana!

Abban a pillanatban az ötszáz fahasáb ott volt felvágva. Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy akaratára még a fahasábok is felhasogatódnak. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

Abban az időben a rasztások a tűzszertartásukra készültek, de nem tudták meggyújtani a tüzet. Gondolták, hogy nyilván a nagy szamana csodaereje miatt nem tudják meggyújtani. Akkor a nagyszent ezt kérdezte a rasztás Uruvéla-Kasszapától:

– Meggyulladjanak a tüzek?

– Igen, nagy szamana!

Abban a pillanatban meggyulladt az ötszáz tűz. Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy akaratára még a tüzek is meggyulladnak. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

Abban az időben a rasztások végeztek a tűzszertartással, de nem tudták eloltani a tüzet. Gondolták, hogy nyilván a nagy szamana csodaereje miatt nem tudják eloltani. Akkor a nagyszent ezt kérdezte a rasztás Uruvéla-Kasszapától:

– Kialudjanak a tüzek?

– Igen, nagy szamana!

Abban a pillanatban kialudt az ötszáz tűz. Erre Uruvéla-Kaszszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy akaratára még a tüzek is kialszanak. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

Abban az időben a rasztások a hideg téli éjeken, a leghidegebb időszakban, hóesésben meg-megmártóztak a Nérandzsará folyóban, bele-belemerítkeztek. Akkor a nagyszent odavarázsolt ötszáz parázstartó tálat, aminél a rasztások melegedhettek, amikor kijöttek a vízből. Gondolták, hogy nyilván a nagy szamana csodaereje varázsolta oda a parázstartókat. Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy ilyen sok parázstartó tálat tud varázsolni. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

A vizek szétválasztása

Abban az időben, noha száraz évszak volt, egy óriási felleg kerekedett és hatalmas felhőszakadás támadt. A víz elborította azt a helyet, ahol a nagyszent tartózkodott. Ő pedig elhatározta, hogy szétválasztja a vizet, és közte, a porfödte földön jár. Így is tett.

A rasztás Uruvéla-Kasszapa pedig, nehogy a nagyszentet elborítsa a víz, sok rasztással együtt hajóra szállt, és elindult arrafelé. Meglátta a nagyszentet, amint az a porfödte földön jár, és így szólt hozzá:

– Nagy szamana, itt vagy?

– Itt vagyok, Kasszapa!

Válaszolta a nagyszent, és a levegőbe emelkedve megjelent a hajóban. Erre Uruvéla-Kasszapa ezt gondolta: „Csodás képességű és nagyhatalmú a nagy szamana, hogy még a víz sem tudja elsodorni. De ő nem tartozik az érdemesek közé, én viszont igen!“

A Kasszapák csatlakoznak

A nagyszent elgondolkodott: „Biztos, hogy ez a megtévedt ember már hosszú ideje azt hiszi, hogy hiába vagyok csodás képességű és nagyhatalmú, nem tartozom az érdemesek közé – ő viszont igen. Ideje hát, hogy megingassam hitében ezt a rasztást!“ És így szólt Uruvéla-Kasszapához:

– Kasszapa, nem tartozol te az érdemesek közé; még az érdemessé válás ösvényét sem érted el! Az utat sem ismered, amelyen járva érdemessé lehetnél, vagy elérhetnéd az érdemessé válás ösvényét.

Akkor a rasztás Uruvéla-Kasszapa homlokával a nagyszent lábához borult és így szólt:

– Uram, kérem szentségedtől a vándorlétet, kérem az avatást!

– Kasszapa, te ötszáz rasztás aszkéta vezetője, főnöke, irányítója, elöljárója vagy. Először bocsásd el őket; ők pedig tegyenek úgy, ahogy akarnak.

A rasztás Uruvéla-Kasszapa odament a rasztásokhoz és így szólt:

– Urak, a nagy szamanával akarom járni a jámborság útját. Ti pedig tegyetek úgy, ahogy akartok!

– Uram, már hosszú ideje hiszünk a nagy szamanában. Ha te vele fogod járni a jámborság útját, akkor mi is mindannyian így szeretnénk tenni.

És a rasztások gubancos hajukat, aszkétabatyujukat és tűzáldozó-szerszámaikat elúsztatták a vízben.²⁸ Azután a nagyszenthez mentek, homlokukkal a lábához borultak és így szóltak:

– Kérjük szentségedtől a vándorlétet, kérjük az avatást!

– Induljatok, szerzetesek! – szólt a nagyszent. – Megláttátok magatokban a dhammát; járjátok a jámborság útját, hogy a megfelelő módon véget vessetek a boldogtalanságnak!

Így történt e testvérek avatása.

Meglátta a rasztás Nadí-Kasszapa, hogy gubancos hajcsomókat, aszkétabatyukat és tűzáldozó-szerszámokat visz a víz. „Csak nem történt valami baj a bátyámmal?“ – gondolta. Elküldte a rasztásokat, tudják meg, mi van a bátyjával. De maga is elment a háromszáz rasztással Uruvéla-Kasszapához, és megkérdezte tőle:

– Jobb ez így, Kasszapa?

– Igen, testvérem, így a jobb!

És ezek a rasztások is elúsztatták a vízben gubancos hajukat, aszkétabatyujukat és tűzáldozó-szerszámaikat, majd avatást kértek és kaptak a nagyszenttől.

És pontosan ugyanígy történt Gajá-Kasszapával és kétszáz rasztás követőjével is.

A nagyszent az ötszáz új hívének is bemutatta ugyanazokat a csodatételeket, amiket az első ötszáz már látott.

Ezzel a nagyszent befejezte uruvélái tartózkodását és elindult a Gajászíszára;²⁹ nagy szerzetesi közösség kísérte – ezer szerzetes, az összes hajdani rasztás.

Tűzbeszéd

Ott pedig a nagyszent Gajában, a Gajászíszán tartózkodott, ezer szerzetessel együtt. Ekkor a nagyszent így szólt hozzájuk:

– Szerzetesek, minden ég. Mi minden?

Ég a látás, a látványok, a látási tudat, a látási aktus, a látási aktusból származva keletkező érzés, akár boldogságos, akár boldogtalan, akár közömbös. És mitől ég? Bizony mondom én, a szenvedély tüzétől, a gyűlölet tüzétől és a zavar tüzétől. Születés, öregség, halál, gyász, siránkozás, boldogtalanság, bánkódás és gond tüzétől.

Ég a hallás, a hangok, a hallási tudat, a hallási aktus, a hallási aktusból származva keletkező érzés, akár boldogságos, akár boldogtalan, akár közömbös.

Ég a szaglás, a szagok, a szaglási tudat, a szaglási aktus, a szaglási aktusból származva keletkező érzés, akár boldogságos, akár boldogtalan, akár közömbös.

Ég a nyelv, az ízek, az ízlelési tudat, az ízlelési aktus, az ízlelési aktusból származva keletkező érzés, akár boldogságos, akár boldogtalan, akár közömbös.

Ég a test, a tapintható minőségek, a tapintási tudat, a tapintási aktus, a tapintási aktusból származva keletkező érzés, akár boldogságos, akár boldogtalan, akár közömbös.

Ég a gondolkodás, a dhammák (sajátosságok), a gondolkodási tudat, a gondolkodási aktus, a gondolkodási aktusból származva keletkező érzés, akár boldogságos, akár boldogtalan, akár közömbös. És mitől ég? Bizony mondom én, a szenvedély tüzétől, a gyűlölet tüzétől és a zavar tüzétől. Születés, öregség, halál, gyász, siránkozás, boldogtalanság, bánkódás és gond tüzétől.

Szerzetesek, ha így látja a tanult, avatott tanítvány, akkor kiábrándul a látásból, a látványokból, a látási tudatból, a látási aktusból, a látási aktusból származva keletkező érzésből, akár boldogságos, akár boldogtalan, akár közömbös. Ugyanígy lesz a többi érzékkel is. És végül kiábrándul a gondolkodásból, a dhammákból (sajátosságokból), a gondolkodási tudatból, a gondolkodási aktusból, a gondolkodási aktusból származva keletkező érzésből, akár boldogságos, akár boldogtalan, akár közömbös. Mivel kiábrándul, szenvedélymentessé válik, a szenvedélymentesség révén pedig megszabadul. Miután megszabadult, felismeri, hogy megszabadult. Felismeri, hogy a [befolyások] keletkezése elenyészett, a jámborság útja véget ért, a teendő elvégeztetett, ehhez nincs további [teendő].

A magyarázat közben az ezer szerzetes tudata a be nem befogadás révén megszabadult a befolyásoktól.