A koggalai kolostorból többször is mentem alamizsnakörútra a közeli faluba. A legjobb idő erre az volt, amikor az emberek reggeli után munkába indultak, vagy a gyerekeket küldték-vitték iskolába, 7:30 körül.

A helyi bhikkhuk ritkán mennek spontán alamizsnakörútra, így kisebb fajta izgalmas eseménynek számított. Amikor a faluban megláttak az út mentén, gyakran beszaladtak egy kis főtt rizst vagy egyebet hozni. A nyugati bhikkhukat szudu-hámuduru (සුදු හාමුදුරු) ‘fehér tiszteletreméltó’ kifejezéssel emlegetik, az ő szemszögükből én vagyok az egzotikum.

Volt aki már éppen munkába tartott, de mindenképp élni akart a lehetőséggel, és a táskájából a magának csomagolt ebédet adta nekem. Ezt különösen nagylelkűnek éreztem, mert mialatt készítette, végig arra gondolt, hogy ‘ez nekem lesz’, és ezt mégis rögtön el tudta engedni. ‘A bhikkhunak valamit adni akarok! Majd eszek valami mást.’

A kisebb-nagyobb templomok sűrűsége meglepő volt, a főút mentén járva egy kört, ötöt számoltam (azzal együtt ahol nekem volt szállásom).

A templomok szépen gondozottak, az oltáron reggelente friss virág. Az elefántokat nagyon kedvelik, kolostori motívumként a Buddhára utalnak.

A Dhammapada 23. fejezete gyűjti az elefánt hasonlatokat, ahol az önmagát jól képzett, bölcs emberre utalnak; vagy az elmére, ami mint a vad elefánt, ellenáll a képzésnek.

(322) Nemde jó a betört öszvér,
akárcsak a jó szindh lovak,
s a nagy harci elefántok;
de ki magát legyőzte: jobb!

A szólásaikba is belekeverik, nagy eső után azt mondják, ‘akkora pocsolya volt az úton, hogy elefántot lehetne benne fürdetni.’

Az út melletti tavon egy kormorán szárította a szárnyait. A tollai éppen visszaverték a napot, főnix-hatást keltettek.

Időközben megérkeztem a kunyhóba Rattota mellett, Matale környékén.

A Vassza a július 20-i Ászálha telihold után kezdődött, itt töltöm majd a következő három hónapot.

A környék erdős-dombos, szerencsére nincs túl meleg. Itt nincs közösség, a telken két épület van: egy konyha és étkező, illetve ez a kunyhó. Társaim a békák, hangyák, madarak, mókusok.

a régi tónál
éberen minden léptemre
a békák

Az erdőben sok a jackfruit és mahagóni fa, mindkettőt lehet a szerzetesi csuha festésére használni. A fatörzs forgácsát kifőzve lehet kinyerni a festékanyagot. A jackfruit a Thaiföldre jellemző világos-barna színt, a mahagóni a Srí Lankában elterjedt vörös-barna színt adja.

Az, hogy a fákról labdák lógnak, roppant érdekes, de az idegen környezet miatt számít az ember a váratlanra. Ezekről a benyomásokról úgy érzem ‘itt a helyük’.

Az ismerős dolgok benyomása viszont ütközik az idegen környezettel, ez döbbent igazán rá a távolságra. Például az idegen fák között a sárga rigó dallamos hangja. Ennek számomra a Tisza-tónál van a helye, az viszont innen elég messze van.

A kunyhóból rálátok a másik völgyben található Aluvihára szikla templom Buddha szobrára.

A Páli kánon szutta szövegeit itt jegyezték le először az i.e. 1. században.

Srí Lankába Indiából Tiszt. Mahinda és a vele utazó bhikkhuk hozták be a buddhizmust az i.e. 3. században.

A lejegyzés előtt, a memorizálásra képzett szerzetesek közül egy-egy adott bhikkhu bizonyos szöveg-csoportok memorizálásra specializálódott, és ezek ismeretét átadta a tanítványának.

Egy 12 évig tartó szárazság, éhínség és háborús időszak alatt annyira lecsökkent az ilyen szakértők száma, hogy félő volt a szövegek elvesztése, ezért a király megszervezte a lejegyzés munkáját.

A kínai, thai és más buddhista kánonok mind ide vezethetőek vissza (esetenként több lépésben).

A kolostor eredeti neve Páli nyelven Āloka-lena, ‘megvilágított barlang’. A fő barlang keletre néz, így napközben sok fényt kap, emiatt választották megfelelő helyszínként erre a munkára.

Ha van a lakásodban egy polc, ahol családi képeket és emléktárgyakat tartasz, vagy esetleg az asztalodon van egy sarok ahol egy képnek vagy különös kődarabnak van helye, akkor érted az ‘oltár’ fogalmát.

A fizikai környezetünk egy kultúra gondolatait hordozza, háttérben meghúzódó feltevéseket, értékeket, motivációkat, amik egy szimbolikus világ képét festik. Saját tetteink jogosságát ennek a képnek a drámai szimbólumaival magyarázzuk.

A különböző kultúrák világképei ott a legérdekesebbek, ahol nincs egymással átfedésük.

A modern nyugati élet szimbólumai a munka, a termelés és fogyasztás körül forognak. Ha valakire azt mondjuk, ‘keményen dolgozik’, ezt megtanultuk elfogadni elégséges indoknak az egyén létezésére. Elég sivár kép, de ha nincs más, az egyén létezését a munkája teszi érvényessé.

Hogyan magyaráznád magyar szemmel azt a helyzetet, amikor egy apa és 11 éves fia együtt szerzetes-tanonci avatást (pabbajjā) vesz? Milyen szimbólumokkal építenéd fel ezt a döntést? Engem is meglepett. Itt azt mondják, ‘Milyen nagyszerű!’

(A dolog nem is átmeneti ügy, Srí Lankában nem hagyomány az átmeneti avatás, mint Thaiföldön.)

Egy nyugati bhikkhu ismerősöm elmondta egy korábbi párbeszédét egy Srí Lankai bhikkhuval. Arról beszéltek, hogy Srí Lankában a bhikkhuk hogy látják magukat.

Nem várom, hogy nyugatiként ezt te megértsd. Amit én teszek az a ‘megőrzés’. A ceremóniákkal és minden egyébbel segítek megőrizni a buddhizmust. Úgy érzem, mintha egy színarany autópályán haladnék a Nibbána felé.

Ászálha ünnep a Springhill kolostorban:

A virágokat és egyéb díszeket egymásnak átadva helyezik el, így mindenki részt vesz az oltári felajánlásban.

Az Aluvihárában találkoztunk az apáttal. 61 évet, 39 vasszát töltött be. Azt mondta, itt született a helyi faluban, gyerekként ide jártak a kolostorba a szüleivel. A kolostor régi képein felismerte magát gyerekként. Később avatást kapott, régóta ő már itt az apát. Most két kis szamanérával él a kolostorban.

A templomok szobrai, a festett sziklafalak, történelmi helyek gazdag szimbólumokkal látják el az emberek képzelőerejét. A Buddha oltárakon virágokat ajánlanak fel, a bhikkhuknak alamizsnakörúton úgy adnak ételt mint a szikla-festményeken.

Lehet, hogy keveset meditálnak, de úgy látják, hogy személyesen szerepük van ebben az együtt megélt, önmagukon túlmutató képben, és ez olyan biztonság érzetet nyújt nekik, hogy úgy érzik ‘színarany autópályán haladnak a Nibbána felé’. Ebből mi is tanulhatunk valamit.

Azért ne legyünk irigyek, a világi szelek keleten is fújnak port az emberek szemébe, nekik is megvan a maguk fajta szenvedése.

A bhikkhuk idejét lekötik a ‘Tan megőrzése’ körüli ceremóniák, a Páli vagy Abhidhamma tanulmányok, vagy az alsó- és felső-oktatásban a buddhista tárgyak vezetése. Ezt hagyományosan azzal védik, hogy ha a szövegek és tanulmányok fennmaradnak, a meditáció gyakorlását fel lehet éleszteni.

A szigeten kb. harmincezer bhikkhu már társadalmat képez, amiben ceremóniákkal és tanulmányi oklevelekkel lehet előrejutni, nem meditációval.

Sok kunyhóban ahol megszálltam nem volt kialakítva meditációra alkalmas ülőhely. Persze improvizál az ember, az ágyon felülve lehet éppen (nehézkes testtartásban) meditálni, de amikor valaki egy kunyhó építését tervezi, az ilyesmire már gondolna előre, ha ez lényeges szempont lenne.

(Az utazásról: Amikor megérkezem, izgalmas az új hely, és nincs véleményem. Amikor már panaszkodom, mert magamon is érzem a helyiek szenvedését, arról tudom, hogy kezdem mélyebben érteni a helyzetet. Van aki annyira előrehaladt ebben, hogy amint belép valahova az ajtón, már panaszkodik.)

Jelenleg az egyik új, a meditációhoz és Vinaya szabályokhoz visszatérő Srí Lankai rend a Galduwa.

A koggalai kolostor is ide tartozott, volt a kunyhóban külön ülőmatrac, illetve a kunyhó mellett jól kialakított sétáló ösvény. A varánusz gyíkok is kedvelték.

Szerencsére ahol most vagyok, a kunyhó a tervezésében számított a meditáció, még egy fedett sétáló ösvényre is gondoltak.