A Buddha idejében a szerzetesek gyalog jártak helyről helyre. Ha például egy távoli kolostorban akartak felkeresni egy tanítót, szakaszonként vándoroltak, naponta más-más templomban szálltak meg, vagy akár a faluban valaki műhelyében, mint az MN 140 szuttában olvashatjuk. Dicsérték azokat, akiknek a csuha és alamizsnás szilke mellett minden holmijuk elfért egy válltáskában.

A szerzetesek időnként mai is gyakorolják az ilyen vándorutat, Thaiföldön a tudong, Srí Lankán a csárika szóval nevezik.

Pakolás közben egy ilyen útra az ember fontolgatja, hogy mi az igazán szükséges. Az, hogy nekem mire van szükségem, sokkal inkább függ attól amit érzek, akarok, mint attól, hogy valami objektíven fontos. A csomag súlyát az könnyíti, ha a könnyítünk a hozzáállásunkon. Figyelek arra, hogy ne azon morfondírozzak, hogy én mit akarok az úttól, hanem az út mit igényel tőlem: milyen erőfeszítést kell megtenni és milyen terhet kell elengedni.

Írtam korábban az ilyen vándorútról. Európában hátizsákkal megyünk mint egy túrán, esténként sátorban alszunk és a holminkkal önellátóságra készülünk. A reggeli alamizsnakörúton egy helyben megállunk egy piac vagy szupermarket mellett, és levesszük a hátizsákot.

Srí Lankán más a helyzet, a városi kis templomokban keresünk szállást, sátrazni nem is lenne alkalmas hely. Alamizsnakörúton is úton vagyunk, így a hátizsák a teher mellett a rendezett szerzetesi megjelenés (szamana-szannya) miatt sem megfelelő, az úti holmink el kell férjen egy válltáskában. Csendben megállunk egyik-másik ház előtt pár percre, és ha jeleznek nekünk vagy látjuk a sürgés-forgást, akkor megvárjuk az étel adományt, különben tovább megyünk a következő házhoz.

Június 10-én indultunk Hantan Springhill kolostorból, az úticélunk Belihuloya Sīlagama kolostor. Tapasztalt társaim voltak, Tiszt. Jinasiri és Samiddhi.

Június 21-én, a telihold upószatha napján érkeztünk, júniusban ez a Poson Poya ünnepnap. Arra emlékeznek meg ilyenkor, amikor 236 BC-ben Mahinda Thero behozta a buddhizmust Srí Lankába, kifejtette a királynak a Dhamma Tanát, aki ezt követően országos vallássá tette a buddhizmust.

12 nap alatt 180 km-t tettünk meg. Két nap pihenőt tartottunk, ezen kívül minden nap más templomban szálltunk meg.

Mindig kaptunk alapszintű szállást, de az ‘alap’ szintről alkotott elképzelésem idő közben sokat változott.

Ha volt a templomban üres szobájuk, ott kaptunk helyet, de sokszor az ebédlőben vagy Dhamma teremben aludtunk. Engedni kell az új tapasztalatot saját feltételei mellett kibontakozni. Örömmel láttak minket, ritka esetnek számít, hogy vándorló bhikkhuk toppannak be.

Ha már az iskolában aludtunk, alvás előtt tanulhattunk is:

A városi templomok sok helyen iskolát is működtetnek, ahol a bhikkhuk tanítanak buddhista történelmet vagy Páli nyelvet. A városi gyerekek naponta bejárnak az iskolába.

Az egyik templom iskolában egy kisfiú hozzájárult a jegyzeteimhez:

Egyes gyerekeket 11-éves kortól fiatal szamanérának (szerzetes tanoncok) adják a szüleik, ők a templomban élnek. Ez afféle szociális támogatási háló szerepét is betölti.

Mikor reggel elindultunk, elköszöntek a szamanérák:

Ebben a templomban az idős visszavonult apát 77 éves volt. 11 évesen kapott szamanéra avatást, 20 évesen bhikkhu avatást, 66 évet töltött a szerzetesi rendben.

Elmesélte, hogy 10-en voltak testvérek a családban. Kis korában azt játszotta, hogy a vállára terítette az édesanyja egyik barna ruhadarabját, és a testvéreinek adott “Dhamma beszédet”.

Most, idős korában híres helyi tanító lett, a magyarázatához fejből idézett Páli szöveg részleteket. Miközben velünk beszélt, mellettünk a fiatal szamanérák egy nagy halom diószerű magot törtek.

Amikor ebbe a faluba érkezett, csak egy bódéból állt a templom. Az évek során a munkája nyomán élénken működő templomot és iskolát építettek.

Azt mondta, az öt fogadalom (avagy az erény kincse, AN 7.6) szabályait 11 éves kora óta sosem szegte meg szándékosan, az életét nagyon tiszta erkölcsös magatartással élte.

Egy esetre emlékezett, amikor két madarat látott küzdeni, egy követ dobott feléjük, hogy szétröppentse őket, de a kő fejbe találta az egyik madarat, ami belepusztult. Nem volt ugyan szándékos, de pocsékul érezte magát a dolog miatt.

77 évesen már tudatában van, hogy közel az élete vége, és készen áll arra, hogy bármelyik nap meghalhat. Az életére visszatekintve nagy boldogság és megelégedettség tölti el, nem érzi semmi hiányát.

Mivel városi templomban élt, a gyakorlásában nem fejlesztette sokat a meditációt, de az elméje nyugodt. Nem tudja mi következik a halála után, de a faluban elért munkája és a tiszta erkölcs jó eredményei (punnya) csak jó irányba vihetik tovább.

A halált nem tekintette problémának, mert nem jelenti mindennek a végét, hanem a tettek következményeinek folytatása szerint ez egy lépcsőt jelent valami más felé.

A nyugati hozzáállásunk annyira a meditációnk körül forog, állandóan ezen rágódunk, és ez vajon elégedettséggel tölt el minket? Elfelejtjük, hogy a jó tettek fejlesztése is része az útnak. (Dhp 183: Elkerülni minden rosszat, de a jót tenni szüntelen…)

Távozáskor egészséget és hosszú életet kívántunk neki, mire azt felelte, “Hosszú életet? Mondtam nektek tegnap, hogy bármelyik nap meghalhatok.”

Sok tea ültetvényen mentünk keresztül, ezeket a britek hozták létre a gyarmati időkben. Munkaerőként Indiából tamil családokat hoztak be, így ezen a környéken a falukban is főleg tamil-ok élnek. A vallásuk jellemzően hindu, vagy a brit ‘hagyaték’ nyomán keresztény.

A munkások mérik a zsákba szedett tealevelet.

A hindu oltárakon sok színes ábrázolást használnak:

A sztúpák rendszerint egyszerű fehérek, de azért a buddhistáknak sem hiányzik a képzelőereje. A régi barlang-kolostorok festett motívumai a modern templomokban is élnek:

A tea földek mellett a teraszos rizstermelés is gyakori.

Út közben a varjak mellett gyakran láttam egy-két hollót is, ahogy minket vizsgálgatnak.

Szinhala házakat is találtunk, ők gyakran kiteszik a buddhista zászlót. A tamil kultúrában a szerzetesek reggeli alamizsnakörútja kevésbé ismert, ezért elsősorban a zászlós házakat kerestük.

Egyik reggel olyan környéken jártunk ahol nem voltak házak, viszont egy tábla egy rendőri különleges egység táborát mutatta, ezért arra fordultunk.

Miután a kapuőrnek elmondtuk, hogy alamizsnakörúton vagyunk, meglepetésemre egy kollégája futva indult a konyha felé, illetve három széket hoztak nekünk, hogy várjunk. Nemrég fejezhették be a reggelit, mert rizst és más főtt ételeket hoztak, gondosan elláttak minket.

Az eset nem volt egyedülálló, egy másik napon már volt elég étel a szilkénkben, de olyan helyet kerestünk ahol elfogyaszthatnánk. Egy faluban a rendőrkapitányságnál kérdeztük meg, hogy leülhetnénk-e enni. Szívesen fogadtak minket, az egyik irodában három asztalt és széket üressé tettek nekünk, ezután a konyhájukról még ők is felajánlottak nekünk ételt.

A szinhala kultúrában a hagyomány szerint a katonaság és rendőrség a király szolgálatában állt, és mivel a király a Dhamma védelmezője volt, ezért ők is hivatali feladatuknak érzik a Dhamma védelmét.

Alamizsnakörúton megint kaptam házi feladatot, most tamil nyelven.

Végül megérkeztünk a Sīlagama kolostorba, az esti Poson Poya ünnepre készülődtek. Itt megpihentünk pár napig.

A völgy másik oldalán egy kis erdei-kolostort (arannya) rendezett be Jinasiri Bhante és pár más bhikkhu. A folyót követtük egy ideig, majd leültünk elfogyasztani a reggeli alamizsnát. A kutyák a faluban megismerték Jinasiri Bhantét. Arra is biztos emlékeztek, hogy a bhikkhuknál akad ételmaradék is.

Felkapaszkodtunk a domboldalban épített agyagfalas kunyhókhoz. Több hónapja nem volt itt senki, némi rendezgetést igényelt, de újra használhatónak tűnt.

Most a Koggala Weduwa kolostorban van szállásom, a kunyhóm a tóparton van. Az időjárás visszatért a napos és száraz rendre, de a májusi esőknek köszönhetően itt a tóparton a szúnyog helyzet most olyan, mint a Tiszán áradás után. Szerencsére ez a kolostor kivételesen rendezett, és van az ablakon szúnyogháló.

A vízben úszni nem javasolt:

A Vassza a július 20-i Ászálha telihold után kezdődik, ezt majd Kandy-tól északra, Matale környéken töltöm majd egy egykunyhós remeteségben.