Így hallottam. Egyszer a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Ahogy az éjszaka elmúlt, egy déva ragyogó szépségével az egész ligetet bevilágítva közeledett a Magasztoshoz, és ahogy megközelítette megállt mellette.
Ahogy megállt mellette, ezt a verset mondta a Magasztosnak:
Az élet gyászos véget ér. Az időnk oly rövid.
A pusztulástól nincs, ami megmentsen minket.
A halálfélelmen való ilyen elmélkedés
Hozzon üdvözítő érdemet nekünk.
[A Magasztos így felelt:]
Az élet gyászos véget ér. Az időnk rövid.
A pusztulástól nincs, ami megmentsen minket.
A halálfélelmen való ilyen elmélkedés
Világi ábránd csupán, a végső békét keresd.1
A Buddha itt alapvető és a mai napig érvényes különbséget tesz a „népszerű buddhizmus“ és a valódi Úton járás között. Az „érdem“ (puñña) jó újraszületést eredményezhet, például valamely déva-birodalomban, de az is véget fog érni. A helyes törekvés a Nemes Nyolcrétű Ösvény követése, ami biztosítja a „végső béke“, a nibbána (Nirvána) elnyerését. A puñña a tudat megtisztulásából származó előny, amely az olyan előre vivő cselekedeteken alapul, mint a nagylelkűség, erény, segítőkészség, stb. A puñña „érdem“-ként történő fordítása tehát téves – állítja Tiszt. Khantipalo a The Buddhist Monk’s Discipline c. cikkben. (WH 130/131, p.7) ↩