Így hallottam. Egyszer a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavanában, Anáthapindika kolostorában tartózkodott. Késő éjjel egy dévatá ragyogó fényével egész Dzsétavanát bevilágítva közeledett a Magasztoshoz, és ahogy odaért, meghajolt előtte és megállt mellette. Ahogy megállt mellette, ezt a verset mondta a Magasztosnak:
Amikor a ház lángban áll, kimentett javaink,
Mik egyedül hasznosak,
Nem azok, miket égni ott hagyunk.\Mikor ég a világ, mikor öregszünk és meghalunk,
Javainkat odaadva kell megmentenünk,
Amiket odaadtunk, azokat mentettük meg.\Amit odaadtunk, örömteli gyümölcsöt terem,
Amit megtartottunk, tolvajok, királyok viszik,
Tűz martalékává válik vagy elveszik.\Végül elhagyjuk a testet és javainkat,
Ezt tudva az értelmes ember
Élvezi javait és azok odaadását.\Lehetőségeinkhez mérten
Élvezvén és odaadván javainkat,
Bírálattal nem illetve, mennyei világokba1 távozunk.
buddhista világképben az isteni létbirodalmakban (deva-loka) születés nem jelent örök üdvöt, csak sok-sok világkorszakon keresztüli gondtalan életet, aminek azonban véget vet a halál és az újraszületés egy másik létbirodalomban. ↩