SN 2.26 / S I 61

Rohitassa Sutta

Róhitassza, a déva-fiú

Fordította:

Felolvasás:

Théraváda Sopron

További változatok:

Tipiṭaka / Bhikkhu Sujāto

Így készült:

Fordítota: Máthé Veronika

Forrás: SN 2.26, páli

Szerzői jogok: Máthé Veronika, 2009

Felhasználás feltételei: cc-by-nc-sa

Szávatthiban történt.

Róhitassza, az ifjú déva megállt a Magasztos egyik oldalán és így szólt hozzá:

– Tiszteletreméltó uram, létezik egy hely, ahol az ember nem születik, nem öregszik, nem hal meg és nem lép egyik létezésből a másikba? Vajon lehetséges-e ezt a távoli helyet, a világvégét megismerni, meglátni és azt elérni úgy, hogy az ember odautazik?

– Azt mondom neked, barátom, hogy ahol az ember nem születik, nem öregszik, nem hal meg és nem lép egyik létezésből a másikba, azt a távoli helyet, a világvégét nem lehet megismerni, meglátni és azt elérni úgy, hogy az ember odautazik.

– Milyen nagyszerű, milyen csodálatos, ahogy a Magasztos e szép szavakat szólta: „Ahol az ember nem születik, nem öregszik, nem hal meg és nem lép egyik létezésből a másikba, azt a távoli helyet, a világvégét nem ismerhetném meg, nem láthatnám meg és nem érném el, ha én odautaznék, mondom én.“

Egykor én szent ember voltam, akit tiszteletreméltó Róhitasszának hívtak, Bhódzsa fia voltam, aki varázserővel rendelkezett és az égen járt. Olyan sebességgel közlekedtem, mint ahogyan egy erős íjú, jól képzett, ügyes kezű íjász könnyű nyilával könnyedén átlőne egy tálafa lombján. Lépteim akkorák voltak, tiszteletreméltó, hogy a keleti óceántól a nyugati óceánig értek. Bennem ekkor ilyen vágy kélt, tiszteletreméltó: „El fogom érni a világvégét úgy, hogy odautazom“.

Ilyen sebességgel és ilyen hatalmas léptekkel haladtam, csupán annyi időre álltam meg, amit evéssel, ivással, rágással vagy ízleléssel töltöttem, csupán annyi időre amit székeléssel és vizeléssel töltöttem, vagy alvással és pihenéssel, hogy erőmet visszanyerjem – egy évszázadon át utaztam, és mivel egy évszázadig éltem, meghaltam anélkül, hogy a világ végét elértem volna.

Milyen nagyszerű, milyen csodálatos, ahogy a Magasztos e szép szavakat szólta: „Ahol az ember nem születik, nem öregszik, nem hal meg és nem lép egyik létezésből a másikba, azt a távoli helyet, a világvégét nem ismerhetném meg, nem láthatnám meg és nem érném el, ha én odautaznék, mondom én.“

– Mindazonáltal, barátom, nem mondom azt, hogy a szenvedést meg lehetne szüntetni, anélkül, hogy az ember elérne a világ végére. Mégis, barátom, éppen ebben az ölnyi méretű, tudatos, eszes testben tapasztalom meg a világot, a világ keletkezését, a világ megszűnését és a világ megszüntetéséhez vezető utat.

A világ vége soha nem érhető el az által, hogy odautaznánk és a szenvedés nem szüntethető meg anélkül, hogy eljutnánk a világ végére.

Így a világot ismerő bölcs – aki elérte a világ végét, aki a szent életet beteljesítette, aki a világ végét megismerte – lecsendesítette önmagát, már nem vágyakozik erre a világra és a másikra sem.

Felolvasás:

Théraváda Sopron

Így készült:

Fordítota: Máthé Veronika

Forrás: SN 2.26, páli

Szerzői jogok: Máthé Veronika, 2009

Felhasználás feltételei: cc-by-nc-sa

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.