SN 22.87 / S III 119

Vakkali Sutta

Vakkali

Fordította:

További változatok:

Tipiṭaka / Bhikkhu Sujāto / Bhikkhu Bodhi

Így készült:

Fordítota: Darvas Gabriella

Forrás: SN 22.87, Bhikkhu Bodhi, angol

Szerzői jogok: Darvas Gabriella, 2009

Felhasználás feltételei: cc-by-nc-sa

Így hallottam. Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagahánál, a Bambuszligetben, a Mókus Szentélyben tartózkodott. Abban az időben a tiszteletreméltó Vakkali leverten, elkínzottan, súlyos betegen időzött egy fazekas viskójában1. Akkor a tiszteletreméltó Vakkali így szólította meg kísérőit:

– Barátaim, menjetek el a Magasztoshoz, fejeteket lába elé hajtva fejezzétek ki tiszteleteteket a nevemben, s mondjátok neki a következőket: „Tiszteletreméltó urunk, Vakkali szerzetes levert, elkínzott, súlyos beteg. Fejét a Magasztos lába elé hajtva, tiszteletét fejezi ki.“ Majd mondjátok azt: „Nagyszerű lenne, ha a Magasztos, együttérezvén Vakkali szerzetessel, elmenne hozzá.“

– Igen, barátunk – felelték a szerzetesek, elmentek a Magasztoshoz, kifejezték tiszteletüket, leültek egyik oldalán, és átadták az üzenetet. A Magasztos jóváhagyólag hallgatott.

Majd a Magasztos felöltözött, magához vette szilkéjét és felsőruháját, és elment a Tiszteletreméltó Vakkalihoz.

A Tiszteletreméltó Vakkali látta a Magasztost közeledni a távolból, és nyugtalanul fészkelődött ágyán. A Magasztos így szólt hozzá:

– Elég, Vakkali, ne mozgolódj ágyadon.2 Itt vannak ezek az előkészített ülőhelyek, leülök emitt.

Ezzel a Magasztos leült a kiválasztott ülőhelyre, és így szólt a Tiszteletreméltó Vakkalihoz:

– Remélem, kitartasz, Vakkali, remélem, javul az állapotod. Remélem, kellemetlen érzéseid csillapulnak és nem fokozódnak, és hogy észrevehetően csillapulnak, és nem fokozódnak.

– Tiszteletreméltó uram, nem tartok ki, állapotom nem javul. Erős, kellemetlen érzéseim fokozódnak, nem csillapulnak, és észrevehetően fokozódnak, nem csillapulnak.

– Akkor azt remélem, Vakkali, hogy nem gyötör nyugtalanság és sajnálkozás.

– De igen, Tiszteletreméltó uram, nagyon is sok bennem a nyugtalanság és sajnálkozás.

– Vakkali, remélem, semmi sincs, amit erények tekintetében felróhatnál magadnak.

– Nincs semmi, Tiszteletreméltó uram, amit erények tekintetében felróhatnék magamnak.

– Akkor hát, Vakkali, ha nincs semmi, amit erények tekintetében felróhatnál magadnak, akkor miért gyötör nyugtalanság és sajnálkozás?

– Tiszteletreméltó uram, már hosszú ideje meg akartam látogatni a Magasztost, de nem voltam elég jól ahhoz, hogy megtegyem.

– Elég, Vakkali! Miért akarod látni ezt a közönséges testet? Aki látja a Dhammát, engem lát; aki engem lát, a Dhammát látja3, mert a Dhammát látván, Vakkali, engem lát; és engem látván, a Dhammát látja.

Mit gondolsz, Vakkali, a forma állandó vagy mulandó?

– Mulandó, Tiszteletreméltó uram.

– Így hát… Ezt meglátván…. Megérti:…. nincs más hátra ebben a létezésben4.

Miután elmondta buzdító beszédét, a Magasztos fölemelkedett ülőhelyéről, és elindult a Keselyű-hegycsúcs felé.

Nem sokkal a Magasztos távozása után, a tiszteletreméltó Vakkali ekként szólította meg kísérőit:

– Gyertek barátaim, emeljetek föl erre a fekhelyre, és vigyetek a Fekete Sziklához az Iszigili-lejtőn5. Hogy is gondolhat egy hozzám hasonló arra, hogy ezek között a házak között haljon meg?

A Magasztos a nap további részét és az éjt a Keselyű-hegycsúcson töltötte. Azután, mikor az éj már jócskán előre járt, két szédítő szépségű istenség ment a Magasztoshoz. Beragyogták az egész Keselyű-hegycsúcsot… Megálltak a Magasztos egyik oldalán, s az első istenség így szólt hozzá:

– Tiszteletreméltó uram, Vakkali szerzetes megszabadulásra törekszik. – A második istenség azt mondta:

– Tiszteletreméltó uram, ő bizonyosan eléri a teljes megszabadulást, /mint az arhatság gyümölcsét/.

Így szóltak az istenségek. Miután szavaik elhangzottak, a Magasztost jobb kéz felől kerülve kifejezték tiszteletüket, és ott helyben eltűntek.

Azután, mikor elmúlt az éj, a Magasztos ekként szólította meg a szerzeteseket:

– Szerzetesek, menjetek el Vakkali szerzeteshez, és mondjátok neki a következőket: „Vakkali barátunk, hallgasd meg a Magasztos és két istenség szavát. Múlt éjjel, barátunk, mikor az éj már jócskán előre járt, két szédítő szépségű istenség ment a Magasztoshoz. Az első istenség így szólt a Magasztoshoz: - Tiszteletreméltó uram, Vakkali szerzetes megszabadulásra törekszik6. – A második istenség azt mondta: - Tiszteletreméltó uram, ő bizonyosan eléri a teljes megszabadulást, /mint az arhatság gyümölcsét/7. – A Magasztos pedig ezt mondja neked, Vakkali barátunk: „Ne félj, Vakkali, ne félj! Távozásod nem lesz rossz; nem lesz rossz az elmúlás.“

– Igen, Tiszteletreméltó urunk – felelték a szerzetesek, elmentek a tiszteletreméltó Vakkalihoz, és így szóltak hozzá:

– Vakkali barátunk, hallgasd meg a Magasztos és két istenség szavát.

Akkor a tiszteletreméltó Vakkali ekként szólította meg kísérőit:

– Gyertek barátaim, emeljetek le erről a fekhelyről. Hogyan is gondolhat egy hozzám hasonló arra, hogy magas ülőhelyen ülve hallgassa a Magasztos tanítását?

– Igen, barátunk – felelték a szerzetesek, és leemelték a tiszteletreméltó Vakkalit a fekhelyről.

– Múlt éjjel, barátunk, mikor az éj már jócskán előre járt, két szédítő szépségű istenség ment a Magasztoshoz. Az első istenség így szólt a Magasztoshoz: - Tiszteletreméltó uram, Vakkali szerzetes megszabadulásra törekszik. – A második istenség azt mondta: - Tiszteletreméltó uram, ő bizonyosan eléri a teljes megszabadulást, /mint az arhatság gyümölcsét/. – A Magasztos pedig ezt mondja neked, Vakkali barátunk: „Ne félj, Vakkali, ne félj! Távozásod nem lesz rossz; nem lesz rossz az elmúlás.“

– Akkor hát, barátaim, menjetek el a Magasztoshoz, fejeteket lába elé hajtva fejezzétek ki tiszteleteteket a nevemben, s mondjátok neki a következőket: „Tiszteletreméltó urunk, Vakkali szerzetes levert, elkínzott, súlyos beteg. Fejét a Magasztos lába elé hajtva, tiszteletét fejezi ki.“ Majd azt mondjátok: „A forma mulandó, Tiszteletreméltó uram; nincs bennem zavarodottság ebben a kérdésben, Tiszteletreméltó uram. Nincs kétségem felőle, hogy minden ami mulandó, az szenvedésteli. Nincs kétségem felőle, hogy ami mulandó, szenvedésteli és változásnak alávetett, aziránt nem táplálok többé vágyat, sóvárgást vagy ragaszkodást.“

– Igen, barátunk – felelték a szerzetesek, majd útnak indultak. Nem sokkal azután, hogy a szerzetesek távoztak, a tiszteletreméltó Vakkali használta kését8.

Azután a szerzetesek elmentek a Magasztoshoz …, és átadták az üzenetet. Akkor a Magasztos így szólt a szerzetesekhez:

– Szerzetesek, menjünk a Fekete Sziklához, az Iszigili-lejtőn, ahol Vakkali testvérünk használta kését.

– Igen, tiszteletreméltó urunk – felelték a szerzetesek. Akkor a Magasztos, számos szerzetessel együtt, elment a Fekete Sziklához, az Iszigili-lejtőn. A Magasztos látta a távolból, hogya tiszteletreméltó Vakkali elfordulva hevert fekhelyén.

Ekkor egy füstfelhő, egy sötét förgeteg indult meg keletre, aztán nyugat felé, északra, délre, fölfelé, lefelé és a közbülső irányokba.

A Magasztos akkor így szólt a szerzetesekhez:

– Látjátok, szerzetesek, azt a füstfelhőt, azt a sötét förgeteget, amely megindult keletre, aztán nyugat felé, északra, délre, fölfelé, lefelé és a közbülső irányokba?

– Igen, Tiszteletreméltó urunk.

– Szerzetesek, az Mára, a Gonosz, aki Vakkali testvérünk tudatosságát keresi, így töprenkedve: „Vajon most hol állapodott meg Vakkali testvér tudatossága?“

Ám, szerzetesek, mivel tudatossága meg nem állapodott, Vakkali testvérünk elérte a végső Nibbánát (a hit általi megszabadulást).


  1. A Buddha legelsőnek nevezte Vakkalit azok közt, akik hit által szabadultak meg (étadaggam szaddhádhimuttánam; AN I. 24,15). A hagyomány szerint, miután az esős évszak véget ért, az öreg szerzetes éppen elhagyta szálláshelyét, hogy meglátogassa a Magasztost, s már a város közepén járt, mikor megbetegedett. Nem tudott járni, tehát hordágyra rakták, és egy fazekas kunyhójába vitték. 

  2. Szamadhószi. Hagyomány: kifejezte tiszteletét, úgy, hogy tett egy mozdulatot. Azt mondják, még egy betegnek is ki kell fejeznie tiszteletét feljebbvalója iránt, és felül (vagy megpróbál felülni). 

  3. Jó khó Vakkali dhammam passzati, szó mam passzati. Jó mam passzati, szó dhammam passzati. Hagyomány: a Magasztos itt úgy beszél magáról, mint a Dhamma testéről, ahogy ez a részlet is kimondja: „A Beérkezett, a nagy király, a Dhamma teste.“ Ezért a kilenc világfeletti dhammát a Beérkezett testének hívják. Nem találtam olyan állítást, amely pontosan megfeleltethető a föntinek. A hagyomány talán rosszul idézi a DN III.84, 23-24-et, amely valójában így szól: „Ezért. Vászettha, ez a Beérkezett egyik megjelelölése, a Dhamma teste…“ (tathágatassza hétam Vászettha adhivacsanam dhammakájó iti pi…). A kilenc világfeletti dhamma, (ahogy már az 51-es jegyzetben is szerepelt): a négy ösvény, a négy gyümölcs és a Nibbána). Habár a mondat második része látszólag azt mondja, hogy pusztán a Buddha testét látva, bárki megláthatja a Dhammát, a jelentése minden bizonnyal: azért, hogy valaki valóban lássa a Buddhát, meg kell látnia a Dhammát; az igazságot, amire ráébredt. Így hát az utána következő példázat arra hívatott, hogy Vakkalit ehhez a megvalósításhoz elvezesse. 

  4. A teljes párbeszéd mind az 5 halmazról olvasható pl. itt: SN 22.59 

  5. Ugyanitt vetett véget önkezével életének a Tiszteletreméltó Gódhika is, lásd: 4:23. 

  6. Vimokkhája csététi. Hagyomány: azért, hogy az ösvény által megszabaduljon (magga-vimokkhatthája). Habár a vimokkha és a vimutti ugyanabból az előtagból származik (vi + muk), gyakran jelennek meg különböző összefüggésben. Itt rokon értelműek. (Bhikkhu Bodhi a félreértések elkerülése végett „deliverance“-nek és „liberation“-nek fordította őket – magyar nyelven mindkét szó „megszabadulás“ lehet. Én az elsőt „megszabadulás“-nak, a másodikat „teljes megszabadulás, mint az arhatság gyümölcsé“-nek fordítottam. /a ford. megj./) 

  7. Szuvimuttó vimuccsisszati. Hagyomány: Eléri a megszabadulást, mint az arhatság gyümölcsét. Azok az istenségek azért beszéltek így, mert tudták: „Bármilyen módon is ébred benne belátás, azonnal eléri az arhatságot“. 

  8. Az üzenet, melyet Vakkali a Buddhának küldött, arra utal, hogy Vakkali már arhatnak tartotta magát. A hagyom. ugyanakkor így magyarázza: „Mondják, az öreg túlbecsülte önmagát. Mivel az összpontosítás és belátás segítségével elfojtotta magában a szennyeződéseket, nem látta, miként fenyegetik őt, és ezért azt gondolta, ő arhat. Undorodott nyomorúságos életétől, ezért éles késsel elvágta a nyaki ütőerét. Rögtön ezután fájdalmas érzések keltek föl benne. Mikor rájött, hogy még mindig ehhez a világhoz kötődik (a „worldling“ puthuddzsanát is jelenthet, de Vakkalit talán túlzás tanulatlan világinak hívni – a ford. megj.), tovább foglalkozott fő meditációs tárgyával, (valódi) tudással vizsgálta meg – és csak akkor érte el az arhatságot, amikor meghalt.“ Egyedül a szutta alapján lehetetlen megmondani, helyénvaló-e a kommentár. Másik beszámolóért olyan szerzetesről, aki elvette saját életét, és közben azt gondolta, arhat, lásd: 35:87. Gódhikának (4:23) nem volt ilyesfajta meggyőződése; a betegségéből fakadó kétségbeesés miatt lett öngyilkos. Habár amikor meghalt, ő is elérte az arhatságot. További részletek: 4:23; jegyzetek közül lásd: I, 313-314. 

Így készült:

Fordítota: Darvas Gabriella

Forrás: SN 22.87, Bhikkhu Bodhi, angol

Szerzői jogok: Darvas Gabriella, 2009

Felhasználás feltételei: cc-by-nc-sa

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.