Így hallottam.
Egy időben a Buddha Sāvatthī közelében tartózkodott a keleti kolostorban, Migāra anyjának hosszú, cölöp alapú házában. Abban az időben Migāra édesanyjának, Visākhā-nak kedves és szeretett unokája éppen elhunyt. Aztán a nap közepén Visākhā vizes ruhával és hajjal a Buddhához ment, meghajolt és leült.
A Buddha azt mondta neki:
– Szóval, Visākhā, honnan jössz így a nap közepén vizes ruhával és hajjal?
– Uram, az én szeretett unokám most halt meg. Ezért jöttem ide a nap közepén vizes ruhában és hajjal.
– Visākhā, szeretnél annyi gyereket és unokát, ahány ember van egész Sāvatthīban?
– Szeretnék, uram.
– De Visākhā, hány ember hal meg naponta Sāvatthīban?
– Minden nap, uram, tíz ember hal meg Sāvatthīban. Vagy kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, vagy legalább egy személy minden nap meghal Sāvatthīban. Sāvatthīban soha nem telik el nap anélkül, hogy valaki meg nem halna.
– Mit gondolsz, Visākhā? Lenne-e így valaha olyan időszak, amikor a ruhád és a hajad nem lenne vizes?
– Nem, uram. Nem lenne, uram, ennyi gyerekkel és unokával.
– Akinek száz szerette van, Visākhā, annak száz szenvedése van. Azok, akiknek kilencven szeretteik vannak, vagy nyolcvan, hetven, hatvan, ötven, negyven, harminc, húsz, tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő vagy akárcsak egy, szenvednek. Akiknek nincsenek szerettei, azoknak nincs szenvedése sem. Kijelentem, mentesek a bánattól, a szennyeződésektől és a gyötrelemtől.
Aztán, megértve ezt a dolgot, akkor a Buddha ezt a szívből jövő gondolatot fejezte ki:
„Minden bánat és siránkozás
és a szenvedés számtalan formája a világon
azok miatt következik be,
akiket szeretünk;
szeretteink nélkül nem fordul elő.Ezért boldogok és mentesek a bánattól azok,
akiknek nincsenek szeretteik a világon.
Tehát a bánat- és szennyeződésmentesre törekedve,
egyáltalán ne legyenek szeretteid a világon.“